1009-et tekintik - közmegegyezés alapján - a történettudományban, különösen pedig az egyháztörténetben a magyar egyházszervezet megalapítási dátumának. Ekkor került kibocsátásra két okmány, így a Pécsi püspökség alapítólevele, illetve a Veszprémi püspökség határainak (mai fogalmaink szerint joghatósági területének) leírása, illetve a legújabb minősítés szerint adománylevele. Az ezeréves évforduló adott indíttatást a Szent István-i egyházszervezés néhány sajátosságának vizsgálatára.
1009-et tekintik - közmegegyezés alapján - a történettudományban, különösen pedig az egyháztörténetben a magyar egyházszervezet megalapítási dátumának. Ekkor ugyanis kibocsátásra került két okmány, így a Pécsi püspökség alapítólevele, illetve a Veszprémi püspökség határainak (mai fogalmaink szerint joghatósági területének) leírása, illetve a legújabb minősítés szerint adománylevele.[1] Annyiban feltétlenül kiegészítésre szorul ez a megállapítás, hogy mindezekből az oklevelekből, illetve utalásaikból kitűnően látható, miszerint az esztergomi egyház - érsekség - már korábban megalapításra került,[2] illetve a Pannonhalmi apátság a fennmaradt alapítólevél szerint szintén korábbi fundatio.[3] Némely történészi következtetés szerint hasonlóan röviddel az államalapítás utáni időre tehető (1003), Szent István nagybátyjának, Gyulának a leverése kapcsán, az önálló Erdélyi püspökség megalapítása. Sőt olyan történészi vélemény is van, amelyik a Veszprémi egyházat - püspökséget - tartja a legkorábbi alapításúnak Magyarországon.
Ahelyett, hogy elemeznénk az alapítási dátumok körüli esetleges történészi vitákat, inkább jogtörténeti aspektusból szeretnénk néhány tényre felhívni a figyelmet. Legelőször azt érdemes megjegyezni, hogy jelenlegi ismereteink szerint a Szent István nevéhez köthető püspökségalapítások - Györffy György tagolása szerint - három nagyobb időszakot ölelnek fel. Így a legkorábbi alapítási periódusban jöhetett létre Esztergom és Veszprém egyházmegyéje, illetve a Pannonhalmi apátság, s talán már az Erdélyi püspökség is. Míg a második periódust biztosan Pécs, valamint Eger és Kalocsa egyházai fémjelezhetik. Végül a harmadik szakaszt István uralkodásának kései korszakához szokás kötni, amit Csanád, Bihar, Győr, Vác alapításai mutatnak.[4]
Meg kell említeni, hogy a szakirodalomban, különösen az egyháztörténetben némi vita akörül is kibontakozott, hogy Szent István ugyan tíz püspökséget alapított, de valószínűleg tizenkettőt szándékozott. Ez nem feltétlenül a számokkal kapcsolatos szimbolikus "játék", hanem történeti tényekre is alapozható. Kiindulási pontként a Szent László és Könyves Kálmán féle alapítások - Nyitra és Zágráb püspökségei - kapcsán szokás megjegyezni azt a Szent Lászlónak tulajdonított kijelentést, miszerint ezzel teljesítették be, őse, Szent István eredeti egyházszervezési szándékát.
- 8/9 -
Ehhez támogatásul a bolgár térítést, mint a kezdeteiben szintén Róma által kezdeményezett krisztianizációs elképzeléseket emlegetik, ahol hasonlóan szintén tizenkét püspökség alapítási szándékáról tudunk. Ujabban az is felmerült, hogy a 'tizenkettes' szervezési szabály nemcsak a középkori szinte 'sacralis' számmal, az apostolok tizenkettes létszámával azonosítható, hanem - valószínűleg ez alapján - került volna be a Sevillai szent Isidorus féle gyűjteménybe is, mint kötelező szabály a tizenkét püspökség alapítása.
Ám azt eddig még nem vizsgálták, hogy ezen "sacralis tizenkettes" együttesnek nincs-e esetleges párhuzama a késő római közigazgatás valamilyen szervezési szabályával. Ezirányú feltételezésünket arra alapítjuk, hogy 381-et követően kötelező lesz a császári rendelkezések alapján az egyházi közigazgatást az államihoz hozzáigazítani. E "birodalmi" szervezési elv - ahogy azt a nagy bizánci szakértő Louis Bréhier nevezi -, a régi, az ősegyház által követett "térítési elv"- el szemben, a frissen államvallássá váló keresztyén egyház által is elfogadott axiómaszerű organizációs alapelvvé válik. Ahogy azt az egyetemes zsinatok kánonjai is mutatják, ezeken a korai synodusokon konzekvensen ragaszkodtak a korai egyházatyák a birodalmi szervezési elv - tehát a világi vagy birodalmi közigazgatás és az egyházi beosztás egybeesésének, illetve összekapcsolásának - szinte merev alkalmazásához.
Legvilágosabban a IV. Egyetemes zsinat (Chalcedonban 451-ben) 17. kánonja mondja ki, hogy: "Ha pedig császári hatalomból létesült egy város, vagy ezentúl létesülne, az egyházi paróchiák rendje a politikai és polgári formákat kövesse". Ehhez fűzi hozzá a tudós kommentátor, Berki Feriz: "Ebből az is következik, hogy az új alapítású, illetve felújított városok ahhoz az egyházmegyéhez kötelesek tartozni, amelybe politikailag is bekebeleztettek".[5] Ugyanezt hasonló tartalommal megismételte az u.n. Trulloszi zsinat 38. kánonja is: "Mi is megőrizzük az atyáink által alkotott kánont, amely így rendelkezik: ha császári hatalomból létesült egy város, vagy ezen túl létesülne, az egyházi dolgok rendje a politikai és polgári formákat kövesse".[6]
Ilyen számszerű szervezési szabályra sajnos jelenleg roppant szegényesek az adatok. Annyit mindenesetre tudunk, hogy a Diocletianus féle közigazgatási reformot követően, amikor kialakul a birodalom egységesített területi beosztásának hármas hierarchiája (praefectura-dioecesis-provincia), akkor egy egész praefecturába három dioecesis került, így összbirodalmi arányban pedig tizenkét dioecesis-t tartottak számon. Ám arra nézve nincs pontos adatunk, illetve csak változó számsorok vannak, hogy egy egész dioecesisen belül hány provincia volt. Márpedig ennek ismerete lenne a legfontosabb, mivel a provinciák közigazgatási székhelyein lévő egyházi vezetők lettek az episcopusok, azaz püspökök. Ha ezt megpróbálnánk reá applikálni az ezredforduló Európájára, akkor sajnos komoly eredményre nem juthatunk, mivel csak annyi képzelhető el, hogy a késő római területi beosztás netáni lappangó fennmaradása esetén a fenti szabály alkalmazásra került. Ebben az esetben talán egy-egy országot lehetne egy-egy dioecsis-sel megfeleltetni. Viszont a további dedukcióhoz szükséges püspök (provincia) szám pontosan nem ismert.
Legutóbb egyetemes jogtörténeti kutatások mutatták ki, hogy a késő római, illetve bizánci birodalomban hogyan alakult a közigazgatási beosztás. Ennek alapjául az egyetlen korabeli hitelesnek tartott gyűjtemény - a Notitia Dignitatum 420-ra datált - alapján kaphatunk tájékoztatást. E szerint látható, hogy a 300-as években a birodalom keleti praefecturáiban, mégpedig az Oriens-ben és az Illyricum-ban összesen 59 provincia volt. Ezen belül 7 dioecesis-t tartottak nyilván. Az alá tartozó közigazgatási szinten ugyanakkor a provincia számot illetően teljes equalitás nincs, de ha a katonai támadásoknak leginkább kitett és ezért - feltehetően - leggyakrabban változó két dioecesist (Oriens és Pontus) nem számítjuk (ahol időnkét 14 és 10 provincia is feltüntetve van) akkor a többi 5 dioecesisben kicsiny eltéréssel, de átlagosan 6-6 provincia volt beosztva.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
