Az Európai Unió elsődleges joga általánosságban tiltja azokat a támogatási intézkedéseket, melyek torzít(hat)ják a belső piaci versenyt. Az ítélkezési gyakorlat már igen korán egyértelművé tette, hogy akár adókedvezmények, adómentességek is a tilalomba ütközhetnek. Azonban az adópolitika meghatározása, és különösen a közvetlen adók szabályozása tagállami hatáskörben maradt. A tilalom és a tagállami adószuverenitás közötti feszültségek egyre inkább kiéleződnek. E politikailag rendkívül érzékeny területen a tagállami és uniós kompetenciák elhatárolása, az egyes fogalmak értelmezése kiemelten fontos és különösen nehéz. Az Európai Unió Bírósága az újabb kihívásokra reagálva egyre több területet az állami támogatás fogalma alá von, ami hatással van a tagállami adószuverenitás határvonalaira is.
In the European Union, State aids that may distort internal market competition are generally prohibited. The case-law clarified very early on that even tax exemptions may conflict with the general prohibition of State aid. However, the definition of tax policy, and especially in relation to direct taxes, remained within the competence of the Member States. The tensions between the state aid prohibition and the tax sovereignty of the Member States are becoming increasingly acute. In this politically sensitive area, the delimitation of competences between the Member States and the EU, and the interpretation of the related concepts, are extremely important and particularly difficult. In response to new challenges, the case-law of the Court of Justice of the European Union brings more and more areas under the concept of State aid, which also affects the borders of Member States' tax sovereignty.
Tárgyszó: Európai Unió, állami támogatások joga, adószuverenitás, hatáskörmegosztás
Az Európai Unió Bíróságának gyakorlatából kiolvasható, hogy a belső piaccal összeegyeztethetetlen támogatási formáknak számos variációja létezik. Tipikusan ilyenek lehetnek az adókedvezmények és az adómentességek is.
Az Európai Unióban a tagállamok szuverenitásának része, hogy szabadon határozhatják meg gazdaságpolitikájukat, így joguk van az adóztatási politikájukról és szabályozási rendszerükről is dönteni. Ez a döntési szabadság azonban nem korlátlan, hiszen a tagállamok a belső piaccal összeegyeztethetetlen adóintézkedéseket nem hozhatnak. Az egységes piac léte és hatékony működése az integráció esszenciális eleme, hiszen a Közösség létrehozásának alapvető célja a belső határok nélküli gazdasági tér megteremtése volt. Egyrészről azt látjuk, hogy a belső piac hatékony működése megkövetelné a harmonizációt, másrészről viszont maguk a Szerződések gátolják meg az egységesítést. A Szerződések ugyanis csak egyes adótípusok (közvetett adók) terén fogalmaznak meg jogharmonizációs törekvéseket, míg a közvetlen adózásnál kifejezetten engedik az uniós kötelezettségektől való eltérést. Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (továbbiakban: EUMSz.)[1] 114. cikke - amely minősített többségi döntéshozatallal teszi lehetővé a jogharmonizációt - nem szolgálhat jogalapként az adózás terén.
A problémát tehát az jelenti, hogy nincs egyértelmű határvonal a tagállamok és az Unió kompetenciái között, emiatt nem mindig világos, hogy mikor jogszerű és mely esetekben jelent tiltott állami támogatást egy adott intézkedés. Mindazonáltal az állami támogatás uniós versenyjogi fogalma sok más fogalomhoz hasonlóan értelmezést igényel. Az egyes fogalmi elemek tartalmát az ítélkezési gyakorlat folyamatosan finomítja.
A továbbiakban a vizsgálat középpontjába az adó mint tagállami költségvetés politikai eszköz kerül. Kiindulópont az ehhez kapcsolódó fogalmak tisztázása, elhatárolása, ezáltal a tagállami költségvetési politika, adópolitika meghatározása és - az adójog egy szűkebb szegmensének - az adójogi preferenciáknak az állami támogatási joggal való összefüggéseinek, valamint az adószuverenitás és adóharmonizáció közötti feszültségnek az azonosítása. Ezt követően és ennek fényében az uniós állami támogatás fogalmi elemeinek értelmezése következik az Európai Bizottság és az Európai Unió Bíróságának joggyakorlata alapján.
A fiskális vagy más néven költségvetési politika a pénzügyi politika egyik nagy területe (a monetáris politika és a pénzügyi piacok mellett). Mindenkori irányai más területektől, leginkább a társadalom-, a gazdaság- és a szociálpolitika céljaitól függenek, s az eszközei jellemzően adójellegűek. Mindazonáltal a költségvetési politikának nincs egységes definíciója, a szakirodalomban számos meghatározással találkozhatunk.
Vigvári András a fiskális politikát a pénzügyi politika eszközeként definiálja, álláspontja szerint a pénzügyi po-
- 134/135 -
litika a fiskális politika révén befolyásolja a gazdasági szereplők magatartását és gazdasági aktivitását a kormányzati kiadásokon és az adózás irányításán keresztül.[2] Lentner Csaba szintén eszköznek tekinti a költségvetési politikát, ő is a gazdasági kormányzás, gazdaságbefolyásolás alapvető eszközeként definiálja és rögzíti, hogy a költségvetési politika a bevételi és az újraelosztó kiadási oldal meghatározása.[3] Földes Gábor úgy véli, hogy a fiskális politika az államháztartás kiadási és bevételi oldalának a kialakítási folyamatát jelenti.[4] Várnay Ernő szerint a fiskális politika olyan állami politika, amely a költségvetésen keresztül, közhatalmi jellegű elvonások (adók, illetékek, vámok, díjak) és állami vásárlások, illetve juttatások révén próbál befolyással lenni a társadalomra.[5] Az eddigi megállapításokhoz hasonlóan Benczes és Kutasi a fiskális politikát a pénzügyi politika olyan ágaként határozza meg, amely az államháztartás kiadásain és bevételein keresztül befolyásolja a gazdaságot.[6] Hetényi, Hünlich és Mocsáry szerint a költségvetési politika nem más, mint annak meghatározása, hogy az állam kitől és mennyit vesz el és abból ki mennyit kap. Nézetük szerint is azt jelenti a költségvetési politika, hogy az állam a bevételi és kiadási tételei révén hat a gazdaságra.[7]
A költségvetési politika céljait illetően is különböző, de mégis összecsengő megállapításokat találunk. Földes szerint a fiskális politika célja a konjunktúraciklusok csillapítása, valamint a magas foglalkoztatású, inflációmentes gazdaság előmozdítása.[8] Lenter rögzíti, hogy a fiskális politika valójában egy privilegizált eszköz a kormány kezében, mellyel a társadalmi, gazdasági és közpénzügyi politikai prioritásait érvényesíti.[9] Várnay szerint a fiskális politika számos célt szolgál: a hatalom megőrzését, a közjavak rendelkezésre bocsátását, a rend fenntartását, a társadalmi és területi egyenlőtlenségek csökkentését, valamint a gazdaság egészére nézve a konjunktúrabefolyásolást, a gazdasági aktivitás élénkítését, esetleg visszafogását, és a gazdasági szerkezet átalakulásának elősegítését.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
