Beretka Katinka: Etnikai pártok a szerbiai Népképviselőházban* (PSz, 2024/1., 63-89. o.)

A titói Jugoszláviában még a rendszer leghangosabb kritikusai szerint is a nemzetiségi jogok szabályozása, illetve gyakorlati érvényesítése - európai mércék szerint - az egyik legmagasabb szintű volt. Az oktatási, kulturális, nyelvi jogok széles tárháza ellenére azonban az egypártrendszer nem tette lehetővé a nemzetiségek klasszikus értelemben vett politikai szerveződését. Így értelemszerűen hiányoztak azok a politikai részvételi jogok, amelyek mára a többé-kevésbé általánosan elfogadott nemzetiségi jogi katalógus szerves részévé váltak. Változást ezen a téren (is) a szövetségi állam felbomlása és etnikai szempontból a leginkább heterogén Szerbia újonnan felálló alkotmányos rendje hozott. Megalakultak az első etnikai politikai pártok, és ezzel párhuzamosan növekedett egyes nemzetiségek súlya is. Érdekesség, hogy mára az etnikai pártok száma - amelyek kormányalakításkor nemegyszer a mérleg nyelvét képezik - meghaladja a többségi pártok számát. A tanulmány célja, hogy bemutassa az etnikai pártokra vonatkozó szerbiai jogi szabályozás evolúcióját a rendszerváltástól (1990) napjainkig, különös tekintettel az idevágó (alkotmány)bírósági gyakorlatra, egyéb egyedi döntésekre, illetve rendszeranomáliákra. Szerbiában ugyanis az etnikai pártok alapítására, választásokon való részvételére külön, kedvezményes szabályok vonatkoznak, amelyek miatt gyakran visszaélésekre is sor kerül. Olyan politikai csoportosulások születnek, amelyek csak nevükben nemzetiségiek, programjukat, összetételüket tekintve azonban többségi pártnak tekintendők. Habár a dolgozat nem foglalkozik behatóbban az elmúlt harminc év választási eredményeivel, konkrét példákon keresztül igyekszik szemléltetni az etnikai pártok szerbiai koncepciójával kapcsolatos dilemmákat.

1. Visszatekintés: etnikai politizálás a többpártrendszer bevezetése előtt és közvetlenül azt követően

Az egykori szocialista Jugoszláviában az 1968. évi szövetségi alkotmánymódosítással rögzítették először az egykori jugoszláv nemzetek, valamint nemzetiségek közötti elvi egyenrangúságot, amelynek gyakorlati feltételeit az egyes társadalmi-politikai közösségek (köztársaságok, autonóm tartományok, községek) jogszabályaiban kellett részletesebben rendezni.[1] Ezt a rendelkezést a szocialista Jugo-

- 63/64 -

szlávia sorban utolsó 1974. évi szövetségi alkotmánya is átvette, amely az országot az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek szocialista önigazgató demokratikus közösségeként definiálta.[2] Ezen egyenrangúság hatására valamennyi nemzetiség[3] nemzeti hovatartozásának kifejezése érdekében használhatta anyanyelvét, élhette meg kultúráját, és alapíthatott ezen célokból saját szervezeteket.[4] Habár a Kommunista Párt egyeduralma megakadályozott bármilyen formális pártszerveződést az országban, a nemzeti kisebbségek művelődési, tájékoztatási intézményeiken keresztül mégiscsak folytattak egyfajta kvázi politikai tevékenységet,[5] és ebben kétségtelenül a magyar közösség volt a legaktívabb és legsikeresebb. A szakirodalom egy része úgy tartja, hogy a nemzeti kisebbségek a nemzetiségek államalkotói meghatározottságából kifolyólag már az egykori Jugoszláviában is gyakorolhattak - igaz szűkebb értelemben - kollektív politikai jogokat.[6] Másrészről, a nemzetiségi intézmények ténykedése elsősorban a kultúrpolitika alakítására korlátozódott, és azon belül is elvárás volt, hogy mindenekelőtt a kommunista nézetek közvetítését, a szocialista emberkép kialakítását szolgálják.[7] "[A] valódi etnikai önszerveződés szigorúan tilos volt, nem létezett szólás- és vallásszabadság sem, a magyar kisebbség tényleges problémáit feszegetőkkel, azokat esetleg szóvá tevőkkel pedig a rendszer kíméletlenül leszámolt."[8] Ez a megállapítás értelemszerűen valamennyi etnikai közösségre (nemzetiségre, nemzetre) egyaránt igaz volt.

"A homogén politikai kultúra kialakítása minden megosztott politikai rendszer sürgető szükséglete. Az egyetértés maximalizálása és a politikai konfliktusok minimalizálása érdekében a heterogén jugoszláv környezetben a Tito-rezsim azt remélte, hogy az ideológiai és társadalmi változások erői új politikai kultúrát és integráltabb szocialista közösséget alakítanak ki."[9] Jugoszláviában tehát nem jött létre, nem jöhetett létre mai értelemben vett kollektív nemzeti(ségi) politikai érdekképviselet, ehelyett a nemzetiségek "Vajdaság testvéri népeivel együtt, a

- 64/65 -

szerb föderális egységen keresztül"[10] építették és erősítették Tito új Jugoszláviáját. Tekintettel arra, hogy délszláv kontextusban a differenciálás fő dimenziója mindig is az etnicitás volt - amelyhez sok más etnokulturális tulajdonság, mint például a vallás és a nyelv is párosul -, a megválasztott népbizottságokban, testületekben az ún. "nemzetiségi kulcs" szerint az egyes nemzeti(ségi) csoportok részére számarányuknak megfelelő képviseletet kellett biztosítani,[11] amely világviszonylatban is egyedülálló megoldásnak számított a hetvenes években.[12] Tito halála után azonban már nem sikerült fenntartani a regionális-etnikai különbségek, illetve az ezekkel járó politikaiautonómia-követelések és az egységes államrendszer szükségletei közötti egyensúlyt. Az egykori Jugoszlávia sokszínű és gyakran ellentmondó politikai kultúráját[13] tükrözték a szövetségi állam felbomlása után tartott első szabad (bár nem feltétlenül fair), többpárti szerbiai parlamenti választások eredményei is.

A rendszerváltás megteremtette az alkotmányjogi alapot a politikai pluralizmus bevezetésére. Az 1990. évi szerbiai alkotmány garantálta a külön jóváhagyáshoz nem kötött politikai, szakszervezeti és egyéb szerveződésre való jogot. Egyedül az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására, a Szerb Köztársaság területi épségének és függetlenségének, illetve az Alkotmányban biztosított emberi jogok megsértésére, valamint a nemzeti, faji és vallási intolerancia és gyűlöletkeltésre irányuló szerveződés volt tiltott.[14] Valamennyi felnőtt állampolgárnak joga volt választani és jelöltnek neki a Népképviselőházba (Narodna skupština) és egyéb választott testületbe. Népképviselőt (narodi poslanik) pedig politikai párt, egyéb politikai szervezet vagy állampolgári csoport jelölhetett.[15] Ebben az időben az alkotmány még nem tért ki külön a nemzeti kisebbségek politikai képviseletének kérdésére, és a vonatkozó törvény sem tett különbséget párt és párt között. A nemzeti kisebbséghez tartozó személyek a többségi nemzethez (szerbséghez) tartozókkal egyenlő feltételek mellett alapíthattak politikai szervezetet, illetve mérettethették meg magukat a választásokon. Habár idővel a nemzeti kisebbségek által indított listákra jóval kedvezőbb feltételek vonatkoztak (mind maga a listaállítás, mind pedig a mandátumszerzés tekintetében), alapvetően maga a rendszer nem változott. Ahelyett, hogy fix garanciákkal biztosítanák a nemzetiségek parlamenti képviseletét (nemzetiségi szószóló, garantált parlamenti mandátum, vétójog stb.), a szerbiai jogszabályok mind a mai napig elsősorban csak megkönnyítik a nemzeti kisebbségek számára a bejutást.