A modern, posztindusztriális társadalmakban a gazdaság mind jelentősebb részét teszik ki a szolgáltatások, s ezek tekintetében - az ezredforduló változásait követően is - továbbra is kiemelkedően jelentős az állami újraelosztás révén, a közösség által megszervezett szolgáltatások köre. Ezen szolgáltatások egyike az állam (és az annak részét képező) helyi önkormányzatok által nyújtott személyes jellegű szociális segítségnyújtás. Cikkemben megkísérlem röviden összefoglalni, hogy a helyi lakosok széles körét érintő szociális segítségnyújtás (gondoskodás) megszervezésében egyes európai és Európán kívüli államok helyi közösségei, önkormányzatai milyen szerepet töltenek be. Ennek körében áttekintem a szociális segítségnyújtás és a személyes jellegű szociális szolgáltatások tételes jogi és jogirodalmi fogalmát, valamint ezen szolgáltatások önkormányzati szervezésének településcentrikus, településközi (körzeti) és területi önkormányzati alapú modelljeinek általános jellemzőit, továbbá röviden szólok e szolgáltatások finanszírozásának általános kérdéseiről.
Az egyes országok helyi autonómiáinak a szociális segítségnyújtásban játszott szerepét alapvetően meghatározza, hogy az adott állam miként ítéli meg szerepét a különféle jóléti szolgáltatások területén. E körben Gösta Esping-Andersen három főbb modellt[1] különít el.
Csoportosításában az első modellt az északi államok jelentik, amelyek modellje "nemzetközileg egyedülálló abban, hogy az állami pillére teszi a hangsúlyt."[2] Esping-Andersen a modell három főbb jellemzőjének azt tekinti,
- 23/24 -
hogy univerzális garanciákat, aktivációs lehetőségeket és fejlett szolgáltatásokat nyújtanak a gyermekeknek, a fogyatékossággal élőknek és a támogatásra szoruló időseknek. A skandináv modell univerzális jellegét emeli ki Dietmar Rauch is tanulmányában.[3] Esping-Andersen jelzi, hogy a skandináv (északi) jóléti modell költséges, ha az állami bevételeket és kiadásokat nézzük, de kimutathatóan nem költségesebb a többi modellnél, ha a rendszer egészére kiterjedő könyvelési módszert alkalmazzuk.[4] A modellel kapcsolatban a szociálpolitikusok általában kiemelik, hogy az arányosan terített adóteher ellenére a magas adók veszélyeztetik a rendszert, amelynek fennmaradása a gazdasági növekedéstől és a teljes foglalkoztatottság megőrzésétől függ.[5]
A skandináv modell - mint a fentiekben is látható - egyfajta preventív rendszert jelent, azaz célja, hogy minél tovább maradjon az állampolgár a munkaerőpiacon aktív foglalkoztatottként, ám ha kiesik onnét, akkor széles körű, univerzális juttatásokra válik jogosulttá. Esping-Andersen szerint a preventív modell legfontosabb előnye, hogy egyidejűleg képes csökkenteni az időskori és a gyermekszegénységet, ezzel is bizonyítva, hogy "a bőkezű időskori ellátások önmagukban nem összeegyeztethetetlenek az aktív családtámogató politikával".[6]
Esping-Andersen az északi modell körébe a skandináv államokat (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország, Izland) és Belgiumot sorolja. A későbbiekben kifejtettek szerint látható lesz, hogy a széles körű személyes jellegű szolgáltatások körében meghatározó szerepük van az önkormányzatoknak, s ez a széles feladatkör is közrejátszott a skandináv államokban az 1970-es, ill. az 1980-as évek óta zajló[7] önkormányzati reformok megindításában.
Gösta Esping-Andersen csoportosításában a második modellt az angol-szász államok (különösen az Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Ausztrália, Új-Zéland, valamint Írország) jelentik, amelyek aktívan támogatják
- 24/25 -
a piaci megoldásokat, oly módon, hogy egyrészt ösztönzik a magán jóléti ellátásokat és az akut piaci kudarcok kezelésére korlátozzák a közfelelősséget.[8] Ebben a rendszerben az "egészségügyi ellátórendszer kivételével az állam szerepe reziduális, és a bizonyítottan rászorulóknak nyújtott célzott ellátások rendezésére korlátozódik", így a magán jóléti piac felé tereli a középosztályt, az állam pedig erősíti a jövedelemtesztelés szerepét. Esping-Andersen szerint bár a liberális államokban az állami jóléti kiadások aránya jóval alacsonyabb, azonban ezek a jóléti kiadások a magánszféránál jelentkeznek. Szerinte ez a modell számos nem kívánt negatív következménnyel jár, így nőnek a háztartások magánbiztosításra költött kiadásai, valamint a "polgárok piaci megoldások felé fordulásával jelentősen csökken az állam bevételnövelő kapacitása".[9]
Az 1970-es és az 1980-as években az angolszász államokban megerősödő új közmenedzsment mozgalmának, elsősorban az annak keretében megjelenő - az új jobboldalhoz köthető - szabályozási és posztfordista elméletek[10] hatására az állami és helyi önkormányzati szolgáltatásszervezésben is kvázi piacok és kvázi verseny kialakítására törekedtek a központi kormányzat szerepének csökkentésével, valamint a helyi autonómiák szabályozó és szolgáltatásszervező feladatainak megerősítésével.[11] Így a fenti modellt jellemzők kiemelik a rendszerben a rászorultsági jellegű önkormányzati szociálpolitika meghatározó szerepét.[12]
Esping-Andersen csoportosításában a harmadik modellt a kontinentális európai országok legtöbbjében megjelenő vonás, a hagyományos családi jóléti felelősségek részleges fennmaradása jellemzi. Szerinte ebben a rendszerben a legfontosabb a fő kenyérkereső biztonsága, amely modell familiáris jellegét csak tovább erősíti a társadalombiztosítás dominanciája, amely
- 25/26 -
jó védelmet nyújt az egész életükben stabil állással rendelkezőknek.[13] Esping-Andersen éppen a társadalombiztosítás túlsúlyát látja e modell legfontosabb kockázati pontjának, ugyanis a munkaerőpiacokhoz való gyengébb szálakkal kötődés a rendszer hosszú távú életképességét kérdőjelezheti meg. Véleménye szerint a kontinentális európai jóléti államok a "jólét munka nélkül" csapdájába kerültek, amelyből nehéz a szabadulás, ugyanis szociális modelljük túlzottan transzferközpontúvá váltak. A kontinentális modell keretében kitörési pontnak a részmunkaidős és átmeneti foglalkoztatást széles körben elterjesztő, a béremeléseket elhalasztó, és a tartós jóléti függőséget a szociális juttatások csökkentése nélkül korlátozó holland példát tekinti.[14]
A kontinentális államokban ennek megfelelően a rászorultsági szociálpolitika egyfajta "végső menedék" (last resort) azok számára, akik a társadalombiztosítás széles körű ellátórendszerében semmilyen szolgáltatásra nem szereztek jogosultságot, így annak szerepe csak kiegészítő jellegű. A modellt követő egyes államok tekintetében általánosságban kiemelhető, hogy a fenti, kiegészítő jellegű rászorultsági szolgáltatások megszervezésében kiemelkedő szerepe van a helyi önkormányzatoknak.
Esping-Andersen csoportosításában az iparilag fejlett államok jóléti rendszereit tekintette át. Azonban a világ népességének csak töredéke él ezekben a fejlett, posztindusztriális társadalmakban, így véleményem szerint röviden szólni kell a különféle fejlődő államok köréről is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
