Az Európai Unióhoz csatlakozott Magyar Köztársaság szőlőtermelőinek és borászainak nincs könnyű dolga az egységes közösségi borpiacon. A felmerült új problémáknak több gyökere is van.1 Egyrészt a borpiac egyre inkább csak a minőségi borokra vevő, amely magas minőségű borok termelésére az ágazat egésze még nincs kellően felkészülve, és megtörténhet az is, hogy az ágazat egy jelentős hányada nem is lesz. Másrészt a 2004. május 1-jétől Magyarországon is közvetlenül alkalmazandó terjedelmes közösségi jog ismerete még meglehetősen felületes. Harmadrészt az ágazat még nem minden szereplőjében tudatosult, hogy az állam szerepe a közösségi piacszabályozásban korántsem olyan erőteljes, mint az korábban volt. A számunkra új szisztéma ugyanis súlyozottabban épít a termelők öntevékeny részvételére, amely során az érintettek felelőssége is megnövekszik önnön sorsuk formálásában.
A piacon történő jobb pozíciófoglalás során jelenthet mással nem pótolható lehetőséget a magas minőségű borok eredetvédelmi rendszerének hegyközségekre történő telepítése.
A borszabályozás alapvető kérdéseit az Európai Unió Közös Agrárpolitikájának (KAP) piacszabályozási normaanyagához tartozó borpiaci rendtartás (vagy más néven a borpiac közös szervezete) rendezi. E borpiaci rendtartás egy minden európai uniós tagállamra kötelező joganyagot foglal magába, amely joganyag bázisát a Tanács 1999. május 17-i 1493/1999/EK rendelete jelenti. Ez a tagállamokban (így Magyarországon is) közvetlenül alkalmazandó, akárcsak az ennek végrehajtásaként megszületett bizottsági rendeletek. A borpiaci rendtartás közösségi jogforrásai különösen a következő területeken tartalmaznak előírásokat: (a) bortermelési potenciál, (b) piaci mechanizmusok, (c) termelői és szakmai szervezetek, (d) borászati eljárások és kezelések, (e) termékek leírása, jelölése és oltalma, (f) harmadik országokkal való kereskedelem.
A KAP kötelező borpiaci előírásait kiegészítik az egyes tagállamok szőlőtermelésre és borgazdálkodásra vonatkozó szabályai. Ezek a tagállami normák meghatározhatnak olyan kérdéseket, amelyeket közösségi jogszabályok nem határoznak meg, illetve azok lehetőséget adnak meghatározott kérdések nemzeti hatáskörben történő szabályozására.
A közösségi joganyag alapvetően két típusú bor között differenciál: az asztali bor, és a minőségi bor. A közösségi rendtartás szabályanyaga tipikusan az alacsonyabb minőségi követelményeknek megfelelő asztali borokra tartalmaz minden tagállamra (tagállami termelőre, előállítóra) kötelező előírásokat. A m.t. minőségi borok szabályozása továbbra is nemzeti hatáskörben maradt a 1493/1999/EK rendelet 55. és 57. cikke értelmében. A tanácsi rendelet 55. cikk (1) bekezdése szerint a m.t. minőségi borok készítésére vonatkozó rendelkezéseknek két forrásuk van: egy általános közösségi minimum, és a tagállamonként eltérő (általában részletesebb és szigorúbb) normák. Az 57. cikk értelmében az 55. cikkben felsorolt tényezőkön kívül (mint termőterület körülhatárolása, szőlőfajták meghatározása, etc.) a tagállamok meghatározhatnak további kötelező jellegű termelési feltételeket és jellemzőket a m.t. minőségi borokra, továbbá a rendeletben megállapított egyéb rendelkezéseken felül a tagállamok meghatározhatnak a területükön készített m.t. minőségi borokra vonatkozóan további vagy szigorúbb jellemző tulajdonságokat, termelési, előállítási és szállítási feltételeket. Ezen rendelkezésekre figyelemmel fontos kiemelni tehát, hogy az ágazat sajátosságaiból, valamint az uniós szabályok összetettségéből eredően a hazai ágazati szabályozás nem jelenti csupán az uniós joganyag átvételét. E helyett az uniós követelményekre alapozott, az ágazat stratégiai érdekeit, a hazai szőlőtermesztési és borkészítési sajátosságokat figyelembe vevő nemzeti szabályozásra van szükség, amely a közösségi jog által biztosított lehetőségeket kihasználja és kedvező feltételeket teremt az ágazat szereplőinek. A mai magyar szabályozás főbb vonalaiban megfelel ennek az elvárásnak (néhány kivételtől eltekintve), lényegi problémát jelent ugyanakkor az, hogy az ágazat szereplőiben nem tudatosult a m.t. minőségi borok szabályozásának szabadságában rejlő lehetőség. Ez a megállapítás igaz, mind a központi szabályozást alakítókra, mind magukra a termelői közösségekre.
Mint fentebb utaltam rá a m.t. minőségi borok kérdésköre témánk szempontjából azért bír jelentőséggel, mivel szorosan összekapcsolódik az eredetvédelemmel. A m.t. minőségi borok egyik eszenciáját ugyanis a meghatározott termőhelyről származás adja, amely származás pedig a földrajzi árujelzőkhöz kötődik. A 1493/1999/EK rendelet 50. cikk (2) bekezdése értelmében földrajzi árujelzőkön olyan jelöléseket értünk, amelyek "a terméket, mint a Kereskedelmi Világszervezet tagjaként nyilvántartott harmadik ország területéről, annak egy régiójából vagy helységéből származót azonosítanak abban az esetben, ha a termék minősége, hírneve vagy egyéb jellemzője alapvetően e földrajzi származási helynek tulajdonítható." Meg kell, hogy jegyezzem ugyanakkor azt, hogy a m.t. minőségi borokon kívül lehetőség van arra is, hogy asztali borokat is ellássanak földrajzi árujelzővel. A magyar szabályozásban ezeket a borokat tájboroknak nevezzük. E tájborokat a magyar szabályozás (2004. évi XVIII. törvény 2. §) szerint azonban elég "pusztán" a földrajzi jelzéssel ellátni. A magyar jog ugyanis különbséget tesz a földrajzi árujelzők két típusa között (1997. évi XI. törvény 103. §): földrajzi jelzés és eredetmegjelölés. A két árujelző között az az alapvető különbség, hogy az eredetmegjelölés esetén szorosabb a kapcsolat a termék jellemzői és a földrajzi hely között, míg a földrajzi jelzésnél nincs ennyire közvetlen kapcsolat. Az eredetmegjelöléssel ellátott terméknél a termelés, előállítás, feldolgozás minden mozzanatának a meghatározott földrajzi területen kell, hogy történjen, míg a földrajzi jelzésnél elég, ha csak az egyik szakasz történik a meghatározott földrajzi területen. Az eredetmegjelölésnél a termék minősége, hírneve, egyéb jellemzője a földrajzi környezeten túl a földrajzi környezetre jellemző természeti és emberi tényezőnek tulajdonítható. A földrajzi jelzésnél azonban csak a földrajzi környezetnek van ilyen szerepe. Mivel korunkban a magyar termelők csak a (magyar szabályozás alapján) eredetmegjelöléssel ellátott minőségi borokkal tudnak újabb piacokat szerezni, illetve megtartani, ezért alapvetően felértékelődik az eredetvédelem szerepe.
Az 1493/1999/EK rendelet kapcsán szeretném ugyanakkor felhívni a figyelmet egy súlyos fordítási hibára. Az 52. cikk (1) bekezdésének magyar fordítása szerint ugyanis "amennyiben egy tagállam egy meghatározott vidék nevét használja egy m.t. minőségi bor vagy adott esetben egy m.t. minőségi borrá feldolgozandó bor jelölésére, akkor ezt a nevet nem lehet a borágazat olyan termékeinek jelölésére használni, amelyek nem az adott vidékről származnak, és/vagy amelyek nem a vonatkozó közösségi vagy nemzeti előírásoknak megfelelően kapták ezt a megnevezést." Az angol eredetivel összevetve, a mondat utolsó "vagy"-ja helyett az angol szövegben "és" szerepel, azaz az angol szöveg szerint a nemzeti szabályozás nem tartalmazhat ellentétes szabályokat a közösségi előírásokkal (!) Ennek a megállapításnak a magyar szabályozásra is irányadó kell, hogy legyen.
Az alpont során tisztáztam, hogy a m.t. minőségi borokra, és ennek alapján az eredetvédelemmel kapcsolatos kérdésekre vonatkozó szabályozás kialakítása alapvetően nemzeti hatáskörbe tartozik. A következőkben elsőként azt a kérdést kívánom megvizsgálni, hogy az eredetvédelmi kérdések meghatározása pontosan kinek a jogosítványa illetve feladata Magyarországon.
Egy jogállamban természetesnek vehetjük azt, hogy mindenkire kötelező jogszabályt csak valamely állami/önkormányzati szerv alkothat. Azonban a szabályozás "tárgyának", esetünkben a termelői közösségnek, a bevonása a jogszabályalkotásba nem feltétlenül sérti a jogbiztonság elvét. Különösen így van ez, ha a termelői közösség speciális szerveződésének, a hegyközségeknek a létrehozását elsődlegesen az eredetvédelem indokolta.
A hegyközségről szóló 1994. évi CII. törvény (továbbiakban: Hegyközségi törvény) 3. § (1) bekezdése szerint "A hegyközség egy vagy több település termelői és felvásárlói által e tevékenységükhöz fűződő közös érdekeik előmozdítására, valamint az általuk előállított termékek származás-, minőség- és eredetvédelmére létrehozott köztestület."
A Hegyközségi törvény általános indoklása szerint a rendszerváltás során tulajdonviszonyok átrendeződése, a magántulajdon általánossá válása és a fejlett piaci viszonyok kialakulásával szükségképpen átalakultak az államnak a gazdasági élet igazgatásával, szervezésével kapcsolatos feladatai. "Az állam mellett szerepet kell hogy kapjanak a gazdasági élet szereplőinek különböző önkormányzati alapon működő közösségei, mert számos feladatot ezek sokkal eredményesebben tudnak ellátni." E meggondolásból került sor a köztestületek intézményének a magyar jogrendszerbe való visszaillesztésére, illetve a gazdasági kamarák szerepére, tevékenységének szabályozására irányuló törvények megalkotására. Ennek a folyamatnak része a Hegyközségi törvény is.
A Hegyközségi törvénynek csak egyik indoka az, hogy a termelői önkormányzatok szervezett tevékenysége a mai körülmények között, a szőlő- és bortermelés esetén magántulajdonon alapuló egyéni termelés általánossá válásával ésszerű megoldás a tevékenységüket érintő közigazgatási feladatok decentralizálásában. Legalább ennyire fontos azonban az, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok, az Európai Unió tagállamaival való társulás is felvetik a termelői önkormányzatok rendszerének mielőbbi kiépülését.
A jogharmonizáció követelménye által felvetett kérdés azonban az is, hogy az eredetvédelem szervezeti keretei kialakuljanak. Az EK joganyagában ugyan nincs külön olyan jogforrás, amely az ilyen szervezeteket szabályozná, de a borra vonatkozó jogszabályok a különböző termelői közösségeknek termeléssel kapcsolatos, agrárrendtartási jellegű és eredetvédelmi feladatokat határoznak meg, amelyek országonként eltérő szervezeteken keresztül valósulnak meg. E területen az EK joghoz való alkalmazkodás tehát azt jelenti, hogy rendelkeznünk kell olyan szervezetekkel, amelyek a teljes jogú tagság elérését követően kötelezővé váló közös piaci szabályozás által meghatározott feladatokat képes ellátni.
A Hegyközségi törvény ezeket a szervezeti feltételeket a hegyközségi rendszer kiépítésével kívánja megteremteni. A köztestületként működő hegyközségek, a borvidéki hegyközségi tanácsok, valamint az országos szervezet alapvető rendeltetése, hogy intézményes kereteket biztosítson a termékek minősége és eredete ellenőrzése és védelme területén.
A borok eredetvédelmének feladatát a jogalkotó elsődlegesen a hegyközségek szervezetrendszerével kívánja garantálni. jogszabályból kitűnik, hogy az eredetvédelem kérdésköre felöleli a termelésen túl a feldolgozás folyamatát is. A borok minőség-, származás- és eredetvédelme kapcsán tehát a hegyközségeknek jelentős feladatokat kell ellátniuk.
A hegyközségek eredetvédelemmel kapcsolatos szabályozási jogosítványai illetve feladatai alapvetően két nemzeti jogszabályon nyugszanak. Az egyik a Hegyközségi törvény, amely általános jelleggel határozza meg a hegyközségek szabályalkotási lehetőségeit. A másik jogszabály a borok eredetvédelmi szabályairól szóló 97/2004. (VI. 3.) FVM rendelet, amely az eredetvédelmi joganyag kialakításának speciális rendelkezéseit tartalmazza. Ezen speciális normaalkotás szülöttei az egri borvidék védett eredetű borairól szóló 130/2003. (XII. 31.) FVM rendelet, és a Villányi borvidék védett eredetű borairól szóló 91/2005. (X. 18.) FVM rendelet. Fontos mindeközben kiemelni azt, hogy a tokaji borkülönlegességekre (azaz a tokaji máslás, tokaji fordítás, tokaji szamorodni, tokaji aszú, tokaji aszúeszencia, tokaji eszencia), mint speciális védett eredetű borokra a szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról szóló 2004. évi XVIII. törvény tartalmaz alapvető fontosságú eredetvédelmi előírásokat.
A Hegyközségi törvény 39. §-a a hegyközség jogosítványait taglalja. A törvény meghatározza azokat az eszközöket, jogosítványokat is, amelyek révén a hegyközség feladatait el tudja látni. Ezek két nagy csoportra oszthatók. Ezek a szabályozási jogosítvány és a közigazgatási feladatok elvégzése. Egyfelől a szervezetre vonatkozó önszabályozáson túl a törvény biztosítja a hegyközség számára a szakmai szabályozási lehetőséget, amely végül is kiteljesíti a szervezet önkormányzatiságát. Ez a szakmai szabályozás persze nem állhat ellentétben a tagok tevékenységét érintő jogi szabályozással. A szőlő- és borgazdálkodásra irányadó jogszabályok elég részletesen meghatározzák a szőlő telepítésével, a bor feldolgozásával és forgalomba hozatalával kapcsolatos szabályokat. Ezen belül azonban lehetőségük van a hegyközségeknek, hogy a helyi szakmai hagyományokat érvényesítsék, illetve, hogy a jogi szabályozás keretein belül részletszabályokat állapítsanak meg, és esetleg a minőség érdekében a jog előírásainál szigorúbb módon rendezzenek bizonyos szakmai kérdéseket.
Ehhez kapcsolódóan a Hegyközségi törvény 40-42. §-aiban, a hegyközségi rendtartási ügyek kapcsán a törvény külön szabályozza a hegyközség által ellátott ügycsoportokat aszerint, hogy azok a szervezet belső életével, kizárólag a tagok érdekében végzett tevékenységgel kapcsolatosak, vagy annál általánosabb jellegűek, elvileg bárkire kiterjedő, a szőlő- és bortermeléssel kapcsolatos közigazgatási tevékenység körébe tartoznak. A hegyközségi rendtartási ügyek és közigazgatási ügyek elhatárolásának alapja tehát a személyi kör: az előbbieknek csak hegyközségi tag, az utóbbiaknak bárki lehet az alanya. A hegyközségi rendtartási ügyek a belső szakmai szabályozással, annak érvényesítésével, a minőség ellenőrzésével kapcsolatosak. A hegyközség szakmai önszabályozásának alapja az ún. hegyközségi rendtartás, más névvel a hegyszabályok, amelyek meghatározzák a szőlő célszerű telepítésének és művelésének, a kártevők elleni egységes védelemnek, a feldolgozás és a bor kezelése szabályait, illetve mindazt amit a minőségvédelem szempontjából maguk az érdekeltek szükségesnek tartanak. Ezek a szabályok csak a tagokra nézve kötelezőek. A kötelező normának viszont akkor van értelme, ha az szankcionálható is. A törvény csak főbb vonalaiban határozza meg, hogy e célból a hegyközség milyen eszközöket vehet igénybe. Ezek a szabályba ütköző cselekmény tényének megállapításától, a magatartástól való eltiltáson át a bírságolás lehetőségéig terjednek. Azonban nem a bírság a legsúlyosabb hátrány, hanem az a lehetőség, hogy a hegyközség a bort hamisító vagy hamis termékjelzést alkalmazó tagját eltilthatja az olyan termékjelöléstől, amely a településre illetve a hegyközségre utal, vagy a termék minőségi szempontból különleges voltát jelzi.
A Hegyközségi törvény vonatkozó szakaszainak (39-42. §) elemzése kapcsán megállapíthatjuk, hogy a hegyközségek a minőség- és eredetvédelem kapcsán szabályokat állapíthatnak meg. Ezek a szabályok (rendtartások) azonban önmagukban csak a hegyközségi tagokra állapíthatnak meg kötelező előírásokat. Ahhoz, hogy ezek az előírások a hegyközségi tagok körén kívül álló személyi körre is kötelezettségeket telepítsenek jogszabályi forma szükséges. A 97/2004. FVM rendelet ezen "kívülálló" személyi körből eredő hiányosságokat kívánja orvosolni.
A 97/2004. FVM rendelet három különböző minőségű borra állapít meg eltérő szabályokat: a tájborokra, a m.t. minőségi borokra és a védett eredetű borokra. Mindezen túl a rendelet a borvidéki rendtartásokkal kapcsolatban is tartalmaz rendelkezéseket.
A tájbor a 2004. évi XVIII. törvény 2. § 24. pontja értelmében olyan a 97/2004. FVM rendelet 1. számú mellékletében szabályozott földrajzi jelzéssel ellátott asztali bor, amely az adott földrajzi egység terméséből származik, és teljes egészében a meghatározott tájbor készítésére alkalmas szőlőfajták mustjából készül. Fontos megjegyezni, hogy ilyen tájbortermő-vidék alakítására már a Hegyközségi törvény 2000. július 24-étől hatályos módosítása is lehetőséget adott [Hegyközségi törvény 32. § (5) bekezdése]. A tájbortermő-vidék megalakítására a hasonló hagyományokkal és természeti adottságokkal rendelkező vagy egymással földrajzilag egységet képező borvidékek hegyközségi tanácsai jogosultak a m.t. minőségi borok termelésére kevésbé alkalmas bortermőhelyekből. A kérdés pusztán annyi, hogy vajon miért alakítanának ilyen tájbortermő-vidékeket a borvidékek hegyközségi tanácsai. A válasz a piacon keresendő. Szakmai körökben többször felmerült ugyanis annak igénye, hogy a fogyasztók jobb eligazodását biztosítandó, kevesebb borvidék legyen. Ezzel ugyanis, egyesek szerint, jobban el lehetne adni a bort. Ez az igény felmerült, mind a m.t. minőségi boroknál (a problémával kapcsolatban lásd még a borrégióknál kifejtendőket), mind az asztali borok speciális típusánál, a tájboroknál. A 97/2004. FVM rendelet ezt a gondolatmenetet vitte tovább a gyakorlatibb alkalmazhatóság szintjére.
A 97/2004. FVM rendelet 1. §-a értelmében az ország területénél kisebb földrajzi egység neve használható arra a borászati termékre, amely a megyei szőlőfajta listában besorolt szőlőből készült. A tájborok földrajzi eredet jelölésére használható földrajzi egységek neveinek listáját a rendelet 1. számú melléklete tartalmazza. Így például a "Felső-Magyarországi" elnevezés használatát teszi lehetővé a Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén megyék területéről származó tájborok esetén.
A rendelet 2. §-a szerint a helyi érdekeltségű termelő vagy termelői szervezet, az illetékes hegyközségi tanács véleményének figyelembevételével a Bor Eredetvédelmi Bizottságnál kezdeményezi a földrajzi eredet jelölésére használható földrajzi egység nevének meghatározását, a megnevezés alapjául szolgáló terület pontos meghatározásával, valamint a tájbor készítésére használni kívánt szőlőfajták felsorolásával. A Bizottság a kérelmet véleményezi és felterjeszti a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszterhez, aki a tájbor elnevezését rendeletben határozza meg. Látható, hogy az eredetvédelmi szabályok megalkotásában a hangsúly a termelői kezdeményezésen, és a hegyközségek normaalkotásán van. A miniszter alapvetően egyfajta törvényességi kontrollt képvisel a rendszerben, ugyanis az így megállapított rendelkezések, a szabályozás jellegénél fogva hegyközségi tagokon kívüli személyi körre is meghatározhatnak kötelezettségeket. Mindezidáig azonban késik az ilyen jellegű tájbor-rendeletek megszületése, amely szabályozási vákuum a tanulmány elején hangsúlyozott jogon túli hiányosságokra hívja fel a figyelmet.
A m.t. minőségi borok fogalmát a 2004. évi XVIII. törvény 2. § 25. pontja adja meg. E szerint m. t. minőségi bor: a szőlőtermés legalább 15 tömegszázalék (MM°) természetes eredetű cukrot tartalmazó (átszámítva legalább 9 térfogatszázalék természetes alkoholtartalmú), a meghatározott termőhelyen, és arra egyértelműen utaló földrajzi eredetmegjelölésű minőségi bor készítésére alkalmas fajtaként osztályba sorolt szőlőfajta termésének mustjából készült bor, amely a termőhelyre és a fajtára, esetleg a készítésmódra vagy az évjáratra jellemző, határozottan felismerhető illat-, íz- és zamatanyagokat tartalmaz. Az m. t. minőségi bor származásában és minőségében 100%-ban, fajta és évjárat vonatkozásában 85%-ban meg kell hogy feleljen az elnevezésének és a jelölésének. A 97/2004. FVM rendelet 3. §-a értelmében m.t. minőségi borra földrajzi eredet jelölésére használható földrajzi egységek nevei, mint származáshely-megnevezések a címkén önállóan használhatók. A körzet, a település és a dűlő nevei csak a borvidék vagy a borvidéki-régió nevével együtt jelölhetők a bor címkéjén. A meghatározott termőhely neve mint földrajzi eredet jelölésére használható földrajzi egység neve használható - m.t. minőségi bor készítésére alkalmas szőlőből készült - a borra, gyöngyöző borra, pezsgőre, valamint a likőrborra. A borvidékek és a hozzájuk tartozó körzetek és települések listáját a 2. számú melléklet tartalmazza. Korábban a borvidékek listáját törvény határozta meg, ma a 97/2004. FVM rendelet tartalmazza ezt a listát.
A minőség egy magasabb fokát jelentik a védett eredetű borok (2004. évi XVIII. törvény 2. § 26. pont). A védett eredetű bor olyan m. t. minőségű bor, amely termelői kezdeményezésű, egyedi szabályozású termék. A védett eredetű bor földrajzi eredete egyedileg klasszifikált és borvidékre vagy azon belül kisebb területi egységre lehatárolt. A borkészítésre felhasznált szőlőfajták a szőlőtermesztés, a borkészítés technológiája és kiszerelése egyedileg szabályozott, az adott termék szabályzatában rögzített. A védett eredetű bor szabályozása egyedi, az m. t. minőségi borra általános és borvidéki rendelkezéseknél részletesebb és szigorúbb. A szabályzatot a miniszter, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa véleményezése és a Bor Eredetvédelmi Bizottságának felterjesztése alapján rendeletben adja ki.
E törvényi előírásokat tovább pontosítja a 97/2004. FVM rendelet 4-5. §-a. A védett eredetű bor földrajzi eredetjelölésére szolgáló származáshely-megnevezéseket és azok használatát az adott védett eredetű bor szabályozását tartalmazó miniszteri rendelet tartalmazza. A védett eredetű bor földrajzi eredetjelölésére használható földrajzi egységek neveinek használata kizárja annak más, az adott meghatározott termőhelyről származó minőségi borra való használatát. A rendelet pontosítja a védett eredetű borok rendelete elfogadásának eljárási szabályait. A tájborokhoz hasonlóan a kezdeményezés itt is a helyi termelők feladata. A pontos szabályok kidolgozása a hegyközségi tanácsokra van telepítve, akik a szabályzat megalkotásakor figyelembe veszik az érdekelt hegyközségek véleményét. A Bor Eredetvédelmi Bizottság a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa véleményének figyelembevételével a rendtartást véleményezi és felterjeszti a miniszternek. A miniszter a védett eredetű bor rendtartását rendeletben adja ki. Meg kell jegyezni, hogy a védett eredetű borok szabályzatainak nem sokkal kell több kötelező elemet (97/2004. FVM rendelet 5. § (2) bekezdés) tartalmazniuk, mint 1493/1999/EK rendelet m.t. minőségi borokkal szemben meghatározott általános szabályozási követelményei. Nyilvánvaló tehát, hogy a hegyközségek a szabályok kialakításánál nagyfokú önállóságot élveznek. Az ezidáig megszületett két rendelet mindenesetre azt jelzi, hogy a védett eredetű borok esetén már nagyobb előrelépést tapasztalhatunk eredetvédelmi rendszerünk kiépítése irányába.
A napjainkban szerveződő borvidéki régiókkal (közkeletűbb nevükön: borrégiókkal) kapcsolatban több kérdés is felmerül. Egyrészt: van-e valamilyen kapcsolat a borrégiók és az Európai Unió strukturális/kohéziós támogatásaihoz szervezett NUTS-régiók között? Másrészt: a borrégiók a borvidékek helyébe lépnek-e, vagy esetleg kiegészítik azok rendszerét? Végül: hol foglalnak helyet a borrégiók a magyar eredetvédelmi rendszerben?
A Hegyközségi törvény 32. § (4) bekezdése adott lehetőséget 2000. július 24-étől, hogy a hasonló hagyományokkal és természeti adottságokkal rendelkező vagy egymással földrajzilag egységet képező borvidékek önkéntes társulással eredetvédelmi célból borvidéki régiót alakítsanak. A borvidéki régió fogalmát azonban a hatályos joganyagban már a 2004. évi XVIII. törvényben találjuk meg (2. § 5. pont). E szerint a borvidéki régió: "meghatározott termőhely, a hasonló természeti adottságokkal és hagyományokkal rendelkező, vagy egymással földrajzilag egységet képező, illetve szomszédos borvidékek társulása, amelynek területéről - a borvidéki régió szabályzatáról szóló rendelet alapján - meghatározott termőhelyről származó minőségi bor hozható forgalomba. A borvidéki régió szabályzatát az érdekelt borvidékek együttes kezdeményezésére a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter rendelettel adja ki."
Mint a fogalomból kitűnik a borvidéki régióknak nincs sok közük, a nevükben szereplő "régió" szót leszámítva, az Európai Unió regionális támogatásainak fogadására létrehozott NUTS-régiókhoz (NUTS-régió példának okáért a Heves, Nógrád és BAZ megyét magába foglaló Észak-Magyarországi Régió). A borvidéki régióknak tehát nem kötelező ezen hét régió területi tagolását követniük, sokkal inkább a szőlőtermesztés és borgazdálkodás hagyományos területi keretei az irányadók.
Alapvető kérdés, hogy a borvidéki régiók felváltják-e a ma hatályban lévő borvidéki rendszert vagy valamilyen oknál fogva céljuk pusztán a korábban kialakult borvidékek rendszerének kiegészítése. A kérdés megválaszolása során alapvetően közgazdaságtant kell segítségül hívnunk, ugyanis az új jogintézmény itt sem önmagáért való. Egész egyszerűen annak a felismerésnek a szülötte, hogy az eltérő méretű piaci elosztó csatornák eltérő méretű bortermő helyekről kikerülő minőségi borokat kívánnak. A piaci felmérések ugyanis azt mutatták, hogy Magyarországnak nincs elég nagy méretű borvidéke. Ez a felismerés indokolta tehát a borvidékek integrációját. Még mielőtt tovább folytatnám a gondolatsort, egy kisebb kitérő erejéig hangsúlyoznom kell, hogy a borvidéki régiók nem váltják fel a náluk kisebb borvidékeket, ugyanis a piacon léteznek kisméretű elosztási csatornák is, amelyek igénylik a kisebb származáshely-megnevezéseket is.2
A borvidéki régiók tehát megteremthetik annak lehetőségét, hogy egy adott származáshely-megnevezéshez (például a már megszületett "Duna Borrégió") nagyobb mennyiségű m.t. minőségi bort sorakoztassanak fel az érintett termelők.
A borvidéki régiók kialakításában és a borvidék rendtartásának elfogadásában a kezdeményező és a döntő szerep ismételten a hegyközségeké, azon belül is leginkább a borvidéki hegyközségi tanácsoké. A 97/2004. FVM rendelet 6. §-a alapján a rendtartás elfogadását az érdekelt borvidéki hegyközségi tanácsok együttesen kezdeményezik. A rendtartás szabályzatát az illetékes hegyközségi tanácsok készítik el, az érdekelt hegyközségek véleményének figyelembevételével. A Bor Eredetvédelmi Bizottság ezt követően, hasonlóan az előzőekhez, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa véleményének figyelembevételével a rendtartást véleményezi és felterjeszti a miniszternek. A miniszter a borvidéki régió rendtartását rendeletben adja ki. A borvidéki régió rendtartásának kötelezően tartalmaznia kell: a régió nevét; szőlőfajta használatának előírásait, ültetvények hozamszabályozását; a származási bizonyítványok kiadásának és ellenőrzésének rendjét; a régió intézményét, a régió működési szabályait.
A gyakorlatban korántsem problémamentes annak meghatározása, hogy a borok esetén mit is jelent a bor adott földrajzi területről származása. Mint utaltam rá a tájboroknál használt földrajzi jelzés esetén elég ha csak a termelés, előállítás vagy feldolgozás egyik mozzanata történik az adott földrajzi területen. A tájborok esetén a 1493/1999/EK rendelet, enyhítve némileg ezt a követelményt, az 51. cikk (2) bekezdésében lehetővé teszi adott szőlőtermő terület földrajzi jelzésének használatát olyan tájborok esetén, amelyeket különböző szőlőtermő területeken szüretelt szőlőből készített borok házasítása révén állítottak elő, amennyiben a házasítással készített asztali bor legalább 85%-ban arról a szőlőtermő területről származik, amelyik nevét a bor viseli.
Mindezekkel szemben a védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény szerint a m.t. minőségi boroknál mindhárom mozzanatnak (termelés-előállítás-feldolgozás) az adott földrajzi területen kell, hogy történjen. A borpiaci rendtartás szabályai némileg azonban árnyalják ezt a képet. A következőkben az előállítás/feldolgozás két problémás mozzanatára kívánom felhívni a figyelmet, és lehetőleg választ találni a felmerült nehézségekre.
A 1493/1999/EK rendelet 52. cikk (1) bekezdését már a korábbiakban ismertettem: a rövid lényege, hogy főszabályként a m.t. minőségi bornak a meghatározott termőhelyről kell származnia. A m.t. minőségi borok előállításánál a 1493/1999/EK rendelet VI. mellékletének D.3. pontja ("feldolgozási területek" címszó alatt) lehetővé teszi, hogy mt. minőségi borokat termeljenek az érintett meghatározott termőhely közvetlen közelében levő területen, ha erre bizonyos feltételekhez kötötten kifejezett engedélyt adott az érintett tagállam. A meghatározott termőhely közvetlen közelében lévő területek kijelölésének konkrét szabályait a 1493/1999/EK rendelet egyik végrehajtási rendelete a Bizottság 1607/2000/EK rendeletének 2. cikke tartalmazza. E szerint a kijelölés során az adott tagállamnak többek között figyelembe kell vennie a földrajzi elhelyezkedést, a közigazgatási struktúrát és a kijelölés előtti hagyományos elhelyezkedést. A kijelölésről hozott határozatokat közölni kell a Bizottsággal is, aki a megfelelő eszközökkel minden tagállamban közzéteszi ezeket a határozatokat.
A 1493/1999/EK rendelet VI. mellékletének D.3. pontja azonban enged egy további eltérést is a földrajzi területről származás tekintetében. E szerint "a tagállamok megfelelő ellenőrzés mellett adott egyedi engedélyekkel engedélyezhetik hagyományos eljárás esetében, hogy egy m.t. minőségi bort az érintett meghatározott termőhely közvetlen közelében levő területen kívül is elő lehessen állítani szőlő feldolgozásával szőlőmusttá, majd a must borrá történő feldolgozásával, valamint e bor feldolgozásával, feltéve hogy ez az eljárás:" a) az új tagállamok esetén a csatlakozásuk hatálybalépésének dátumát megelőzően, b) megszakítás nélkül alkalmazásában volt ezen időpontok óta; és c) olyan mennyiséget érint, amelyek az adott feldolgozó esetében nem növekedtek azóta az általános piaci trendeknek megfelelő mértéknél jobban. Az idézett jogszabályi szöveggel kapcsolatban nagy hangsúlyt igényel az egyedi engedély követelménye. Ezzel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy ki adja ezt a bizonyos egyedi engedélyt. A közösségi rendelet erről hallgat, ebből következően a tagállami eredetvédelmi rendszer a meghatározó. Hazánk jogrendszerében a borok eredetvédelmének letéteményese a hegyközségi rendszer. Ebből következően magam részéről azt tartanám kívánatosnak, hogy a borvidéki hegyközségi tanácsok adják ki ezt az engedélyt. Mint hamarosan kitérek rá, Magyarországon ez jelenleg nem így történik.
A borok előállításáról szóló 99/2004. (VI. 3.) FVM rendelet 17. § (2) bekezdése értelmében a hegyközség és az OBI ellenőrzésével m.t. minőségi bort a meghatározott termőhelyen, vagy az azzal szomszédos termőhelyen kívüli más területen is elő lehet állítani. A 99/2004. FVM rendelet tehát egy általános felhatalmazással "oldja meg" a kérdést, amely generális felhatalmazás ellentétben áll a 1493/1999/EK rendelet idézett passzusával. Az egyedi engedélyezés rendszere ugyanis szigorúbb előírást jelent jelen helyzetben, mint az általános felhatalmazás. Nem beszélve továbbá arról, hogy a magyar FVM rendelet a hegyközségeknek csak az utólagos kontroll lehetőségét teremti meg, amely illetékességi területükön kívül meglehetősen körülményes és jogilag is sok szempontból kétséges.
Az előállítás/feldolgozás helyével függ össze a palackozás helyének kérdése. A gyakorlatban a problémát azt jelentette, hogy a palackozás maga a feldolgozás mozzanatához tartozik-e vagy azt követő létszak a boroknál. A kérdés jelentősége ugyanis, hogy amennyiben a palackozásra, mint a feldolgozás egyik típusára tekintünk, akkor a palackozás eredetvédelmi kérdés, és ebből kifolyólag a hegyközségek dönthetnek úgy az 1997. évi XI. törvény illetve a 1493/1999/EK rendelet rendelkezéseire figyelemmel, hogy a palackozásra csak a borvidéken belül kerüljön sor.
A Hegyközségi törvény 4. §-ra vonatkozó részletes indoklásában a felvásárló kapcsán állapítja meg a törvényalkotó, hogy az eredetvédelem kapcsán óriási jelentősége van a palackozásnak, és hogy a palackozás a feldolgozás része. "A felvásárlóval kapcsolatban meg kell még említeni azt is, hogy tevékenysége tárgyaként csak a nem palackozott bor jöhet számításba, mivel az még alakítható, s ezért az eredetellenőrzés szempontjából figyelmet érdemlő, és mert a palackozás is továbbfeldolgozás. A palackozott bor közvetlen fogyasztói forgalomba kerülő késztermék, ahol a hamisítás veszélyével már nem kell számolni."
A palackozás feldolgozás fogalmi körébe tartozását erősíti a 2004. évi XVIII. törvény 27. §-a is: "Továbbfeldolgozás céljából forgalomba hozott az a borászati termék, amelyet termelőtől borgazdasági tevékenység folytatására, illetőleg borpárlat előállítására jogosult szervezet feldolgozás, tárolás, érlelés, kezelés, palackozás céljából vásárol meg."
A palackozás tehát maga is része a feldolgozásnak. Mindezek alapján pedig megállapíthatjuk, hogy a mt. minőségi borok eredetvédelme szempontjából a palackozásnak, és annak, hogy ez hol történik alapvető jelentősége van, és ennek szabályozása része a minőség- és eredetvédelem kérdésének.
1. A m.t. minőségi borok eredetvédelmi szabályozása kapcsán megállapíthatjuk, hogy az alapvetően tagállami hatáskörben marad. Ennek jó kihasználása létfontosságú piacokat jelenthet a magyar termelők számára.
2. Fontos hogy az eredetvédelmi szabályozás kialakításában jelentős szerep jusson a termelőknek, illetve klasszikus magyar szerveződési formájuknak, a hegyközségeknek. Ezek a köztestületek több évszázados történelmük során többször is bizonyították, hogy megfelelő hatékonysággal képesek tagjaik érdekeit képviselni a minőség és eredetvédelem során, tegyük hozzá, hogy mindezt a fogyasztói igények messzemenő figyelembevételével.
3. A hegyközségek a szabályozás kialakításán túl (borrégiós rendtartások, védett eredetű borok rendtartása) jelentősebb szerepet kell hogy kapjanak a borvidéken kívüli borelőállítás engedélyezésében, és a borgazdálkodás ellenőrzésében.
4. Az eredetvédelem kérdéskörének m.t. minőségi boraink tekintetében ki kell terjednie a termelés, előállítás és feldolgozás minden szakaszára, a palackozással bezárólag.
5. A megfelelő piacok megszerzése terén alapvető fontossággal bírnak a borvidékek rendszerét kiegészítő borrégiók. Ebből következően megszervezésük folyamatát indokolt lenne felgyorsítani, hogy a magyar borászok minél hamarabb, minél hatékonyabban tudják érdekeiket érvényesíteni a m.t. minőségi borok piacán. ■
JEGYZETEK
[1] Olajos István: A közös agrárpolitika története. In: Csák Csilla (szerk.): Agrárjog. I. kötet. Miskolc, 2004, Bíbor Kiadó, 60-68. p.
[2] Botos Ernő Péter: Hány borvidéke legyen Magyarországnak? Bor és Piac. 2002, 4. szám, 40-41. p.
Visszaugrás
