Tanulmányokról ritkán szoktak recenziót írni, legalábbis a társadalomtudományokban; a könyvismertetések[1] tárgya rendszerint monográfia, ritkábban tankönyv és jegyzet, kivételt ugyan lehet találni. A tanulmányköteteknél a recenzens dolga akkor nehezül meg nagyon, ha a szerkesztőnek nem sikerül a kötet címadó tárgya köré fűzni a tanulmányokat. Abban az esetben ugyanis, amikor a tanulmányok túl sok tárgykörre terjeszkednek ki, akkor a tanulmánykötet szétesik. (Jubileumi évkönyv esetében pedig, ha a tanulmányok nem a jubiláns munkásságának egyes korszakaihoz kapcsolódnak.) Ha jelen esetben erről nincs is szó - bár azt nem lehet mondani, hogy a tanulmánykötet virtuális tárgyszóindexe szegényes lenne - mégis joggal vethető fel az a kérdés: vajon egy tanulmánykötet recenzálásánál nem kell-e más szempontok alapján haladni, mint egy monográfia ismertetésénél. Kétségtelen: erre a kérdésre azt is lehet válaszolni: ahány recenzens annyi recenzió, ám helytelen lenne így közelíteni a témához. Az igaz: a recenzióról tudomásunk szerint nem született olyan virtuóz, szellemes munka, mint Umberto Ecoé,[2] de a stilisztikai kutatások keretében kísérlet történt a recenzió ideáltípusos szerkezetének[3] rögzítésére. E szerint: az ismertetésben reflektálni kell a szerző korábbi írásaira; fel kell hívni a figyelmet a mű jelentőségére (nyilvánvalóan, csak ha az indokolt). Az ismertetés a könyv előzményeire, az elméleti háttérre is terjedjen ki, ne csak a mű tárgyára. Ismertesse a tudományos eredményeket, az alkalmazási lehetőségeket, és végül adjon kitekintést a recenzió. Jogtudományi munkák recenzálásánál, legyen szó tanulmánykötetről vagy monográfiáról, a fenti szempontok figyelembe vétele hasznos, annyit teszünk ehhez hozzá, hogy talán az összehasonlító módszer alkalmazása gazdagítja az
- 622/623 -
ismertetést. Ezért az alábbiakban a tanulmánykötet tárgykörével kapcsolatos más munkákra is utalni fogunk (legyenek azok franciák vagy magyarok); továbbá hivatkozunk a tárgykörrel kapcsolatos francia jogra. Vizsgálat tárgyává tettük a két nemzeti jogtudomány egymásra hatásának kimutatható jeleit, és kísérletet tettünk arra, hogy összehasonlítsuk, ahogy a két jogtudomány képviselői ugyanazt a témakört tárgyalják. [Ha a recenzió, mint műfaj, tudományos igényű, akkor, természetesen, elvárható a szövegtől a kritikai elem megléte és a témakör történeti pozícionálása. Mindezt nem könnyű megvalósítani, hiszen a rezümének, bár funkciója ugyanaz, nagyobbnak kell lennie (terjedelmét tekintve), mint az annotációnak, mégis kisebbre kell sikerednie, mint egy esszének.]
I. A könyv címe (Conseil constitutionnel en question) szójáték, ami attól az, hogyha a címet csak úgy halljuk, de nem látjuk leírva, akkor azt gondolhatjuk: a munkában olyan tanulmányokat fogunk találni, amelyeket az köt össze, hogy mindegyik az intézmény létezésének értelmét vonja kétségbe. Azonban a Dominique Rousseau által szerkesztett munka nem ezt teszi; a tanulmányírók kérdéseket, igaz, nem ritkán igen éleseket fogalmaznak meg a Conseil constitutionnel működését, és funkcióját illetően. Ha az előző értelmezés a címet illetően mégis bevillan az olvasónak, az nem a koboldoknak tulajdonítható, ugyanis a Dominique Rousseau által a Libération-nak adott interjúnak a szerkesztő azt a provokatív címet adta: "Pofozógépben a Conseil constitutionnel". Természetesen egy tudományos műnek nem lehet ilyen zsurnaliszta felütésű címet adni, így magyarul talán az a helyes fordítása a tanulmánykötet címének: Kérdések kereszttüzében az Alkotmányjogi Tanács.[4]
- 623/624 -
A címnek ilyen fordítását könnyen lehet bizonyítani azzal, hogy a kötet első három tanulmányának címe mind-mind kérdés; és a következő négy közlemény is bőven tartalmaz kérdő mondatokat. Az első címe önmagában meghökkentő, mondhatnánk, ha festmény lenne - polgárpukkasztó; ti. a szerző (Dominique Rousseau) tanulmánya fölé ezt a címet akasztotta: "Meg kell-e szüntetni az Alkotmányjogi Tanácsot?". A második cím szerzője (Jacques Robert) se adja sokkal alább, amikor azzal indítja tanulmányát, hogy "Az Alkotmányjogi Tanács működésének következő korszaka nem saját joggyakorlata által lesz önvezérelt?" A harmadik közlemény írója (Laurence Burgorgue-Larsen) is érdekes kérdést tett fel: "Nem támasztanak-e versenyt az alkotmányossági vizsgálat területén a rendes bíróságok és az Európai Bíróság?". A negyedik tanulmány (szerzője Constance Grewe) címe nem kérdés, de benne szerepel a kérdés szó: "Az alkotmánybírák jogállásának kérdése". Grewe a szövegben is feltesz egy figyelemreméltó kérdést, ti. "...merre megy majd Franciaország? megőrzi-e a kelseni hagyományt vagy elhagyja-e azt, és afelé a modell felé fordul, amelyben az alkotmánybírósági joggyakorlatot a jelenleginél jobban jellemzi az emberi jogok védelmének fölvállalása?". Philip Blachère cikkének tárgya a Conseil constitutionnel számára a beadvány elbírálására rendelkezésre álló idő, amelynek kapcsán utalva a francia alkotmány 61. § (3) bekezdésére, joggal idézi Jean Michel Blangner megállapítását, miszerint "a bírák közül az alkotmánybíró a leggyorsabb". Erre a tanulmányra nem jellemzőek a kérdő mondatok, de a 111. oldalon mégis föltesz egy olyan kérdést az alkotmányossági vizsgálat kapcsán, ami érdeklődésre tarthat számot, ti. azt, hogy "...ha egy hatályba lépett törvény a végrehajtás során megsért valamely alkotmányos normát, akkor a jogszabályok hierarchiájára vonatkozó szabály nem teszi-e egyértelművé a jogalkalmazás számára az alkotmányos norma előbbre helyezését?". A hatodik vitairat (Az Alkotmányjogi Tanács előtt folyó eljárással kapcsolatban fölvetődő kérdések) szerzője, Pierre-Éric Spitz voltaképpen azt az alapkérdést feszegeti, hogy hogyan döntenek a Conseil constitutionnel tagjai, azaz az eljárási szabályok mennyire szabályozzák magukat a bírákat. Spitz úgy véli ugyanis, hogy a Tanács eljárása legitimitásának bizonyítására maga az eljárás milyensége az eszköz és talán más nincs is. Az utolsó tanulmány írója (Alexandre Viala) egy nagyon aktuális, egyszerre alapelvi és gyakorlati jelentőségű tárgykört vizsgál. "A Conseil constitutionnel döntései kötelező voltának kérdése" közleményének címe.
- 624/625 -
A tanulmánycímekből már látható, hogy a szerzők az alkotmánybíráskodással kapcsolatos számos tárgykörből melyeket vettek alaposabban szemügyre; a recenzióban mindegyiket nem tárgyaljuk - csak néhányat közülük. Így elsőként a közjogi összeütközés, "villongás" témáját; aztán a politika és a francia Alkotmányjogi Tanács, illetve a politika és a magyar Alkotmánybíróság viszonyát elemezzük; harmadszor a bírák kiválasztási technikájának kérdését részletezzük; végül az alkotmányjogi vizsgálat lefolytatására rendelt szerv eljárását kritizáló megjegyzésekkel foglalkozunk.
Ha a kutatói érdeklődés fókuszában lévő kérdéseket nézünk - találunk egyezéseket; azt azonban nem állíthatjuk, hogy Dominique Rousseau kérdésével azonos címűt találtunk volna a magyar szakirodalomban. Ugyan Rousseau-hoz hasonlóan erős felütésű Hanák cikkének címe[5] a Magyar Jog-ban, de nem annyira drasztikus. A Robert által megfogalmazott jelenség, ha más szavakkal is körülírva, tetten érhető a magyar szerzőknél (Halmainál biztosan); az más kérdés, hogy vannak szerzők (például Balogh),[6] aki ki tud mutatni következetességet és folytatólagosságot az egyes határozatokban, illetve azok között. Ami a különböző alkotmányos szervek közötti rivalizálást illeti, erre nézve Halmai nyilatkozott és Hanák is közölt egy publicisztikai írást. Az alkotmánybírók státusát önállóan tanulmány tárgyává tevő szerzőt nem találtunk (bár Rácz[7] egyik tanulmányában nagyon határozottan kiáll a kötelező rotáció rendszere mellett); és ugyanígy sikertelenül jártunk a beadványok elbírálására rendelkezésre álló idővel, mint témakörrel, annak keresésekor. Spitz témájával már több szerencsénk volt: erről ír Sólyom,[8] nyilatkozik Bragyova,[9] és Erdei[10] egy egész
- 625/626 -
tanulmányt szentelt a témának. Az Alkotmánybíróság határozatainak kötelező ereje - a Viala által választott téma - csak a közvetlen múltban vált centrális kérdésé, ez eleddig nem volt vitatéma a magyar közjogi-politikai életben. Az természetesen, hogy a magyar alkotmányjog és a nemzetközi jog viszonya milyen, volt indítvány (nem is nagyon bújtatott) kérdése, hasonlóan a Viala-nál tárgyalt esettel (1999. január 22-i határozata a Conseil constitutionnel-nek).
II. Burgogue-Larsen azt írja az alkotmányjog joggyakorlata kapcsán, hogy az alkotmányosság vizsgálatának kontinensén az intézmények harca (la guerre institutionnelle) folyik, amelyben a felek az egymástól különböző jogi szabályozásra hivatkozva (vagy annak folytán) saját képzelt hatáskörük bunkerébe zárják magukat. Elemzése szerint a francia jog sajátos fejlődése miatt az alkotmányosság területén - az alkotmánybíró mellett - jelen van egy másik, a közigazgatási bíró, mint eredeti (ősi) foglaló és egy új foglaló, a származékos, a derivatív - az európai bíró. (A szerző, Borgogue-Larsen, úgy véli, hogy az európai államok azáltal, hogy aláírták és ratifikálták az Egyezményt, császárt csináltak a strassbourgi bíróból.) Következésképpen - állapítja meg a szerző - az alkotmányosság kontinensén (Dominique Rousseau szóleleménye) a saját területén, a saját királyságában nem mindenható szuverén többé az alkotmánybíró. Másképpen ezt úgy fogalmazzák meg a tanulmánykötetben, hogy az alkotmánybíró elvesztette az alkotmányosságról való kinyilatkoztatás előjogát. E megállapításnak nem mond ellen egy másik állítás (51.), hogy: a Conseil constitutionnel döntései minden közigazgatási szervre és igazságszolgáltatást végzőre kötelezőek. Mostanában látjuk, hogy milyen nagy jelentősége van annak, ha valamilyen alkotmányossági kérdésről elmondhatjuk: az lezárt vagyis eldöntött. Ezért fontos az a kötetben közölt gondolat miszerint: lényeges fogalmi különbség van az ítélt dolog (la chose jugée) és az értelmezett dolog (la chose interprétée) között. Az ítélt dolog esetében ugyanis, a bíró a jogalanynak egy meghatározott magatartást ír elő; az értelmezett dolog esetében pedig meghatározza a jogi szöveg jelentését, amelyen alapul (aztán) a követendő magatartás. Az értelmezés esetén a bíró szubjektív akarata nem objektiválódik - mutat rá egy másik különbségre Viala. Nagyon jól fogja meg a különbséget a tanulmány szerzője a 160. oldalon amikor azt írja: az értelmezett dolog közelebb áll a törvényhozási tevékenységhez, mint az igazságszolgáltatáséhoz, amit azzal az érvvel is alátámaszt, hogy az absztrakt értelmezés tulajdonságát tekintve ugyanolyan, mint az általános norma - nem személyre szóló.
- 626/627 -
Ami az alkotmányosság őrének területét elfoglaló írást illeti, ilyet nem láttunk a magyar szakirodalomban. De valószínűleg több ilyen fog születni a közeljövőben, tekintettel az Alkotmánybíróság és az Országos Választási Bizottság közötti, 2007 júniusi összecsapására, amelyen az OVB tagja (Halmai Gábor) a következő kijelentést tette: "Az OVB feladata, hogy a törvények és az Alkotmány értelmezésével döntse el, hogy valamely kérdés hitelesíthető-e vagy nem."[11] A fentiekből következően meg lehet állapítani, az alkotmányértelmezés területén Magyarországon is van rivalizálás a közjogi szervek között.
III. A kötetben lévő cikkek a politika és az alkotmánybíráskodás viszonyát a hatalmi ágak elválasztottságának dimenziójában tárgyalják, és viszonylag ritkán érintik, de érintik, a politikai pártok és az alkotmányossági vizsgálat lefolytatására hivatott intézmény relációját. Az elemzések inkább arra a vizsgálatra helyezik a hangsúlyt, hogy a végrehajtó hatalom mennyire van semlegesítve, például a bírák kiválasztása tekintetében. Nekünk úgy tűnik a francia szerzőknek kevesebb illúziójuk, van a tárgyalt viszonyt illetően: használják a "jogi idealizmus" kifejezést, értve ez alatt azt a túlzó elvárást, amely szerint a politikai szereplőknek mindig jogiasan kell kommunikálniuk. Szemben a magyar szerzők egy részével a francia felfogás a Nemzetgyűlésben lévő többségi és kisebbségi vélemények közötti moderáló szervet lát az alkotmányossági vitákat eldöntő szervben. (Az 1974. évi Giscard d'Estaing-i javaslat biztos ezt célozta meg.)
A politika és a jog, Alkotmánybírósággal kapcsolatos, viszonyát vizsgáló szakirodalomból három munkát tudunk[12] említeni, és Sólyom egy előadását,[13] amely szerint: "Az Alkotmánybíróság a politikai rendszer része, de távol tartja magát a napi politikától. Sólyom közöl egy olyan információt is, hogy a "Külföldi irodalom szerint az Alkotmánybíróság határozta meg a rendszerváltást - nem a Parlament, az elnök, a hadsereg vagy valamilyen
- 627/628 -
másik vezető." Végül, ami még e témakörhöz tartozik, az az a megállapítása, hogy "Azok a végső soron morális alapelvek, amelyeket az Alkotmánybíróság alkalmaz, nem tartoznak a politika hatáskörébe."
IV. A vonatkozó francia és magyar szakirodalom, a tanulmánykötet írásai, de különösen Grewe tanulmányának áttekintése után az a benyomásunk, hogy ezt a témát csak akkor lehet (a pozitív jog együttes áttekintésével) áttekinthető eredményre vezetően feldolgozni, ha a bíróvá válás folyamatát szakaszokra bontjuk, ellenkező esetben túl sok tárgykör (...) kerül elemzésre. Melyek ezek a szakaszok? Első, nyilvánvalóan csak az lehet, amelyben a szóba kerülhető jelöltek neve felmerül. A második szakasz az, amikor a jelöltté nyilvánításhoz hatáskörrel rendelkező szervezet vezetője (tagjai) ellenőrzik, hogy a javasolt személy valóban megfelel-e státusz elnyeréséhez szükséges feltételeknek. A harmadik szakasz maga a választás (vagy kinevezés) procedúrája. A testület elnökének megválasztására (kinevezésére) vonatkozó szabálycsoport külön halmazt képez, de ehhez a periódushoz tartozik. A negyedik, külön feldolgozandó szabályozott tárgykör, az újraválasztást érintő normák, illetve azok, adott esetben, amelyek valamilyen időpontban meghatározzák (korlátozzák) a státusz kiterjedését. Ami a az első szakaszt illeti, a szóba jöhető személyeket, mint köztudott, a francia szabályozási rendszerben olyan politikai szereplők (személyiségek) is lehetnek az alkotmányozási kérdéseket eldöntő testület tagjai, akik nem jogász végzettségűek. Egyes francia szerzők (például Lacharrière[14]) ezt kritizálják, mondván: "egy ilyen összetétel nem elégíti ki azokat az elvárásokat, amelyeket egy ilyen magas szintű szervezet esetében támasztani lehet." Ami a második és a harmadik szakaszt illeti abban az közös, hogy mindkettőben méltatlan helyzetben kerülhetnek a jelöltek, ha a jelölő, illetve a kinevező (választó) személye szétválik, ahogy arra Grew példát is hoz, és ismert magyar eset is van. A francia megoldás biztos nem plurális, ez igaz, de Grew szerint, például az olasz, tegyük hozzá: nemcsak az, hátrányos az apolitikus jelölteknek és a kis pártok szempontjából is. Grew erősen kritizálja azt a megoldást, amelyben a testület elnökének megválasztása nem a tagok hatásköre. Formery nem is mulasztja el könyvében megemlíteni azt a visszásnak is tartható esete, amikor Mitterand, néhány héttel elnöki megbízatásának lejárta előtt, 1995-ben, új elnököt nevezett ki Roland Dumas személyében a Conseil constitutionnel élére. A bírák újra-
- 628/629 -
választhatóságának kérdésével Grew nem foglalkozik, nyilvánvalóan a francia szabályozás esetében a probléma nem értelmezhető, európai dimenzióban a témakör mégis nagyon izgalmas, hiszen tudvalevő két ellentétes nézet van: az egyik szerint az újraválasztást tiltó szabály intézményerősítő, a másik szerint pedig - nem.
V. Már az előző téma tárgyalásánál - ti. a bírák jogállásánál, amiről Grewe írt - látszott, hogy Kelsen beszámítási pont a francia alkotmányjogi szakirodalomban, és nincs ez másképp az eljárás tárgykörénél, amit Spitz boncolgat. Azonban a francia eljárás - szemben a kelseni elvárásokkal (eszközök egyenlősége, a meghallgatások és a tárgyalások nyilvánossága; 140.) -, a tanulmányíró szerint, teljesen írásbeli, részlegesen kontradiktórius és teljesen titkos (136.). Spitz azt is megírja, hogy ez a szisztéma oda vezethet, hogy az Alkotmányjogi Tanács vizsgálata egy önmagával való örök vitába vezet (122.). Az a megállapítása, miszerint az alkotmányossági vizsgálatban a kérelmezőnek (ha befogadta a testület az indítványt - az indítványozónak) nincs alanyi joga - eléggé széles körben elterjedt. (Az más kérdés - tesszük hozzá -, hogy ezt az állapotot miért érdemes fenntartani.)
Olyan tanulmányt, mint Spitzé, amely kifejezetten az alkotmánybírósági eljárást tárgyalja csak egyet találtunk (Erdeiét) a magyar szakirodalomban, viszont több olyan cikk van, ami kitér erre a témakörre, különösen a titkosság, nyilvánosság és a kontradiktórius eljárás követelményére. Egyes szerzők (Hanák) magát az alkotmánybíráskodási formát, a német mintára intézményesített absztrakt normakontroll hasznosságát kérdőjelezik meg, és célszerűbbnek ítélik meg az amerikait, az egyének jogai védelme szempontjából. Hanák[15] álláspontja azon az érven nyugszik, hogy a sérelmek a jogalkalmazás során kerülnek elő, így logikusabb, ha a sérelmes konkrét döntést (és nem a jogszabályt) helyezné hatályon kívül a bíró. Mások (Schiffer,[16] Bragyova), a jelenlegi eljárást elfogadják, de a szabályokat finomítanák, az utóbbi a szakértők több alkalommali bevonásában lát fantáziát. Megint mások (Vörös), nem a kérelem (indítvány) felől közelít az eljárás és az ügyrend összetartozó tárgyköre felé, hanem az Alkotmánybíróság hatáskörének tartalma, illetve terjedelme irányából. Végül van egy negyediknek nevezhető irányzat a szakirodalomban, amelynek leg-
- 629/630 -
markánsabb képviselője - Sólyom. Az Alkotmánybíróság egykori elnökének legfőbb érve a nyilvánosság és a kontradiktóriusság elvének alkalmazásával szemben az, hogy "az indítványozó jogi érveit már elmondta az indítványban..." [és ebből következően] "a bírák tanácskozóterme sokkal fontosabb, mint a tárgyalóterem", ti. ez utóbbi" [ahol a határozatokat kihirdetik] csak "prokolláris célokat és az ítélet nyilvános kihirdetését szolgálja." Schiffer e nézetrendszerrel szembe állíthatót képvisel (noha az absztrakt normakontrollt nem támadja), mert a következőkkel indokolja a kontradiktórius eljárás mellőzésében rejlő hibát. "A deliberatív demokrácia lényegét az adja, hogy a ‘nagy Világmagyarázatok' felbomlásával a társadalomszervező normák legitimitását egyedül a közösség tagjainak kényszermentes diskurzusa állíthatja elő. Ha elfogadjuk a deliberatív demokrácia intézményét, az olyan - metanormákat kibocsátó - közjogi intézmény, mint az Alkotmánybíróság működését is a nyilvános diskurzus szabályainak kell alárendelni." Ezen a helyen megengedhetőnek tartjuk beszúrni az ismertetésbe azt a megjegyzést, hogy az alkotmányosság kérdése a valóságban és jellemzően, mindig két fél közötti vita. Az egyik oldalon köztisztviselők, a másik oldalon választott közjogi személyiségek állnak; és ebben a párviadalban helyesnek látszik, ha legalább kommunikálnak egymással, amit megerősít Pascal Jan közlése, miszerint: gyakori, hogy a kérelmező (az indítványozó) és a Conseil constitutionnel között informális kapcsolat jön létre. Erdei, mint eljárásjogász, azt a figyelemre méltó megjegyzést teszi az eljárással kapcsolatban, hogy "az Alkotmánybíróság eljárása attól nem lesz kevésbé közjogi, ha az alkotmánybírósági törvény esetenként a polgári perrendtartás szabályait rendeli irányadónak." Abban is igaza van, hogy "az eljárásból hiányzik a ténymegállapítási (s ezzel együtt a valódi ténybizonyítási) elem." Erősen hangsúlyozza, hogy "ez akkor is így van, ha az az alkotmánybírósági törvény 25. § (2) bekezdése bizonyítási eljárást említ. Megítélése szerint azonban ... "teljes" kontradiktórius eljárásról az Alkotmánybíróság előtt egyszerűen nem lehet szó." Erdei foglalkozik a "res iudicata hatás"-sal is (188.). Megállapítja: a visszautasításhoz nem fűződik ilyen hatás, de "...az indítványt elutasító határozatot az Alkotmánybíróság érdemi ügydöntő határozatnak tekinti és ehhez az ítélt dolog hatását fűzi..." Végül, még egy megállapítását vélem találónak: "... az eljárási szabályok precedensek útján történő alakítása és formálása eljárási jogbizonytalansághoz ... a jogbiztonság sérelméhez vezethet." Erdei nézeteit egy önálló, ötödik, irányzatnak nevezhetjük, mert nagyon markánsan érvel (1999-ben) egy közzétett ügyrend mellett.
- 630/631 -
VI. Befejezésül: a fentiekből úgy látszik, hogy a recenzió, valójában műbírálat, "művészettörténet". Azt azonban tudomásul kell venni, hogy a könyvismertetés, mint műfaj, nem mindenható, mert egy munka, valójában, a monográfiákban és a tanulmányokban nyeri el helyét a tudományban akkor, amikor a szakmunkákban dicséretet vagy bírálatot kap.■
- 631 -
JEGYZETEK
* Le Conseil constitutionnel en questions (Sous la direction de Dominique Rousseau). L'Harmattan, Paris, 2004. 175 pp. Az írás az Uniós tagság következményei a magyar jogrendszerre és a közigazgatásra című, 6-075/2005. sz. kutatás részeként készült. Kutatásvezető: Lőrincz Lajos.
[1] BOÓC Á.: Magyar Jogtudósok - Harmadik kötet. Jogtudományi Közlöny, 2007/3. 136-141.
[2] ECO, U.: Hogyan írjunk szakdolgozatot. Kairosz, Budapest, 2007.
[3] R. MOLNÁR E.-VASS L.: Stilisztikai ábécé. www.jgyf.u-szeged.hu
[4] Kovács könyvében (Nyugat-Európa alkotmányai) Alkotmánytanácsnak fordította a Conseil constitutionnelt. Magunk részéről úgy gondoljuk, tekintettel az előzetes normakontrollra, hogy szerencsés "francia Alkotmányjogi Tanács"-nak fordítani a Conseil constitutionnelt. Köztudomású: 1984 és 1989 között működött Magyarországon Alkotmányjogi Tanács, amely - szintén ismerten - nem volt felruházva valamely törvényi normaszövegnek a jogrendből való törlésére. Egyébként, megítélésünk szerint működése mégse volt haszontalan (mint az Kilényi ragyogó, a mindennapokat közel hozó elemzéséből kiderül: az egyik köztisztviselő, egy rendelet szövegének elkészítője becsületsértésért feljelentette az Alkotmányjogi Tanács egyik tagját, annyira sérelmezte, hogy munkáját az Alkotmánnyal össze nem egyeztethetőnek nyilvánították); ugyanis a közszereplőket hozzájutatta ahhoz a tudáshoz, ami alapján egyértelművé vált mik az alkotmánybíráskodás olyan attributumai, amik nélkül az nem nevezhető annak. (Ahogy a kutatók mondják: a kutatásban a zsákutca felfedezése időnként nagy eredmény.) Lásd KILÉNYI G.: Előszó. In: Az Alkotmányjogi Tanács tevékenysége 1984-1989 (szerk.: Holló A.). Szervezet és működés a dokumentumok tükrében. MTA Államtudományi Kutatóközpont, Budapest, 1992.
[5] HANÁK A.: Megszüntetendő-e az Alkotmánybíróság utólagos normakontrollja... Magyar Jog, 1991. 7. 423.
[6] BALOGH Zs.: Az alkotmány fogalmi kultúrája és az alkotmánybíráskodás. Fundamentum, 1999. 2. 28-38.
[7] RÁCZ A.: Az Alkotmánybíróság az alkotmányos rendszerben. In: Bicskey B. (szerk.): Tíz éves az Alkotmánybíróság. Alkotmánybíróság, Budapest, 2000. 181-190. 73.
[8] Sólyom a beadvány készítőjének jogával kapcsolatban például ezt írja: "Mivel a magyar Alkotmánybíróság hatásköréből hiányzik az igazi alkotmányjogi panasz, indítványozóink jogszabály alkotmányosságát vitatják, s ezzel a közérdek képviseletében lépnek fel. Ezért nem indokolt őket azokkal a garanciákkal felruházni, amelyek egy alanyi jog érvényesítéséhez szükségesek például polgári perben." SÓLYOM L.: Az Alkotmánybíróság önértelmezése. In: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris, 2001. 115.
[9] Bragyova véleménye szerint: "A mostaninál sokkal nyitottabbá kellene tenni az egész alkotmánybírósági eljárást. Több külső résztvevő, szakértő bevonására lenne szükség..." In: SEREG A.: Alkotmánybírák talár nélkül. KJK-KERSZÖV, 2005. 44.
[10] ERDEI Á.: Az alkotmánybírósági eljárás. In: Tíz éves az Alkotmánybíróság. i. m. 181-190.
[11] www.origo.hu/itthon/20070605halmai.htlm_24 jún. 2007
[12] NEMES D.: Politikai és jogi-hatásköri konfliktusok az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság eddigi működése során. Jogtudományi Közlöny, 1992. 2. 45-51. GYŐRFI T.: Az alkotmánybíráskodás politikai karaktere. Indik, Budapest, 2001. POKOL B.: Válasz [Győrfi Tamás: Az Alkotmánybíróság politikai szerepe. Gondolatok a bírói aktivizmus fogalmának hasznosságáról c. tanulmányára]. Politikatudományi Szemle, 1997. 2. 122-126.
[13] SÓLYOM L.: Az Alkotmány őrei. Előadás, 2005. május 23. (VI. szemeszter, 16. előadás.).
[14] Lacharrière, R.: Opinion dissidente. In: Pouvoirs, no 13. 1980. 113-150. (133. és köv. oldalak.) Idézi: Grewe: 77.
[15] HANÁK A.: Hozzászólás. Fundamentum, 1999. 2. 77-80. old.
[16] SCHIFFER A.: Lehet más alkotmánybíráskodás! Élet és Irodalom, 48. évf. 2. szám.
Lábjegyzetek:
[1] Ferenczy Endre, Tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézet. Budapest, 1014 Országház u. 30., E-mail: ferenczy@jog.mta.hu
Visszaugrás
