Antal Attila írása amellett érvel, hogy létezhet a populizmusnak egy olyan felfogása is, amely a nacionalista jobboldali populizmussal szemben hozzájárulhat az európai identitás kiépítéséhez.
Az Európai Unió a 21. században folyamatos válságokat élt és él át: szervezeti és politikai belső válságok, gazdasági és pénzügyi válságok, humanitárius katasztrófák és migráció okozta krízisek. Növekszik az EU-szkepticizmus és az EU-ellenesség, amit az európai szélsőjobboldal megerősödése táplál. Az eurózóna integrálta magába a gazdasági különbségekből fakadó igazságtalanságokat. Manapság úgy tűnik, hogy az EU inkább megbukni látszik ezen válságok kezelésében, ami elsőre azért furcsa, mert a 20. században éppen különféle válságok menedzselésére, a posztvilágháborús világrend biztosítására hozták létre. Megváltozott vajon a válságok természete, és az EU intézményrendszere immáron alkalmatlan a hiperglobalizáció által okozott problémák megoldására? Egészen biztosan ilyen olvasta is lehet az EU jelenlegi helyzetének, én azonban ebben az írásban amellett érvelek, hogy az említett és egymásra halmozódó válságok spiráljából az EU azért nem volt képes kitörni, mert esetében transznacionális politikai szubjektum nélkül létesítettek transznacionális alkotmányos identitást. Mindez a 20. század második felében még kevéssé volt észlelhető, de a 21. század identitáspolitikai háborúiban[1] már jelentős politikai - és ebből következően közjogi - problémákat vet fel. Talán nem meglepő, hogy éppen azok a (populista jobboldali) politikai erők tagadják az európai alkotmányos identitás szükségességét, amelyek megérezték a 21. század identitáspolitikai fordulatát, és megosztó, nacionalista politikájukat - amely az utóbbi évtizedben igen jelentős politikai sikereket mutatott - erre alapozták. Álláspontom szerint az európai alkotmányos identitás ellenfelei azért voltak képesek az (alkotmányos) identitáspolitikai küzdelmek felfokozására, és azért erősödtek meg, mert (1) az EU formálódó, liberális demokrácián nyugvó alkotmányos identitása meglehetősen gyenge és depolitizált volt, és egyfajta "felvilágosult alkotmányos abszolutizmusba" torkollott; másrészt (2) az identitásküzdelmek kezdték meghatározni a társadalmak mindennapjait, és ezekben a nacionalista, populista jobboldal a nemzeti (alkotmányos) identitás védfalai közé menekült. A következőkben amellett érvelek, hogy létezhet a populizmusnak olyan felfogása, amely a nacionalista jobboldali populizmussal szemben hozzájárulhat az európai identitás kiépítéséhez.
Az európai egységesülés alapjai ugyan gazdasági gyökerekre vezethetők vissza, de már a kezdetektől megjelent egy európai alkotmányos identitás megalkotásának igénye, illetve szükségessége. Az EU tragédiája az, hogy ez az alkotmányos identitás kimerült a liberális demokrácia intézményi struktúrájának mintaszerű, ugyanakkor technokratikus megvalósításában. Az EU mindig is prioritásként kezelte a választópolgárok bevonását (erre szolgál az európai állampolgárság intézménye, az EU-s intézmények "emberközelsége", számtalan program és pályázati lehetőség), de minden törekvés ellenére az EU depolitizált maradt, amit a nacionalista, populista jobboldal "Brüsszel-ellenesség" szításakor használ fel. Érdemes itt utalni arra, hogy a politikai rendszer depolitizálódásával kapcsolatos jelenségek egyik legjelentősebb teoretikusa Carl Schmitt volt,[2] aki alapvetően a liberalizmus antipolitikai jellegéből vezette le a depolitizálódást, és a nemzeti (alkotmányos) identitás sáncai közé visszavonulni kívánó politikai erők egyik legjelentősebb szellemi útmutatója lett. Schmitt szerint a liberalizmus nem minősül politikának (illetve politikainak); sőt, a politika egyfajta antitézise, és mint ilyen, szükségképpen antipolitikus. Úgy vélte, hogy a liberalizmus által kiváltott depolitizálódási tendencia nem jelent mást, mint a politikának a tömegektől való elvételét.[3] Az itt leírt antipolitika egyik legjelentősebb kivetülése a liberalizmus jogállamiság-központúsága: a liberalizmus a politikát a joggal akarja helyettesíteni, és eljogiasítja, elbürokratizálja, elitközpontúvá
- 33/34 -
teszi az egész közéletet. Hasonló reflexek működnek az EU esetében, amely - valljuk be - manapság olyan jogi bürokráciává torzult, amely nem képes az EU alapvető értékeit lábbal tipró illiberális berendezkedésekre politikai választ adni, és csak a hagyományos, a bürokratikus mechanizmusokból következő jogi lépésekkel fenyeget.
Az EU depolitizált struktúrájából következett, hogy amikor az EU liberális politikai és társadalmi elitje szembekerült a feltörekvő (szélső)jobboldallal, akkor arra mind Nyugat-, mind pedig Kelet-Európában igen erős antipopulizmus volt a válasz. David Ost a lengyel Szolidaritás (Solidarność) szakszervezeti mozgalom példáján keresztül vezeti le, hogy hogyan idegenítette el önmagától a neoliberális elit masszív antipopulizmusa a társadalom rokonszenvét, a munkásosztály támogatását.[4] Ost leírása szinte bármelyik közép-kelet-európai országra igaz lehet: "A liberálisok politikai döntéseiket nem mint jókat és kívánatosakat, hanem inkább mint szükségeseket és ésszerűeket mutatták be, ami által híveiknek esélyt sem hagytak ellenvéleményük és elégedetlenségük kifejezésére. Sulykolva a sekélyes globalista mantrát, mely szerint nincs alternatíva - mely ez esetben a fájdalmas döntések alternatíváját jelentette volna - a liberálisok minden ellenkezést eleve irracionálisnak és illegitimnek minősítettek."[5] Mindez igen súlyos következménnyel járt, nevezetesen azzal, hogy a neoliberális elit morális alapon végletesen megosztotta a politikai közösséget: "Mivel a liberálisok minden érdembeli ellenkezést veszélyesnek és populistának bélyegeztek, saját magukat állítva be a józan ész egyedüli letéteményeseinek, ellenfeleiket az illiberális táborba kergették - egyedül e helyet engedélyezve számukra."[6]
Az európai alkotmányos identitás ellenfeleinek sikerét másrészt az alapozta meg, hogy időben ismerték fel az identitáspolitika változásait, s egy idő után már önmaguk generálták ezeket a folyamatokat. Ronald Inglehart és Pippa Norris[7] a populizmus választási sikerességének okait vizsgálják, és ennek kapcsán három csomópontra mutatnak rá: (1) a választási rendszer immanens szabályaiból fakadó következmények; (2) a kínálati oldal, vagyis a pártok szavazatmaximalizáló stratégiái; (3) végül, de nem utolsósorban a populizmus keresleti oldala, vagyis a társadalom kulturális, értékekhez kapcsolódó sajátosságai. Inglehart és Norris a továbbiakban ez utóbbi, a kultúrára és az értékekre vonatkozó szempontokat vizsgálják meg. Arra jutnak, hogy a populizmus sikerei döntően két okkal magyarázhatók: egyrészt a gazdasági igazságtalanságokkal, a deprivációval, ami a sérelmek felduzzadását eredményezte a posztindusztriális gazdaságokban; másrészt pedig a kulturális minták, értékek változásaival. A szerzőpáros arra is rávilágít, hogy a gazdasági kérdések pártpreferencia-befolyásoló szerepe már régóta igen korlátozott, és manapság nincs akkora magyarázó ereje: a gazdasági kérdések körülbelül az 1980-as évektől kezdve csökkenő mértékben magyarázzák a pártpolitikai sikereket. Éppen ezért lát Inglehart és Norris egyfajta "kulturális ellenforradalmat", amely lényegét tekintve a 20. század második felében lezajlott "csendes forradalom" eredményeképpen előállott progresszív gazdasági, politikai, kulturális értékeket kérdőjelezi meg.[8] Álláspontjuk szerint a populizmus sikere mögötti tényezők egyik legfontosabbika az, hogy megváltoztak a kulturális értékek és a demográfiai mutatók. A populizmus sikeressége kapcsán öt jelentős kulturális tényezőt emelnek ki: bevándorlás-ellenes hangulat, autoritarizmus, bizalmatlanság a globális kormányzati struktúrák iránt, jobboldali ideológiai önbesorolás.
A nemzeti identitás egyfajta közjogi és ideológiai "bunkósbottá" vált azon (szélső)jobboldali, nacionalista politikai szereplők kezében, akik mindenért az EU bürokráciáját teszik bűnbakká. Ezt a gyakorlatot manapság elsősorban Lengyelország és Magyarország kormányai követik; Magyarországon már az Alaptörvény közjogi és ideológiai legitimálására is elkezdték felhasználni a nemzeti alkotmányos identitás koncepcióját.[9] Ezek a politikai erők saját céljaik igazolására bevezették azt a gondolatot, amely szerint a nemzetállami alkotmányok identitása olyan védendő érték, amelyet tiszteletben kell tartania az európai integrációnak, így a közös szerződéseknek és intézményeknek is. Ez önmagában teljesen elfogadható lenne. A probléma ott kezdődik, hogy ugyanezek a politikai erők nem érdekeltek az EU hiányos és bürokratikus identitásából eredő hibák kijavításában, illetve a közös európai identitás, a szolidaritás, az emberi jogok érvényesítése - vagyis egy politikai identitás - középpontba helyezésében az integrációt tekintve. A nemzeti identitás nacionalista húrjait pengetők egyre inkább az európai (alkotmányos) identitással szemben értelmezik saját nemzeti identitásukat, s ez a fentiekhez képest még veszélyesebb folyamatokat indíthat el, amelyeknek a körvonalai már most látszanak. Orbán Viktor miniszterelnök a kormány gyűlöletkeltésre épített menekültellenes kampányának egyfajta megkoronázásaként terjesztette elő az Alaptör-
- 34/35 -
vény hetedik módosítását (2016. október 10-én), amely úgy alakította volna át a csatlakozási klauzulát, hogy az EU többi tagállamával történő közös hatáskörgyakorlás "nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát". Továbbá, Magyarország alkotmányos identitásának védelmét az állam minden szervének kötelességévé avatta volna. Az indokolás az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikk (2) bekezdésére hivatkozott, és kimondta, hogy a nemzeti identitás explicit módon korlátozza az uniós jogot ("A tagállam nemzeti identitásának meghatározása értelemszerűen az adott állam és az azt alkotó politikai közösség legalapvetőbb, elvitathatatlan joga, amely elsősorban, de nem kizárólag, annak alkotmányában jelenik meg. Helyénvaló ezért, hogy egy állam politikai közössége az alkotmányozón keresztül az állam nemzeti identitásának egyes alkotóelemeit az alkotmányban rögzítse."). Az Alaptörvény-módosítást nem szavazták meg, de az Alkotmánybíróság vonatkozó jogértelmezése, amelyet az alapvető jogok biztosának az Alaptörvény értelmezésére irányuló indítványára adott, lényegében elfogadja a kormány érvelését az identitáskollíziók kérdésében.[10] Az Alkotmánybíróság 22/2016. (XII. 5.) AB határozatában kimondta, hogy a testület hatáskörei gyakorlása során, erre irányuló indítvány alapján vizsgálhatja, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésén alapuló közös hatáskörgyakorlás sérti-e az emberi méltóságot, más alapvető jogot vagy Magyarország szuverenitását, illetve történeti alkotmányán alapuló önazonosságát.
Mindezek rendkívül veszélyes tendenciák, mert az érintett tagállamokban az EU alkotmányos és politikai identitásának végleges összeroppanásához vezetnek; továbbá, a nemzeti identitásuk védelmére hivatkozó tagállamok háttérbe szoríthatják a valódi transznacionális alkotmányos identitás, illetve a mélyebb integráció felé mozduló tagállamokat. Ezek a folyamatok már elindultak az EU-ban, pusztán az a kérdés, hogy milyen gyorsan haladnak előre, valamint az, hogy milyen károkat fog okozni az európai identitás mozaikszerűvé válása, továbbá az, hogy a kimaradó tagállamok milyen ellenidentitást alakítanak ki. Ezek a tényezők pedig már körvonalazzák is az EU következő válságát, amely az európai és a nemzeti alkotmányos identitások közötti törésvonalakon fog létrejönni.
Úgy vélem, hogy az EU előtt egyetlen út áll: egy többé-kevésbé egységes európai (alkotmányos) identitás - ami sok tekintetben egyfajta föderális struktúrának felel meg - kialakítása. Továbbá, még ennél is fontosabb egy európai transznacionális politikai szubjektum megalkotása, hiszen az integrációt sújtó 21. századi válságok éppen azt bizonyították be, hogy az integráció kiépítése elképzelhető ugyan bürokratikus, illetve jogállami alapon, de az építmény meg fog roppanni a különféle krízisek súlya alatt a válságállóságot erősítő politikai identitás nélkül. Ezen a ponton, bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, a populizmus siethet az európai projekt segítségére. Természetesen nem a nacionalista formája, hanem a politikai közösséget konstruáló, transznacionális populizmus.[11] Vagyis, az EU jövőjét az fogja meghatározni, hogy a már létező európai alkotmányos identitáshoz sikerül-e transznacionális politikai szubjektumot konstruálni.
Ernesto Laclau a demokratikus politikai közösség, "a nép" egyik konstruálási módjaként, egyfajta politikai logikaként határozza meg a populizmust,[12] amelyet történeti kategóriaként használ és értelmez. Laclau a populizmus kapcsán többek között a társadalmi igény ('demand') kategóriájából indul ki, amely egyszerre jelent kívánságot és követelést is, és a populizmus meghatározó jellegét abból a folyamatból vezeti le, ahogy a kívánságok átalakulnak, átfordulnak követelésekbe: "Az igényekből követelések lesznek. Az olyan kielégített vagy kielégítetlen igényt, amely elszigetelt marad, demokratikus igénynekfogjuk nevezni. Az olyan igények sokaságát, amelyek egyenértékűségi artikulációjuk révén kiterjedtebb társadalmi szubjektivitást alakítanak ki, populáris igényeknek fogjuk nevezni - ezekkel kezdődik el, nagyon elemi szinten, a »nép« mint lehetséges történelmi cselekvő létrehozása. Embrionális formájában ez a populista konfiguráció."[13] Laclau a populizmus előfeltételeit a következőkben határozza meg: az első a "népet" a hatalomtól elválasztó belső határvonal kialakulása; a második az igények egyenértékűségi illeszkedése, ami lehetővé teszi a "nép" megjelenését; a harmadik pedig az, hogy ezek a különféle igények a jelölés stabil rendszerévé egyesüljenek.[14] Ahhoz, hogy közelebb lépjünk egy európai transznacionális identitáshoz, alapvetően másként kell gondolkodnunk a képviseletről és a képviseleti demokráciáról. Először is, le kell számolnunk azzal a - liberális demokráciákat meghatározó, így az EU alkotmányos identitásában is domináns - tézissel, hogy a hatalom helye "üres". Laclau csak részben osztja Claude Lefort-nak (1988) azt a jól ismert tézisét,[15] amely szerint a demokrácia
- 35/36 -
forradalmi vívmánya (a feudális berendezkedésekhez és a totalitárius konstrukcióhoz képest), hogy a hatalom helye, a hatalmi pozíció (locus) üres hely lesz, és a hatalom időről-időre újraelosztásra kerül. Azt ugyan elfogadja, hogy egyes totalitárius mozgalmak populisták, de azt elutasítja, hogy minden populista, a "nép" megkonstruálására irányuló mozgalom totalitárius lenne.[16] Másrészt pedig érdemes leszögeznünk, hogy alapvetően téves az a feltételezés, amely szerint vagy a politikai vezér képviseli a vezetettek akaratát, vagy fordítva, a vezetettek képviselik a politikai vezérét (s az utóbbi képlet csakis a fasizmussal azonosítható). Laclau szerint okkal feltételezhetjük, hogy ezek az alternatívák nem kizáró jellegűek, s igenis lehetőség van demokratikus rendszerben is "fordított képviseletre" (vagyis arra, hogy a tömeg képviselje a vezér akaratát).[17] A képviselő korántsem csak mechanikus végrehajtója a képviseltek akaratának, hanem részt is vesz a utóbbiak identitásának megkonstruálásában; sőt, a képviselőtől függ a képviseltek identitása: "A képviselő funkciója nem egyszerűen az általa képviseltek akaratának továbbítása, hanem ennek az akaratnak a hitelesítése egy olyan közegben, amelyik más, mint amelyikben ez az akarat eredetileg létrejött. Ez az akarat mindig egy részleges csoport akarata lesz, és a képviselőnek be kell bizonyítania, hogy összeegyeztethető a közösség egészének érdekeivel. A képviselet természetéből adódik, hogy a képviselő nem pusztán passzív cselekvő, hanem hozzá is kell adnia valamit az általa képviselt érdekhez. Ez a hozzáadott aztán tükröződik a képviseltek identitásában, és ez a képviselés folyamatának megváltozását eredményezi. A képviselés így kétirányú folyamat: a képviselttől a képviselő felé, illetve a képviselőtől a képviselt felé haladó mozgás. A képviselt saját identitása megalkotása tekintetében a képviselőtől függ."[18]
Az európai integráció alapvetően a nemzetállami nacionalizmusok meghaladására irányuló törekvéssel jött létre. Az európai jobboldali populizmus megerősödésével, legújabban pedig a nemzeti alkotmányos identitás koncepciójával a modern nacionalizmus jelentős lökést kapott, ugyanakkor a populizmus és a nacionalizmus kapcsolata nem eleve elrendelt: amint láthattuk, a nacionalizmuson túl létezik közösségépítő populizmus is. Természetesen az eddigiekből joggal következik az az aggodalom, hogy a bürokratikus intézményrendszer átkódolása és lazítása, a kétoldalú képviselet identitásépítő koncepciójának elfogadása után mi óvja meg politikai rendszerünket a totalizálódásától, a weimarizálódástól, hiszen az EU bürokratikussága éppen a 20. század egyik legmegrendítőbb tapasztalatát, a zsarnokok előretörését volt hivatott kizárni. A 21. századnak az EU-t gúzsba kötő válságai számomra ugyanakkor azt bizonyították, hogy meg lehet - és meg is kell - találni azt a politikai és közjogi konstrukciót, amely megvéd az egyének zsarnokságától, és nem enged a bürokrácia zsarnokságának sem. Ehhez pedig az kell, hogy a transznacionális alkotmányos identitás ne intézményekben merüljön ki. ■
JEGYZETEK
[1] Manuel Castells: Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. II. kötet: Az identitás hatalma, Gondolat-Infonia, 2006.
[2] Carl Schmitt: A politikai fogalma, ford. Cs. Kiss Lajos, Budapest, Osiris - Pallas Stúdió - Attraktor, 2002.
[3] Schmitt (2. vj.).
[4] David Ost: Hogyan veszítették el a liberálisok a munkásság támogatását? 2000, 2009/1., http://ketezer.hu/2009/01/hogyan-veszitettek-el-a-liberalisok-a-munkassag-tamogatasat/
[5] Ost (4. vj.).
[6] Ost (4. vj.).
[7] Ronald Inglehart - Pippa Norris: Trump, Brexit, and the Rise of Populism: Economic Have-Nots and Cultural Backlash, John F. Kennedy School of Government or of Harvard University Faculty Research Working Paper Series, 2016.
[8] Inglehart-Norris (7. vj.) 13-16.
[9] Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái: alkotmányos identitás és európai integráció, Budapest, HVG-ORAC, 2014.
[10] Kovács Kriszta: Az alkotmányos identitás árnyéka, Szuverén, 2017. január 9. http://szuveren.hu/jog/az-alkotmanyos-identitas-arnyeka
[11] Benjamin Moffitt: Transnational Populism? Representative Claims, Media and the Difficulty of Constructing a Transnational "People", Javnost - The Public, 2017/4; Panos Panayotu: Towards a transnational populism: A chance for European democracy(?) The case of DiEM25, POPULISMUS Working Papers No. 5., Thessaloniki, 2017.
[12] Ernesto Laclau: A populista ész, Budapest, Noran Libro Kft., 2005, 138.
[13] Laclau (12. vj.) 90-91.
[14] Laclau (12. vj.) 91.
[15] Laclau (12. vj.) 188-189.
[16] Laclau (12. vj.) 198.
[17] Laclau (12. vj.) 181.
[18] Uo.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző politológus, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
