A Csatlakozási Szerződés a csatlakozás pillanatától számított hét évig lehetővé teszi a fennálló szabályozás alapján a jogi személyek, valamint a nem magyar állampolgárok, és a nem letelepedett személyekre vonatkozó, a mezőgazdasági termőföldek megvásárlására vonatkozó tilalom fenntartását. Ha eltekintünk a moratórium három évvel való meghosszabbításának lehetőségétől, érdemes megvizsgálnunk, hogy a közösségi jog a "moratórium" lejártát követően milyen birtokpolitikai mozgásteret biztosít számunkra.
Megvizsgálom, hogy az új tagállamok viszonyában a közösségi jog valóban "tőkének" minősítette-e a termőföldet, illetve igaz-e az az állítás, mely szerint a csatlakozási szerződés úgynevezett "kettős jogalapot" hozott-e létre, azaz a régi tagállamok számára a birtokpolitikában önrendelkezést biztosít, az új tagállamokat viszont jogi és politikai alávetéssel a "szabad tőkeáramoltatásra hivatkozva" megfosztotta birtokpolitikai önrendelkezésétől.
E kérdésekben elfoglalt álláspontom ismertetését követően bemutatom, hogy milyen közérdekű indokokra való hivatkozással teszi lehetővé a közösségi jog a termőföldek vásárlásának korlátozását (mezőgazdasági termelők életminőségének javítása, vidéki népesség megtartása), illetve milyen eszközök tekinthetők a közösségi joggal összeegyeztethetőnek (helybennlakási kötelezettség, termőföldek saját megművelésére vonatkozó kötelezettség).
A tőke szabad áramlására vonatkozó rendelkezések a közösségi jog egyik alapszabadságát biztosítják. E területen az utóbbi évtizedekben jelenős fejlődés következett be.
A 88/361 CE a tőke szabad áramlására vonatkozó irányelv szerint a tagállamoknak meg kell szüntetniük a közösség területén letelepedett személyek között fennálló, a tőke szabad áramlására vonatkozó korlátozásokat.
A 88/361 CE irányelv hatályon kívül lett helyezve, de az Európai Bíróság azonban, kiegészítő jelleggel mégis referenciaként tekint az irányelv által meghatározott egyes definíciókra.
Az Európai Bíróság kifejtette, hogy a 88/361/CE irányelv értelmében, a tőkemozgáshoz tartoznak azok a műveletek, melyek során a közösségi állampolgárok egy másik tagállam területén ingatlant vásárolnak, úgy, hogy a vásárlást megelőzően nem éltek életvitelszerűen e tagállam területén.[1]
Szintén kifejtette az Európai Bíróság, hogy a más tagállamok területén történő ingatlanvásárlás, illetve eladás a letelepedés szabadságának kiegészítő területét képezi.[2] Tehát megállapíthatjuk, hogy nem kizárólag a tőke szabad áramlását biztosító rendelkezések szabják meg a tagállamok birtokpolitikai mozgásterét.
A Maastrichti Szerződés által bevezetett 56. cikkely továbbmegy a tőke szabad áramlásának tilalmához kapcsolódó szabályozás kiterjesztésében, mint a 88/361 irányelv. Mindenesetre az 57., 58. valamint a 60. cikkelyek megfogalmaznak bizonyos kivételeket, valamint bizonyos védintézkedések bevezetésének lehetőségét.
Az 58. cikkely (a) alapján a tagállamok egyrészt bizonyos fiskális előnyöket juttathatnak az adófizető lakhelye illetve a befektetés helye alapján: E rendelkezésnek korlátot szab a Maastrichti Szerződés függelékének 7. deklarációja, mely szerint e rendelkezés csak az 1993. év végéig hatályba léptetett nemzeti szabályozásra vonatkozik, tehát újabb ilyen nemzeti szabályozás nem léptethető életbe.
Az 58. cikkely (b) alapján korlátozható a tőke szabad áramlása a célból, hogy a tagállamok megakadályozzák a jogszabályaik kijátszását pénzügy, illetve a pénzintézetek prudens működése területén, valamint a tagállamoknak lehetősége van a tőkemozgásokra vonatkozóan statisztikai célokból történő előzetes bejelentési kötelezettség bevezetésére, illetve a közrend és közbiztonság megőrzése való hivatkozással korlátozhatják a tőke szabad áramlását.
Az Európai Bíróság állandó gyakorlata szerint az olyan nemzeti szabályozás is lehet ellentétes a közösségi jog a tőke szabad áramlására vonatkozó rendelkezésekkel, amely ugyan megkülönböztetés nélkül vonatkozik az adott tagállam saját illetve a más tagállamok polgáraira is, de az adott nemzeti szabályozás alkalmas arra, hogy korlátozza, vagy illuzórikussá teheti a közösségi által garantált jogosultság gyakorlását akkor, ha a nemzeti szabályozás által elérni kívánt cél nem irányul az Európai Bíróság által elfogadható közérdekre.
Az Albore ügyből kitűnik, hogy az Európai Bíróság ugyanúgy vizsgálja meg a tőke szabad áramlását korlátozó nemzeti rendelkezések elfogadhatóságát ha a Szerződés 58. pontja alapján hoz a tagállam intézkedéseket, vagy ha az Európai Bíróság maga határozza meg, hogy mit tart elfogadható indoknak és mit nem abban a vonatkozásban, hogy ezen indokok alapján korlátozhatja-e egy tagállam a szerződés célkitűzéseit.[3]
Tehát a fentiek alapján megállapítható, hogy az összes tagállam birtokpolitikai mozgásterét alapvetően a közösségi jognak a tőke szabad áramlására vonatkozó rendelkezései határozzák meg, mint ahogy kitűnik, a termőföldvásárlásokat és a letelepedés szabadságát is érintik.[4] Elméletileg, ha egy európai polgár egy másik tagállam területén kíván termőföldet vásárolni mezőgazdasági tevékenység folytatása szempontjából, akkor logikus lenne, ha egy ilyen helyzet a letelepedés szabadságát is érintené. Valószínűnek tartom, hogy az Európai Bíróság a 88/361 CE irányelv meghatározását alkalmazza, mely szerint a tőkemozgáshoz tartoznak azok a műveletek, mely szerint egy nem letelepedett személy egy másik tagállam területén ingatlant vásárol. Az (úgynevezett Dán jogeset) az Európai Bíróság hivatalos honlapján a személyek szabad mozgására vonatkozó fejezetben tárgyalja ezt az ügyet, azonban a rendelkező részben már a Szerződés a tőke szabad áramlására vonatkozó rendelkezésével tartja ellentétesnek a dán szabályozás által előírt helybennlakási kötelezettséget. Általában az Európai Bíróság a személyek szabad mozgásával kapcsolatban azt követeli meg, hogy az azonos helyzetek azonos elbírálás alá essenek a más tagállamok polgáraival kapcsolatban, illetve tilosak azok a nemzeti rendelkezések, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy visszatartsák a személyeket a Szerződés által garantált szabad mozgásukhoz való joguktól. Véleményem szerint a tőke szabad áramlását garantáló rendelkezések esetében az Európai Bíróság tovább megy, hiszen ellentétes lehet a közösségi joggal egy olyan nemzeti jogszabály, amely megkülönböztetés nélkül alkalmazandó a saját és a más tagállamok polgáraira, de mivel alkalmasak lehetnek a tőke szabad áramlásának korlátozására, és a nemzeti rendelkezés elismert közérdekkel való indoklása esetén sem tekinthető a közösségi joggal összeegyeztethetőek, ha nem bizonyítható be, hogy az adott közérdek más a tőke szabad áramlását kevésbé korlátozó rendelkezéssel is megvalósítható lenne.
A fent leírt megállapítás azonban nem jelenti azt, hogy a közösségi jog valamiféle "nemzetközi kiváltságot" biztosít a tőkének, hiszen a saját állampolgárokkal, vagy jogi személyekkel szemben szó sincs a más tagállamokból érkező természetes vagy jogi személyek számára biztosított többletjogok megadásától. Pusztán a nemzeti elbánásnál többet követel meg a közösségi jog abban a vonatkozásban, hogy a nemzeti rendelkezés csak akkor egyeztethető össze a közösségi joggal, ha közérdekre irányul, és nem helyettesíthető a tőke szabad áramlását kevésbé korlátozó rendelkezésekkel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
