A titói Jugoszláviában még a rendszer leghangosabb kritikusai szerint is a nemzetiségi jogok szabályozása, illetve gyakorlati érvényesítése - európai mércék szerint - az egyik legmagasabb szintű volt. Az oktatási, kulturális, nyelvi jogok széles tárháza ellenére azonban az egypártrendszer nem tette lehetővé a nemzetiségek klasszikus értelemben vett politikai szerveződését. Így értelemszerűen hiányoztak azok a politikai részvételi jogok, amelyek mára a többé-kevésbé általánosan elfogadott nemzetiségi jogi katalógus szerves részévé váltak. Változást ezen a téren (is) a szövetségi állam felbomlása és etnikai szempontból a leginkább heterogén Szerbia újonnan felálló alkotmányos rendje hozott. Megalakultak az első etnikai politikai pártok, és ezzel párhuzamosan növekedett egyes nemzetiségek súlya is. Érdekesség, hogy mára az etnikai pártok száma - amelyek kormányalakításkor nemegyszer a mérleg nyelvét képezik - meghaladja a többségi pártok számát. A tanulmány célja, hogy bemutassa az etnikai pártokra vonatkozó szerbiai jogi szabályozás evolúcióját a rendszerváltástól (1990) napjainkig, különös tekintettel az idevágó (alkotmány)bírósági gyakorlatra, egyéb egyedi döntésekre, illetve rendszeranomáliákra. Szerbiában ugyanis az etnikai pártok alapítására, választásokon való részvételére külön, kedvezményes szabályok vonatkoznak, amelyek miatt gyakran visszaélésekre is sor kerül. Olyan politikai csoportosulások születnek, amelyek csak nevükben nemzetiségiek, programjukat, összetételüket tekintve azonban többségi pártnak tekintendők. Habár a dolgozat nem foglalkozik behatóbban az elmúlt harminc év választási eredményeivel, konkrét példákon keresztül igyekszik szemléltetni az etnikai pártok szerbiai koncepciójával kapcsolatos dilemmákat.
The regulation and practical enforcement of national minority rights (nationality rights according to the term used at the time) in Tito's Yugoslavia - even according to the most vocal critics of the system - was one of the highest levels, compared to European standards. However, despite the wide range of educational, cultural and linguistic rights, the one-party system did not allow the political organization and parliamentary representation of the nationalities in the classical sense. Thus, by definition, those political participation rights, which have now become an integral part of the more or less universally accepted national minority rights catalog, were missing. Changes in this area were (also) brought about by the disintegration of the federal state and the newly established constitutional order of the ethnically heterogeneous Serbia. The first ethnic political parties were formed, and the weight of certain nationalities also increased in parallel. It is interesting that today the number of ethnic parties ? which are more than once the swing vote when forming a government ? exceeds the number of mainstream (Serbian) parties in the country.
The goal of the paper is to present the evolution of the Serbian legal regulations concerning ethnic parties from the regime change (1990) to the present day, with particular regard to the relevant (constitutional) court practice, other administrative decisions, and system anomalies. In Serbia, special preferential rules apply to the establishment of and acquisition of mandates for ethnic parties, which often lead to abuse. Political groupings are born that are 'ethnic' in name only, but in terms of their program and composition, they can be considered a mainstream party. Although the paper does not deal in depth with the election results of the last thirty years, it tries to illustrate the dilemmas related to the concept of ethnic parties in Serbia through concrete examples.
Keywords: digitalisation, automation, Integrated Legislative System (hereinafter: IJR), ParLex, artificial intelligence
Az egykori szocialista Jugoszláviában az 1968. évi szövetségi alkotmánymódosítással rögzítették először az egykori jugoszláv nemzetek, valamint nemzetiségek közötti elvi egyenrangúságot, amelynek gyakorlati feltételeit az egyes társadalmi-politikai közösségek (köztársaságok, autonóm tartományok, községek) jogszabályaiban kellett részletesebben rendezni.[1] Ezt a rendelkezést a szocialista Jugo-
- 63/64 -
szlávia sorban utolsó 1974. évi szövetségi alkotmánya is átvette, amely az országot az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek szocialista önigazgató demokratikus közösségeként definiálta.[2] Ezen egyenrangúság hatására valamennyi nemzetiség[3] nemzeti hovatartozásának kifejezése érdekében használhatta anyanyelvét, élhette meg kultúráját, és alapíthatott ezen célokból saját szervezeteket.[4] Habár a Kommunista Párt egyeduralma megakadályozott bármilyen formális pártszerveződést az országban, a nemzeti kisebbségek művelődési, tájékoztatási intézményeiken keresztül mégiscsak folytattak egyfajta kvázi politikai tevékenységet,[5] és ebben kétségtelenül a magyar közösség volt a legaktívabb és legsikeresebb. A szakirodalom egy része úgy tartja, hogy a nemzeti kisebbségek a nemzetiségek államalkotói meghatározottságából kifolyólag már az egykori Jugoszláviában is gyakorolhattak - igaz szűkebb értelemben - kollektív politikai jogokat.[6] Másrészről, a nemzetiségi intézmények ténykedése elsősorban a kultúrpolitika alakítására korlátozódott, és azon belül is elvárás volt, hogy mindenekelőtt a kommunista nézetek közvetítését, a szocialista emberkép kialakítását szolgálják.[7] "[A] valódi etnikai önszerveződés szigorúan tilos volt, nem létezett szólás- és vallásszabadság sem, a magyar kisebbség tényleges problémáit feszegetőkkel, azokat esetleg szóvá tevőkkel pedig a rendszer kíméletlenül leszámolt."[8] Ez a megállapítás értelemszerűen valamennyi etnikai közösségre (nemzetiségre, nemzetre) egyaránt igaz volt.
"A homogén politikai kultúra kialakítása minden megosztott politikai rendszer sürgető szükséglete. Az egyetértés maximalizálása és a politikai konfliktusok minimalizálása érdekében a heterogén jugoszláv környezetben a Tito-rezsim azt remélte, hogy az ideológiai és társadalmi változások erői új politikai kultúrát és integráltabb szocialista közösséget alakítanak ki."[9] Jugoszláviában tehát nem jött létre, nem jöhetett létre mai értelemben vett kollektív nemzeti(ségi) politikai érdekképviselet, ehelyett a nemzetiségek "Vajdaság testvéri népeivel együtt, a
- 64/65 -
szerb föderális egységen keresztül"[10] építették és erősítették Tito új Jugoszláviáját. Tekintettel arra, hogy délszláv kontextusban a differenciálás fő dimenziója mindig is az etnicitás volt - amelyhez sok más etnokulturális tulajdonság, mint például a vallás és a nyelv is párosul -, a megválasztott népbizottságokban, testületekben az ún. "nemzetiségi kulcs" szerint az egyes nemzeti(ségi) csoportok részére számarányuknak megfelelő képviseletet kellett biztosítani,[11] amely világviszonylatban is egyedülálló megoldásnak számított a hetvenes években.[12] Tito halála után azonban már nem sikerült fenntartani a regionális-etnikai különbségek, illetve az ezekkel járó politikaiautonómia-követelések és az egységes államrendszer szükségletei közötti egyensúlyt. Az egykori Jugoszlávia sokszínű és gyakran ellentmondó politikai kultúráját[13] tükrözték a szövetségi állam felbomlása után tartott első szabad (bár nem feltétlenül fair), többpárti szerbiai parlamenti választások eredményei is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
