Az Igazságügyi és Rendészeti Miniszter által IM/CIV/2006/MAGÁNJ/767. szám alatt előterjesztett A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény a gazdasági perek gyorsítását szolgáló módosításáról címet viselő Koncepció az elmúlt másfél évtized polgári eljárásjogi jogalkotásával összehasonlítva aránytalanul erősen egy politikai program-nyilatkozatnak ("vállalkozásélénkítés") való megfelelni igyekvést látszik tükrözni. Ehhez képest úgy véljük, hogy a tárgyalt jogintézmények nagy része anélkül került föl a megreformálandó ill. módosítandó szabályozások listájára, hogy a gyakorlat tényleges újítási igényt mutatna.
Általánosságban kritikaként fogalmazható meg az a reformmódszer, amelyet az előterjesztő a Koncepcióban alkalmazni javasol. Ez a módszer abban foglalható össze, hogy az eljárás gyorsítását, hatékonyabbá tételét szolgáló új szabályok egy része az összes polgári perre, míg egy jelentős másik része csak azon perekre lenne alkalmazható, amelyekben mind felperesi, mind alperesi oldalon gazdálkodó szervezet áll. Vitathatatlanok azok a gyakorlati érvek, amelyeket a Koncepció felhoz e módszer legitimálására (ügyvédkényszer finanszírozhatósága, világháló kapcsolat, általában jobb infrastrukturális háttér feltételezése a gazdálkodóknál.) Az egységes polgári bíráskodási szabályrendszer egyes féli csoportok mentén történő megbontása azonban szükségszerűen azt jelenti, hogy azonos államban, azonos időpontban adott esetben azonos fontosságú (pertárgyérték!) ügyekben ugyanazok a bíróságok más-más eljárási szabályok alkalmazásával járnak el.[1] A Koncepció ugyan kiemeli, hogy egy ilyen megoldás "alkotmányos és kifejezetten célszerű is", de ennek a kijelentésnek
- 239/240 -
semmiféle kézzelfogható alátámasztását nem adja.[2] A Koncepció állításával szemben az Alkotmány 57. §-a (bírósághoz való fordulás joga és annak tartalma) és 70/A. §-a (diszkriminációtilalom) az Alkotmánybíróság gyakorlata által is igazoltan azt követeli meg, hogy azonos jellegű anyagi jogi igények bíróság előtti érvényesítése a jogalanyok közötti különbségtétel nélkül, egységes eljárásjogi szabályok alapulvételével történjen. Ebben az első, általános megközelítésben is tehát már megkérdőjelezhető a reformtervezet azon kiindulópontja, amely a gazdasági pereket egy külön V. Részben kívánja speciálisan szabályozni. Végül nem tarthat számot érdemi megfontolásra a Koncepció azon hivatkozása, amely kiemeli, hogy a gazdasági perek már korábban is (1993 előtt) külön szabályozást kaptak a Pp.-ben, így a most tervezett reform igazából egy már a magyar perjogi tradícióban nem ismeretlen modellhez történő részbeni visszatérést jelentene. A vonatkozó V. Részt a törvényalkotó a rendszerváltás első éveiben éppen azért helyezte hatályon kívül, mert a "...mai gazdasági viszonyaink között - a felek egyenlőségének elvére is tekintettel - ilyen külön szabályozás nem tartható fenn."[3] Az igazságügyi miniszter ezen, 1992-ben írt hivatalos álláspontja nehezen egyeztethető össze a mostani, tehát másfél évtizeddel későbbi, mindenesetre legalábbis azóta stabilizálódott piacgazdasági viszonyok közötti azon törekvésével, hogy egy átfogó polgári eljárásjogi reform vezérelvévé a felekegyes csoportjai közötti különbségtétel váljon.
Az imént vázolt gondolatmenetet folytatva megítélésem szerint nem indokolható az sem, hogy a törvényalkotó a jelzett alapvető problémát hordozó szabályozási módszert úgy kívánja bevezetni, hogy a modellezéshez és a tapasztalatgyűjtéshez egyúttal az egész magyar bírósági szervezetet használja. A néhány év elteltével elvégzendő hatékonysági evaluáció és statisztikai felmérés a gazdasági peres szabályok gyorsító hatását illetően így lényegében megvalósíthatatlan, hiszen az érintett megyei bíróságoknak természetesen megmarad a már említett egyéb hatásköre is. Ezáltal az, hogy egy adott gazdasági per milyen hatékonyan és mennyi idő alatt zajlik le, nem kizárólag az új szabályok minőségétől, hanem egy sor ezeken kívül álló tényezőtől is függ majd. Modellezésre nem lehet egy egész bírósági fórumtípust használni, mert az általa ellátandó feladatok sokrétűsége nem fog lehetőséget adni tényleges statisztikai felmérésre és annak megítélésére sem, hogy az új szabályok alkalmasak-e az ösz-szes polgári peres eljárás céljaira. Külföldi - elsősorban a magyar jogot folyamatosan befolyásoló német - eljárásjogi jogalkotások követett és bevált módszere ezzel szemben egy-egy konkrétan meghatározott bíróságon való modellezés, ami a korábbi és az új szabályok érvényesülési hatásfokának tényleges
- 240/241 -
egybevetését teszi lehetővé. Járhatóbb és egyben hatékonyabb lenne az új szabályok egy, megfelelő alternatív illetékességgel felruházott bíróságon való kipróbálása. Ez azonban csak módszertani megjegyzés, ami természetesen nem változtat azon, hogy megítélésem szerint a féli különbségtételen alapuló reform megvalósulása nem kívánatos.
Nemzetközi kitekintés alapján kiegészítésként megjegyezhető, hogy a nagy külföldi jogcsaládok, de különösen is a magyar perjognak hagyományosan forrásul szolgáló külföldi eljárásjogi rendszerek (német, osztrák, francia eljárásjog) sem ismernek ilyen, kifejezetten a felek minősége szerinti különbségtételt. A Koncepció által ebben az összefüggésben említett külföldi példák is jellemzően nem egy ilyen felosztásra utalnak, hanem a polgári per tág értelemben vett alternatíváit szemléltetik, eltekintve a marginális spanyol példától.[4] Ahol valaha (a volt szocialista országokon kívül) ténylegesen egy részben elkülönült eljárásjogi szabályozás érvényesült, ott ez nem a felek közötti különbségtételen, hanem az elkülönült kereskedelmi anyagi jognak megfelelően létrehozott külön bírósági szervezeti megoldáson, speciális bírósági személyi feltételek megteremtésén alapult.[5] A Koncepció által is visszatérően hivatkozott és a magyar jogfejlődés szempontjából hagyományosan irányadó német perrendtartás szigorúan a pertárgy mentén differenciál eljárási szabályok között, de sehol sem a felek kiléte, gazdálkodói stb. minősége alapján.
A " B " pont alatt tárgyalt egyezségkötés elősegítése olvastán nem derül ki, hogy végül milyen konkrét szabályozással kívánja a Koncepció elősegíteni a perbeli egyezséget. Kiemeli, hogy a törvény pusztán lehetőségként szabályozza az egyezségkötés bíróság általi megkísérlését, ugyanakkor - a magyar társadalmi környezetre tekintettel - a német polgári perrendtartás 278. §-ában szabályozott egyezségi tárgyalás intézményét nem tekinti megvalósíthatónak, s pusztán általánosságban veti fel azt a kérdést, hogy az alapelvek között rögzítésre kerüljön-e a bíróságnak azon feladata, mely a jogvita békés úton történő rendezésének elősegítésére irányul. Ezen túl a javaslat úgy tesz, mintha az intézmény nem működne a gyakorlatban. Ezzel szemben a bíróságok a gyakorlatban ténylegesen gyakran felhívják a felek figyelmét az egyezségkötés lehető-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
