Az autonóm szociális párbeszéd keretében létrejött keretmegállapodásokat a szociális partnerek és a tagállamok sajátos nemzeti eljárásainak és gyakorlatainak megfelelően hajtják végre és az a jellemzőjük, hogy nincsen erga omnes kötelező erejük és így az átültetésükre sincs kötelezettségük a tagállamoknak. A keretmegállapodásokat az európai szociális partnerek fogadják el, így azok végrehajtása is az ő feladatuk. Ezeknek a szabályoknak a vizsgálata egyben azt is megmutathatja, hogy milyen befolyással vannak a hazai szociális partnerek - a munkavállalói és a munkáltatói érdekképviseleti szervek - a munkajogi szabályok alakítására. Az európai szociális partnerek öt autonóm megállapodást kötöttek ágazatközi szinten: távmunkáról (2002), a munkahelyi stresszről (2004), a munkahelyi zaklatás és erőszak tilalmáról (2007), a befogadó munkaerőpiacokról (2010) és az aktív öregedés és a generációk közötti együttműködés kérdéséről (2017). A tanulmány célja, hogy áttekintse, milyen eszközökkel igyekeztek átültetni ezeket a szabályokat a magyar szociális partnerek és a Kormány a hazai jogba, továbbá kísérletet tesz annak feltárására, hogy mi lehetett a sikertelenség oka azokban az esetekben, ahol az implementáció nem valósult meg.
A szociális párbeszéd kialakítása és ösztönzése az európai szociális modell egyik alapvető mozgatórugója, mivel fontos szerepet tölt be a versenyképesség megőrzésében és előmozdításában, a gazdasági és a szociális jólét ösztönzésében, valamint a méltányosság elvének a munkahelyeken történő érvényesülésében. Az Európai Unió régóta próbálta bevonni a jogalkotásba a szociális partnereket a Római Szerződés 118. cikke alapján. A Bizottság terveinek megvalósítását gátolta, hogy a szociális párbeszéd és a kollektív tárgyalások jórészt nemzeti szinten folytak. Ennek ellenére az ágazatközi szociális partnerek informálisan számos alkalommal egyeztettek, illetve a párbeszéd formálisan jelen volt az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságban (ECOSOC) is. A szociális párbeszéd felállítását uniós szinten az Európai Bizottság elnöke, Jacques Delors 1985-ben a Val Duchesse-i találkozó keretében kezdeményezte. Az Egységes Európai Okmány teremtette meg a szociális párbeszéd közösségi jogi alapját.[2] Az ETUC (Európai Szakszervezeti Szövetség), az UNICE (Európai Ipari és Munkaadói Szövetségek Uniója) és a CEEP (Állami Vállalatok Európai Központja) 1991-ben kezdeményezte a szociális partnerekkel való konzultáció kötelezővé tételét, valamint annak a lehetőségnek a biztosítását, hogy a szociális partnerek közösségi szintű keretmegállapodásokat köthessenek. Ennek a kérésnek tett eleget az Amszterdami Szerződésbe foglalt szociális jegyzőkönyv. Ennek köszönhetően lehetőség van arra is, hogy az iránylevek nemzeti jogba történő átültetésének a kötelezettségét a tagállamok kollektív szerződések útján teljesítsék. Az Amszterdami Szerződés hatálybalépését követően a szociálpolitikáról szóló megállapodás rendelkezései bekerültek az Európai Közösséget létrehozó szerződés 136-139. cikkébe. Ennek megfelelően a szociális partnerek közösen kérhetik, hogy a közösségi szinten kötött megállapodások a Bizottság javaslatára tanácsi határozat útján kerüljenek végrehajtásra. A Lisszaboni Szerződés az EUMSZ 152. cikkének beiktatásával tovább erősítette a szociális párbeszéd jelentőségét. A 152. cikk kimondja, hogy az Unió az egyes nemzeti rendszerek különbözőségeinek figyelembevételével elismeri és támogatja a szociális partnerek uniós szintű szerepvállalását és elősegíti a szociális partnerek közötti párbeszédet.
A szociális partnereknek a szociálpolitikára vonatkozó jogszabályok megalkotásban betöltött szerepéről az EUMSZ 152., 154. és 155. cikkei rendelkeznek. A szabályok két lépcsőben, a konzultációs és tárgyalási szakaszban teszik lehetővé a szociális partnerek részvételét az európai szociális tárgyú jogalkotásban, amely kérdéskört az Unió tágan határozza meg.[3] Az EUMSZ lehetővé teszi azt is, hogy az európai szintű szociális partnerek un. autonóm párbeszédet folytassanak egymással. Ebben az esetben a szociális partnerek az Európai Bizottságtól függetlenül, közösen kezdeményezik és folytatják a tárgyalásokat. Bár ezek a tárgyalások is befejeződhetnek keretmegállapodással, az autonóm párbeszéd keretében született megállapodások azonban nem hirdethetők ki európai jogként, és önmagában nincsen jogi kötelező erejük, mivel a kollektív
- 718/719 -
szerződést az európai jog nem ismeri el önálló jogforrásként. A megállapodás azonban, mivel az az európai jog által szabályozott és elismert eljárásban születik, része lesz az acquis communaitaire-nek, és így kötelezi az azt megkötő szociális partnereket, hogy azt saját eszközeikkel, például kollektív szerződéssel hajtsák végre.
Az európai szociális párbeszéd alapvetően alakította át a szubszidiaritás hagyományos fogalmát és kereteit. A szubszidiaritás hagyományos fogalma a vertikális szubszidiaritáshoz kapcsolódik, amely azt határozza meg, hogy az Európai Unió és a tagállamok viszonyában kinek van hatásköre. Az európai szociális párbeszéd jogi szabályozásával a szubszidiaritás egy új formája és szintje került be az európai döntéshozatalba, a horizontális szubszidiaritás. Ebben az esetben ugyanazon a döntéshozatali szinten jelenik meg egy újabb választási lehetőség, és hatáskörök megosztására az EU intézményei és az európai és tagállami szociális partnerek között kerül sor.
Az autonóm párbeszéd keretében született keretmegállapodás önmagában nem kötelező sem az EU intézményeire, sem pedig az EU tagállamokra, azaz nincs jogi kötelező ereje.[4] Az EUMSz 155. cikke előírja, hogy az uniós szinten megkötött autonóm keretmegállapodásokat a szociális partnerek és a tagállamok sajátos eljárásainak és gyakorlatának megfelelően kell végrehajtani. Ez természetszerűleg azt is jelenti, hogy a nemzeti jogba történő átültetés sokféle módon (és változó sikerrel) történhet. A végrehajtás eszköze - a nemzeti szintű szociális partnerek érdekérvényesítő erejétől függően - lehet jogszabály, a szociális partnerek megállapodása, vagy (ágazati, ágazatközi vagy munkahelyi szintű) kollektív szerződés, illetve ezeket kísérhetik további, a tájékozottságot növelő eszközök (kampány, brosúra, konferencia, etikai kódex, iránymutatás, ajánlás), ideértve a keretmegállapodás nemzeti nyelvre történő lefordítását mint a legalapvetőbb disszeminációs eszközt is. Látható, hogy ezek az eszközök igencsak erőforrás-igényesek, ezért a keretmegállapodások átültetésének a sikere azon múlik, hogy a nemzeti szociális partnerek milyen kapcsolati tőkével, humánerőforrás-kapacitással és anyagi lehetőségekkel rendelkeznek.
Magyarországon a keretmegállapodások nemzeti jogba történő átültetését nem igazán lehet sikertörténetként értékelni. Az első, 2002-ben elfogadott távmunkáról szóló keretmegállapodás jogszabállyal került átültetésre a Munka Törvénykönyvének módosításával, és az öt keretirányelv közül a legteljesebb implementációt eredményezte. Ennek több oka is volt, egyrészt pezsdítően hatott az implementációs folyamatra az Európai Unióhoz való csatlakozás, mivel a Kormány a mind teljesebb körű megfelelésre törekedett, illetve azért is kézenfekvő megoldásnak tűnt a jogszabály által történő átvétel, mert a csatlakozás miatt számos munkajogi tárgyú jogszabály került módosításra. Másrészt makroszintű kollektív megállapodás nem létezett Magyarországon, így megfelelő jogi háttér nélkül nem volt rá lehetőség, hogy ezt a számos nyugat európai ország[5] által követett megoldást válasszák a hazai szociális partnerek. A szociális tárgyú jogszabály előkészítés színtere az Országos Érdekegyeztetési Tanács (OÉT) volt, ahol a szociális partnerek aktív részesei voltak a vitáknak, adott esetben előterjesztői lehettek új javaslatoknak. Megjegyezendő, hogy az OÉT 2011-es megszüntetése előtt a tripartit szociális párbeszéd hazai jogi keretei uniós szinten is fejlettnek számítottak, függetlenül attól, hogy kevés érdemi megállapodás született.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
