A büntető igazságszolgáltatás az európai kultúrkörben vádelvű; a bírói eljárás kezdeményezése a vád. Már a római birodalomban kialakult az a felismerés, hogy egyes bűncselekmények nem csak valakinek a magánérdekét, hanem az egész közösség érdekét sértik.1 Ennek a gondolatnak az eljárásjogi vetülete a népvád, amelynek jegyében az érdekelt közösség bármelyik tagja vádat emelhetett. Végül általánossá vált - és mindmáig uralkodó - az a felfogás, hogy a büntetőjogi tilalmak megsértése általában (vagy csak kivételesen nem) sérti az egész közösséget, s ez ellen a közösség köteles fellépni, aminek a szervezeti kerete a közvád.
Később vádemelési szemszögből két eltérő irányzat alakult ki.
A brit szigetek nagyobb részén általában a népvád eszméjét részesítették előnyben, de vádemelési joggal rendelkeztek az uralkodó nevében eljáró egyes állami tisztségviselők (pl. Attorney General, Solicitor of Treasury) és szervezetek (pl. a rendőrség) is, a kontinensen pedig az abszolutizmus idején megjelentek az állami közvádlói hatóságok (a francia "procureur du roi", az orosz "prokuratura"), majd a napóleoni kodifikáció és hódítások eredményeként az államok többségében gyökeret vert a francia "ministère public" mintáját követő kormányhivatal, az államügyészség. Ennek lett a XX. században egy sajátos mutánsa a Szovjetunióban a "szocialista ügyészség." A francia abszolút monarchiából I. (Nagy) Péter 1722 januárjában importálta a "procureur du roi" intézményét s ezt II. (Nagy) Katalin a svéd ombudsman feladatkörével is felruházta. Ez volt az orosz cári "prokuratura"; egy közvetlenül az államfő alá rendelt, kormánytól független, centralizált, hierarchikus szervezet. Ezt - illetőleg ennek lenini - a (cár híján a parlamentben választott és annak felelős) legfőbb ügyész által irányított - változatát állították 1922-ben az 1864-es reform keretében létesített napóleoni típusú ügyészség helyére. A modellt aztán a "szocialista" országok többsége - hazánk 1953-ban - átvette.
A vádfunkció gyakorlásának problematikája már hosszú idő óta foglalkoztatta a nemzetközi szervezeteket is. Különösen jelentős ebből a szempontból az ENSZ-nek a Bűncselekmények megelőzésével és a bűntettesek kezelésével foglalkozó VIII. (havannai) kongresszusán a Vezérelv a vádló szerepéről címmel elfogadott dokumentuma,2 az Európa Tanács Ajánlása,3 és az Ügyészek Nemzetközi Egyesületének a felelősségi követelményekről, jogokról és kötelességekről szóló nyilatkozata,4 amelyet az 1999. évi közgyűlésén, Pekingben hirdetett ki az elnök.
E nemzetközi normatívák, kivált az Európa Tanács Ajánlása, nagy jelentőséget tulajdonítanak a közvádlói hatóság alkotmányos helyzetének, különösen a törvényhozástól és a bíráskodástól való szigorú elkülönítésének. A kormány és a közvádlói hatóság viszonyát illetően több alternatívát is elismernek, és csak a jogállamiság szemszögéből meghatározó követelményeket körvonalazzák.
Ha a közvádlói hatóság a kormányhatalom része vagy alárendeltje, egymásközti viszonyukat az államnak törvényben kell szabályoznia - írja az Európa Tanács ajánlása - és ha a kormánynak utasítási joga van, a normatív (általános) utasításokat legyen köteles írásban adni és megfelelő módon közzétenni. Továbbá: az egyedi ügyekre vonatkozó pozitív (az eljárás folytatását, előre-vitelét szolgáló) utasítások esetében a törvény előtti egyenlőséget és az átláthatóságot jogi előírásokkal (mint pl. előzetes egyeztetési kötelezettség a közvádlói hatósággal, továbbá az utasítások írásbeliségének, írásbeli indokolásának, a szolgálati út megtartásának kötelezővé tétele és az, hogy mind az utasítást, mind a közvádlói hatóság véleményét a tárgyalás előtt az iratokhoz kell csatolni, hogy a bíróság is ismerje és a védelem is hozzájuk férhessen) kell körülbástyázni. Ide tartozik az is, hogy az ügyész szóban minden általa lényegesnek és szükségesnek tartott érvet előadhasson akkor is, ha írásban a kapott utasítást kell követnie. Az egyedi ügyre vonatkozó negatív (az eljárás megszüntetését, a vád elejtését vagy felmentő ítélet indítványozását szorgalmazó) utasítást elvileg tiltani kell; ha kivételesen mégis megengednék, a pozitív utasításra vonatkozó biztosítékokon túl - különösen az átláthatóságot illetően - megfelelő ellenőrzési intézkedések is szükségesek.5
Az 1940-es évek végén Angyal Pál, Balogh Jenő és Finkey Ferenc tankönyvei kiszorultak a hazai egyetemek jogi oktatási segédletei közül, s a tananyagban az ügyészség kormánytól való függetlenségének eszméje 1953 óta szovjet importcikként szerepelt. Az 1988-as alkotmánykoncepció és a "kontinentális" ügyészség reneszánsza idején kibontakozott vitában azonban felszínre bukkant az a tény is, hogy a Királyi Ügyészségről szóló törvényjavaslatot sokan - ellenzéki politikusok és tekintélyes jogtudósok - neves külföldi tudósokra hivatkozva éppen azért támadták (és később bírálták), mert az intézményt a Kormány alá rendelt szervezetként hozta létre. A XX. század végén a status quo védelmezői azt hangoztatták, hogy "csupán néhány (szám szerint 17) szavazaton múlt" már 1871-ben is, hogy nem "független" ügyészség létesült.6 Azt, hogy honnan merítették a XIX. századi ellenzékiek a Kormánytól független ügyészség ideáját, nem feszegették; elég volt annyi, hogy akkor még nem létezett Szovjetunió, s Lenin cikke - amelyre a "független ügyészség" gondolatát visszavezették - csak 1922-ben íródott, tehát biztos, hogy nem a bolsevikoktól.
-136/137-
A közvádlói hatóság függetlenségének megértéséhez valószínűleg nélkülözhetetlen a Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság igazságszolgáltatási szervezetének ismerete.
Walest a fakó lován léptető I. Edwárd 1282-ben hódította meg, és 1536-ban Angliához csatolták. Skóciával Anglia - évszázadokon át tartó sikertelen hódítási kísérletek után - Stuart Jakab skót király angol királlyá koronázása révén 1603-ban perszonálúnióra lépett, 1707-ben pedig egyesültek "Britannia Egyesült Királyság" néven. Az Ír szigetet a XII. századtól kezdve Anglia folyamatosan az ellenőrzése alá vonta; nagyobb része 1690-től gyakorlatilag angol uralom alatt volt, 1800-ban pedig Britannia Egyesült Királyság részévé nyilvánították, s az is maradt 1921-ig. Az írek azonban ezt nem fogadták el; a mai Ír Köztársaság - akkor Ír Szabadállam - 1921-től dominiummá vált, majd 1937-től Ír Köztársaság néven a Brit Nemzetközösség tagja lett, 1949-ben pedig abból is kilépett. Az Egyesült Királyság része csak Észak-Írország (Ulster tartomány) maradt.
Skóciában még az önállóság idején, 1587-ben a parlament felhatalmazta a Lord Advocate nevű tisztség viselőjét,7 hogy - az általános népvád mellett - ha a közérdek úgy kívánja, "[é]s a felek hallgatnak, vagy egyébként maguk között kiegyeznének", súlyos bűncselekmény miatt a High Court8 előtt emeljen vádat. E mellett a XVII. század folyamán már megszokottá vált, hogy a pénzügyigazgatás tisztviselői, a procurator fiscal-ok is nyomozási feladatokat végeztek a sherif9 részére. A súlyosabb bűncselekmények miatt indított ügyeket azután a sherif a High Court-ra továbbította, a többit maga bírálta el. A sherif bíróságán folyó perekben a procurator fiscal-ok léptek fel vádlóként. A Lord Advoce a XVIII. és XIX. század folyamán fokról-fokra a felügyelete alá vonta őket, kötelező utasításokat bocsátott ki a számukra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
