A címben szereplő kérdéskör elemzését indokolja, hogy a privatizáció során az állam képviseletében eljáró ÁVÜ (későbbiekben: ÁPV Rt.) vagyontárgyakat vont el az állami vállalatoktól, és annak ellenére, hogy már kialakult az egységes Legfelsőbb Bírósági álláspont, még mindig vannak jogviták és még mindig felvetődnek megválaszolásra szoruló problémák a polgári perekben.
A privatizáció óta több mint 10 év eltelt, de a vagyonelvonásokért való felelősség kérdése csak a 1990-es évek végén merült fel, a Legfelsőbb Bíróság is 2002-ben foglalt állást az ügyben. Ha a vagyonelvonások ellenére a vállalat tudta rendezni hitelezői tartozását, nem volt szükség az ÁVÜ helytállási kötelezettségére. Számos esetben előfordult azonban, hogy az állami vállalat - vagy a vagyonelvonás, vagy egyéb okok miatt - felszámolási eljárás alá került, így nem, vagy csak részben tudta kielégíteni a felmerült hitelezői igényeket. A hitelezők tehát jogszerűen lépnek fel, amikor az ÁVÜ ellen kívánnak igényt érvényesíteni, hiszen az állam a kielégítési alapul szolgáló vagyont vonta el ellenérték nélkül.
A kérdéskör jogszabályi alapját a kiskereskedelmi, a vendéglátóipari és fogyasztási szolgáltató tevékenységet végző állami vállalatok vagyonának privatizálásáról (értékesítéséről, hasznosításáról), szóló 1990. évi LXXIV. törvény (amely az ún. előprivatizációs törvényként vonult be a köztudatba), illetve az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló 1992. évi LIV. törvény jelenti. Ez utóbbi jogszabály hatályba lépése 1992. augusztus 27., és már nincs hatályban, míg az előprivatizációs törvény jelenleg is hatályban lévő jogszabály. (A hatálybalépésnek azért van jelentősége, mivel az 1992-es törvény hatályba lépése előtti elvonásokra az ún. előprivatizációs törvény vonatkozik.)
Ki kell emelnünk továbbá a harmadik törvényt, amely érinti a privatizációval kapcsolatos vagyonelvonás kérdését, ez pedig a 1990. évi VII. törvény az Állami Vagyonügynökségről és a hozzá tartozó vagyon kezeléséről és hasznosításáról.
Tekintsük át, hogy hogyan rendezi a három jogszabály a felelősség kérdéseit a vagyonelvonásokért!
Az 1990. évi LXXIV. törvényben a vagyonelvonásra vonatkozó szabályokat találunk a 13. §-ban, ahol a törvény arról rendelkezik, hogy a Vagyonügynökség az üzlet értékesítésére vagy hasznosítására irányuló szerződés megkötés előtt az üzletet a vállalattól elvonja, amelynek folytán az állam tulajdonosi jogait a Vagyonügynökség gyakorolja. Ezzel - ahogy arra a BH 1995/699. bírósági ítélet is utal - az előprivatizációs törvény a hatálya alá tartozó üzletek felett a vállalat rendelkezési jogát korlátozta, a törvény hatálybalépését követően az üzlet értékesítésének joga az AVÜ-t, illetőleg jogutódját az ÁPV Rt.-t illeti meg. Azonban sem a törvény kifejezett rendelkezése, sem a fenti bírósági döntés nem rendezte az elvont vagyonért való felelősség kérdését.
Az előprivatizációs törvényben nem szabályozott kérdésekre az 1990. évi VII. törvény szabályai lesznek irányadóak, ahol viszont már találunk rendelkezést a vagyonelvonásért való felelősségre vonatkozóan. Kimondja a törvény, hogy a vagyonügynökség a vagyon elvonása esetében az elvonás időpontjában fennálló tartozásokért, az elvont vagyon erejéig az elvonás arányában kezesként felel. Továbbá kimondja a jogszabályhely azt is, hogy a hitelezőket ért kárért is a Vagyonügynökség tartozik felelősséggel. A törvény tehát kettős felelősségi alakzatot szabályoz, egyrészt egy korlátozott, az elvont vagyon erejéig fennálló kezesi felelősséget, másrészt kártérítési felelősséget a polgári jogi szabályok alapján. Ugyanezt a kettős felelősségi alakzatot alkalmazza a jogalkotó az 1992. évi LIV. törvény 53. § (1)-(2) bekezdésében.
A kártérítési felelősséget az 1992. évi LIV. törvény 53. § (2) kiegészítő szabályként fogalmazza meg a kezesi felelősség mellett, mint ahogy arra az EBH 2002.766 számú Legfelsőbb Bírósági ítélet is rámutat. Az LB határozat kimondja, hogy a kártérítési felelősség csak arra az esetre vonatkozik, ha a hitelező közvetlenül a vagyonelvonás folytán, annak következtében szenved kárt, azaz csak a vagyonelvonással okozati összefüggésben. Mindebből kitűnik, hogy a hitelezőnek nincs vagylagos lehetősége az igényének érvényesítésére, nem választhat a két alakzat között, a kártérítési felelősség csak kiegészítő a főszabályként értelmezendő kezesi felelősség mellett. Nyilvánvalóan a hitelező az ÁVÜ kártérítési felelősségén alapuló igényét a Polgári Törvénykönyv kártérítésére vonatkozó általános szabályaira alapozhatja.
A másik felelősségi alakzat az ÁVÜ kezesi felelőssége, amely a korábban hivatkozott privatizációs törvények és a Ptk. szabályai alapján törvényen alapuló, sortartásos kezesi felelősség. Gyakorlatban és a hivatkozott Legfelsőbb Bírósági ítéletben is azzal a problémával találjuk szembe magunkat, hogy az állami vállalatok felszámolás alá kerültek és a hitelezők mind a felszámolásból, mind a kezestől kielégítést keresnek. A továbbiakban tehát azt az esetkört elemzem, hogy a felszámolási eljárásnak milyen hatása van az ÁVÜ-vel szembeni igényérvényesítésre.
A kezesi felelősségről a Ptk. 272-276. §-ai rendelkeznek, amelyek kimondják, hogy a kezes arra vállal kötelezettséget, hogy ha a kötelezett nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak teljesíteni. A Ptk. 274. §-a az egyszerű vagy sortartó kezességgel kapcsolatban kimondja, hogy kezes mindaddig megtagadhatja a teljesítést, amíg a követelés a kötelezettől behajtható. A fentebb hivatkozott privatizációval kapcsolatos jogszabályok nem mondják ki az alperes készfizető kezességét, tehát itt is egyszerű kezességről van szó.
Felmerül tehát a kérdés, hogy önmagában véve az időmúlás vagy a felszámolási eljárás megalapozza-e a követelés behajthatatlanságának a tényét.
Erre az esetre kitér a Ptk.-nak a kezességhez fűződő magyarázata (Ptk. Magyarázat 666. o.), amely kimondja, hogy a behajthatatlanság abban az esetben is megállapítható, ha a tényleges behajtás üteme mellett a jogosult az érdekei súlyos sérelmével juthatna csak kielégítéshez.
A követelés behajthatatlanságára, illetve a kezesi felelősségre vonatkozóan születtek eseti döntések, így BH 1998/547. számú jogesetében, a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy a tartozás behajthatatlanságát nemcsak a végrehajtási eljárás sikertelenségével, hanem oly módon is bizonyítani lehet, hogy az adós ellen indult felszámolási eljárásban a követelés behajtására nem áll rendelkezésre kellő fedezet. Ugyanezen jogeset rámutat arra, hogy az állandósult bírói gyakorlat szerint a követelést akkor is behajthatatlannak kell tekinteni, ha a körülmények ismeretében annak behajtása időben aránytalanul elhúzódik. (Az idézett jogesetben 7 évig nem jutott hozzá a követeléshez a jogosult, amely körülményt úgy értékelt a Legfelsőbb Bíróság, hogy a követelés behajthatatlan.)
A korábban hivatkozott privatizációval kapcsolatos törvényhelyek az alperes kezesi felelősségére négy korlátot tartalmaznak:
- Csak a vagyonelvonás időpontjában fennálló követelésekre vonatkozóan állapítja meg a törvény az alperes kezesi felelősségét.
- A kezesi felelősség terjedelmét az elvont vagyon erejéig állapítja meg a törvény.
- Az ÁPV Rt. felelősségének a megállapításánál figyelembe kell venni a vagyonelvonás arányát is.
- Az egyes hitelező kielégítése csak az összes hitelezői követeléshez arányosítottan lehetséges.
Az ÁPV Rt. felelőssége nem terjed ki a jogalkotó szándéka szerint, csak a vagyonelvonás időpontjában fennálló követelésekre, azaz a követeléseknek a vagyonelvonás előtt kellett keletkezniük. Nyilvánvalóan itt az a jogalkotói szándék érvényesül, hogy csak azokért a hitelezői követelésekért vállal az állam felelősséget, akik elől elvonták a vagyont. Véleményem szerint ez a törvényi álláspont helytelen, hiszen a vagyonelvonásokról a gazdasági élet gyakorlati tapasztalata alapján a hitelezőknek nincs tudomásuk, év közben szinte naponta elkészített vagyonmérleget vagy főkönyvi kivonatot kellene kérniük az adósoktól, hogy figyelemmel kísérhessék az adós vagyoni helyzetét. A törvényi rendelkezéseken azonban a Legfelsőbb Bíróság se lépett túl és szigorúan csak a korlátozott felelősségi alakzat mellett foglalt állást.
A gyakorlatban problémát jelenthet, hogy több kisebb szállításból eredő követelés keletkezik, illetve több különböző időpontban történik meg a vagyontárgyak elvonása. (Az EBH evvel a problémával külön nem foglalkozik.) Ebben az esetben meg kell nézni, hogy a keletkezett követelésekre az elvont vagyon elegendő fedezetet nyújt-e. Például a vagyon 90%-át elvonják, de a követelésekből csak 20% áll fenn. Így megtörténhet, hogy a követelések 80%-ára már nem nyújt fedezetet a fennmaradó 10%-os elvont vagyonhányad. (Nyilvánvalóan még figyelembe kell venni a későbbiek során kifejtett, elvonásonként számolt vagyonelvonási arányszámot is.)
Kérdés továbbá, hogy mik azok a fennálló követelések? Szükséges-e és lehetséges-e a követelések fennállásának a vizsgálata? Elegendő-e az adós elismerése? Milyen okiratok szükségesek a bizonyításhoz?
Sok esetben a kezesi felelősség érvényesítésére hosszabb idő elteltével kerül sor. Különösen igaz ez a felszámolási eljárások esetében és akkor, ha a követelést nem az eredeti jogosult, hanem az engedményes érvényesíti. Az elévülési idő elteltével a számviteli bizonylatok, okiratok, szerződések sok esetben selejtezésre kerülnek és ebben az esetben nehézzé válik a követelés jogosultjának a helyzete a polgári perben. Bizonyítási eszközként csak az adósi elismerés, vagy felszámolói visszaigazolás, elismerő nyilatkozat áll rendelkezésre. Ugyan a bírói álláspont szerint a mögöttes felelőst sem az adós, sem a képviseletében eljáró felszámoló elismerése nem köti (BH 1956/337.), illetve a kezes a Ptk. 273. § (1) bek. alapján érvényesítheti az eredeti adós kifogásait. Véleményem szerint az adósi elismerés alapvetően igazolja a követelés fennállását. Különösen igaz ez ha készült a felszámolási eljárás alatt közbenső vagy zárómérleg, amelyben a felszámolást elrendelő bíróság végzés formájában is elismeri a követelés fennállását. Mindezek figyelembevételével is vizsgálni kell a bíróságnak azt, hogy a követelés a vagyonelvonás időpontjában fennállt-e, a hitelező követelése határidőben bejelentésre került-e, a felszámoló besorolta-e hitelezőként a követelés jogosultját, továbbá meg kell vizsgálni, hogy a felszámolási eljárásban a követelés részben vagy egészben kielégítésre került-e.
Érdekes probléma még a kamatkövetelés, hiszen azt a felszámoló is külön kategóriában sorolja. A Legfelsőbb Bíróság nem foglalkozik az egyes kategóriába sorolt követelésekkel, de véleményem szerint a kamatkövetelés is megilleti a követelés jogosultját, azt is követelheti az ÁPV Rt.-től, amennyiben az fennállt a vagyonelvonás időpontjában. A vagyonelvonás időpontját követően keletkezett kamatkövetelésre nem lehet igényt támasztani, mert egyrészről az nem állt fenn a vagyonelvonáskor, másrészről az ÁPV Rt. által elvont vagyonrész alapján fennálló kötelezettsége a kifizetésig kamatozik. Az ún. "kétszeres kamatozás" nem állhat fenn, nem kamatozhat egyszerre a követelés és az ÁPV Rt. kötelezettsége is.
A második fontos korlátja az ÁPV Rt. kezesi felelősségének az elvont vagyon értéke. Itt kétféle érték jöhet szóba. A jogalkotó a hivatkozott jogszabályokban nem ad iránymutatást, hogy mit tekint a vagyon értékének. Egyrészt lehet a könyv szerinti érték, amely számviteli kategória, és nem biztos, hogy egybeesik a vagyon tényleges, forgalmi értékével. Másrészt a forgalmi érték, amelynek a megállapítása az időmúlásával, a múltra nézve - főleg ha a vagyon már nem is áll rendelkezésre - nehézkes, kivéve, ha a vagyon az elvonást követően eladásra került.
A forgalmi értéket tekintette irányadónak a Bács-Kiskun-Megyei Bíróság G. 40.068./1995./24. számú részítéletében, ahol megállapította, hogy az ÁPV Rt. az elvont vagyont még az elvonás évében értékesítette, így a vagyon forgalmi értéke a vagyon eladási ára. Ugyanezen álláspontra helyezkedett a korábban hivatkozott Legfelsőbb Bírósági döntés is amikor elvi éllel kimondta, hogy az ÁPV Rt. törvényben előírt kezesi kötelmének az alapja, az egyes vagyontárgyak forgalmi értéke. Egy esetleges végrehajtás során a forgalomban elérhető vételár szolgál a tartozás fedezetéül, függetlenül attól, hogy mennyi volt az értékesített vagyontárgy könyv szerinti értéke.
Ezek a vagyonelemek többfélék lehetnek, hiszen ingó és ingatlan vagyontárgyak, értékpapír vagy készpénz is beleesett az elvont vagyon körébe. Nyilvánvalóan e két utóbbi esetben ha nem értékesítette az értékpapírt az ÁPV Rt., akkor is a névértéket kell irányadónak tekinteni. (A könyv szerinti érték egyébként sem minden esetben lehet irányadó, hiszen például a földterületek az egyes állami gazdaságoknál "0" forint értéken voltak nyilvántartva.)
A harmadik fontos korlát a felelősség kérdésében a vagyonelvonás aránya. A vagyonarány megállapításánál az állami vállalat elvonás előtti vagyonának értékéhez kell arányosítani az elvont vagyon értékét és akkor megkapjuk a vagyonelvonás arányát. Ez az arányszám mutatja meg a számunkra, hogy az elvonás időpontjában fennálló összes vagyonnak hány százaléka került elvonásra, így a hitelezőkkel szemben az elvonás időpontjában fennálló összes követelésből hány százalék erejéig terheli a kezesi kötelezettség az ÁPV Rt.-t.
Felmerül a kérdés, hogy hogyan számítjuk a vagyonarányt.
Az elvont vagyont forgalmi értéken kell figyelembe venni, de mi az elvonás előtti vagyon értéke. Az időmúlása itt is fontos szerepet játszik, ezért 5-10 év elteltével kell megállapítani, hogy az elvonás előtti vagyon forgalmi értéke mekkora volt. (A Legfelsőbb Bíróságnak nem kellett állást foglalnia, mert a hivatkozott ítéletben e tárgyban a felek megegyeztek.)
Három lehetőség közül választhat a jogalkalmazó.
Az első lehetőség a könyv szerinti érték könyv szerinti értékhez való arányosítása, de ez nyilvánvalóan nem lehetséges, hiszen az elvont vagyont forgalmi értéken vettük figyelembe.
Második lehetőség a forgalmi értékeken vett vagyon arányosítása. Ebben az esetben azonban kérdés, hogy mennyi az összes vagyon forgalmi értéke. Ha rendelkezésre állnak a vagyontárgyak, és nem kerültek értékesítésre, nyilvánvalóan a forgalmi érték szakértői becsléssel megállapítható. Ha értékesítésre kerültek a vagyontárgyak, akkor a forgalmi értéket az eladási ár fogja meghatározni. Kérdés persze, hogyan lehet figyelembe venni az idő múlását abban az esetben, ha a vagyonérték megállapításának időpontja és a vagyontárgyak eladása között több év eltelt. Lehetőség van-e például a vagyonérték csökkentésére az adótörvényekben meghatározott amortizációs kulccsal?
Harmadik lehetőség, hogy a könyv szerinti érték figyelembevételével állapítjuk meg az összvagyon forgalmi értékét, és ezt arányosítjuk az elvont vagyon forgalmi értékéhez. Tovább bonyolítja a problémát ha több vagyonelvonás volt különböző időpontokban. Ebben az esetben külön vagyonarányokat kellene számolni. Matematikailag ez viszont feleslegessé válik, ha a vagyonelvonások éven belülre esnek és a vagyonelvonás előtti vagyon értéke nem változik. Ekkor ugyanis az arányszám nevezője és számlálója is változatlan, tehát ha külön "kis" vagyonarányokat számolunk akkor is meg fog egyezni a vagyonarány az összevont vagyonaránnyal.
A negyedik korlát az egyes hitelezők kielégítési joga. Az egyes hitelezők csak olyan mértékben kérhetnek kielégítést, ahogy saját meg nem térült hitelezői követelésük aránylik, a meg nem térült összes hitelezői követeléshez. Ezzel a Legfelsőbb Bíróság rögzítette az egyes hitelezők igényérvényesítését, kimondva, hogy az egyes hitelezői követeléseket nem az összes a vagyonelvonás időpontjában fennálló követelésekhez kell arányosítani. A hitelezők részére az adós vagy felszámoló kifizetéseket teljesíthet. A Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy az ÁPV Rt. kezesi felelőssége a meg nem térült hitelezői követelésekre terjed ki, - a kezesség jellegéből adódóan is - nem lehet tehát a felelősség mértékénél figyelembe venni olyan hitelezői igényeket, amelyek már kielégítésre kerültek.
A vagyonelvonások kapcsán a késedelmi kamat számításával összefüggésben két probléma merül fel, egyrészt a mértéke, másrészt a kamatszámítás kezdő időpontja. A tanulmányban már korábban kitértem arra, hogy a hitelezői követelésekben beleértendőek a kamatok is, mégpedig azok a kamatok amelyek a vagyonelvonás időpontjáig merülnek fel. A hitelezői követelések csak a vagyonelvonás időpontjáig kamatoznak. Kamatozik viszont az ÁPV Rt. elvonásból eredő kötelezettsége. Helyesen mutat rá a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a kezes felelőssége a Ptk. 279. § (1) bekezdése alapján, annak járulékos jellegénél fogva a főadós kötelezettségéhez igazodik, ugyanazzal tartozik a hitelező felé, amilyen követelése a hitelezőnek a főadóssal szemben fennáll. A kezesség járulékos jellege azt is jelent, hogy a kezes ugyanabban az időpontban esik késedelembe a fizetéssel, amikor a főadós fizetési kötelezettsége fennáll. A Ptk. 273. § (2) bek. a kezes kötelezettsége kiterjed a vagyonelvonás után esedékessé váló késedelmi kamatokra. Jelen esetünkben a főadós a fizetéssel a kezesség beálltakor már késedelemben volt, ezért az ÁPV Rt. a kezessége fennállásának időpontjától kezdődően tartozik kamatfizetéssel. A privatizáció és vagyonelvonás időpontjára tekintettel a késedelmi kamat szabályai többször változtak. A mindenkori jegybanki alapkamat kétszerese jár késedelmi kamatként a 2000. szeptember 1. napja előtt keletkezett jogviszonyok esetében a 86/1990. (XI. 14.) Korm. rend. alapján. A 2000. évi LXXXVIII. törvény a késedelmi kamat mértékét 2000. szeptember 1-jétől az évi költségvetési törvényben meghatározott mértékkel azonos mértékben állapította meg, melyet a késedelmi kamatnak a 2002. január 1-je után esedékes részére is alkalmazni kell. 2004. május 1-je után a késedelmi kamat mértékét újra szabályozta a Ptk. 301/A. §-a a gazdálkodó szervezetek között is. A késedelmi kamat mértéke a késedelemmel érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamat hét százalékkal növelt összege. Ebből következik, hogy ha több féléven keresztül fennáll a késedelem, félévenként kell figyelembe venni a jegybanki alapkamat mértékét, és kiszámolni a késedelmi kamatot.
Az elévülés intézményének a szabályozásánál nem találunk rendelkezéseket a szerződést biztosító mellékkötelezettségekkel kapcsolatban, a hatályos Polgári Törvénykönyv csak a mellékkövetelések elévüléséről ejt szót. A szabályozás hiányossága miatt a jogalkalmazásnak kellett rendezni a kérdést, amely a vagyonelvonásokkal kapcsolatban is felmerült. Sok esetben az államigazgatási felügyelet alatt álló állami vállalatok felszámolása elhúzódott és a hitelezők a felszámolás eljárás befejezését követően, vagy esetlegesen a felszámoló által kiadott 0%-os kielégítést valószínűsíthető igazolás kézhezvételét követően kezdték meg az igényük érvényesítését az ÁVÜ, illetve jogutódja az ÁPV Rt. felé. Az ÁPV Rt. ellen sok esetben öt év elteltét követően léptek csak fel igényükkel a hitelezők. A jogvitákból eredően eltérő jogalkalmazási álláspontok születtek, részben a konszernjogi felelőséggel, részben a vagyonelvonásokért való felelősség kapcsán.
A bírói gyakorlat egységesítése érdekében a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 2005. október 12. napján megtartott Tanácselnöki Értekezlete a mögöttes felelősség más esetére is kiterjedően alakította ki álláspontját, (Bírósági Határozatok 2006/1. szám, 78-79. oldal, HVG-ORAC Kiadó Kft. Budapest), továbbá az elévülés kérdésében a vagyonelvonással összefüggően az ÁPV Rt. kezesi felelőssége kapcsán egyedi jogerős dön-
tés született a Fővárosi Ítélőtáblán 16. Gf. 40.039./2005./7. szám alatt, illetve a Legfelsőbb Bíróság elvi bírósági határozatot is hozott az ügyben, EBH 2005.1217. szám alatt.
A mellékkötelezettségek elévülésével kapcsolatban, a hatályos polgári jogi szabályozásban csak egyetlen utalást találunk a kézizálogból való kielégítés elévülésére vonatkozóan. [Ptk. 324. § (3) bek.; A követelés elévülése az azt biztosító kézizálogból való kielégítést nem akadályozza.] A Polgári Törvénykönyv magyarázata tér ki a mellékkövetelések elévülésének szabályainál a mellékkötelezettségek elévülésére, mintegy analóg módon alkalmazva a mellékkövetelések elévülési szabályait a mellékkötelezettségekre. (Ptk. magyarázat 1051-1052. oldal) A mellékkövetelések elévülésénél a törvényi szabályok és a kommentár kettős felfogást taglalnak. Részben kimondják, hogy a mellékkövetelések a főkövetelésekkel szoros gazdasági egységet alkotnak, azaz elévülésük a főkövetelés elévüléstől függ, így önálló elévülésről nem beszélhetünk. (Ptk. magyarázat 1052. oldal). Ha azonban a mellékkövetelés a főkötelezettségtől külön válik (pl: óvadék) abban az esetben az elévülése is önálló lesz, azaz a főkövetelés elévülésétől függetlenedik, így a főkövetelés elévülése esetén is kielégítést kereshet a jogosult az óvadékból. A Ptk. utal rá, hogy a járulékos jelleg megszűnése azt is eredményezheti, hogy a mellékkövetelés önállóan elévül, de a főkövetelés nem. A mellékkötelezettségeknél azonban sem a Ptk., sem a magyarázata nem ad számunkra megnyugtató választ. A járulékos jelleget erősíti a magyarázat, visszautalva az eseti döntésekre, amikor kimondja, hogy a követelés elévülése megszünteti az azt biztosító jelzálogjogot, illetve az elévült követelés bírósági úton nem érvényesíthető a kezessel szemben sem (Ptk. magyarázat 1052. oldal). Kivételes szabályként kell értelmeznünk a Ptk. kézizálogra vonatkozó szabályát, amelyből nem vezethető le a mellékkötelezettségek önálló elévülése, a Ptk. csak a kielégítési jogra vonatkozó speciális szabályt ad.
A jogalkalmazás, az eseti bírói döntések ellentmondó álláspontra helyezkedtek. A Fővárosi Ítélőtábla álláspontja szerint nem elfogadható a mellékkötelezettségek önálló elévülése, így kezesség esetén sem beszélhetünk erről. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság álláspontja az, hogy feltételhez kötötten, de el kell ismerni a mögöttes felelősök, így a kezesi felelősség önálló elévülésének a lehetőségét. Mindenesetre érdemes megvizsgálni az eseti döntésekben is a pro és kontra érveket, mivel ezek segíthetik a jogalkotást abban, hogy jogszabályi szinten is tisztázza a kérdést. A törvényi kezességvállalás önálló elévülése mellett több érv szól az eseti döntések alapján.
A mellékkötelezettségek önálló elévülése mellett érvelők a járulékosság eltérő értelmezéséből vezetik le logikailag álláspontjukat. A járulékosság értelmezésére a Polgári Törvénykönyv határozott iránymutatást ad a kezességről szóló részében. [Ptk. 273. § (1)-(3) bek.]
A járulékosság négy eleme ragadható meg a törvény alapján:
- a kezes kötelezettsége az eredeti adós kötelezettségéhez igazodik;
- érvényesítheti a kezes az eredeti adós kifogásait;
- a kezes kötelezettsége nem válhat terhesebbé mint amilyen elvállalásakor volt;
- bírósági úton nem érvényesíthető követelés kezesével szemben a követelést bírósági úton nem lehet érvényesíteni.
A járulékosságot a kezesség tekintetében szélesebb jogosítványként fogják fel az ellentábor képviselői, mégpedig a "kifogásolási többletjogok" oldaláról közelítve. Véleményük szerint a kezes hivatkozhat arra, hogy a követelés a kötelezettel szemben elévült, illetve előadhatja saját elévülési kifogását.
A felfogás alapján a kezest az alábbi kifogások illetik meg:
- hivatkozhat elévülési kifogásra saját jogán, mint bármely más egyidejű kötelezett;
- hivatkozhat elévülési kifogásra a főkötelezett jogán;
- hivatkozhat a sortartásra is.
A kifogásolási jogból levezethetőnek tekinti ez a felfogás a kezessel szembeni jogosulti követelés önálló elévülését, azaz lehetségesnek tekinti azt az esetet, amikor a követelés a kezessel szemben elévült, de főkötelezettel szemben nem. Ez a felfogás azonban véleményem szerint több jogi problémát is felvet. A egyik az igényérvényesítéssel kapcsolatos. Ha elfogadjuk a kezessel szembeni igény önálló elévülésének a lehetőségét, akkor azzal kell számolnunk, hogy a kötelezettel szembeni igényérvényesítés automatikusan nem szakítja meg a kezesi kötelezettség elévülését, azaz külön kezeshez intézett jognyilatkozat nélkül elévülhetne a kezessel szembeni igény. Ez az elképzelés egyrészt a jogosulti igényérvényesítést mint kötelezettséget, és nem mint jogot fogja fel, másrészt nem számol azzal az esettel, hogy a jogosult és kötelezett közötti jogviszonyban módosulás következhet be, mint például a fizetési halasztás, amely haladék a jogosult oldalán az igényérvényesítésre is, azaz nem kerül sor az elévülés intézményére. Ebben az esetben ha nem intéztek jognyilatkozatot a kezeshez, a jogosult az elévülés problémájával nézne szembe, és szűkülne a szerződésbiztosító mellékkötelezettségek köre. Az érvelés elfogadása esetén nem csak a kezességnél szembesülnénk az elévüléssel, hanem a zálogjognál, illetve a többi mellékkötelezettségnél egyaránt, ami véleményem szerint ellentmond polgári jogi jogintézmény céljának. További probléma, hogy a jogosultnak választási, döntési jogát korlátozná az önálló elévülés szabálya, illetve esetlegesen a mellékkötelezetteket is nehezebb helyzetbe hozhatná. Előfordulhat ugyanis, hogy a jogosult csak elsődlegesen a kötelezettel szemben kíván igényt érvényesíteni, és csak ennek sikertelensége esetén fordulna igénnyel a kezes ellen. Ez a joga fennáll, de ha elfogadjuk a fenti érvelést egy elhúzódó jogvitával és a kezessel szembeni igény nem érvényesítésével a kezesség elévülését kockáztatná. A jogosulti jog így "jogérvényesítési kötelezettséggé" válna.
Volt olyan eseti, nem jogerős bírósági döntés, amely részlegesen elismerte a kezesség önálló elévülésének a lehetőségét, akkor ha a törvényi kezesi felelősség beáll a kezessel szemben és megnyílik az igényérvényesítési jog (Fővárosi Bíróság 32. G. 40.479/2004./10. számú Ítélet). A Polgári Törvénykönyv rendelkezései szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik. [Ptk. 326. § (1) bek.] Ez az esedékesség, az álláspont szerint megnyitja az igényérvényesítési jogot a kezessel szemben is, azaz az elévülés intézménye önállóan érvényesülhet a jogosult és a kezes viszonyában egyaránt.
A Fővárosi Ítélőtábla már említett eseti döntésében ezzel a felfogással szemben foglalt állást és kimondta, hogy a kezesi kötelezettség önálló elévüléséről nem lehet szó. Az ítélőtáblai döntés a jogi érvelést a kezesség járulékos jellegéből vezeti le, azaz kimondja, hogy a járulékos jelleg folytán a kezessel szemben a kötelezettség érvényesíthetőségét a főkötelezettség érvényesíthetősége, határozza meg.
Kifejti az eseti döntés, hogy a követelés esedékességének időpontjában a jogosultnak nemcsak a kötelezettel, hanem a kezessel szemben is megnyílik az igényérvényesítési joga, de az együttes igényérvényesítés jogosultság és nem kötelezettség. [Ptk. 274. § (1) bek. - lehetővé teszi a kötelezett és a kezes együttes perlését.] Mindebből következik, hogy a főkövetelés elévülésének megszakadása kihat a kezes kötelezettségére is, még abban az esetben is ha, a megszakadást kiváltó jogcselekmények a kezessel szemben nem kerültek alkalmazásra. A kezessel szembeni követelés mindaddig nem évülhet el, amíg a főkötelezettel szembeni követelés elévülése nem következett be, így a kezes kötelezettsége osztozik járulékos jellegénél fogva a főkötelezettség jogi sorsában.
Véleményem szerint a fentebb kifejtettek miatt ez a legpontosabb és leghelyesebb álláspont, mivel ettől eltérő álláspont a korábban leírt érvelés miatt gyengíthetné a mellékkötelezettség jogintézményét és a jogintézmény célját.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja kevésbé szigorú az ítélőtáblai állásponthoz képest, amelyet a korábban említett EBH-ban fejt ki és a Tanácselnöki Értekezleten is rögzít. A Legfelsőbb Bíróság kimondja, hogy a jogosultnak a főadóssal szemben és a mögöttes felelőssel szemben fennálló követelése azonos, ezért a jogosult és a mögöttes felelős viszonylatában is akkor kezdődik az elévülés, amikor a főadósnak a jogosult felé teljesítenie kell. A kezességnek nem a járulékos jellegéből indul ki ez a felfogás, hanem a követelés jogcímének és magának a követelésnek az azonosságából.
Kifejti a Legfelsőbb Bíróság, hogy a jogosult a főadóstól és a mögöttes felelőstől ugyanazt a szolgáltatást ugyanazon jogcímen követeli, tehát annak ellenére, hogy a főkötelezett és a kezes személye eltér, a két követelés azonos. A követelés azonosságából következik, hogy a teljesítés időpontjának, és esedékességének is azonosnak kell lennie. Ezzel az állásponttal gyakorlatilag elismeri a kezesség, illetve a mögöttes felelősök, mellékkötelezettek viszonyában az önálló elévülés lehetőségét, azonban egy kiegészítő szabállyal feltételhez köti a jogintézmény érvényesülését.
Kimondja az elvi bírósági határozat, hogy a mögöttes felelőssel szemben a követelés elévülése mindaddig nyugszik, amíg fennáll a reális lehetősége annak, hogy a követelés a főkötelezettől behajtható. [Az elévülés nyugvásáról a Ptk. 326. § (2) bek. rendelkezik.] Amennyiben a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni követelését, az akadály megszűnésétől számított egy éven belül - egyéves vagy ennél rövidebb elévülési idő esetében pedig három hónapon belül - a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt, vagy egy évnél, illetve három hónaptól kevesebb van hátra.) Tehát a követelés elévülése nem azonos módon folyik le, fejeződik be a mögöttes felelős és a főadós vonatkozásában. Az álláspont a kérdést a jogosulti oldalról vizsgálja, és kimondja, hogy a jogosulttól nem várható el, hogy a mögöttes felelős személlyel szemben addig igényt érvényesítsen, míg az a teljesítést megtagadhatja, hiszen a behajthatatlanság esetére a mögöttes felelős általi teljesítés elmaradását nem lehet vélelmezni, ennek hiányában pedig felesleges a perlés.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja véleményem szerint helytelen és több kérdést nyitva hagy, újabb jogvitákat generálva és továbbra is bizonytalanságban hagyva a polgári jogviszony alanyait.
Az egyik kérdés a "a behajthatatlanság reális lehetőségének" értelmezése. Erre vonatkozóan nem ad határozott iránymutatást az állásfoglalás, sőt az elvi bírósági határozatban maga a Legfelsőbb Bíróság is elismeri, hogy nem lehet elvi éllel, egységesen megállapítani, hogy egy hitelező mikor van abban a helyzetben, hogy egyértelműen megállapíthatja, az eredeti adós vagyona követelését nem fedezi. Különösen igaz ez a felszámolási eljárás esetén, ahol lehet, hogy a felszámolási eljárás során készített közbenső mérleg, de lehet hogy a felszámolást lezáró mérleg lesz erre irányadó. Az állásfoglalás ezt mérlegelés tárgyává teszi. Ugyanakkor ennek ellentmondó bírósági gyakorlat is van, amely már a kezességgel összefüggésben megállapította, hogy a felszámolási eljárás megindulása, az adós felszámolási eljárás alá kerülése önmagában véve igazolja a behajthatatlanság tényét. Tehát mit is tekintünk a behajthatatlanság reális lehetőségének? Mikortól tekinthető a követelés behajthatatlannak?
A másik probléma, hogy a Legfelsőbb Bíróság álláspontja nem ad választ teljes mértékben a mellékkötelezettségek elévülésére. A készfizető kezességvállalás esetére sem vonatkoztatható az indokolás, hiszen a jogosult közvetlenül fordulhat a készfizető kezes ellen, nem szükséges a behajthatatlanság bizonyítása az egyenes adósnál.
Az elévülésre vonatkozó bírósági gyakorlatot összegezve megállapítható, hogy a Polgári Törvénykönyvben a mellékkötelezettségek elévülésére, illetve egyéb mögöttes felelősökkel szembeni követelés elévülésére rendelkezést nem találunk, ezért szükséges lenne a Polgári Törvénykönyv elévülésre vonatkozó szabályainak módosítása. Pontosan meg kellene határozni a mellékkövetelések elévülési szabályai mellett a mellékkötelezettségek, így a törvényi kezesség elévülésének szabályait.
A bírói gyakorlat alapján három álláspont emelhető ki:
a) Az első álláspont szerint teljes mértékben el kell ismerni mellékkötelezettekkel szembeni igény önálló elévülését. Az elévülés a követelés esedékességével elkezdődik mind az egyenes adóssal, mind a kezessel szemben.
b) A második álláspont szerint részlegesen feltételhez kötve érvényesülhet a mellékkötelezettekkel szembeni igény önálló elévülése. A feltétel, hogy a mögöttes felelőssel szembeni követelés elévülése mindaddig nyugszik, amíg fennáll a reális lehetősége annak, hogy a követelés a főkötelezettől behajtható.
c) A harmadik álláspont cáfolja, hogy lehetőség lenne a mellékkötelezettségek önálló elévülésére, amelyet a mellékkötelezettségek, illetve a kezesség járulékos jellegével indokol.
Véleményem szerint a harmadik álláspont képezheti a Polgári Törvénykönyv módosítását, hiszen ez teremt tiszta jogi helyzetet, illeszkedik a törvényi szabályozásba. Megerősíti egyrészt a mellékkötelezettség, mint jogi intézmény célját, szerepét, másrészt a mellékkövetelések szabályozása is hasonló a Polgári Törvénykönyvben. Mindenképpen fontos, hogy a probléma jogi rendezése törvénymódosítási szinten megvalósuljon, mivel a bírósági gyakorlat többféle álláspontot képvisel és többféle eltérő álláspontú jogerős ítélet született már e tárgyban, amely elbizonyíthatja a jogalkalmazókat és a polgári jogviszony alanyait egyaránt. ■
Visszaugrás
