Amerika mai állapotát sokan a hetvenes évek eleji helyzethez hasonlítják: népszerűtlen és - sokak szerint - illegitim háború zajlik külföldön, otthon pedig alkotmányos válság, elsősorban a végrehajtó hatalom expanziója miatt. Akkor Vietnam és Watergate, ma Irak és Guantánamo, valamint engedély nélküli lehallgatások. Akkor Nixon mondta, hogy amit az elnök tesz, az nem lehet törvénytelen, ma pedig az Igazságügyi Minisztérium és a Fehér Ház jogászai állítják, hogy főparancsnoki minőségében az elnököt nem korlátozzák a törvények. Mennyire látja megalapozottnak az analógiát?
Akkor és most, a hetvenes években és ma is a birodalmi elnökség válságáról beszélhetünk. Papíron az amerikai politikai rendszer a hatalmi ágak szétválasztására épül, viszonylag gyenge végrehajtó hatalommal. Azonban az Egyesült Államoknak a világpolitikába való belépése óta a rendszer a válságos pillanatokban erősen prezidenciális lett, akár külső, akár belső válságokról volt szó: a polgárháborúról, a világháborúkról vagy akár a hidegháborúról. Amint a példák is mutatják, a két rendszer - az írott alkotmány kongresszusi dominanciát, de legalábbis egyensúlyt előíró rendszere és a tartalmi, elnöki alkotmány - váltakozása ciklikus természetű. Érdekes és végzetes módon volt néhány elnök, aki kísérletet tett a ciklus megtörésére vagy elhagyására és az elnöki dominancia érvényesítésére olyan időszakokban is, amikor a külső körülmények vagy az ország belső stabilitása ezt nem tette volna szükségessé, Nixon éppen annak a détente-nak az idején próbált kitörni a ciklusból, amelynek a létrehozásához 6 maga is hozzájárult, miként most a fiatalabb Bush elnök teszi a hidegháború elmúltával. Az ilyen erőfeszítések válságok és ellenségek mesterséges létrehozásával vagy kisebb válságok és ellenségek hihetetlen felnagyításával járnak, A hasonló jogi álláspontok Nixon és most - sokkal jobban kifejtve - az ifjabb Bush idején ugyanezt az erőfeszítést szolgálják.
Érdekes gondolatkísérlet lehetne, hogy miként alakultak volna a mai konfliktusok (iraki háború, jogkorlátozások), ha Amerika a virginiai alkotmány nyomán - mégis egy európai, parlamentáris rendszer felé indult volna el, sőt esetleg még a referendum intézménye is meghonosodik az alkotmányos rendszerben. Szeptember 11. és az azt követő helyzet miatt kissé feledésbe merült, hogy a 2000-es elnökválasztás világosan rámutatott az amerikai elnökválasztási rendszer komoly hibáira, gondoljunk csak az elektori kollégiumra. De ugyanezt a kísérletet - ellentétes irányban elvégezhetjük Magyarország tekintetében is: mi lett volna, ha 1989-ben más eredménnyel zárul a négyigenes népszavazás, s Pozsgay Imre lett volna az államfő, komoly elnöki hatalommal?
Ennek a problémának nincs magyarországi relevanciája. Az amerikai alkotmány szövegezői éppen azért hozták létre az elektori testületet, hogy megakadályozzák a plebiszcitárius elnöki rendszer kialakulását, ami ennek ellenére létrejött már 1800-ra, Jefferson megválasztásával, vagy legkésőbb Andrew Jackson idején, az 1820-as években. Az elnöki hatalom kiterjesztésének legitimálója a plebiszcitárius elnökség, amint azt John Yoo, aki a kritikus időszakban George W. Bush egyik vezető jogásza volt, felismerte és kifejtette. Felejtsük el, hogy Bushnak nem volt ilyen legitimitása, mivel Gore 2000-ben megkapta a lakosság többségének szavazatát. 2001-ben Bush a támadások után lényegében megszerezte ezt a legitimitást. A lényeg az, hogy az egész plebiszcitárius struktúra nincs benne az írott alkotmányban, amely szövetségi szinten még a népszavazást sem ismeri, és amely mindent összevetve a törvényhozói hatalom elsőbbségéről rendelkezik, még a külpolitika terén is. A hadüzenet bejelentése a Kongresszus előjoga, az elnök egymagában csak védekező háborút indíthat. Az én állításom az, hogy az elnök empirikusan - nem normatív értelemben - erősebb legitimitása, kiegészülve néhány, válsághelyzetben
- 47/48 -
megmutatkozó technikai előnnyel. Lehetővé tette, hogy a tartalmi alkotmányban a végrehajtó hatalom domináljon, Ez megtörténthetett volna Magyarországon is, ha az 1989-es népszavazás az elnök közvetlen választásához vezetett volna, és főképp, ha az MSZP korai követelésének megfelelően az elnök középerős hatalmat kapott volna. És ez még mindig bekövetkezhet, ha a politikai jobboldal e reformok legalább egyikét népszavazás vagy alkotmánymódosítás révén el tudja érni a jövőben,
Mit gondol az 1989-ben kialakított sajátos magyar választás: rendszerről, amely átvette ugyan a német rendszer kétszavazatos megoldását, de az aránytalanságok hatékony kiszűrése nélkül? Ez teremtette meg annak lehetőségét, hogy egy kormánykoalíció akár kétharmados többségre is szert tegyen - mint 1994 és 1998 között -, amit ön egy írásában "alkotmányos diktatúrának" nevetett, és ami nagyon hasonló az ellenőrizetlen elnöki hatalomhoz Amerikában. Érdemes-e ezeknek a választási technikáknak a reformján gondolkodni?
Fenntartom korábbi, sokat ismételt nézetemet, hogy a magyar alkotmányos felállás Akhillesz-sarka még mindig a választási szabályok és az alkotmánymódosítási szabály kombinációja. Ez a kombináció elvben lehetővé teszi az "alkotmányos diktatúrát", ami a gyakorlatban sosem következett be 1990 óta, valószínűleg az EU igen jótékony közelsége és befolyása miatt, továbbá azért, mert csak egyszer, 1994 és 1998 között volt a kormánynak alkotmányozó többsége, ami azonban a liberális SZDSZ szavazatán is múlt. Abban az időszakban a gond végül éppen az ellenkező lett: a konszenzusvágy mindenestül megakadályozta az új alkotmány elfogadását, De elvileg az autoritárius erők által kihasználható rossz struktúra még jelen van. Hogy olyan példával éljek, melyet az Európa-centrikus magyarok tán rosszallanak: az 1949-es indiai alkotmánynak, amely mellesleg egy csodálatra méltó alkotmánybíróságot és alkotmánybíráskodást eredményezett, szintén volt egy Akhillesz-sarka, nevezetesen a rendkívüli állapot szabályozása, Huszonhat év telt cl addig, míg Indira Gandhi először rendkívüli állapotot hirdetett ki, de akkor aztán majdnem végleg megdőlt az indiai demokrácia. Azt se feledjük, hogy e rendkívüli állapot idején az alkotmánymódosítást használták a tekintélyelvű átalakítás céljára, és ezért India igen nagy hatalmú Legfelső Bírósága, amely korábban még az alkotmánymódosítások alkotmányossági vizsgálatának a jogát is gyakorolta (ami igen érdekes újítás az alkotmányosság történetében!), eszköztelenné vált ezeknek az erőfeszítéseknek a megállítására, egészen addig, amíg mindenki nagy meglepetésére Gandhi új választásokat engedélyezett, majd leváltotta őt az ellenzék. Nem állítom, hogy az alkotmányszövegek önmagukban útját állhatják a diktatúrának. De azt sem szabad megengedni, hogy az ilyen célú "jogi forradalmak" potenciális eszközeivé váljanak. Ez a weimari köztársaság bukásából levonható egyik jelentős tanulság. Tehát ami Magyarországot illeti, én továbbra is a választási és/vagy az alkotmánymódosítási szabály megváltoztatása mellett volnék.
Visszatérve az amerikai helyzet leírására: mi volt előbb, az elnöki hatalom kiterjesztésének a szándéka, amire a "terrorizmus elleni háború" csak megfelelő alkalmat adott, vagy tényleg a háborús helyzetre válaszul keletkeztek ezek a törekvések?
Az Egyesült Államokat 2001. szeptember 11-én támadás érte. A támadók hihetetlen szerencséje miatt, amelyet egyébként az amerikai reptéri ellenőrzés hihetetlen lazasága és az efféle nyilvánvaló lehetőségekre való katonai felkészületlenség okozott (elvégre a repülőket le lehet lőni, és a Washingtonba tartó gép esetében erre negyvenöt perc volti, az eset Pearl Harborhoz hasonlítható hatalmas katasztrófává vált, noha persze nem volt az. A japán katonai kormányzatnak és szövetségeseinek megvolt a kapacitása arra, hogy több hasonló csapással sújtsák Amerikát és szövetségeseit, és a háború volt az egyetlen válasz. Az al-Kaidának nem volt és nincs ilyen ereje. Elegendő válaszlépés lett volna egy nemzetközi rendőri intézkedés és az Afganisztán elleni korlátozott háború. Ehelyett Bush fő tanácsadói, az alelnök és a Pentagon-vezetés azt választotta, hogy a képzeletbeli "terror elleni háborúval" és az Irak elleni törvényellenes, kontraproduktív háborúval (amelyet oly sok megtévedt magyar barátom támogat) sújtja az országot és a világot. Ezek a lépések a ciklus elhagyására tett elnöki kísérletként magyarázhatók; és mint ilyenek (de csak mint ilyenek), teljes mértékben sikeresek is voltak. A szabadságjogok, a fair eljárás, a genfi konvenciók elleni támadások, az elnöki hatalom megerősítése, a sajtó és az ellenzéki párt mostanra szerencsére befejeződött meghunyászkodása, a Kongresszus ellenőrző funkcióinak feladása (ami még folytatódhat) lehetetlen lett volna a kis és kezelhető válságok felnagyítása és mára orwelli, kataklizmaszerű válságokká eszkalálódása nélkül. A baj az, hogy amennyiben az amerikai lépések kiváltanak valami "civilizációk háborúja"-szerűséget, valami olyat, amire sem az al-Kaida, sem pedig a sokkalta erősebb Irán nem volna képes, akkor már valódi és nem képzeletbeli válsággal fogunk szem-
- 48/49 -
benézni. Láthatjuk, miképp valósull meg mindez Irakban. Irak nem volt része a terrorizmus problémájának, bármilyen csúnyák voltak is nacionalista és personalista diktatúrájának vonásai. Ma, szétesett államként, a terrorizmus melegágya, amilyen Afganisztán volt korábban. Ahelyett, hogy kiiktattuk volna ezt a veszélyt Afganisztánban, mára minimum megdupláztuk azt. De messze vagyunk a civilizációk háborújától, mert a siíta mozgalom szerencsére feljövőben van, mind Irakban, mind Libanonban, és mert Irán, a siíták fő támogatója, racionális állam, bármit képzeljenek is róla az amerikai és némely európai kormányok.
A Legfelső Bíróság júniusi döntése a Hamdan-ügyben* részem megállítani látszik az elnöki hatalom expanzióját: a bíróság egyfelől azt mondta, az elnök nem hozhatta volna létre a katonát különbíróságokat a Kongresszus beleegyezése nélkül, másrészt érdemben azt kifogásolta, hogy a bíróságok eljárásrendje sérti a genfi egyezmény vonatkozó előírásait. Milyen implikációi lehetnek az ítéletnek?
A Hamdan-döntés kiváló volt, még ha elődei, a Hamdi-, az első és a második Padilla- és a Rasul-ügy, ambivalensek is voltak (vagy a Padilla még annál is rosszabb), már ami az elnöki hatalom illegális kiterjesztését illeti. De még a Hamdan-döntés sem képes egymagában útját állni a kormányzat veszedelmes tervének. Robert Jackson bíró egy híres véleményével (egy másik, az elnöki hatalmat korlátozó jelentős döntésben, az 1951-es Youngstown Steel-ügyben, amely Truman elnöknek ami az intézkedésére vonatkozott, hogy a koreai háború idején kisajátíttatta az acélöntödéket) összhangban a Hamdan-eset többségi bírái, Stevensszel az élükön, úgy érveltek, hogy csak a Kongresszus hozhat létre olyan katonai különbíróságokat, amelyeket a végrehajtó hatalom Hamdan peréhez akart használni. A bíróság nézete szerint ezek a törvényszékek megsértik mind a Kongresszus által elfogadott Egységes katonai igazságszolgáltatási kódexet (UCMJ), mind pedig a genfi egyezmény harmadik közös cikkelyét. Azonban az érv még a nemzetközi jog tekintetében is csak annyit mondott ki, hogy az egyezménynek csak azért van kötelező ereje, mert a Kongresszus az amerikai jog részévé tette. A következtetés: a Kongresszus megtehetné, noha eddig nem tette meg. hogy jóváhagy olyan bíróságokat, amelyek visszaveszik az UCMJ és a genfi egyezmény által garantált jogokat. Es az elnök és jogászai most pontosan ilyen tartalmú törvényt akarnak elfogadtatni, abban reménykedve, hogy lényegében az eredeti katonai bíróságok jönnek majd létre, ezúttal azonban kongresszusi jóváhagyással. Egy ilyen törvénnyel szemben eszköztelen né tette magát a Legfelső Bíróság.
Persze igaz, hogy a Hamdan-döntés után kezdetben úgy tűnt, Bushnak kevés esélye van a kedvére való törvény elfogadtatására. De most, szinte ördögi módon, a tizennégy legrosszabb al-Kaida-terroristat, akik eddig titkos ClA-börtönökben voltak és akiket nagyon nagy valószínűséggel megkínoztak, átszállították Guantánamóra. Most azt mondják, hogy a katonai törvényszékekre azért van szükség, hogy ezeket elítéljék, és a méltányos eljárásnak nem sok helye van ezekben az ügyekben. Elképzelhető, hogy annyira megkínozták őket, hogy még a legsilányabb katonai törvényszék előtt sem tudnák elítélni Őket. De ezt csak akkor tudnánk meg, ha a kérdéses törvényt elfogadná a Kongresszus, és az ezeket a törvényszékeket kampányeszközként felhasználó kongresszusi választások már lezajlottak.
A hetvenes években a Watergate-ügy után az inga erősen kilengett a másik irányba: sorra fogadott el a Kongresszus az elnöki hatalmat korlátozó törvényeket. Ma milyenek erre a kilátások?
Azok demokrata többségű kongresszusok voltak, és elsősorban Nixon republikánus utódját, Lordot regulázták meg. Novemberig, de inkább 2007 januárjáig bizonyosan semmi esély arra, hogy ilyesmi megismétlődjék, és ami azt illeti, az esélyek még mindig az ellen szólnak, hogy a demokraták többséget szereznek mindkét házban, márpedig a törvény meghozásához erre lenne szükség, hogy a vétóbiztos törvényhozáshoz szükséges kétharmados többségről szó se essék. Tehát 2008-ig vagy 2009-ig nem
- 49/50 -
várható a korábbiak ismétlődése. És 2008-ban vagy 2009-ben, McCain elnök vagy Gore elnök (személyes preferáltam, aki végtére is egyszer már megszerezte a választói szavazatok többségét) alatt az elnöki hatalom visszaszorítása már nem fog olyan sürgetőnek tűnni. A folyamatot paradox módon az elnöknek magának kéne vezetnie, ami nehéz ügy, és csak Gore lenne képes ilyen államférfiúi erények csillogtatására. Amiben viszont bízhatunk, az az elnöki előjogok további kiterjesztésével szembeni ellenállás, és ezt most a republikánus oldalon McCain, Warner és Graham szenátor vezeti, akikhez épp most csatlakozott Colin Powell is. Ők megadnák egy részét annak, amit az elnök jogászai akarnak, de nem mindent. Nem fogadják el a genfi jogvédelem részleges feladását, a kényszervallatással szerzete bizonyítékok felhasználását, vagy az olyan bizonyítékokét, amelyeket a vádlott nem ismerhet meg. Elképzelhető, hogy a demokraták segítségével alternatív javaslatukat elfogadja a Szenátus, azonban a Képviselőház már elfogadta az elnök indítványát. A két javaslat közötti bármiféle kompromisszum szükségképp csak nagyon rossz kompromisszum lehet.
Amennyire kívülről meg leket ítélni, az amerikai liberálisokat is megosztja a kérdés, hogy a törvényhozó vagy a bírái hatalomnak kellene-e főszerepet játszania a végrehajtó hatalom megregulázásában. Most inkább a bíróság tűnik hatékonyabbnak. Mi lehet ennek az oka, és jó-e ez?
Válságos helyzetekben, akár tényleges, akár mesterséges válságokról legyen is szó, a plebiszcitárius legitimitással felruházott, államfői és kormányfői státusszal is bíró elnök olyan erős. hogy csak a Kongresszus és a bíróság együttesen korlátozhatja vagy ellenőrizheti őt. Ez volt a már említett Jackson bíró nézete 1951-ben, s ez a vélemény a mai napig alapvetőnek számít. A bírósági döntések magukban általában belenyugszanak az elnöki hatalom kiterjesztésébe, ezt mutatja a releváns döntések nagy többsége. Csak a háború vagy a válság lezárultával szoktak határozottabban fellépni a bíróságok. Talán a mostanihoz hasonló, döntően mesterséges válság idején más a helyzet, és voltak alsóbb szintű bírósági döntések, amelyek kétségbe vonták az elnök hatalmát. Na de hány fogvatartott szabadult ki bírói döntésre, hány kínvallatót állított meg a bíróság? Úgy látom, a Hamdan-eset kivételével a Legfelső Bíróság eddig elfogadta az elnök szándékait, viszonylag gyenge korlátokkal,
Másfelől viszont a hetvenes évek törvényes, amelyekre a kérdés utal, a War Powers Act és a National Emergency Act, holt betük maradtak. Ez utóbbi érdekes eset, mert egy, az úgynevezett törvényhozói vétóval szembeni 1981-es legfelső bírósági határozat (Chaddha) volt az, amely megsemmisítette ennek a törvénynek azt a lehetőségét, hogy kongresszusi többséggel meg lehessen akadályozni szükségállapotokat úgy, hogy ezt ne vétózhassa meg az a személy, aki a többlethatalomhoz jutna, vagyis az elnök. Ezt azért említem, hogy érzékeltessem: a két hatalmi ág közötti kooperáció hiánya az egyiknek a tehetetlenségéhez vezet, ebben az esetben a Kongresszusnak az elnöki hatalom ellenőrzésére való képtelenségéhez. Márpedig az elnöké a "legveszélyesebb hatalmi ág", hogy kifordítsam Alexander Hamilton bonmotját, nagyon is az ő szellemével ellentétes módon, hisz Hamilton korai prezidencialista volt... De ugyanez igaz fordítva is. A Hamdan-döntés nyilvánvaló célja az volt, hogy utat mutasson a Kongresszusnak az elnöki hatalom korlátozásához és a megvádolt terroristák méltányos peréhez, anélkül, hogy a nemzetbiztonságot súlyos kockázat érné. Ha azonban a Kongresszus úgy dönt, hogy az elnök kérésének eleget téve megengedi a méltánytalan pereket, akkor a bíróság erőfeszítései hiábavalók lesznek, és a következő döntés eszköztelen lesz a visszaéléssel szemben, Másként fogalmazva: egyetlen hatalmi ág sem képes, talán a népi támogatást élvező elnököt leszámítva, arra, hogy az együttesen fellépő másik két hatalmi ággal sikeresen szembeszálljon. A választási lehetőség tehát, amire a kérdés utal, hamis.
Ha a juristocracy fék és ellensúly szerepét vizsgáljuk, miben látszik hasonlóság és különbség az amerikai Supreme Court és a magyar Alkotmánybíróság funkciójában, figyelemmel arra is, hogy a kilencvenes évek elején erőteljesen bírálta a Sólyombíróság aktivizmusát, például a médiaháborúban?
Túl sok itteni liberális gondolja úgy, hogy az alkotmányosság védelme egyedül a bírák dolga. Nem sokan bírálták a Sólyom-bíróságot abból a szempontból, amelyből én tettem még a kilencvenes évek elején; talán Bruce Ackerman volt a másik ilyen szerző. Mármost én a médiaháborúban hozott döntések kivételével nagyra becsülöm az Alkotmánybíróság e hagyományát, és úgy vélem, egyetlen más tényezőnek sem volt ekkora szerepe a magyar demokrácia és alkotmányosság konszolidációjában 1990 után. Nagy öröm volt számomra látni hírneves barátomat és kollégámat mai méltóságába emelkedni, melyet oly nagyon kiérdemelt. Az állítás, amely mellett Ackerman és én érveltünk, és ő továbbra is érvel mellette az Egyesük Államokban a rendkívüli állapotra érvényes felhatalmazásokról írt mai szövegeiben,
- 50/51 -
hogy nem helyezhető a joguralom, sőt, a demokrácia megvédésének terhe a jogász szakma nem választott képviselőire. Eltérően Ackermantói, én nem gondoltam, hogy a cél egy XVIII. századi típusú szuverén alkotmányozási folyamat megtartása volna, amely aztán demokratikus legitimitással ruházná fel az alkotmányt és az azon alapuló bírósági döntéseket. Úgy véltem, a cél inkább az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon alapuló, és több demokratikus stációból álló új típusú alkotmányozási folyamat innovatív és legitim természetének megértése volna. Egy efféle folyamat lezárása nem lehet egy egyébként elismerten létfontosságú ideiglenes alkotmány véglegesítése, mint amilyen az 1989-90-es magyar alkotmány. Szükség van egy szabadon választott demokratikus gyűlés lezáró aktusára, amely az alkotmány nyilvános megvitatásának és megértésének folyamatába ágyazódik. Dél-Afrikában ez megtörtént, de az 1994-98 közötti kísérlet kudarca miatt Magyarországon nem történt meg.
A jogászok cinizmusát hibáztatom, amiért nem akarták a nyilvánosságot bevonni saját szakmai ügyeikbe, és a pártokat, amelyek csúnyán kihasználták a nagyvonalú konszenzusos szabályokat (ezek kialakításában segédkeztem, és a kormánypártok el is fogadták ezeket a szabályokat). Így aztán a magyar Alkotmánybíróság aktivizmusa, noha tartalmilag zömmel helyes, procedurális szempontból tarthatatlan volt, A magam részéről legalábbis az aktivizmus későbbi visszaesését nem kizárólag a személyi változásoknak tulajdonítanám, persze biztosan azok is szerepet játszottak, hanem inkább ezen aktivizmus "puha" alkotmányos alapjainak. Gondoljunk csak a világ aktív bíróságaira: az amerikaira a jóformán szentnek tekintett alkotmánnyal, a dél-afrikaira, hátterében egy oly ünnepélyes ígérettel, vagy az indiaira, amely mögött Nehru és a többi Kongresszus párti szövegező óriási tekintélye áll. Talán a német bíróság az egyetlen kivétel. De kérdezzük meg magunktól, mikor alakult ki ez az aktivizmus: az újjáépítés csodája előtt vagy az után? Nagy hírű barátom aktívizmusa az első pillanatban kezdődött, amikor a magyarok, elég tévesen egyébiránt, a nagy Kerekasztalt, a népszavazást és a többi 1989-es eseményt mind az elit ügyeinek, alkuinak és manipulációinak látták. Az aktivizmus működött, mert nagyon okosak voltak, és azt hiszem, azért is, mert Európa elsősorban a joguralmat várta el az új demokráciáktól. De nem volt fenntartható. És ma ki védi az alkotmányt? Vagy talán már nem szorul védelemre?
Ismét visszatérve Amerikához: azt lehet tudni, hogy az amerikai közvélemény jelentős többsége ma már ellenzi az iraki háborút. Úgy tűnik viszont, hogy az elnöki hatalom túlterjeszkedése nem vált ki hasonló indulatokat. Elfogadja a társadalom, hogy a biztonságért a szabadság korlátozásával kell fizetni?
Jó kérdés. Az iraki háború és megszállás teljes csőd, és ezt mindenki láthatja a tévében. A terrorizmus elleni képzeletbeli háború azonban nem kudarc ugyanebben az értelemben. Állítólag szeptember 11. óta egy Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlítható fenyegetéssel állunk szemben (az elnökünk nemrégiben Lenint mondott, de oda se neki), mégsem volt azóta támadás az Egyesült Államok ellen. Mindegy, hogy a tengeri és parti ellenőrzés, a vasúti és földalatti rendszer lehetséges problémái, a vegyi, nukleáris és más erőművek védelme tekintetében semmi előrelépés nem történt, és hogy ez a kormányzat kényszeresen csak a repterekre figyelt, mert 2001-ben ezeket használták. Mindegy az is, hogy több szétesett államot produkáltak, mint amennyit felszámoltak, noha ez a probléma végső gyökere. Mindegy, mert nem voltak újabb támadások, és ebben az orwelli univerzumban csak ez számít. És ha nem kínozták volna meg Khalid Sheik Mohammed et és társait, ha nem börtönözték volna be a sok szerencsétlent Guantánamón és Bagramban, és még ki tudja, hol, akkor vajon hány támadás érte volna Amerikát? Csak próbálom érzékeltetni ezt a mentalitást ezekkel a feltételezésekkel. Ugyanez az érvelés nem lehet sikeres Irakkal kapcsolatban, mert kétezer-ötszáz katonát elvesztettünk, és az eredmény elképesztően siralmas.
Ami a szabadságkorlátozásokat illeti, érdekes, milyen kevéssé érezhető ez még a hozzám hasonlók számára is. Ez azért lehetséges, mert csak speciális csoportokat céloznak. Mindeközben a szólásszabadság sosem volt jobb bőrben: nagy kár, hogy olyan erős az öncenzúra, mint például a legutóbbi libanoni háború esetében, amikor még én is úgy éreztem, jobb, ha nem írom meg, milyen szégyenteljes (és kolosszálisan buta!) volt az amerikai és izraeli politika. De ez nem a kormányzati cenzúra vagy elnyomás miatt történt, hanem ama fröcsögés miatt, melynek "öngyűlölő zsidóként" ki lettem volna téve. Remélem, ez a kifejezés még nem szivárgott be Magyarországra! Egyébként megjegyzem, a Haaretzben gond nélkül meg lehet írni, amit meg kell írni, de próbálnék csak a New York Timesban megjelentetni a libanoni pusztítást bíráló publicisztikát!
Hogyan befolyásolja Irak kérdése a 2006-os kongresszusi választásokat? Játszhat még bármilyen értelmes szerepet az amerikai jelenlét a polgárháború csillapításában?
- 51/52 -
Jaj nekem, olyan sokat írtam már Irakról, öt tanulmányt, és most abba kellett hagynom, mert nem látom, hogy bármi jó kijöhetne még belőle. Maradni katasztrófa, de talán menni is katasztrófa. Ha határidőt vagy menetrendet szabunk a távozásra, az is katasztrófa, ha nem szabunk, az is. Korábban sokáig a menetrend készítése mellett voltam, és ilyen értelmű tanácsot adtam több demokrata szenátornak, akik némelyike utóbb el is fogadta ennek az álláspontnak valamilyen változatát. Az elképzelésem az volt, hogy a menetrenddel az irakiak olyan helyzetbe kényszeríthetők, hogy kénytelenek tárgyalni egymással, és nem hagyatkozhatnak az Egyesük Államok által fenntartott borzalmas, de mégiscsak működő status quóra, és ezért olyan modus vivendit kell kialakítaniuk, hogy az megfeleljen a tényleges erőviszonyoknak, amelyeket most eltorzítanak az amerikai jelenlét és a különböző feleknek nyújtott amerikai támogatás változó formái. De most, hogy már ténylegesen harcolnak, az amerikaiak jelenléte nélkül mind a harctéren akarnák tesztelni az erőviszonyokat. Tehát alighanem nyílt polgárháború lenne az eredmény, és akkor ki teremtene békét, mikor és hogyan? Korábban oly sok alkuhelyzet volt, amelyet okosan fel lehetett volna használni, de most már mindegyik odavan. Talán ott volna még az alkotmány újratárgyalása a parlamentben, ezt a folyamatot viszont a síita szeparatizmus lehetősége forgatja fel.
Amerikai nézőpontból azonban nincs sok értelme maradni, hacsak az nem, hogy megakadályozzuk Iránt már most is jelentős déli befolyásának formalizálásában, vagy hogy ott tartsuk a terroristákat, hogy inkább a csapatainkkal harcoljanak, ne nézzenek új célpontok és küldetés után. De ezek persze bekövetkeznek egy tehetetlen megszállás körülményei között is, mert az gyorsabban termeli újra a terroristákat, mint ahogy megölni képes őket, és végül a teljes visszavonulás iránti nyomás ellenállhatatlanná válik. S ha ezt társadalmi nyomás éri el, akkor előre láthatóan a legrosszabb pillanatban és a legszervezetlenebb módon fog bekövetkezni,
Bárhogy legyen is, Irak választási téma lesz, és az is kell legyen, Meg kell büntetni azokat, akik belemanipulálták az országot ebbe az illegális, szükségtelen és kontraproduktív háborúba, oly sok kárt okozva a nemzetközi jognak, a politikai rendnek és az Egyesük Államok tekintélyének. Elképesztő, hogy ez nem történt meg 2004-ben, Ami persze sajnos azt mutatja, nem biztos, hogy most megtörténik. Ha viszont igen, akkor magabiztosan kijelenthető, hogy több olyan ember lesz a törvényhozói hatalomban, akit foglalkoztat azoknak az elnöki előjogoknak a korlátozása, amelyeknek van ugyan némi alapjuk a történeti gyakorlatban, de nem az amerikai alkotmány szövegében és szerkezetében. ■
JEGYZETEK
* Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága 2006. június 29-én, a Hamdan kontra Rumsfeld ügyben hozott, öt:három arányú döntésében a következő kérdésekben foglalt állást: a Legfelső Bíróság hatáskörrel rendelkezik a terroristagyanús személyek általl benyújtott habeas corpus kérelmek elbírálására (a "writ of habeas corpus" arra irányuló eljárásjogi kérelem, hogy a fogva tartó bíróság előtt igazolja a fogva tartás jogszerűségét). Az elnöknek nem volt alkotmányos felhatalmazása a 2002. március 21-ei, különleges katonai bizottságokat létrehozó elnöki rendelet megalkotására. Az elnöki rendelet sérti mind az Általános katonai igazságszolgáltatási kódexet, mind a genfi konvenciót, így a rendelet alapján nem lehet Hamdan ellen eljárást folytatni. A döntés teljes szövege a http://www.supremecourtus.gov/opinions/05pdf/05-184.pdf oldalon található.
Visszaugrás
