A Lisszaboni Szerződés[1] több évtizedes folyamatot zárt le az Európai Unió jogforrási rendszerének megújítását illetően. Az alapító szerződések hatályba lépését követően[2] a jogforrási rend hosszú évtizedeken keresztül lényegét tekintve nem változott. Bár a reform erőteljesebb gondolata az 1980-as évek közepén felmerült, érdemibb változást az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés[3] hozott a második és harmadik pilléres specifikus jogi aktusok bevezetésével. A rendszeren nem változtatott az Amszterdami[4], majd a Nizzai Szerződés[5] sem. Rendszerszintű változást az Alkotmányos Szerződés[6] irányzott elő, az azonban az ismert okok miatt nem lépett hatályba. Ennek főbb elemeit bizonyos módosításokkal átvette és átmentette a Lisszabonban 2007. december 13-án aláírt és 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés.
Jelen tanulmány bemutatja a Lisszaboni Szerződés által a másodlagos jogként ismert intézményi aktusok terén hozott változásokat, utalva a "Lisszabon előtti" másodlagos jogforrási rend fő elemeire, az Alkotmányos Szerződés reform elképzeléseire. Jelen tanulmány arra keresi a választ, hogy a Lisszaboni Szerződéssel sikerült-e elérni a célul kitűzött érthetőséget, átláthatóságot, egyszerűsítést az intézményi jogi aktusok terén.
Az Európai Unió, mint sajátos nemzetközi szervezet, sui generis, szupranacionális jogrendszerrel és sui generis jogforrási rendszerrel rendelkezik.
Az uniós jog forrásai és jogi aktusai az elemzés különböző szempontjai alapján sokféleképpen tárgyalhatóak és rendszerezhetőek.
1. Az EU jogforrási rendszere tagolható aszerint, hogy az Unió melyik pillérében folytatott együttműködésre vonatkoznak.
A közösségi jognak az I. pillérben kialakult egy zártabb, strukturáltabb, szupranacionális formája, mely valódi jogrendszerként működött. A II. és III. pillér a klasszikus nemzetközi jogra jellemző államközi/kormányközi együttműködés formáját öltötte, a szabályozás inkább a tagállamok megállapodásainak egy sajátos csoportját jelentette, amelyekben a tagállamok egyhangúlag döntöttek. A szabályok többsége nem volt közvetlenül alkalmazható a tagállamok nemzeti jogában.
A Lisszaboni Szerződés megszüntette a korábbi pilléres rendszert, az Unió egészére kiterjesztette a korábbi közösségi jogi szabályozási modellt. Az uniós jogon belül speciális szabályozási területként megmaradt a közös kül- és biztonságpolitika.
A 2009. december 1-je előtt elfogadott jogi aktusok azonban továbbra is hatályban maradnak és megtartják korábbi elnevezéseiket.[7]
2. Egy másik csoportosítás megkülönböztető ismérve az, hogy az egyes aktusok milyen fokú normapotenciával rendelkeznek. Mi érvényesülésük és jogi kikényszeríthetőségük tényleges határa.
a) Egyrészt vannak azok a jogi aktusok, amelyek teljes értékű normák, jogilag kötelező erővel rendelkező jogszabályok, lex perfecta-k, az Unió jogalkotásra hivatott szervei alkották általános tényállásokhoz, általános hatályú rendelkezést tartalmaznak, közvetlen érvénysülésre tarthatnak igényt, bíróság előtt kikényszeríthetőek, avagy ha nem is teljes értékű normák, de az alapító szerződések szerint szabályozott jogi aktusok (ún. Formalakt)
b) Másrészt léteznek az ún. "egyéb jogcselekmények" (sonstige Rechtshandlungen), melyek szorosan véve nem normatív tartalmúak, de szintén forrásai, részei az EU jogi instrumentáriumának. [8]
3. A jog rétegződésének elmélete alapján az uniós jog három rétege különböztethető meg. [9]
a) Az Európai Unió alapjait a tagállamok által alkotott nemzetközi szerződések (alapító szerződések, azokat módosító és kiegészítő szerződések) képezik. Ezekben a tagállamok közvetlen jogalkotóként megalkották a nemzetközi szervezet legalapvetőbb szervezeti, eljárási, hatásköri és érdemi együttműködési szabályait. Ezek a szabályok adják az Unió működésének alapját és kereteit, egyben a legmagasabb szintű szabályokat alkotják (eredeti vagy elsődleges szabályok). A szerződésekben mutatkoznak meg, vagy vezethetőek le azok az általános jogelvek, amelyek áthatják az uniós jogalkotást és jogalkalmazást.
b) Az uniós jog második rétegét az uniós intézmények által alkotott szabályok alkotják. Ezen a területen közvetlenül nem a tagállamok, hanem az alapító szerződéssel létrehozott intézmények a jogalkotók. Az alapító szerződésekben foglalt felhatalmazás alapján az intézmények által alkotott szabályok több formában jelennek meg (származtatott vagy másodlagos uniós jogszabályok). Ide sorolhatóak a Közösségek, később az Unió által más államokkal vagy nemzetközi szervezetekkel kötött nemzetközi egyezmények.
c) Az uniós jog harmadik rétegét az Európai Unió Bírósága által kialakított és sokszor jogszabályokká szilárduló állandó gyakorlat (esetjog) képezi. Az uniós bíróságok sok esetben tartalmilag jogalkotást is végeznek.[10]
4. A jogirodalomban legáltalánosabban elterjedt az alanyi jogforrások alapján, tehát a norma és a jogi aktus alkotója alapján történő csoportosítás.
Általában a jogforrásokat három csoportba szokás osztani, mely csoportok belső összetétele, azaz egyes jogforrás típusok besorolása szerzőnként eltérhet.
a) Az elsődleges jogforrások alkotói a tagállamok. Ide sorolhatóak:
- az alapító szerződések, a hozzájuk fűzött jegyzőkönyvek, nyilatkozatok,
- az alapító szerződések módosításai, a hozzájuk fűzött jegyzőkönyvek, nyilatkozatok,
- a tagállamok által egymás között kötött nemzetközi szerződések,
- a többségi álláspont szerint az általános jogelvek,[11]
- bizonyos nézetek szerint az Európai Bíróság gyakorlatában kialakított doktrinák. [12]
Az alapító szerződéseket és azok módosításait szokás az Unió "alkotmányjogának" nevezni.[13]
b) A másodlagos (származékos) jogforrások körébe egyrészt az Unió intézményei által az alapító szerződésekben biztosított jogalkotási hatáskör keretében alkotott jogszabályok, jogi aktusok tartoznak. A másodlagos jogforrások másik nagy körét adják a Közösség/Unió által kötött nemzetközi szerződések, melyeknek az Unió részese, valamint az ún. vegyes nemzetközi szerződések, ahol szerződő félként nem csak a Közösség/Unió, hanem a tagállamok is szerepelnek. E szerződések, mint az uniós jogrend részei, kötelezőek az intézményekre, így a "Szerződés az Európai Unió működéséről" (továbbiakban: EUM-Szerződés) 216. cikk (2) bekezdéséből következően elsőbbséget élveznek az intézmények jogi aktusaival szemben.[14]
c) A harmadik csoportba sorolhatóak az egyéb jogforrások, melyek közös gyűjtőnév alatt "kiegészítő", "speciális" vagy "nem nevesített jogforrásoknak" nevezhetőek. Ezen források általában nincsenek nevesítve az alapító szerződésekben, de a gyakorlat és a jogirodalom is úgy kezeli őket, mint az uniós jog forrásait. Ezek mintegy szokásjogi úton váltak az EU jogi forrásaivá, nagy részüket az Európai Bíróság ítélkezési, jogértelmezési gyakorlata alakította ki. Ebbe a harmadik csoportba tartoznak:
- az atipikus aktusok,
- az Európai Bíróság esetjoga,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
