Martonyi János a közigazgatási bíráskodásról 1932-ben írt tanulmányának végén érinti az "alkotmányi bíráskodás" tárgykörét.[1] Maga is gondolkodik a helyes kifejezésen, az előbb említetten túl ugyanis az "alkotmányjogi bíráskodás" megnevezést is használja. Martonyi abban lát jelentős változást, hogy már nem csupán a közigazgatás áll bírói kontroll alatt, hanem azt fokozatosan az országgyűlés tevékenységére is kiterjesztik. Ez valóban nem közigazgatási bíráskodás, így új fogalmat kell rá kialakítani, ez lesz az alkotmányi bíráskodás. A kettő (közigazgatási és alkotmányi bíráskodás) összefoglaló neve pedig a közjogi bíráskodás.[2] Martonyi János három konkrét esetkört sorol az alkotmányi bíráskodás körébe: a választási bíráskodást, a miniszterek alkotmányjogi felelősségre vonását, valamint a parlamenti összeférhetetlenségi ügyekben történő döntést.[3]
Martonyi az országgyűlés működése feletti kontroll olyan elemeivel foglalkozik, amelyek idézett tanulmányának megírásakor már a magyar közjogban is léteztek. Nemzetközi kitekintést téve az osztrák alkotmánybíróság ebben az időben már a mai értelemben vett alkotmánybíráskodás szinte minden funkcióját ellátta, Martonyit azonban az érdekli, hogy a magyar közjogban már meglévő elemeknél hogyan lehetne a bírói közreműködést erősíteni. Pontosabban fogalmazva, a laikus bíráskodással szemben miként lehetne a szakbíráskodást erősíteni.
Martonyi a problémát nem szervezeti, hanem funkcionális oldalról közelíti meg. Nem érzi szükségesnek valamiféle új közjogi bíróság felállítását, a lényeg a szakbíráskodás erősítése, amelyet már meglévő bíróságok is elláthatnak. Erre jó példa a választási bírás-
- 57/58 -
kodás, amelyben 1925 előtt a képviselőház (a nemzetgyűlés) maga is közreműködött,[4] ami laikus bíráskodást jelentett. Az 1925-ös választójogi törvény azonban ezeket a jogvitákat a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe utalta.[5] Martonyi ezzel a választási bíráskodást megoldottnak tartotta, hiszen a szakbíráskodás megvalósult. Hogy ezt éppen melyik bírói szerv látta el, annak kisebb jelentőséget tulajdonított.
A közjogi bíráskodás területén a laikus vs. szakbíráskodás közötti választás nem csupán a 19. században, de még a 20. század első felében (első harmadában) is élő probléma volt. Elég csupán az imént említett osztrák alkotmánybíróságra gondolni, amelynél az alkotmánybírói tisztség elnyerése még jogi végzettséghez sem volt kötve, nemhogy azon belül valamilyen plusz kvalifikációhoz. A laikus személyeket csupán az 1929-es alkotmánynovella zárta ki.[6]
A hazai jogfejlődésre visszatérve, Martonyi tanulmányának megírása előtti években nem csupán a választási bíráskodásban, hanem a vád alá helyezett miniszterek feletti ítélkezés szabályaiban is többszöri változás történt. Az 1848. évi III. törvénycikk vonatkozó rendelkezéseit 1920-ban,[7] majd 1926-ban[8] is módosították. Jelen tanulmányban ezt a témakört vesszük részletesebb vizsgálat alá.
Azonban a végső konklúziót szeretnénk egy szélesebb összefüggésben elhelyezni. Hipotézisünk ugyanis az, hogy a laikus vs. szakbíráskodás a közjogi bíráskodás politikai vs. jogi természetével is összefüggésben áll.
A bírói tevékenységhez alapértelmezetten hozzátartozik a joghoz kötöttség. A bíró feladata jogviták eldöntése, de ezt nem a belső szubjektív érzései nyomán teszi, hanem valamilyen jogi norma alapján. A szakképzettség pedig ahhoz szükséges, hogy azt a norma rendszert, ami alapján a jogvitákat el kell döntenie, megfelelően ismerje.
- 58/59 -
A közjogi bíráskodás területén azonban a 19. században, sőt még a 20. század első évtizedeiben is, ez a joghoz kötöttség nem feltétlenül érvényesült. Martonyi János idézett tanulmányát a közigazgatási bíráskodásról írta, az alkotmányi bíráskodás csupán néhány oldalnyi záró gondolat volt. A közigazgatási bíráskodásnál a joghoz kötöttség nem kétséges, hiszen feladata a közigazgatás működésének a törvényekkel való összhangba hozatala, vagyis döntéseit szigorúan a törvényekhez kötötten kell meghoznia. Így különösebb meglepetést az sem okozhat, hogy a Közigazgatási Bíróság nem laikus, hanem szakbíróság volt, tagjai hivatásos bírói hivatalra képesített, vagy jelentős közigazgatási gyakorlattal rendelkező személyek voltak.[9]
Az alkotmányi bíráskodás Martonyi János által említett három esetköre közül azonban különösen az általunk választott, a miniszteri felelősséget érintő esete, elvált a joghoz kötöttség elvétől. Így a bíró nem jogi normához kötötten, hanem belső szubjektív érzései nyomán marasztalhatta el a vád alá helyezett minisztert, ami megnyitotta az utat a politikai természetű ítélkezés előtt. Ebben az esetben ugyanis az ítéletet nem jogi, hanem politikai szempontok határozták meg.
Ez pedig azt a kérdést veti fel, vajon a politikai tartalmú ítélkezés mennyire bízható szakbírókra, olyan személyekre, akiknek a politikától függetlennek kell lennie. Ha erre nemleges választ adunk, az determinálja a politikai természetű közjogi bíráskodás laikus jellegét.
Bár Martonyi János néhány oldalas kitekintésében a problémát ilyen mélységig nem fejtette ki, de önmagában a felvetése, hogy a közjogi bíráskodásban a szakbíróságok szerepét erősíteni kell, ebbe az irányba is komoly effektusokat indít el. A témaválasztással célom pedig az, hogy ne csupán leíró jelleggel bemutassam Martonyi János gondolatait, hanem azt saját gondolatit nyomán tovább építsem. Az alkotmányi bíráskodás Martonyi János által említett három esetköréből egyet kiemelve megvizsgálni, vajon a szakbíróságok közreműködésének erősítése miként hat ki tevékenységük politikai vs. jogi természetére.
Egy adott ügyben eljáró bíróság összetételének a meghatározása eljárásjogi kérdés. Így a Martonyi János által felvetett problémát is a miniszteri felelősség érvényesítésének eljárásjogi oldaláról kell megközelítenünk. Azonban ehhez csak néhány anyagi jogi kérdés előzetes tisztázása után kezdhetünk hozzá.
A felelősség egyáltalán jogi tárgyú-e, hiszen - mint már érintettük - szakbírói közreműködés igazából akkor képzelhető el, ha valamilyen jogkérdésben kell dönteni. Emellett az ügyek tárgyi súlya is jelentőséggel bír. Kisebb súlyú ügyek esetén jogviták eldöntésénél sem szükséges feltétlenül szakképzett bíróknak eljárniuk. Vagyis egyes személyek felelősségre vonása esetén szakbírók közreműködése akkor elvárt, ha jogkérdésben kell dönteni és jelentősebb súlyú ügyről van szó.
A miniszteri felelősség típusaira számos megközelítés létezik, a leginkább áttekinthető azonban a politikai és jogi felelősségre történő bontás, majd utóbbinak büntetőjogi és a fegyelmi felelősségre történő további felosztása. A jogi felelősség két altípusát pedig
- 59/60 -
akként különíthetjük el egymástól, hogy a miniszter jogsértő cselekménye a büntető törvénykönyvben rögzített tényállást merít ki (ezért büntetőjogi felelősséggel tartozik), vagy azon kívüli jogi normát sért meg (amiért fegyelmi felelősséggel tartozik).
Mint már említettük, a politikai felelősség érvényesítésénél jogkérdést nem vizsgálnak, így nemhogy szakbíróság közreműködése, hanem egyáltalán bármilyen típusú bíráskodás, akár annak laikus típusa is, értelmezhetetlen. Ha a képviselőház egy bizalmatlansági indítványról szavaz, az nem bíráskodási tevékenység. Fegyelmi felelősségnél már jogsértés elbírálásáról van szó, az alkalmazható szankció azonban nem túl súlyos, minek következtében a mindennapi életben sem kívánjuk meg szakképzett bírók kizárólagos közreműködést. A büntetőjogi felelősség azonban olyan súlyú, ahol ez már mellőzhetetlen. A tény- és jogkérdésekben való döntés itt is szétválasztható, de az utóbbi körben a szakbírói közreműködés elengedhetetlen. Így, ha a miniszteri felelősség rendszerén belül szakbírói közreműködést kívánunk meg, ezt elsősorban a büntetőjogi felelősség érvényesítésénél kell megtennünk.
A fegyelmi és a politikai felelősség kapcsán még fontos összefüggés, hogy utóbbi létezése az előbbit magába olvasztja.[10] A fegyelmi felelősség legsúlyosabb szankciója a hivatalvesztés, viszont ugyanezt, vagyis a megbízatás visszavonását, a politikai felelősség érvényesítése is lehetővé teszi. Egy eredményes bizalmatlansági indítványnak ugyanaz a végeredménye, mint egy fegyelmi eljárás legsúlyosabb szankciójának. Amennyiben egy miniszter megbízatását a képviselőház indokolás nélkül megszüntetheti, nem fog körülményes fegyelmi eljárást indítani, mivel annak a végeredménye nem lehet súlyosabb szankció, mint amit mindenféle indokolás nélkül is alkalmazhat. Vagyis a képviselőház fegyelmi vétség esetén is bizalmatlansági indítvánnyal fogja a minisztert elmozdítani.
Az 1848. évi III. törvénycikk a jogi felelősséget világosan tartalmazta, a politikai felelősséget viszont nem. Az első esetben szándékosan írtam oda a "világosan" jelzőt, mert a nyomait az utóbbinak is meg lehet találni. A politikai felelősség érvényesítésének legerősebb eszköze a bizalmatlansági indítvány, amelyet a törvény nem tartalmazott, a politikai ellenőrzés enyhébb formái azonban fellelhetők voltak.[11] A politikai felelősség érvényesítése azonban - beleértve abba annak legerősebb formáját, a kormány lemondásának kikényszerítését - informális eszközökkel is elérhető. Ennek leghatékonyabb formája a költségvetési jog, mivel a pénzügyi fedezet elzárásával a kormány működése teljesen megbénítható. A költségvetési jog pedig az 1848. évi III. törvénycikkben is benne volt, az ugyanis kötelezte a minisztériumot, hogy az állami költségvetést minden évben terjessze a képviselőház
- 60/61 -
elé.[12] Ennek nyomán a 19. század végére a hazai közjogi szakirodalomban is egységessé vált a kormány képviselőház irányában fennálló politikai felelősségének elismerése.[13] Ez a gyakorlatban a bizalmatlansági indítvány lehetőségét is magában foglalta.
A politikai felelősség mellett az 1848. III. tc. a jogi felelősség területén is hagyott maga mögött homályos pontokat. Nehéz volt eldönteni, vajon a törvény 32. §-a által felsorolt cselekmények,[14] amelyekért a képviselőház a minisztereket vád alá helyeztette, fegyelmi vétségek, vagy bűncselekmények voltak. Az eljárási oldalt hozzá kapcsolva ez azt a kérdést vetette fel, vajon az országgyűlés által lefolytatott eljárás a fegyelmi eljárással, vagy büntetőeljárással volt párhuzamba állítható.
Bár a törvény - mint említettem - érzésem szerint homályos volt, a szakirodalom azonban szinte egységesen úgy értelmezte az 1848. évi. III. tc. 32. §-a által felsorolt cselekményeket, hogy azok bármelyikének megsértése büntetőjogi szankciót vonhatott maga után. Ferdinandy Gejza világosan megállapítja, hogy a főrendiházi bíróság a büntető törvénykönyvben szereplő bármely szankciót alkalmazhatja,[15] Kmety Károly pedig még a halálbüntetés lehetőségét is külön megnevezte.[16] A büntetőjogi szankcióknak a büntető törvénykönyv kereti közé szorításával egyedül Márffy-Mantuano Rezsőnél találkoztam.[17] Az első álláspont dominanciáját jelzi az is, hogy a büntető törvénykönyvön kívüli büntetőjogi szankciók lehetőségét 1920-ban törvény is megerősítette.[18]
Az anyagi jogi háttérnél tehát nagyjából egyértelmű jogértelmezés alakult ki: a 32. §-ban rögzített tényállások kimerítése büntetőjogi felelősséget vont maga után. Eljárási oldalról tehát a miniszterekkel szemben lefolytatott eljárást a büntetőeljárással kell párhuzamba állítanunk.
- 61/62 -
A bíróság összetételén kívül azonban lényeges eljárási kérdés a bűnvádi per garanciarendszerének érvényre jutása is. Az 1848. évi III. törvénycikk azonban erre vonatkozóan semmilyen rendelkezést nem tartalmazott. Ha megnézzük a Monarchia másik államának 1867-ben elfogadott szabályrendszerét, amennyiben a miniszterekkel szemben büntetőjogi felelősséget érvényesítettek, alkalmazni kellett az általános büntetőeljárási szabályokat.[19]
1920-ban azonban - az egykamarássá váló törvényhozás miatt - szükségessé vált az eljárási szabályok, különösen az eljáró bíróság újra szabályozása. Az 1848. évi III. törvénycikk szerint a miniszterek felelősségre vonása a képviselőház által emelt vád alapján a főrendi házban alakult bíróság által történt,[20] második kamara híján azonban ez a szabály alkalmazhatatlanná vált. Így rendezni kellett, hogy a főrendi házban alakult bíróság helyett ki látja el az ítélőbíróság feladatait. Erről részleteiben külön pontban fogunk szólni, itt csak arra utalunk, hogy 1920-ban az eljárási oldalon nem csupán a szervezeti kérdések, hanem az eljárási garanciák hiánya is szemet szúrt a törvényhozónak. A rendes büntetőeljárás egyes elemeit nálunk is kiterjesztették a miniszterekkel szembeni eljárásra.[21]
Martonyi János - bevezetőben említett művében - a vád alá helyezett miniszterek felett ítélkező bíróság összetételéről fogalmazott meg gondolatokat. Ez a bírói fórum felelősséget érvényesít, elvárt összetételére pedig erősen kihat, hogy ez a felelősség mennyire jogi, illetőleg mennyire politikai természetű. Utóbbinak az erősödése egyre inkább elhalványítja az eljáró bírói fórum jogban jártasságának szükségességét. A szakbíróság vs. laikus bíróság közötti választásban tehát az utóbbi felé tolódik el. Ez éppen ellentétes azzal az iránnyal, amit Martonyi János jónak tartott.
A politikai felelősség magától értetődően politikai természetű, az eddig leírtak azonban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az 1848. évi III. törvénycikk nyomán hazánkban a jogi felelősség is erősen politikai természetűvé vált. Mindez az anyagi és eljárásjogot egyaránt áthatotta. Anyagi jogi oldalról, míg a már említett 1867-es osztrák törvény a miniszterek büntetőjogi és fegyelmi felelősségét világosan szétválasztotta, s büntetőjogi szankciót csak a büntetőtörvénykönyvben rögzített cselekményért tett lehetővé, Magyarországon minden jogsértésük büntetőjogi felelősséget vont maga után. A törvény 32. §-a pedig csak tényállásokat sorolt fel, azoknak a büntetőjogtól megszokott szabatos tartalmi körbeírása elmaradt. Így annak megállapításában, hogy a miniszterek egy-egy cselekménye kimeríti-e a 32. §-ban szereplő valamelyik tényállást, az eljáró bíróság mérlegelése igen széles körű, mondhatjuk, szinte korlátlan volt. Ferdinandy Gejza ebből azt a következtetést
- 62/63 -
vonta le, hogy a rossz kormányzás is büntetőjogi felelősség tárgyává tehető, a kormányzás milyenségének megítélése pedig arbitrarius jellegű.[22] Így a szubjektív politikai érzelmek érvényre juttatásának különösebb korlátjai nem voltak.
Az eljárási garanciák hiánya is a jogi felelősség politikai természetét erősítette, hiszen az eljáró bíróságot bizonyítási szabályok sem kötötték. Tehát a bíróságnak széles, talán mondhatjuk korlátokkal alig rendelkező mérlegelése volt abban, hogy mely cselekmények minősülnek büntethetőnek, és abban sem voltak kötöttségei, hogy ezt miként bizonyítja.
Már korábban is érintettük, hogy az 1848. évi III. törvénycikk szerint a jogi felelősség érvényesítésénél a képviselőházat illette a vádemelés joga, s a főrendi házban alakult meg az ítélőbíróság. Ez tehát laikus bíráskodás volt. A politikai természetét illetően azonban a főrendi ház a képviselőháznál semlegesebb volt. Mivel a főrendiház nem pártpolitikai vonalakon szerveződött, az ítélőbírósági funkció ide telepítése a politikai természetet tompító megoldást jelentett.[23]
Amikor a törvényhozás 1920-ban egykamarássá vált, a főrendi ház (felsőház) hiánya miatt gondoskodni kellett az ítélőbíróság pótlásáról. A nemzetgyűlés erre a feladatra egy ún. alkotmányvédelmi bizottságot állított fel, amelynél a szakbíráskodás bevonása is látókörbe került. A törvényjavaslat előkészítői az alkotmányvédelmi bizottság összetételénél két lehetséges megoldást mérlegeltek. Az egyik szerint a tagokat, az egykori kiegyezési törvényben a közös miniszterek felett ítélkező testület mintájára,[24] a nemzetgyűlés az egyszerű állampolgárok közül választotta. Ez továbbra is laikus bíráskodás lett volna, s a főrendi háznál talán erősebb politikai természettel. A másik verzió a magasabb bírói fórumok (Kúria, Közigazgatási Bíróság) bevonásával számolt, vagyis itt szakbírókból állt volna az ítélkező fórum.[25]
A kormány által benyújtott törvénytervezetben az ítélkező tevékenység ellátására felállított alkotmányvédelmi bizottság összes tagját a nemzetgyűlés választotta volna. Kétharmad részben a Kúria és a Közigazgatási Bíróság bírái, egyharmad részben pedig független állású magyar állampolgárok közül.[26] A kihirdetett törvényben az arány fele-fele lett, azonban a hivatásos bírói tagokat nem a nemzetgyűlés választotta, hanem a Kúria és Közigazgatási
- 63/64 -
Bíróság saját tagjai közül maga delegálta.[27] A módosító javaslatot a nemzetgyűlés közjogi bizottsága tette, s a két tényező egyensúlyát az alábbi ok miatt tartotta szükségesnek: "az
ítélethozatalnál mindenkiben az a megnyugvás keljen, hogy abban a magyar bírák és független állású, nagy tekintélyű polgárok illetve politikusok ítélete fejeződik ki egy képen".[28] A megnyugtató döntéshez tehát a politikusok ítéletének is ki kellett fejeződnie.
A felsőház 1926-os felállítását követően a miniszterek fölötti ítélkezést újra a második kamara hatáskörébe utalták, melynek következtében a szakbírók közreműködése megszűnt. A felsőház az ítélőbíróság tagjait ugyanúgy saját tagjai közül választotta, mint ahogy 1918 előtt a főrendi ház.
Martonyi János általunk elemzett tanulmánya pedig erre a korszakra esik, hiszen azt hat évvel a felsőház felállítását követően írta, vagyis mindössze hat évvel azután, hogy a miniszterek feletti ítélkezésben újabb módosulás történt.
Martonyi János - a bevezetőben említett tanulmányában - a miniszterek felett ítélőbíróság szakbírósági jellegének erősítése mellett foglalt állást. A tanulmányunk gondolatmenetből azonban jól levezethető, hogy a bíróság jellegét az anyagi és eljárásjogi szabályok erősen determinálják. Ha azok teret nyitnak a politikai természetű döntések előtt, kétségessé válhat a szakbírók bevonása, hiszen nekik a politikától függetleneknek kell lenniük.
Heimann Jenő 1906-ban, a miniszterek jogállásáról írott rövid könyvében kifejezetten a politikai természetet emeli ki. A miniszterek büntetőjogi felelősségének megállapítása politikai mérlegelés tárgya, politikai mérlegelés pedig rendes bíróságokra nem bízható.[29] Hasonló álláspontot találhatunk Kmety Károlynál is.[30] Concha Győző azonban ennél árnyaltabban fogalmaz. A miniszterek felelősségét nem kell szükségszerűen politikai természetűvé tenni, az csupán az egyik választható megoldás. Joghoz kötött rendszert is ki lehet építeni.[31] Az ítélőbíróság összetétele a két modell közötti választás egyik lényeges eleme.
A problémát a 21. század szakirodalmában talán Cserny Ákos fogalmazta meg legpontosabban:
"A felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény meghatározása kapcsán az alkotmányos megoldások és az elméleti álláspontok alapvetően abban különböznek egymástól, hogy csupán a miniszter alkotmány- és törvénysértő tevékenysége képezze a vád alá helyezés alapját, vagy a felelősségre vonás lehetőségét - az előbbieken túl formálisan - a helytelen, célszerűtlen politikára, kormányzásra, az állam érdekeinek veszélyeztetésére is kiterjesszék."[32]
- 64/65 -
Mint a bevezetőben már említettük, Martonyi János az alkotmányi bíráskodásról csupán néhány rövid gondolatot oszt meg, amelynek legfontosabb eleme a szakbírósági jelleg erősítése. Mindez vonatkozik az általunk elemzett miniszteri felelősségnél a felettük ítélkező bírói fórumra is. Rövid tanulmányom pedig arra szolgált, hogy Martonyi János felvetését egy további gondolattal egészítsem ki. Bár Martonyi konkrétan nem írta le, de a szakbíróságok közreműködésének kiterjesztésével lényegében a közjogi bíráskodás jogi természetének erősítése mellett foglalt állást.
Am Ende seines 1932 erschienenen Werkes über die Verwaltungsgerichtsbarkeit spricht János Martonyi das Thema Verfassungsgerichtsbarkeit an, worin er insofern als bedeutende Veränderung ansieht, als nicht mehr nur die öffentliche Verwaltung der gerichtlichen Kontrolle unterliegt, sondern diese Kontrolle allmählich auf die Tätigkeit des Parlaments ausgedehnt wird. Martonyi nennt drei Bereiche: die Wahlgerichtsbarkeit, die verfassungsmäßige Verantwortung von Ministern und die Rechtsprechung bei Inkompatibilitäten. Am wichtigsten ist ihm, dass die Rolle der Fachgerichte gegenüber den Laienrichtern gestärkt werden sollte.
In meiner Studie untersuche ich die verfassungsrechtliche Verantwortung der Minister und die Frage, inwieweit sich die rechtlichen Zwänge darin widerspiegeln. Dies ist eine Voraussetzung für die Einschaltung von Fachgerichten. Nach dem Gesetz Nr. III. von 1848 war die rechtliche Verantwortlichkeit der Minister jedoch in hohem Maße politischer Natur. In materieller Hinsicht waren die Handlungen, die eine Haftung begründeten, oberflächlich formuliert, und es wurden keine Verfahrensgarantien für die Haftung von Ministern festgelegt. Die damalige Literatur vertrat auch die Auffassung, dass in diesem Rahmen schlechte Regierungsführung rechtlich geahndet werden könne. Dies sei jedoch keine Frage des Rechts, sondern des politischen Ermessens, das nicht den Berufsrichtern überlassen werden könne, die von der Politik unabhängig sein müssten.
Die Studie kommt daher zu dem Schluss, dass der Vorschlag von János Martonyi, die Einbindung von Fachgerichten in die Verfassungsgerichtsbarkeit auszuweiten, auch eine Stärkung des rechtlichen Charakters der öffentlichen Gerichtsbarkeit im Gegensatz zu ihrem politischen Charakter impliziert. ■
JEGYZETEK
[1] Martonyi János: A közigazgatási bíráskodás és legújabbkori fejlődése. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1932. 65-68. pp.
[2] Martonyi 1932, 65. p.
[3] Martonyi 1932, 66. p.
[4] 1899-ig a választási jogvitákban maga a képviselőház járt el [1848. évi V. törvénycikk az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról, 47. §]. 1899 után ebbe a Kúriát is bevonták [1899. évi XV. törvénycikk az országgyűlési képviselő-választások feletti biráskodásról, 1908. évi XXXVII. törvénycikk az országgyűlési képviselőválasztások feletti biráskodásról szóló 1899. évi XV. törvénycikk hatályának meghosszabbításáról, 1915. évi XVII. törvénycikk az országgyűlési képviselőválasztások feletti bíráskodásról szóló 1899:XV. tc. módosítása tárgyában], de az 1920-as és az 1922-es nemzetgyűlési választásokon ismét a nemzetgyűlés hatáskörébe utalták azt [5988/1919. ME. sz r. 75. §, illetve 2200/1922. ME. sz. r. 113. §]. L. Ruszoly József: Választási bíráskodás Magyarországon a két nemzetgyűlés idején. Acta Jur. et Pol. Szeged, Tomus XV. Fasc. 6. 5-6. pp.
[5] 1925. évi. XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról, 104. §
[6] 1929-ig sem az alkotmány, sem az alkotmánybíróságról szóló külön törvény nem tartalmazott képesítési feltételeket. Az 1929-es alkotmánynovellát követően az elnöknek, az alelnöknek, valamint a tagoknak és a póttagoknak egyaránt jog- és államtudományi végzettséggel, és ezt követően legalább tízévi, ilyen végzettséghez kötött munkakörben eltöltött gyakorlati idővel kellett rendelkezniük. Az Osztrák Köztársaság 1920. évi Alkotmánya 147. cikkely (3) bekezdésének 1929-ben megállapított szövegváltozata. Adamovich, Ludwig: Grundriss des österreichischen Staatsrechts (Verfassungs- und Verwaltungsrechtes). 2., neubearb. Staatsdruckerei. Wien, 1932. 240. p.
[7] 1920. évi. X. törvénycikk a miniszterek felelősségre vonása esetében követendő eljárásnak ideiglenes szabályozásáról.
[8] 1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról 49. §
[9] 1896. évi XXVI. törvénycikk a magyar királyi közigazgatási bíróságról 5. §
[10] Concha Győző: Politika: I. kötet: Alkotmánytan. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata. Budapest, 1907. 592. p.; Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1932. 477. p.; Csekey István: Magyarország alkotmánya. Renessaince. Budapest, 1943. 185. p.
[11] A miniszterek kötelesek voltak az országgyűlés ülésein megjelenni, és ott a képviselőknek bármilyen tárgyú felvilágosítást megadni [1848. évi III. törvénycikk független magyar felelős ministerium alakításáról 29. §]. Emellett a miniszterek kötelesek voltak az országgyűlés mindkét táblájának bármilyen általuk kért iratot átadni, sőt a törvény az országgyűlés mindkét tábláját küldöttségek felállítására is feljogosította. Ezek részére a miniszterek ugyanúgy kötelesek voltak bármilyen iratot átadni [1848. évi III. tc. 30. §]. Ezek a jogok kétségtelenül a kormány politikai ellenőrzésének eszközei voltak.
[12] A ministerium az ország jövedelmeinek és szükségeinek kimutatását - s a múltra nézve az általa kezelt jövedelmekrőli számadását országgyülési megvizsgálás, s illetőleg jóváhagyás végett - évenként az alsó táblánál bemutatni köteles. 1848. évi III. tc. 37. §
[13] Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve. Grill. Budapest, 1911. 426-428. pp.; Ferdinandy Gejza: Magyarország közjoga (Alkotmányjog). Politzer. Budapest, 1902. 709-714. pp.; Nagy Ernő: Magyarország Közjoga (Államjoga). Atheneum. Budapest, 1912-1914. 359. p.; Molnár Kálmán: Magyar közjog. Danubia. Pécs, 1929. 703-706. pp.; Tomcsányi 1932, 477-478. pp.; Csekey 1943, 184-185. pp.; Egyed István: A mi alkotmányunk. Magyar Szemle Társaság. Budapest, 1943. 318. p.
[14] A ministerek feleletre vonathatnak: a) Minden oly tettért, vagy rendeletért, melly az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait, a fenálló törvények rendeletét, az egyéni szabadságot, vagy a tulajdon szentségét sérti, s általuk hivatalos minőségükben követtetik el, vagy illetőleg adatik ki. b) A kezeikre bízott pénz, s egyéb értékek elsikkasztásáért, vagy törvényellenes alkalmazásaért. c) A törvények végrehajtásában, vagy a közcsend és bátorság fentartásában elkövetett mulasztásokért, a mennyiben ezek a törvény által rendelkezésükre bízott végrehajtási eszközökkel elháríthatók valának. 1848. évi III. törvénycikk 32. §
[15] Ferdinandy 1902, 705. p.
[16] "A minister tényének büntethetősége, illetőleg az érdemelt büntetés nem az általános büntető törvény határozmányai szerint lesz megítélendő, pl. hivatali hatalmával való nagyfokú visszaélésért, vagy a törvény hatályának felfüggesztéséért a minister esetleg halállal is büntethető lészen." Kmety 1911, 430. p.
[17] Márffy-Mantuano Rezső: A miniszteri felelősség intézménye Magyarországon. Politzer. Budapest, 1905. 139-142. pp.
[18] A bíróság a vádlott bűnösségének és a cselekmény súlyának figyelembevételével belátása szerint a büntető törvényekben ismert bármely büntetést szabadon megállapíthat. 1920. évi X. tc. 15. §
[19] Amennyiben jelen törvény nem állapít meg eltérést, az állambíróság a rendes büntetőeljárás szabályait követi. A Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok minisztereinek felelősségéről szóló 1867. évi július 25-i törvény. (a továbbiakban: Osztrák törvény) Reichsgesetzblatt (osztrák) 101/1867.
[20] 1848. évi III. tc. 34. §
[21] A korábban idézett 1867-es osztrák törvénnyel összehasonlítva, az 1920-as magyar szabályozás a miniszterekkel szembeni eljárásra nem terjesztette ki általánosságban a bűnvádi per teljes alkalmazását. Csupán konkrét részelemeket emelt be. A 12 fős ítélőbíróságnak saját tagjai közül egy háromtagú tanácsot kellett kijelölnie, amelynek feladata a vád részletes kivizsgálása volt. Ennek körében a nemzetgyűlés által választott vádlóbiztos és a vádlott, illetőleg védője bizonyítási indítványokat tehetett. Majd a tárgyalásra vonatkozóan is megállapított garanciális szabályokat. 1920. évi X. tc. 13-15. §
[22] "A rossz kormányzás esetének a meghatározására positiv szabályokat megállapítani nem lehet s annak a megítélése, vájjon fenforog-e a mulasztás és ha fenforog, elháríthatok voltak-e annak káros következményei, nem pusztán jogi kérdés, (mint pl. az, vájjon sérti-e valamely rendelet az egyéni szabadságot,) hanem arbitrarius természetű és rendesen a politikai viszonyoktól függ, hogy a minisztert megbüntetendőnek tartják-e, vagy nem. Ebben a kérdésben tehát nem jogi, hanem politikai momentumok döntenek, úgy, hogy a rossz kormányzás miatti felelősségre vonásnál a felelősség természete politikai, csakhogy az büntetőjogi következményekkel van egybekötve, a miért is ezt a felelősséget is joginak nevezzük." Ferdinandy 1902, 705. p.
[23] "De éppen ama körülmény, hogy a főrendiház természetszerűleg marad ki a párttusákból, teszi alkalmassá és hivatottá arra, hogy oly eseteket, a melyeknek felszínre tolásánál az elvakult pártszenvedély is szerepelhet tényező, gyanánt, a főrendiház bírálja el. / A politikai képzettség is legtöbb valószínűséggel a főrendiház tagjaiból alakult bizottságban található fel a kívánt mértékben." Márffy-Mantuano 1905, 122. p.
[24] 1867. évi XII. törvénycikk a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról 54. §
[25] KI-1920 I. 174-175. pp.
[26] KI-1920 I. 168-169. pp.
[27] 1920. évi X. tc. 2. §
[28] KI-1920 I. 273. pp.
[29] "A minister nemcsak azért vonandó felelősségre, mert cselekedete törvénytelen, hanem azért is, mivel ténykedése az országnak nem hozta meg a kellő sikert, esetleg erkölcsi, vagy anyagi balsikert eredményezett. A minister nemcsak ténykedéseért, hanem az abból eredő eredményekért is tartozik felelősséggel. / Ebből folyik egyrészt a minister jogi, másrészt annak politikai felelőssége. / Ebből folyik azonban, azon szükséglet is, hogy a ministert a rendes bíróság hatásköréből kivonjuk." Heiman Jenő: A ministerek közjogi állása és felelőssége Magyarországon. Kilián. Budapest, 1906. 19. p.
[30] Kmety 1911, 430. p.
[31] Concha 1907, 604. p.
[32] Cserny Ákos: A miniszteri felelősség. Complex. Budapest, 2008. 50. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar.
Visszaugrás
