A Csődtörvény eddigi történetének visszatérő problémája, módosításainak mindenkori egyértelműen rendezetlen kérdése volt a felszámolók díjazásának megoldása.
A Csődtörvény - az 1986. évi 11. tvr.-rel azonos módon - abból indult ki, hogy az adósnak van akkora vagyona, hogy abból legalább a felszámolási költségek fedezhetők. Ez az Ftvr. hatálya alatti eljárásokban többnyire igazolódott, és még a Csődtörvény első két évében is. Ezt követően azonban bizonyíthatóan megtanulták a gazdasági szereplők, hogy a felszámolás elől a vagyont hogyan lehet elmenekíteni, azaz mire felszámolásra kerül sor, addigra az adósnak még akkora vagyona sincs, hogy a felszámolási költségeket kiegyenlítsék belőle. (Ez különösen a munkabértartozásoknál okozott feszültségeket, s ennek a következménye volt, hogy már 1994-ben törvényt alkottak a felszámolási eljárásokban ki nem fizethető munkabérek finanszírozásáról - Bérgarancia Alap 1994. évi LXVI. tv.)- Itt kell megemlíteni, hogy az irat-, ügyvezető-, vagyonhiányos eljárások esetében az adós cég munkavállalóival összefüggő adatszolgáltatást sem teljesítik, így a későbbi években a munkaviszony igazolására sem lesz mód.
Miután 1993-ra látható volt, hogy a felszámolásokban - egyre nagyobb részben - nincs akkora vagyon, hogy erre alapozva a felszámolók díjazása biztosítható lehetne belőle, az 1993-as törvénymódosítás már tartalmazta, hogy a felszámolók mintegy közös kockázatviselési alapként létrehozzák saját befizetéseikből a Felszámolási Díjfedezeti Alapot. Ez az elképzelés még mindig azt feltételezte, hogy képződik összességében annyi pénz a felszámolásokban díjként, ami az üres felszámolások között szétterítve elegendő lesz a felszámolók díjazására.
Ez a várakozás egyáltalán nem igazolódott, s ez viszonylag rövid időn belül tapasztalható volt. Ennek ellenére a jogalkotó 1997-ig nem változtatott ezen a rendelkezésen, de olyan kormányrendelet sem született, amely a Felszámolási Díjfedezeti Alapba befizetett néhány millió forint kifizetésének módjára vonatkozott volna, illetve nem gondoskodtak az Alap hiánya eseténi fedezet biztosításáról sem.
Miután az eljárásokat a teljesen üres cégekben is le kell folytatni, s ezen feladatokhoz is biztosítani kellett a fedezetet, a felszámolók, egyéb központi forrás hiányában, szükségszerűen "keresztfinanszírozással" enyhítették veszteségeiket. Az állam tehát kifejezetten rákényszerítette a felszámolókat olyan finanszírozási megoldásokra, amelyek egy átlátható és a tevékenységgel arányos díjazás esetén elkerülhetőek lennének.
Az 1997-es törvénymódosítás abból indult ki, hogy a felszámoló a hitelezők érdekében jár el, a hitelezők finanszírozzák meg tehát a saját eljárásuk költségeit. Ha a konkrét ügyben a befizetett nyilvántartásba vételi díj nem elegendő a felszámolói díj fedezetére, úgy azt a díjkiegészítési számláról kell fedezni. A díjkiegészítési számla feltöltése - hasonlóan a Felszámolási Díjfedezeti Alaphoz - a jogalkotói szándék szerint a felszámolókra várt volna. Az 1997-es módosítás tehát a felszámolói díj finanszírozásánál már tudomásul vette, hogy hitelezői finanszírozásra is szükség van, ugyanakkor azonban még mindig azt feltételezte, hogy vannak olyan felszámolások, amelyek teljes egészében fel tudják tölteni a díjkiegészítési számlát, s így a felszámolók valamennyi követelése fedezhető. A rendszer már működése kezdetén bebizonyította, hogy az eljárások jelentős részében a tb és az adóhatóság a főbb hitelező, s miután az ő követelésük - a folyamatosan számolt pótlékok, bírságok miatt - magas volt, a befizetéseik eljárásonként közelítették vagy elérték a maximális 100 000 forintos határt. Gyakorlatilag az 1997. évi Cstv.-módosítást követően többségében az állami hitelezők finanszírozták a felszámolási eljárásokat.
A kormányzat észlelve ezt a helyzetet, elsőként a társadalombiztosítási hitelezői igények érvényesítését adta át az adóhatóság részére, s az adóhatóság álláspontja szerint ez azt eredményezte, hogy egy hitelezőnek minősülve csak egyszer kell befizetnie a 100 000 forintot. A második lépcső az volt, hogy 2000. január 1-jével az 1999. évi XCIX. törvény 188. §-a módosította a Csődtörvény 46. §-ának (7) bekezdését, s a továbbiakban "az adóhatóság által érvényesített, az államháztartás valamely alrendszerét megillető követelések" után sem kellett a regisztrációs díjat befizetni ahhoz, hogy a hitelezői igényt nyilvántartásba vegye a felszámoló. Ennek a következménye lett tehát az, hogy nemcsak a tb-követelés után, hanem bármilyen adójellegű követelés után sem kellett befizetni nyilvántartásba vételi díjat.
Miután az 1997-es módosítással létrehozott díjkiegészítési számlára befizetett összegek csak töredékében fedezték a már eddig is felmerült felszámolói díjkiegészítési igényeket, a fenti törvénymódosítás után igazán kérdésessé vált, hogy egyáltalán miből fedezhető ezután a felszámoló díja. Az adósnak nincs vagyona, a hitelezők nem fizetnek be, és nincsenek már olyan felszámolások sem, ahol az adós vagyonnal rendelkezik.
Ugyanakkor a felszámolási eljárás során mindenképpen jelentkeznek olyan költségek, amelyet a felszámolónak akkor is ki kell fizetnie, ha az adósnak nincs vagyona:
1. A Cstv. rendelkezései értelmében be kell jegyeztetnie magát a felszámolóbiztosnak az adós cégjegyzésre jogosultjaként, s ez a felszámolónak 15 800 forintjába kerül (10 000 forint a befizetendő közzétételi költségtérítés, 3000 forint az illeték, s 2800 forint az aláírási címpéldány). (Megjegyzendő, hogy az illeték és a közzétételi díj fizetése alól a 2000. évi CXXXVI. tv. alapján a felszámoló mentesül.)
2. A folyamatosan felmerülő posta- és telefonköltségeket ki kell fizetni akkor is, ha az adósnak nincs vagyona (egyszerűsített felszámolás esetén kötelező kézbesíteni a hitelezőknek a zárómérleget, vagyonfelosztási javaslatot).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
