Volt idő, s akadt is a múlt század vége táján kolléga - méghozzá a leginkább elismertebbek közül való -, aki szemlét tartva kor- és szaktársai jogirodalmi működése és termése fölött, elmarasztalással tudott szólni a jogtörténetírás akkori azon tendenciájáról, amelyben "egyre-másra jelentek meg az "évfordulós", és "ki nem érlelt tanulmányok".[1] A nyolcvanas évek derekán megfogalmazott sarkos, itt-ott szándékoltan is éles megnyilatkozás érvényét azonban - figyelemmel a jogtörténet-tudomány jelen idejű állapotára - már nem lehet tetten érni; elenyészett a múló idő hálójában. Az Aranybulla a joghistóriában című tanulmánykötet a legékesebb tanúbizonyság arra, hogy egy-egy esemény évfordulója, egy-egy centenáris vagy bicentenáriumi, vagy még ennél is hosszabb múltra visszatekintő történés jubileuma milyen stimuláló erővel hathat Klió munkásaira, s közöttük is a "jogtörténész céh" legaktívabbjaira.
Mezey Barna, a kötet szerkesztője előszónak szánt bevezetőjében idézi föl a Kárpát-medence nyolcszáz esztendővel ezelőtti politikai eseményeit, kitér az azokat mozgató aktorok és társadalmi csoportok bemutatására és jellemzésére. Nála - sokakkal ellentétben[2] - a történések kétségtelen főszereplője, II. András, "ambiciózus" reformokat tervező, s azért tevőlegesen cselekvő uralkodó, aki "a magyar rendiség kiformálódásának" időszakában, az egymásnak feszülő, ellentétes érdekekből cselekvő csoportok fölött és között tett kísérletet a társadalmi béke fenntartására. Utal arra - amiről Kristó Gyula Az aranybullák évszázada című monográfiájában[3] kimerítően is értekezett -, hogy a magyarországi társadalomfejlődés momentumai és karakterisztikus mozzanatai könnyűszerrel rokoníthatók az Európában sok helyütt lezajlott folyamatokkal. Az azonos, vagy egymással párhuzamos törekvések mindenütt - még ha sokfelé nagyon is törékeny - kompromisszumra vezettek, melyeknek rögzített megjelenési formái voltak a különböző elnevezés alatt kialkudott "szabadságlevelek". Mezey Barna bevezetőjében történeti-jogtörténeti áttekintést ad a XIII. század hatalmi viszonyainak mozgásáról, utal azokra a társadalmi erőkre, melyek ezek mögött álltak, kiemeli a királyi hatalom törvényszerű gyengüléseinek mögöttes okait, s nem utolsósorban azok hatásmechanizmusait, amelyek végül a patrimoniális monarchia épületének lebontásához vezettek.
Az Aranybullák századában a magyar szabadságlevél kibocsátása az új rendszer kialakulásában fontos momentum, de természetesen messze nem végpontja a kor társadalmi-politikai-gazdasági folyamatainak. Két esztendővel később a Diploma Andreanum néven ismertté vált dokumentum, illetve az 1232-ből származó kehidai oklevél is egy-egy mérföldköve a magyar életben maguknak helyet kérő, s érvényesülési lehetőséget szorgalmazó társadalmi csoportoknak.
A kötet - s a továbbolvasáshoz kedvcsinálónak is beillő bevezető maga is - elvezeti az olvasót az Aranybulla XIV. századi reneszánszának históriájáig, majd láttatja azt is, hogy Werbőczy híres Hármaskönyvének első részében, s annak híres és sokat hivatkozott kilencedik címében miként szervesült az évszázadokon át megkerülhetetlen tételként hivatkozott "primae nonus". A Tripartitum atyjának volt köszönhető, hogy a "nemesség bibliájaként" aposztrofált munkájával kikövezte az egységes nemesség kialakulásához vezető utat, s tette ezt azzal, hogy a nemesi alapjogokat, a személyes szabadságot, az adó-
- 249/250 -
mentességet, a királyi bíráskodáshoz való jusst, s a később önálló életre kelt ellenállási jogot a nemesség valamennyi tagja számára biztosította. Az ellenállási jog a XVII. században sajátos "karriert" futott be. A róla történt lemondásig (1687), majd később is sűrűn hivatkoztak rá az erdélyi közéletben, s tették ugyanezt Magyarországon a függetlenségi mozgalmak vezetői.
A tanulmánykötet első, igen értékes és informatív tanulmánya - Balogh Elemér tollából - átgondolt szakmai szempontokat követve, az évfordulós magyar Aranybullát európai kontextusba helyezi, s a jogösszehasonlítás eszköztárát mozgósítva mutatja be, hogy közjogi fejlődésünk, s annak fontos intézményei milyen mélyen ágyazódtak be a kontinens evolúciós folyamataiba. Nagy érdeme e tanulmánynak, hogy nemcsak tűpontossággal elemzi és definiálja e fontos közjogi dokumentum jogforrási minőségét, hanem bemutatja azt a hatást is, amit az a hazai társadalomtörténetben gyakorolt. A kontinens többi hasonló szabadságlevele fölött szemlét tartva, bemutatva azok genezisét, létrejöttük körülményeit, megerősíti álláspontunkat: ez idő tájt a magyar társadalom fejlődését, s általa közjogi konstrukcióinkat még inkább az európai evolúció "fősodrában" találhatjuk meg. Bizonyos, hogy erre András király szabadságlevele lehet az egyik fontos bizonyíték.
A kötet szerkesztője, amint arról már szóltunk - a történetírás legújabb álláspontjával egyetértésben - II. Andrást nem csupán ambiciózus, de ezen túl önálló politikai stratégiával rendelkező uralkodóként mutatja be. Már az Aranybullára is úgy tekint, mint egy átgondolt, s a kortársi politikai érdekeket a korona elképzeléseivel összhangba hozó kiváltságlevélre. A király gazdaságpolitikájának fontos fundamentumaként említi a külföldi "humán erőforrás" becsatornázásának megnyilvánulásait, a telepítéspolitikát, s a városok fejlődését elősegítő, azt felkaroló törekvéseit. Megjegyezzük, hogy ezzel a kor jogtörténeti megítélésében - a történettudomány idevágó eredményeivel konzisztens módon - hangsúlyeltolódást visz végbe, ám a kötet figyelmes olvasója két további tanulmányban igazolva és megerősítve láthatja ennek a tudományos fordulatnak a létjogosultságát.
Az első ezek közül Blazovich László írása, aki "Pest és Buda városok egy és ugyanazon Aranybullájáról," ezek városalapító okleveléről, okleveleiről írt színvonalas tanulmányt. A nagyívű irodalmi áttekintést követően a szerző megvilágítja, hogy az eredetileg önálló oklevéllel rendelkező Buda város tanácsa miért tartotta magáénak a Pestnek később adományozott oklevelet, s részletezi azt is, hogy a "két város egy kiváltság" konstrukciója hogyan válhatott elfogadott fogalommá.
A városok jogi környezetének tisztázása után a szerző kibontja e jogterület "tudós generációk" kidolgozta négy nevesített tartópillérét, s azok érvényesülését a budai Aranybulla textusa elemzésének segítségével mutatja be. Az ezt felvillantó okfejtés izgalmas olvasmány azok számára, akik fogékonyak az igazán újszerű megállapítások iránt.
Homoki-Nagy Mária Magánjogi intézmények az Aranybullában című tanulmánya a ius publicum terrénumát körbejáró kötet üde színfoltja: az országnagyok és a király tusakodásából kikerekedett jogforrás civiljogi vetületére irányítja figyelmünket. A téma, vagy még inkább a címválasztás jogosultsága azonban nem szorul bonyolult és szofisztikált igazolásra. Hazai jogunk kezdeti fejlődési szakaszában, a kora és érett középkorban ugyanis - amint azt már Eckhart Ferenc óta, s neki köszönhetően tudhatjuk -, a köz- és magánjogi intézmények kéz a kézben járva hatották át jogrendszerünket, ezért aztán, amint azt diákjainknak oly sokszor ismételgettük, nehéz, s mi több anakronisztikus is "a XIII. századig [...] közjog és magánjog között különbséget tenni..." Hiszen, s ezt is tőle tudjuk: "a megyeszervezet comesei elsősorban a király magánjogi jellegű úri alkalmazottai, de hadi és pénzügyi feladataik révén közjogi működést is töltenek be".
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
