"A világ ura a fájdalom, és senki sincs, aki hálójából menekülhetne."
(Oscar Wilde)
A viktoriánus kor a békességet, a jólétet, a családi élet szentségét és a technikai vívmányok korát jelenti sokak számára. A rendszer azonban korántsem volt tökéletes. A megnövekedett embertömeg és a büntetőjogi rendszer legfőbb hibája miatt (a csekély bűncselekményekért is börtönbüntetés kiszabása) a börtönök és fegyházak a lehető legsanyarúbb sorsra ítélték a bűnelkövetőket, ahol álláspontom szerint a társadalomba történő visszailleszkedés lehetőségének szinte teljes kizárása valósult meg a társadalmi stigmatizáció és a revizionista büntetőpolitika miatt. A viktoriánus korszak híres regényeiben is találkozhatunk számos olyan karakterrel, akiket szabadságvesztés büntetésre ítéltek, elég, ha Charles Dickens Faginjére, Magwitchére vagy Amy Dorritjára, Marcus Clarke Richard Devine-jére, vagy Samuel Butler Ernest Pontifexére gondolunk.
1837 és 1901 között több mint 15 millió elítélt volt fogva tartva a brit börtönökben és fegyházakban.[2] 1812-ben James Neild reformer szerint 317 börtön működött Angliában és Walesben,[3] Ausztrália börtöntelepein (mint Botany Bay vagy Van Diemen’s Land) pedig szintén számos fegyenc raboskodott, ahol a század közepén egyéb más bűncselekményekről számoltak be. Az éhezés, a betegségek a börtönbe zárt gyermekeket sem kímélték, amely jelenség ellen a korszak írói, Charles Dickens és Oscar Wilde is felemelték szavukat. Nem véletlen, hogy a korszakban több törvény is született a büntetés-végrehajtási rendszer reformja érdekében, amelyek céljukat azonban igazán csak az 1898-as és 1908-as törvényekkel érték el. Wilde bebörtönzése idején nemcsak "A readingi fegyház balladája" című munkájában, hanem a Daily Chronicle főszerkesztőjéhez írt leveleiben is felhívta a figyelmet a súlyos visszásságokra és több javaslatot is megfogalmazott a reformokra vonatkozóan. Jelen tanulmány elsősorban angol nyelvű forrásokra és Oscar Wilde börtönleveleire támaszkodva mutatja be a viktoriánus büntetés-végrehajtás jellemzőit.
A XVIII. században Jeremy Bentham egy meglehetősen ideálisnak mondható képet festett le, ahol a börtönben raboskodó napfénynél, vagy a csillagok fényénél, a cellájában friss levegőben tölti büntetését. Bentham első alkotása, Millbank 1821-ben épült. A rendszer másik fontos intézménye, a Pentonville börtön észak-Londonban 1842-ben épült fel, de a valóság egyáltalán nem hasonlított az idealizált elképzelésekre. Az étel kevés és nem megfelelő minőségű volt, az elítélteknek nem volt szabad beszélgetni egymással, arcukat maszk borította, ha kiléptek cellájukból. A viktoriánus korszak (1837-1901) előtti évtizedekben viszonylag kevés börtön és fegyház működött Nagy-Britanniában. 1820-ban mindössze 130 börtön volt szerte az országban, megyei fegyházak mindössze Londonban, Westminsterben és 17 másik városban funkcionáltak. 1842 és 1877 között 90 börtönt építettek. A hatalmas építési beruházásokra több millió fontot költöttek.[4] 1877-re viszont a nagyobb helyi börtönök száma kormányzati megfontolások miatt 193-ról 112-re csökkent, a kisebb börtönöket pedig bezárták.
Az intézményrendszernek két fajtáját különböztethetjük meg: a súlyos bűncselekményekért elítéltek fogva tartására a Korona által működtetett fegyházak és börtönök szolgáltak, míg a vidéki és megyei fegyházakat a békebíróságok igazgatták. A másik intézménytípusba az ún. "Fegyencek fegyházai" ("Convict Gaols") tartoztak Londonban. Ennek az intézménytípusnak az volt a lényege, hogy az elítélteket szegregálva tartsák, vagy elszállítsák Ausztráliába. Newgate volt ennek a rendszernek a fő börtöne, három másik fontos börtön működött továbbá Millbankben, a már említett Pentonville-ben és Brixton-ban. A haditengerészet végrehajtási rendszere ("hulks") az utóbbi rendszerbe tagozódott bele, az egyéb kisebb börtönöket a kikötőkben helyezték el.
Egy fegyházban a rabra kemény élet várt. Étkezéshez egy font kenyeret kaptak naponta, ebédre két font krumplit vagy fél font főtt rizst melasszal. Hús nem járt az ételekhez. Az egyhangú és rossz minőségű élelem a rabok között betegségekhez és halálozásokhoz vezetett, ezért a kormányzat elrendelte hetente kétszer leves és hús, valamint a húsmentes napokon nagyobb mennyiségű kenyér kiosztását.[5]
A változásokat a katasztrofálisnak mondható higiéniai állapotok miatt többen is sürgették már a viktoriánus korszak kezdete előtt is, de sajnos igazi változásokra las-
- 114/115 -
san és a korszak végére került sor. Elizabeth Fry, egy bátor és modern gondolkodású hölgy 1813-ban kezdte meg ténykedését a börtönrendszer reformja érdekében. Bár a házititkár, Lord Sidmouth, elutasította Fry ötleteit, utódja, Sir Robert Peel, sokkal inkább szimpatizált ezekkel. A parlament 1823-ban fogadta el a "Gaol Act"-et, vagy "Fegyház törvény"-t. A törvény rendelkezett a börtönkáplánokról, a fegyőrök fizetéséről és a női elítéltek számára a női fegyőrök felvételéről.
Az 1835-ös "Prisons Act" éves jelentésekre kötelezte a börtönöket. 1853-ban a transzportálás vált számos bűncselekmény alternatív büntetésévé. Az egyik legismertebb helyszín Ausztrália volt, ahová a XVIII. század óta szállították az elítélteket. Az utolsó csapat 1869-ben érkezett Ausztráliába. Összesen 162 000 férfit és nőt szállítottak Ausztráliába, elsősorban a nemzetelleni, közerkölcs elleni bűncselekményeket elkövetőket.[6] Egyesek Gibraltárra, vagy a Bermudákra kerültek. 1861-re már mindössze két bűncselekmény, az emberölés és a hazaárulás miatt elítéltek alternatív büntetése lehetett a kitoloncolás.[7] Charles Dickens világhírű regényében, a "Szép remények"-ben a Pipet segítő Magwitchet is Ausztráliába szállítják, onnan tér vissza sok év távlatából, hogy lássa fogadott fiát.
A kivégzések még mindig nyilvánosak voltak, ami teljesen érthetetlen és szégyenletes tény. 1849-ben 30 000 ember nézte végig néhány gyilkos akasztását, közöttük Charles Dickens is, aki egy ház tetejéről nézte végig az eseményt. Ezt követően írta meg híres levelét a The Times-nak, amelyben helytelenítette a nyilvános kivégzéseket, különösen azok népszerű szórakozásként történő felhasználását. A reformok azonban e téren is lassan valósultak meg, további 20 évbe telt, míg az akasztásokat a börtönök falai kötött hajtották végre.
1865-ben az új "Prisons Act" a szigorítás elvét követte. A Börtönök helyettes vezetője, Sir Edmund du Cane, azt ígérte a nyilvánosságnak, hogy a börtönökben "kényszermunka, kemény koszt és kemény élet" valósul meg.
Az 1877-es "Prisons Act" a teljes ellenőrzést a Belügyminisztériumra ruházta. Ugyanekkor még szigorúbb intézkedések bevezetésére került sor, mivel a számos felszólalás ellenére a törvény alkotói továbbra is az elrettentő elmélet hívei voltak.[8] A régi, kis börtönöket bezárták, a rendszert ezután a nagyobb intézményekben tartották fenn
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
