A 30 éves magyar rendszerváltás ikonikus intézménye az Alkotmánybíróság, ennek egyik ikonikus határozata a halálbüntetés eltörlése. Nemcsak máig vitatott határozat, de rendkívül inspiráló is: gondolatokat ébreszt, továbbgondolásra késztet. Ezekből kötök egy gondolatcsokrot a határozat 30. születésnapjára. Írásom címe a "Halálra ítélve" fogalmi ellentétpárja, az érem másik oldala. A halálbüntetés eltörlése, azaz a halálra ítélés tilalma ab ovo életre ítélést eredményez, függetlenül ennek az életnek a milyenségétől, minőségétől, a méltósággal való összeegyeztethetőségétől. Márpedig ha vannak az élettel összeegyeztethetetlen betegségek, állapotok, akkor - az élethez és méltósághoz való jog monista felfogásából adódóan - lehetnek a méltósággal összeegyeztethetetlen életek is. Ráadásul a halálbüntetés eltörlése nem jelenti egyúttal a halál eltörlését is. Mivel az ember élete - miként minden más élőlényé is - véges, minden ember ab ovo "halálra van ítélve". Persze ha igaza van Albert Einsteinnek, hogy nincs sötétség, csak a fény hiánya, nincs hideg és fagy, csak a hő hiánya, úgy nincs halál sem, csak az élet hiánya. Ez a különös felfogása az életnek és a halálnak azt jelenti, hogy minden ember eleve véges életre van ítélve, tehát "végesélet-tudatos" (másként: haláltudatos) életet kell élnie, a rendelkezésére álló rövidebb-hosszabb idő alatt kell önmaga emberségét (minden egyes emberre, az egész emberiségre kivetítve, összesítésben: az emberiességet) megvalósítania, kiteljesítenie. Ez az élet tartalma és értelme, ami nem jog, hanem alapvető emberi kötelesség, az emberi kötelességek forrása. Erre kap további időt és esélyt az életre ítélt, elkerülve az Alkotmánybíróság által eltörölt halálbüntetést. Gondolatmenetem csupán illusztrációja annak, hogy milyen dimenziókban lehet és kell még a halálbüntetés eltörléséről gondolkodni. Erre a merészségre az is indított, amit párhuzamos indokolásukban Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön hangsúlyoztak: "Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység, valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog számára tulajdonképpen transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az emberi jogok katalógusában és a modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és védelméről kell a jognak gondoskodnia. Ez a védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója." Ami ebből újra és újra hangsúlyozandó, az az, hogy vannak a jogon kívül is alapvető értékek, amelyek még a jog által is sérthetetlenek és védelmezendők, amelyek lehetnek alapvető jogok és kötelességek forrásai. Nézzük meg közelebbről a jogon kívüli és a jogon túli emberi lényeg néhány más dimenzióját.
Eddig úgy tudtuk, hogy a haldokló ember napjai (órái, percei) lehetnek megszámlálva. Yuval Noah Harari viszont egyik világsikerű könyvében "a halál végnapjairól" értekezik. "Miután lecsökkentettük az éhezés, betegség és erőszak okozta halandóságot, megkísérelhetjük legyőzni az öregedést, és akár magát a halált is. [...] És miután a túlélésért folytatott állati harc fölé emelkedtünk, belefoghatunk abba, hogy istenné tegyük az embert, a Homo sapiensből Homo deust csináljunk. [...] Állandóan azt sulykolják belénk, hogy az emberélet a legszentebb dolog az univerzumban. [...] az élethez való jog az emberiség legalapvetőbb értéke. Mivel a halál nyilvánvalóan megfoszt minket ettől a jogtól, emberiségellenes bűn, és így hadat kell viselnünk ellene."[1] A halál elleni hadviselés eszköztára pl. az egyre hatékonyabb gyógyszerek, gyógyászati eszközök és gyógymódok, a szédítő iramban fejlődő gén- és nanotechnológia, vagy a regeneratív orvoslás. "És ha mindez még nem volna elég, a legtöbbünkbe belerögzült halálfélelem biztosan ellenállhatatlan lendületet adna a halál elleni harcnak. [...] Művészi kreativitásunk, politikai meggyőződésünk vagy épp vallásos áhítatosságunk hajtóereje nagyrészt a haláltól való félelem."[2]
Hasonló gondolatokat találunk már fél évszázaddal korábbról Bibó Istvánnál. "Az ember azáltal, hogy tudatára jut a saját halálra kitettségének, olyan félelemmel telik el, amit különböző, halált el nem hárító és mégis a halál felett való diadalmaskodás illúzióját keltő pótszerekkel tud csak legyőzni; ilyen mindenek
- 38/39 -
előtt a más ember élete-halála feletti hatalom és az ennek érdekében a másik emberrel folytatott élethalálharc. Minden egyes győzelem ebben a más emberrel folytatott élethalálharcban egyben győzelemnek látszik a halál felett."[3] Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy nem természettörvény az emberek közötti élet-halál harc. Ehelyett Krisztus szeretetgesztusait ajánlja: aki megütött egyik arcodon, fordítsd felé a másikat is; aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. "A keresztény válasz az erőszak, a félelem és a gyűlölködés görcseire az aktív szeretet központba helyezése. [...] minden erőszakgesztussal szemben létezik egy aktív szeretetből fakadó erősebb szeretetgesztus, amelyik azt az erőszakgesztust lefegyverezni képes. [...] találjuk meg azt a gesztust amelyik a kővel dobálóban felkelti a saját cselekedete feletti szégyenkezést, a saját cselekedete hiábavalóságának a felismerését. Az előírás tartalma az, hogy a legszörnyetegebb pribékkel szemben is létezik olyan gesztus, [...] amely fölemelt karját lehorgasztja." Bibó azonban realista is: "Ha nem tudjuk megtalálni, akkor nem tehetünk mást, mint hogy megvédelmezzük azokat, akik reánk vannak bízva, erőnk szerint és az adott esetben rosszabb megoldásként az erőszak eszközével. A lényeg azonban annak tudata, hogy az erőszakos eszköz a rosszabb megoldás."[4] Ez a "rosszabb megoldás" volt eddig a halálbüntetés is.
Előbbi gondolatok fényében feltehető kérdések: a halálbüntetés eltörlése mennyiben illeszkedik a halál legyőzésére irányuló harc eszköztárába; mennyiben egy szeretetgesztus a legsúlyosabb erőszakgesztusokkal szemben; elérte-e célját az "erkölcsi szörnyeteg" bűnözőkkel szemben; mit tegyünk mást, hogy megvédelmezzük magunkat és a ránk bízottakat?
Több mint négyezer éves a tízparancsolat, aminek hatodik parancsolata: Ne ölj! Rövid, tömör, egyértelmű tiltó parancs, feltétlen érvényesülést kívánó imperatív norma. Aki megszegi, bűnt követ el, amiért bűnhődnie kell, bűn nem maradhat büntetlenül. Mégis mindig akadtak és akadnak ma is, akik megszegik, sőt: a 20. században az emberölés iparszerűvé és tömegméretűvé vált. Az ember az ember ellen - tehát a visszájára - fordította a tudományos és technikai fejlődést. Tömegpusztító fegyverekkel tömeggyilkosságokat követett el. És ezenközben használták még ellenfeleik megsemmisítésére a jogot és a halálbüntetést is a tömeggyilkos ideológiák (fasizmus, kommunizmus) és a "hagyományos" zsarnokságok és a (pl. katonai) diktatúrák. A hatás ellenhatásaként az egész emberiség lelkiismerete lázadt fel e borzalmas bűnök ellen és egyetemes érvényű imperatív normákba foglalta a háború tilalmát, a demokrácia és a jogállam eszméjét, az emberi élet és az emberi méltóság sérthetetlenségét és feltétlen tiszteletét, és végül a halálbüntetés eltörlését is. Majd ugyanezen alapvető szabadságok és az emberi jogok "értelmezése" útján leszedették az állami iskolák osztálytermeinek faláról a legnagyobb szeretetgesztus jelképét, a keresztet és a tízparancsolatot, köztük a hatodik parancsolatot is. Az "emberi jogizmus" is torzulni kezd, egyeduralomra tör, ellenséget lát az emberek jogon túli hitében, a vallásokban és az egyházakban, azok normáiban, még ha tartalmilag azonosak is, még ha egyes emberi jogok forrásai is, ahelyett, hogy közös célok mentén együttműködne, együtt hatna azokkal. Ilyen közös cél a hatodik parancsolat is. Ennek alapján miért is tilos embert ölni? "Azért, mert az ember az egyetlen teremtmény, akit Isten a saját képére teremtett. [...] Az, hogy az ember magán hordja Isten képét, azt jelenti, hogy az ember Istené. Élete is Istené. [...] Ezért aki a másik életéhez nyúl, Istent rabolja meg, és ezért kiált minden csepp kiontott vér az égre. Másrészt pedig azt jelenti, hogy ugyanaz a funkciója a teremtett világ felett, mint ami Isten funkciója az egész világmindenség fölött, tudniillik hogy uralkodjék. Mindenen, csak egymás fölött nem. Egyik ember a másik fölött nem kapott uralmat. Ebben a gondolatmenetben is érvényes Isten parancsa: Ne ölj! Mert ha mi uralkodni kezdünk egymáson, annak előbb-utóbb ez lesz a vége".[5] Vajon miért aggasztja a szekularizáció híveit, ha valaki e gondolatmenet (a hite) alapján nem öl, ahelyett, hogy örülnének neki.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
