https://doi.org/10.59851/jk.79.10.7
Széles körű és mély belátásokat tartalmazó irodalma van annak a kérdésnek, hogy a demokrácia és a jogállam működéséért kiemelt felelősséget viselő jogászok, elsősorban bírák és jogtudósok miként viszonyulnak az autoriter hatalomhoz vagy a diktatúra felé haladó társadalmi berendezkedésekhez, illetve milyen felelősség terheli őket e folyamatok megakadályozásáért vagy visszafordításáért.[1] Vörös Imre személyében a bírót és a jogtudóst egyaránt megtestesíti, és az itt recenzálandó kötete a példa arra, hogy milyen kiállást is követelne meg a joguralom iránti elköteleződés minden jogásztól, főleg azoktól, akiket jelentős szakmai tekintély övez akár a gyakorlat, akár a jogtudomány művelőinek részéről.
Vörös Imre közéleti-politikai kérdéseket tárgyaló cikkei nem "írói munkásságának" részei, hanem szervesen kapcsolódnak alkotmányjogi-dogmatikai nézeteihez. Ez annak bizonyítéka, hogy a jogtudomány komolytalanná, sőt értelmetlenné válna, ha művelője nem köteleződne el legalább egy politikai érték, nevezetesen a joguralom értéke[2] mellett. Ha egy jogtudós nem tartaná alapvető fontosságúnak a joguralom elvét, a jog által történő cselekvésvezérlést, akkor miért is foglalkozna jogdogmatikai kérdésekkel, jogszabályok és jogintézmények konstruálásával, értelmezésével és rendszerezésével?[3]
Ami a jogállam és a demokrácia érdekében kifejtett közéleti aktivitást illeti, különösen éles a kontraszt Vörös Imre és az Alkotmánybíróság első ciklusának néhány más, szintén nagy tekintélyű bírája között, főként, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Vörös Imre a nemzetközi kereskedelmi és versenyjog szakértőjeként lett alkotmánybíró. E jogterület dogmatikai karaktere és problémafelvetései, legalábbis első ránézésre, távol állnak a politikai berendezkedés alkotmányjogi kérdéseitől, így megtehette volna, hogy a könnyebb utat választja, és technokrata "szakjogtudósként" kimarad a jogállam megteremtéséért/megőrzéséért/helyreállításáért folytatott küzdelemből. Ő azonban felismerte és átérezte azt a felelősséget, amely jogászprofesszori és alkotmánybírói minőségéből következik, és nem hallgatott akkor, amikor alkotmányos értékeket látott veszélyben forogni.
A könyv korábban már megjelent, meglehetősen eltérő műfajú, stílusú és terjedelmű írásokat foglal magába 1987-től kezdve kronológiai sorrendben. Ezeket azonban összefűzi, hogy kevés kivétellel a joguralmat veszélyeztető politikai és jogalkotási tendenciákra világítanak rá, illetve jogi megoldásokat kínálnak e veszélyek elhárítására. Szimptomatikus, hogy a könyv teljes terjedelmének 80%-a a 2010 utáni fejleményeket tárgyalja, és jól érzékelhető a különbség tartalmi szempontból is: amíg 2009-ben a szerző még az akkor bevezetni tervezett ingatlanadóval kapcsolatos alkotmányos aggályokat részletezte, addig 2010 után nem sokkal már a választójogi szabályok antidemokratikus átalakítását, néhány év múlva pedig az extrém mértékű, alkotmányellenesen konstruált hatalomkoncentrációt kellett bírálnia. Megállapításai arra is rávilágítanak, hogy mit jelent a "demokrácia és a jogállamiság rendszerszintű és tudatos megsértése",[4] és azt is
- 482/483 -
igazolják, hogy miért nem lehet a jogállamiság állapotát "indexek segítségével" hitelesen mérni,[5] és miért állnak a kötet ezen részei a recenzió fókuszában.
Vörös Imre elemzéseit, kritikáit és megoldási javaslatait többféle módon támasztja alá: történeti fejtegetésekkel (a magyar történelem okos kompromisszumai), nyelvi elemzéssel (Scruton kettős beszédének leleplezése) vagy éppen versenyjogi analógiával (a politikai verseny megszüntetésére irányuló törekvések bírálata). Elméleti és gyakorlati szempontból azonban legnagyobb "hozzáadott értéknek" az alkotmányjogi dogmatikai érvelését tekinthetjük.
Elsőként azért, mert a 2010 után zajló közjogi átalakítást nemcsak elemenként, hanem azokat egészben, céljukra tekintettel is vizsgálja, és különösen érzékeny az átalakítás társadalmi-politikai kontextusára (ez leginkább a kötet címadó írásában mutatkozik meg, de idesorolhatjuk a Grosschmid - reloaded című és a Covid-19 veszélyhelyzetre adott jogalkotási reakcióval kapcsolatos fejezeteket is). Még a politikai és jogi fejleményeket naprakészen követő olvasó számára is megvilágító erejűek azok a fejtegetései, amelyekben a kisebb részletekből összerakja a teljes képet, és így megmutatkozik azoknak a változásoknak a hordereje és mélysége, amelyekkel szembe kell nézni a jogállamiságért folytatott küzdelem során.
A hatalompolitikai szándékok szem előtt tartásával elkerüli azt a csapdát, hogy a "tudományos objektivitásra" törekvés jegyében a politikai háttérre tekintet nélkül, illetve a törvényhozói indokokat "névértéken" véve vizsgáljon új vagy átalakított jogintézményeket, és ezzel a semlegesnek tűnő elemzéssel önkéntelenül is legitimálja a jogállamot veszélyeztető változtatásokat. Sokat mondó, hogy egyébként kiváló alkotmányjogászok is "a legjobb színben feltüntetve" értelmezték az Alkotmánybíróság hatásköreinek átalakítást,[6] és a mérvadó Fundamentum című alkotmányjogi folyóirat is csak 2019-ben deklarálta, hogy "bizonytalan időre" felfüggeszti a testület döntéseinek szakmai-dogmatikai szempontú ismertetését és értékelését.[7]
Másodsorban Vörös dogmatikai írásainak fontosságát az adja, hogy végig a leglényegesebb kérdésre koncentrál, az autokrácia visszatérésének megakadályozására, aminek - ma már tudjuk - az 1989/90-es rendszerváltástól kezdve abszolút prioritást kellett volna élveznie a felelős közéleti szereplők körében. Ehelyett azonban 1990 és 2010 között a demokraták közül a legtöbben abba az illúzióba ringatták magukat, hogy ez a veszély végleg elhárult. Amint két liberális szerző fogalmazott 2010-ben (!), "[a]zzal, hogy az egyik politikai rendszert, a szovjet típusú diktatúrát teljes mértékben felváltotta egy másik, a liberális demokrácia, a forradalmak történetéből jól ismert barát és ellenség romboló logikája - tisztogatások, proskripciók, tömeges jogfosztás és terror - teljes mértékben elkerülte [Magyarországot]".[8]
Nem véletlen tehát, hogy a politikai élet hangsúlya 2010 előtt szakpolitikai kérdéseken volt, illetve több befolyásos közéleti szereplő, figyelmen kívül hagyva Magyarország tényleges politikai és társadalmi állapotát, olyan, egyébként progresszív agendák megvalósítására törekedett (LMBT+ jogok kiterjesztése, drogliberalizáció, női kvóták bevezetése stb.), amelyeket az autoriter erők a populista demagógia bevetésével ellenük tudtak fordítani, mondván, hogy a szociálliberálisok számára a "deviáns" kisebbségek érdekei sokkal fontosabbak, mint a "keményen dolgozó kisembereké".[9]
Ezzel szemben Vörös Imre realitásérzékét jól mutatja, hogy a jogállamiságot és a demokráciát nem vette magától értetődőnek, így már a rendszerváltás hajnalától kezdve olyan közjogi rendszer kiépítése mellett érvelt, amely hatékony védelmet nyújt az autoriter fenyegetéssel szemben, és sokaktól eltérően már idejekorán, 2001-ben észlelte, valamint felhívta a figyelmet a jogállamiságot veszélyeztető hatalomgyakorlásra (A hatalom hívságos határai). 2012-ben pedig a választásokra vonatkozó jogszabályi változásokkal összefüggésben már egyenesen a demokrácia végéről beszél. Ez utóbbi téma egyébként meglepően kevés érdeklődést váltott ki jogtudományi körökben, holott a magyarhoz hasonló rezsimek kiemelt jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a formális szempontból szabályos választások kimenetelét jogi trükkök sokaságán keresztül (is) kontrollálják, amelyek közül Vörös ki is emel néhányat (Eltemetett demokrácia). Azzal is csak egyetérteni lehet, hogy a 2014-es választások előtt minden felelős politikusi és elemzői megnyilvánulásnak az átalakított választási rendszer visszásságairól kellett volna szólnia (Ceterum censeo).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
