Dr. Dudás Ferenc: Az ajtók soha nem záródnak, avagy mikor és meddig nem késő újat kezdeni? (Jegyző, 2023/3., 57-58. o.)

Ugye mindenki számára ismert az, ami a címben van? S mivel itt a nyár, most mindenki át- és végiggondolhatja a hogyan és merre tovább kérdését.

Talán így lehetnek ezzel azok is, akik örök hárítóként neki sem indulnak és bele sem kezdenek. Mivel az ő lemondással együtt járó tapasztalatuk és örök tanulságuk: minek belekezdeni, úgysem fog sikerülni. Talán az ő kedvükért is, most ezúttal kicsit tekintsünk rá arra, hogy van-e igazság abban, hogy: Az ajtók soha nem záródnak? Avagy mikor és meddig nem késő újat kezdeni?

A lényeget megjelenítő és kifejező kép után nyomban következzen is két rövid történet arról, hogy miért érdemes magunknak kezelni az előttünk lévő, s utunkba akadó ajtókat.

Mivel egyáltalán nem mindegy, hogy azok nyitva állnak, vagy éppen az orrunk előtt csukódnak be:

A fent említett történetek alanya és főhőse két ma már szenior korosztályba tartozó (volt) köztisztviselő. Mindketten monomániásan hisznek abban, hogy az ajtókat mindig saját maguknak kell kezelni. Az első főhősünk e nyár elejére immár a hetedik szakdolgozatát írta és védte meg, ennek eredményeként a matematikával kissé hadilábon álló alanyunknak hamarosan a hetedik diplomáját fogják a kezébe nyomni. A szkeptikusok köréből persze mondhatja bárki, hogy kissé öncélúnak tűnhet ennyire csúcsra járatni a LifeLongLearninget. S hogy miért csinálja? Talán azért, mert megtalálta az ajtó kulcsát és nem várt arra, hogy azt előtte becsukják mások. S az sem mellékes, hogy mindez nem rossz taktika lehet például a Mr. Alzheimer elleni hadjáratban.

A második főhősünk sorrendiség nélkül még az előzőt is lepipálta. Mivel ő egy bárkit inspiráló, rendkívüli és egyáltalán nem mindennapi tettre vállalkozott. Képzeljék, arra, hogy nyugalmazott köztisztviselőként átvitorlázza a földet. Mindezt egy nemzetközi legénység hölgy tagjaként vállalta be. Az érintett nulla vitorlás-tapasztalattal 60+-oson döntött úgy, hogy körbehajózza a glóbuszt egy amatőröknek szóló versenyen.

Ugye néhányan meglepődünk? Hogy így is lehet!

Miért volt fontos ezekről szólni? Elsősorban azért, hogy bátorságot és példát merítsünk a két fenti történetből. Mivel másoktól soha nem szégyen tanulni.

S most ismét azokhoz szólunk, akik üzemszerűen félnek a változástól és az azzal együtt járó kiszámíthatatlanságtól. Mivel erre nincsenek szabályok, elsőként fontos annak tudatosítása, hogy bármennyire is szeretjük, meg kell tanulnunk elengedni a kényelmesnek tűnő (vagy annak látszó) megszokott helyzeteket. S ne tekintsük közhelynek és olcsón hangoztatott szlogennek abból a bizonyos komfortzónából történő kilépés kényszerét és lehetőségét. Meg kell tanulni elébe menni és erőforrásnak tekinteni azt, hogy ma olyan időket élünk, amelyben csak a folytonos változás állandó.

Éppen emiatt:

- bátran idézzük fel és éljük át újra azt, amikor valamikor (korábban) valamiben sikeresek tudtunk lenni és be és fel mertük vállalni az ugrás és a váltás - egyáltalán nem könnyű - kockázatát;

- önmagunk vállon veregetése nélkül és helyett gondoljunk például arra, hogy mi volt az a fontos cél (helyzet vagy kényszer), amely miatt ezt meg mertük tenni és be mertük vállalni;

- akár a legkisebbnek tűnő feladatokkal, tennivalókkal és problémákkal kezdve próbáljuk meg priorizálni a tennivalóinkat, tudatosan felvállalva annak döntését, hogy mi a fontos és mi a kevésbé fontos számunkra;

- végre kezdjük el begyakorolni és megvalósítani azt, hogy nem mondunk mindenre nyomban igent. És ha kell, akkor a saját érdekeinket felvállalva és bátran képviselve végre nemet mondunk azokra a dolgokra, amelyek: nem előre visznek, csak hátráltatnak, vagy éppen visszafelé húznak vagy akadályoznak bennünket;

- 57/58 -

- a kis lépések és nagy türelem jegyében bátran ünnepeljük meg magunkat akkor, ha úgy érezzük, hogy képesek vagyunk tartani az új és jó irányt.

Éppen emiatt nem elfutni kell, hanem beleállni. Meg kell tanulni bízni önmagunkban és a folyamatban.