Rovatunkban ezúttal Hack Péter, Farkas Ákos, Bodor Tibor, Túri András, Láng László és Bánáti János fejtik ki véleményüket.
A 2002. évi I. törvény (novella) hatálybalépése egyértelműen visszalépést jelent a büntetőeljárási jog reformjában. Míg az 1998. évi XIX. törvény (új Be.) a reform eredeti koncepciójával egyezően kifejezetten progresszív változásokat hozott létre, addig a novella az új kódex megalkotásának értelmét megkérdőjelező módon konzerválta az 1973. évi I. törvényben (Be.) szabályozott eljárási rendet. Tekintettel arra, hogy a Be. hatályos szabályainak megalkotása - a benne található korszerű garanciális elemek ellenére is - rendőrállami korszakban készült, a novella megalkotásával a fokozatosan jogállamivá váló eljárási jognak azokat az elemeit erősítették meg, amelyek a jogállammal ellentétes tradíciókra épültek.
A rendszerváltást követően a büntetőeljárás szabályozását tekintve két út nyílt meg a jogalkotó előtt. Az egyik lehetőség a joganyag folyamatos korszerűsítésének útja a hatályos törvény módosításával. Mivel 1990 óta számos jogterületen jól működött ez a gyakorlat és a büntetőeljárási törvény is mindmáig - ugyan számos módosítással - hatályban van, magyarázatra szorul, hogy miért a másik lehetőséget, az új kódex megalkotását választotta a törvényhozó.
Az új törvény megalkotásának szükségességét a Be. szabályozási elveit meghatározó kormányhatározatban találhatjuk, amely nyolc pontban sorolta fel azokat az elveket, amelyek az új törvény megalkotását meghatározzák. A koncepció rögzítette a következőket. "1. A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el kell határolni a rendőri, ügyészi és bírói teendőket. 2. Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben - legalábbis az alaptípust tekintve - érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga. 3. A társasbíráskodás elvét továbbra is fenn kell tartani, de a mai szabályozáshoz képest szélesíteni kell az egyesbíró jogkörét. 4. Az alapjogok védelmében a tárgyalást megelőző szakaszban is meg kell teremteni az egyes eljárási cselekményeknél a bírói közreműködést. 5. A jogorvoslati rendszert akár a három-, akár a négyszintű bírósági szervezet keretében úgy kell kialakítani, hogy biztosítani lehessen a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét. 6. A büntetőeljárás során szélesíteni kell a sértett igényérvényesítési lehetőségeit és eljárási jogosítványait. Megfelelő korlátok között meg kell engedni, hogy a sértett pótmagánvádlóként járhasson el. 7. Az alaptípusnak tekintendő eljárás mellett - ahol a tárgyalás dominál - ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat, amelyek megfelelő alkalmazása lehetőséget ad az ügyek differenciált elbírálására. 8. Az eljárási reform sikerének érdekében az igazságügyi szervezeti jog szabályozási területére eső problémákat (ülnökrendszer, védői kirendelés) meg kell oldani."[1]
A koncepció meghatározását követően az igazságügy-miniszter által megalakított, a kodifikációt előkészítő bizottság 1997 júniusában adta át a kész javaslatot a miniszternek. A bizottság "az 1994-ben elfogadott, a szaklapokban, értesítőkben közzétett, ismert koncepció alapján"[2] dolgozta ki a javaslatot. A széles körben ismert koncepcióval szemben kezdetben nem fogalmazódtak meg szakmai ellenérvek. Nyilvánvaló, hogy az elfogadott elvek korszerűbbé, hatékonyabbá, (ha a kidolgozott egyszerűsítő jogintézményeket megfelelően alkalmazzák) gyorsabbá, a nemzetközi normáknak megfelelőbbé tehették volna az eljárásokat. Így azután érthető, hogy senki nem volt, aki ezekkel a törekvésekkel vitába szállt volna. Mire a koncepcióból javaslat született, már számos ellenérv megfogalmazódott. A Legfőbb Ügyészség féltette az ügyészséget attól, hogy mind a nyomozásban, mind a tárgyaláson növekvő munkaterhet nem tudja elviselni, a nyomozó hatóságok attól tartottak, hogy csökkennek jogosítványaik, a Legfelsőbb Bíróság tartott a tárgyalások elhúzódásától és számos helyen szerette volna megtartani az egyfokú jogorvoslati rendszert.[3]
Utólag látható, hogy a törvényjavaslatot támogatók hibát követtek el, amikor alábecsülték ezeket a kritikákat. Mindenekelőtt hiba volt alábecsülni azoknak a politikai érdekérvényesítő képességét, akik ezeket a kritikákat megfogalmazták. Hiába gondolták ugyanis a javaslat támogatói, hogy a büntetőeljárás szabályainak megalkotásakor elsődlegesen annak az évi több százezer állampolgárnak a szempontjait kell figyelembe venni, akik az eljárás alanyává válnak mint sértettek, tanúk vagy terheltek. Ezzel a tömeggel nehéz volt megismertetni az új törvény előnyeit, hiszen a kormányzat és a javaslatot támogató politikai erők a törvényt mint szűken vett szakmai ügyet kezelték és nem mint jogállami vívmányok összességét. Így aztán az a néhány ezer bíró, ügyész és nyomozó, aki okkal vagy ok nélkül úgy gondolta, hogy az új törvény megnehezíti az életüket, sikerrel szállhatott szembe az eljárási rendet korszerűsítő törekvésekkel.
Az új Be. kétségtelenül a korábbi szokások megváltoztatására késztette volna a jogalkalmazókat. Évtizedek óta bevett, szinte generációról generációra öröklődött gyakorlatokon kellett volna változtatni. A szakmai rutin és kapcsolatrendszer jelenleg sikert jelentő elemeihez képest az új törvény vitathatatlanul nagyobb szerepet szánt a szakmai ismereteknek,
- 49/50 -
az igényes és színvonalas munkavégzésnek és a kreatív, kezdeményező jogalkalmazói szemléletmódnak. Könnyen belátható, hogy ez sokakat megijesztett, de még azokat is szkeptikussá tette a reformmal szemben, akik valószínűleg meg tudtak volna felelni a megnövekedett szakmai követelményeknek, de a megszokás hatalma és kényelme erősebb volt, mint a megújulásban rejlő kihívás.
Ha áttekintjük, hogy az 1998. évi XIX. törvény elfogadása óta a hatályos Be.-ben bekövetkezett változások hogyan válogattak az új Be. rendelkezései közül, látható, hogy az új törvényből többnyire a hatóságoknak kedvező elemek beemelése történt a hatályos szabályozásba. Így bekerültek a törvénybe a különösen védett tanúkra vonatkozó rendelkezések,[4] az úti okmány elvétele,[5] a zár alá vétel és a biztosítási intézkedés hatóságoknak kedvező új szabályozása.[6] A hatóságok helyzetét könnyíti a fedett nyomozókra és az együttműködő gyanúsítottakra vonatkozó szabályok bevezetése,[7] a vádemelés elhalasztása lehetőségének kiszélesítése.[8] (Kétségtelenül történt néhány olyan módosítás is, amely a felek helyzetét könnyíti, így például a hatóság iratairól készített másolatokra vonatkozó szabályozás[9] vagy a lakhelyelhagyási tilalom szabályait módosító rendelkezések.[10])
Érdemes azonban áttekinteni, milyen rendelkezések nem kerültek bevezetésre 1998 óta, holott nem igényeltek volna különösebb szervezeti átalakítást az igazságügy rendszerében és különösebb költségkihatással sem jártak volna. Mindmáig nem lépett érvénybe a pótmagánvád intézménye,[11] a képviselőkre és a segítőkre vonatkozó rendelkezések,[12] a tanú érdekében eljáró ügyvéd intézménye,[13] amely semmilyen többletmunkát vagy költséget nem okozott volna a hatóságoknak. Nem kerültek be a hatályos szövegbe a nyomozás és az előzetes letartóztatás két-, illetve hároméves objektív határidői sem.[14] Hiába keressük az 1998 óta bekövetkezett módosítások között a közjegyzői vagy ügyvédi irodában, továbbá egészségügyi intézményben végzett házkutatás,[15] illetve az ugyanitt végrehajtott lefoglalás,[16] vagy a terhelt és a védő közötti írásos kommunikáció lefoglalásának tilalmára vonatkozó rendelkezéseket.[17] A sort még lehetne folytatni. Az itt említett törvényhelyek a jelenleg hatályos Be. szerkezetének megbontása nélkül bevezethetők lettek volna. Sokat elárul a jogalkotási folyamat mögött meghúzódó törekvésekről az, hogy éppen ezek a rendelkezések nem fértek bele az 1998 óta megszületett számos novella egyikébe sem. Ennek egyetlen magyarázata, hogy mindezek a lépések oly módon növelnék a jogállami garanciákat, hogy azzal az ügyben eljáró hatóságok dolgát némileg nehezítenék.
Az új törvény megalkotói elmulasztották egyértelművé tenni a szakma és a közvélemény előtt, hogy a nemzetközi normáknak is eleget tevő, kor-szerű jogállami jogalkalmazás magasabb követelményeket állít a nyomozók, az ügyészek és a bírák elé, mint a szocialista jogalkalmazás rendőrállami gyakorlata. Ha az új követelmények egyértelműen megfogalmazódtak volna, akkor az igazságügyi reform keretében bekövetkezett státusz- és fizetésrendezés ezekkel az új követelményekkel együtt jelentkezhetett volna, és mind az érintettek, mind a közvélemény számára világossá vált volna, hogy az igazságszolgáltatás költségvetési támogatásának növelése színvonalasabb és hatékonyabb igazságszolgáltatást eredményez.
Hibának bizonyult az új Be. és az ítélőtáblákra vonatkozó rendelkezések kormányzati cikluson átnyúló hatályba léptetése. Ez a körülmény lehetővé tette a reformot ellenzők megszerveződését és ezen keresztül a reform megfékezését. Mindezt anélkül, hogy a kérdésről igazi szakmai vita folyt volna. Ennek híján nem tisztázódott az a kérdés, miért helyes, ha a szervezetek a saját igényük szerint alakítják az eljárási rendet ahelyett, hogy a korszerű jogállami eljárási rendhez alakítanánk az azt végrehajtani képes, optimális méretű és működésű szervezetet.[18] A nyilvános vita rávilágíthatott volna arra is, hogy tekinthető-e a büntető igazságszolgáltatás a benne részt vevő hatóságok "magánügyének", ahogyan az az elmúlt évtizedekben Magyarországon történt, vagy az eljárási rend kialakításakor figyelembe kell venni azok szempontjait is, akik nem hatósági minőségben vesznek részt az eljárásban.
A büntetőeljárás korszerűsítésnek ellenfelei, akik a 2002. évi I. törvény támogatóiként jelentek meg, legalább két kérdésben adósak maradtak a válasszal. Egyrészt meg kellene indokolni, hogy az új Be.-ből kihagyott reform jelentőségű elemek nélkül hogyan lehet biztosítani a szakmailag a mainál színvonalasabb, a jogállami követelményeknek megfelelő eljárási rendet. Másrészt meg kellene magyarázni, miből táplálkozik az a hit, hogy pusztán a nyomozók, ügyészek és bírók számának és fizetésének emelésével gyorsítani lehet az eljárásokat és növelhető azok hatékonysága.
Figyelemre méltó, hogy miközben 1990 óta mindhárom kormányzat prioritásként kezelte a helyi bíróságok megerősítését, a helyi bíróságok előtt egy évnél hosszabb idő óta folyamatban lévő ügyek aránya az 1991-es 3,85%-ról 2000-re már 37,65%-ra emelkedett.[19]
Tekintettel arra, hogy a 2002. évi I. törvény eredményeként a büntetőeljárások rendje nem tér el az 1973 óta hatályban lévő törvény által kialakított gyakorlattól, a jelenlegi helyzet konzerválja a régi gyakorlat minden hátrányát és korlátját.
- 50/51 -
A novella három ponton roppantotta meg legvilágosabban az új Be. koncepcióját. Az első a nyomozás szerepe és az ügyész feladata a nyomozás során. A második a tárgyalás kontradiktórius jellegének csökkentése. A harmadik a jogorvoslati rendszer.
Azzal, hogy az új Be. a nyomozás irányítását az ügyészre bízta, kísérletet tett arra, hogy a nyomozások szakszerűségét biztosítsa. Jelenleg ugyanis azzal az ellentmondással kell szembesülni, hogy míg az igazságszolgáltatási reform keretében növekedtek a bírákkal és az ügyészekkel kapcsolatos szakmai követelmények (a korábbi kétéves fogalmazói idő háromra emelkedett, a törvény bevezette a korábban nem kötelező egyéves titkári időt, a bírák esetén az ezt követő kinevezés határozott időre - három évre - szól), addig az ügyek kimenetelére döntő befolyással rendelkező nyomozók kapcsán a szakmai követelmények meglehetősen hézagosak. Nem ritka, hogy a vizsgálók nem rendelkeznek még rendőrtiszti főiskolai végzettséggel sem. Így azután érthető, hogy olyan abszurd helyzetek alakulnak ki, mint az egyik vidéki nagyvárosban, ahol a törvényes zálogjoggal élő bérbeadók ellen több esetben sikkasztás gyanújával indítottak nyomozást, egészen addig, amíg egy ügyvéd meg nem mutatta a vizsgálóknak a hatályos Ptk. rendelkezéseit, amelyről - mint kiderült - korábban nem hallottak.
Ezen a helyzeten két módon lehet változtatni. A jogszabályokban szigorú szakmai követelményeket lehetne támasztani a rendőrökkel szemben. Ebben az esetben lényegesen növelni kellene a fizetéseket is, hogy a pálya vonzza és megtartsa a diplomás rendőrtiszteket. Ezen az úton minimum öt, de inkább tíz év alatt lehet eljutni oda, hogy az ügyeket vizsgáló nyomozók kivétel nélkül szakmai képzettséggel rendelkező rendőrtisztek legyenek. Ennél gyorsabb változást ígért az új Be. megoldása, amely a nyomozások ügyész általi irányítását vezette volna be.[20] Ez a konstrukció egyidejűleg emelhette volna a nyomozások szakmai színvonalát, hatékonyabbá tehette volna azokat, növelve annak esélyét, hogy a vádemelés eredményeként megszülető ítéletekről visszajelzést kapjanak a nyomozók.
Az ügyészség ily módon megnövekedett munkaterhét mérsékelte volna a vádemelés mellőzésének intézménye[21], a vádemelés elhalasztásának kibővített esetei[22] és az ügyész tárgyaláson való jelenlétének eseteit csökkentő rendelkezések[23]. Ugyancsak csökkenthetik az ügyészi munkaterheket a külön eljárások új szabályai, különösen a távollévő terhelttel szembeni eljárások[24] és a tárgyalásról lemondás szabályai[25] (amennyiben jól élnek vele).
Inkább elvi,[26] mintsem gyakorlati jelentősége van a tárgyaláson a felek általi kikérdezés lehetőségének. Tekintettel arra, hogy az ügyek nagy többségében az ügyész nincs jelen a tárgyaláson, amúgy is ritkábban fordulhatna elő, hogy a vádlott és a tanúk kihallgatása a felek által történjen. Ebben a körben kompromisszumként elképzelhető, hogy a 2001. évi I. törvény által az új Be. 295. §-ában lehetővé tett fakultatív kikérdezés néhány éves gyakorlati tapasztalata után lehetne visszatérni az 1998. évi XIX. törvény eredeti - a felek általi kikérdezésre épülő - rendelkezéséhez.
A harmadik terület a jogorvoslatok kérdése. Az új Be. kétfokú rendes jogorvoslatot vezetett volna be, amit azonban a novella eltörölt, és fenntartotta az egyfokú rendes jogorvoslatot. Meggyőződésem szerint a kétfokú jogorvoslat nem szükségképpen növelte volna az eljárások időtartamát. A reform fontos, a jogorvoslati eljárással együtt vizsgálandó része a hatásköri szabályozás megváltoztatása. A helyi bíróságokon jelentkező elmaradások egyik legfontosabb oka ezen bírósági fórumok túlterheltsége. Mivel az 1992. évi LXIX. törvény a Be. 25. § g) pontját hatályon kívül helyezte, nagyszámú, viszonylag bonyolult vagyon elleni bűncselekmény került a megyei bíróságok hatásköréből a helyi bíróságok hatáskörébe. Az új Be., szembesülve a kialakult helyzettel, ezeket az ügyeket ismét a megyei bíróság hatáskörébe utalta volna, ezzel lényegesen tehermentesítve a helyi bíróságokat.[27] Annak elkerülésére, hogy az így megnövekedett elsőfokú ügyterhelésű megyei bíróságoktól a másodfokra jutó ügyek ne terheljék tovább az amúgy is túlterhelt Legfelsőbb Bíróságot, kézenfekvőnek látszott az ítélőtáblák bevezetése.
A koncepció szerint a táblák a helyi bíróságnál induló ügyek harmadfokú, a megyei bíróságnál első fokon induló ügyek másodfokú fórumai lettek volna. A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróságok elsőfokú hatáskörébe tartozó ügyeiben harmadfokú fórum lett volna.
Az új Be.-ben a másodfokú eljárást érintő leglényegesebb változás az lett volna, hogy kiszélesíti a másodfokú bíróság reformációs jogkörét. Az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát megalapozatlanság esetén "a másodfokú bíróság általában nem helyezi hatályon kívül, hanem - akár bizonyítás útján is - maga küszöböli ki a megalapozatlanságot".[28]
Könnyen belátható, hogy minél kevesebb ügy kerül vissza megismételt elsőfokú eljárásra, annál könnyebben birkóznak meg az elsőfokú bíróságok a hatáskörükbe tartozó ügyekkel. Amikor a novella a hatásköri szabályokat módosította[29] és változatlanul széles körben meghagyta a másodfokú bíróság kasszációs jogkörét, akkor lényegében konzerválta a helyi bíróságok túlterheltségét.
- 51/52 -
A Legfelsőbb Bíróság kivonása az ítélkezésből azzal az abszurd következménnyel járt, hogy a reform tíz éve alatt mindössze a Legfelsőbb Bíróság megkettőződését könyvelhetjük el látványos eredményként. Ez pedig a szervezetek hatékony működtetésével éppen ellentétes döntés; nem véletlen, hogy az élet minden más területén éppen a szervezetek fúziójának lehetünk tanúi. A bírósági rendszer kárvallottjai, a helyi bíróságok és az azok eljárásaiban érintett több százezer állampolgár érdekei egyértelműen az 1998-as törvény rendelkezéseinek helyreállítását indokolják.
Míg az új Be. számos progresszív javaslatának megtorpedózása, illetve a bevezetés halogatása mögött többnyire az önös érdekeiket érvényesítő hatóságokat látjuk, az óvadék esetében más a helyzet. Ezt az intézményt politikai megfontolásból nem lehetett mindeddig hatályba léptetni. Érdekes, hogy 2001-ben szinte ugyanazokkal az érvekkel utasították el az óvadék bevezetését, mint 1987-ben, amikor először folyt vita alkalmazásáról.[30] Az óvadék bevezetésének határozatlan időre való elhalasztása szakmai érvekkel nem indokolható. Ugyanakkor hiba lenne túlzott várakozásokat fűzni az óvadék intézményéhez. Véleményem szerint az igazán fontos változás az, hogy az előzetes letartóztatás egyeduralmát oly hosszú idő után megtörte a törvény.[31] A lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet különböző fokozatai végre lehetővé teszik a bíró számára, hogy ne csupán a letartóztatás vagy szabadlábra helyezés alternatívái közül válasszon, hanem egy viszonylag széles skálán találja meg a szükséges és elégséges kényszerintézkedést. Ha ez a skála bővül az óvadék intézményével, az tovább javíthat a helyzeten, de ezen a területen az igazi nagy fordulat már megtörtént.
A 2002-ben megválasztott parlament vélhetően változtatni fog a büntetőeljárási törvényen. Erre optimális megoldást jelenthetne, ha a törvény 2003. január 1-jei hatálybalépését legkésőbb 2003. július 1-jéig elhalasztják, és a rendelkezésre álló időben (még 2002 őszén) módosítják a 2002. évi I. törvénnyel módosított 1998. évi XIX. törvényt oly módon, hogy az új Be. progresszív, a jogállamiság érvényesülését előmozdító elemeit újra visszahelyezik a törvénybe. Az így nyert idő elégséges lehet ahhoz is, hogy a budapesti Ítélőtábla és Fellebbviteli Főügyészség mellett létrejöjjön még legalább két tábla és főügyészség.
JEGYZETEK
[1] 2002/1994. (II. 14) kormányhatározat.
[2] Király Tibor: Kódexjavaslat a büntetőeljárási jogról, I, Collega, 1997/1, 9.
[3] Uo, 9-10.
[4] Az 1998. évi LXXXVIII. törvény 10. §-ával módosított 1973. évi I. törvény 64/A. §.
[5] Az 1999. évi CX. törvény 66. §-a által beiktatott 99/D. §-a a hatályos Be.-nek.
[6] A 2001. évi CXXI. törvény által beiktatott, 2002. április 1-jén hatályba lépett új rendelkezések.
[7] Az 1998. évi LXXXVIII. törvény vonatkozó rendelkezései.
[8] Az 1998. évi LXXXVIII. és az 1999. évi CX. törvény rendelkezései.
[9] Az 1998. évi LXXXVIII. törvény 22. §-a által beiktatott 119/B. §.
[10] Az 1999. évi CX. törvény 65. §-ával megállapított szabályok.
[11] Új Be., 53. §.
[13] Uo., 80. §.
[14] Uo., 132. § (3), 176. § (2).
[15] Uo., 149. § (6).
[16] Uo., 151. § (3).
[17] Uo., 152. § (2).
[18] Figyelemre méltó, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság kialakítása hogyan történt. Először az eljárási szabályokban egyeztek meg, majd az eljáráshoz alakították az optimális szervezetrendszert és nem fordítva.
[19] A bűnözés és jogkövetkezményei, 11. A közvádas büntetőügyek időtartama, Budapest, Igazságügyi Minisztérium Kodifikációs Elemző és Statisztikai Főosztály, 2001.
[20] Új Be., 28. § (2).
[21] Uo., 221. §.
[22] Uo., 222. §.
[23] Az új Be. 241. § (1) bekezdése az ötéves vagy ennél súlyosabb szabadságvesztésnél írja elő első fokon az ügyész jelenlétét, míg a hatályos szabályozás a bűntetti eljárásban mindig (vagyis a hároméves vagy annál súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűntettek esetén).
[24] Új Be., XXIV. fejezet.
[25] Uo., XXV. fejezet.
[26] Az elvi jelentőséget részletesen kifejtettem A kihallgatás rendszere a tárgyaláson című cikkemben: Collega, 1997/6, 14-15.
[27] Új Be., 16. § (1) g)-j) pontjai lényegesen csökkentették volna a helyi bíróságok munkaterhét.
[28] Berkes György: Kódexjavaslat a büntetőeljárási jogról, III, A bírósági eljárás, Collega, 1997/3, 11.
[29] 2002. évi I. törvény 7. §.
[30] Az 1987. évi IV. törvény előkészítése során már felmerült az óvadék bevezetésének szükségessége, de végül csak a Be. 393/A. és 393/B. §-okban szabályozott biztosíték jött létre helyette.
[31] Az új Be. ezen rendelkezései közül néhány már az 1999. évi CX. törvény 65. §-ával bekerült a hatályos törvénybe, növelve azoknak az eseteknek a számát, amikor a felek számára kedvező rendelkezést emelt be a törvényalkotó a hatályos szabályozásba.
- 52/53 -
I. Az 1998. évi XIX. törvénynek már a születése sem volt egyszerű. Az 1990-es évek elejétől a büntetőjogászok, a bíróságok és az ügyészségek között egyetértés volt a büntetőeljárási reform szükségességében, amit a 2002/1994 (I. 17.) kormányhatározat is megerősített.
Az ördög a részletekben bújik meg, szól a népi bölcsesség, és ez a kodifikáció során is igaznak bizonyult. Az 1995-ben elindult jogszabály-előkészítés két részből állt. Az első fázisban a kodifikációs bizottság néhány tagjából és az IM szakértőiből álló szűkebb grémium alapozó munkát végzett. Meghatározta az új Be. szerkezetét, felvázolta az eljárás menetét és ehhez igazodva fokozatosan megfogalmazta a törvénytervezet rendelkezéseit. A szöveg a viták során és az egymást követő fejezetek rendelkezéseinek tükrében már ebben a szakaszban - a munka természetéből adódóan - sok változáson ment keresztül. A jelentősebb nézetkülönbségek azonban a "nagy bizottság" ülésein bontakoztak ki. Ezek az eltérések az egész eljárási struktúrát érintették. A törvénytervezet az eredeti koncepció alapján csökkenteni kívánta a nyomozás és növelni a tárgyalás szerepét, amelyben az angolszász ügyféli per egyes elemeinek jelentősebb szerepet szánt, meg kívánta változtatni a jogorvoslati rendszert, a személyi szabadság és az emberi jogok védelme érdekében létre kívánta hozni a nyomozási bíró intézményét. Az alapgondolat kivitelezhetőségét támogatta az 1990-es évek elején az Igazságügyi Minisztérium által a bírák körében végzett közvélemény-kutatás eredménye is, amely szintén a nyomozás és a tárgyalás struktúrájának módosítása iránti igényt fejezte ki.
A törvénytervezet a nyomozás és az ügyészi szakasz közötti kapcsolat meghatározásánál a német Bp. által követett modellt vette mintául, amely az ügyészt jelöli ki a nyomozásért felelős hatóságnak, ezzel együtt irányítási jogot biztosít számára a nyomozó hatóságok felett. Ez az elképzelés mind az ügyészség, mind a rendőrség részéről éles kritikát váltott ki. A nyomozó hatóságok eddigi önállóságuk jelentős korlátozásától, míg az ügyészség a megnövekedett felelősségtől tartott, s ez utóbbi úgy érezte, ehhez hiányoznak a személyi, anyagi és technikai feltételek. Ez aztán öszvérmegoldáshoz vezetett, amely magán viselte a hatályos modell és az elképzelt megoldás jegyeit. Tehát az ügyész nyomoz, nyomoztat, de a rendőrség önállóan is nyomozhat. Igaz, az ügyész utasítási joga változatlan maradt.
A sok vitát kiváltó másik megoldás a felek általi kikérdezés rendszere volt. Az eredeti elképzelés a tárgyaláson lefolytatott bizonyítást érdemi bizonyítássá kívánta alakítani, megszüntetve azt a mai napig élő (nem csak magyar) gyakorlatot, amely a tárgyalást a nyomozás anyagának reprodukálására korlátozza. Ennek érdekében a tárgyalás alapvető szabályává a már az 1896. évi XXXIII. törvénycikk (I. Bp.) által is ismert, felek általi kikérdezést tette, amely az ügyész és a védő aktív szerepére helyezi a hangsúlyt, korlátozva ezzel a bíró inkvirensi szerepét. A megszokás nagy úr, a kialakult bírósági tárgyalásvezetési szereptől nehéz elszakadni. A kodifikációs bizottsági üléseken a bírói testület delegáltjai nem támogatták különösebb lelkesedéssel a tisztán felek általi kikérdezés rendszerét. A kompromisszumos megoldás szerint a tárgyalás a felek általi kikérdezésen alapul, de a tárgyalást vezető bírónak joga van átvenni a kérdezést.
Nem volt határozott, részletekbe menő elképzelés a fellebbezési rendszerrel kapcsolatban. Annyi világos volt, hogy a négyfokú bírósági rendszerhez a legjobban a kétfokú fellebbezés illeszthető. Mivel azonban az ezzel kapcsolatos tapasztalatok hiányoztak, hiszen az elmúlt csaknem ötven évben a háromfokú bírósági rendszer, a kétfokú eljárás, illetve az egyfokú fellebbezés rendszere honosodott meg, többen kételkedtek az új struktúra megvalósíthatóságában.
A törvénytervezet minden koncepcionális kétely ellenére elkészült. Sokak szerint elsietetten, anélkül, hogy a szakma széles körben alaposan megvitatta volna, aminek eredményeképpen kiérlelt szöveg kerülhetett volna a parlament elé. Ezek után talán nem véletlen, hogy a szakma, pontosabban a szakmai szervezetek (rendőrség, ügyészség, bíróság) nem érezték magukénak a tervezetet. Kétségtelen tény, hogy az új Be. a kodifikáció harmadik, egyben a Horn-kormány utolsó évében erőltetett menetben készült, azzal a céllal, hogy még az 1998. évi választások előtt tárgyalhassa a parlament, így a szakmai viták során történő finomításra nem maradt elég idő. Ezt a hiányt a bizottsági és a parlamenti üléseken sem lehetett pótolni. Mindennek ellenére egy vállalható törvényhozói produktum került kihirdetésre a Magyar Közlönyben.
II. Ami azonban a kihirdetést követő jogalkotás során történt, az az új büntetőeljárási törvény koncepciója mellett elkötelezett sok büntetőeljárási jogászt elbizonytalanított. Először akkor, amikor az Orbán-kormány az állítólagos magas költségek miatt lemondott a már felállított ítélőtáblákról és ezzel egy időben a törvény hatályba lépését - az 1999. évi CX. törvény 171. §-ával, az eddigi törvényalkotási technikák szerint szokatlan módon - 2000. január 1-jéről 2003. január 1-jére tolta ki. Túl hosszúnak tűnt az idő, és a szakember számára túl bizonytalannak a törvény jövője.
Ezt az érzést csak erősítették a jelenleg hatályos, 1973. évi I. törvény novelláris módosításai, amelyek-
- 53/54 -
ben többnyire az új Be. jogpolitikai szempontból fontos rendelkezéseit inkorporálták, ha némi módosítással is. Ez történt például az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel is, melynek középpontjában a tanúvédelmi és a fedett nyomozóra vonatkozó rendelkezések álltak, de több ponton érintették a kényszerintézkedéseket is. Vagy a már említett 1999. évi CX. törvénnyel, amely az apróbb részletszabályok mellett bevezette az új Be.-ből már ismert tárgyalásról való lemondást és a távollévő terhelttel szembeni eljárást, és a törvényesség érdekében új, rendkívüli perorvoslatként a jogorvoslatot és a jogegységi eljárást. Az új törvényekkel párhuzamosan számos kritika érte az új Be. egyes rendelkezéseit, egyebek között a tárgyalási rendszert. Úgy tűnt, e folyamat végére az új Be. elvetélt reformkísérletté, legfeljebb jogtörténeti elemzések tárgyává válik. Sokan már temetni kezdték. Azután jött egy újabb csavar. A törvényhozó a 2002. évi I. törvény rendelkezéseivel az 1973. évi I. törvény (a hatályos Be.) új rendelkezéseit visszaültette az új Be. szabályai közé, ezzel együtt annak rendelkezéseit több tekintetben is megváltoztatta, módosította vagy kiegészítette. Így az új Be. hatálybalépése belátható közelségbe került, az eredeti elképzeléstől azonban - bár kétségtelen, hogy a módosítások egy részének jótékony hatása is volt - jelentős mértékben eltávolodott. A novella 309 paragrafusa a 607 paragrafusból álló új Be. legnagyobb részét érintette.
III. A törvény átalakítása két szinten érhető tetten. Az első a törvény alapkoncepcióját és az eljárásban részt vevők jogait nem érintő kiegészítések, változtatások, módosítások, amelyek célja a törvény pontosítása, egyértelművé tétele. Ebbe a körbe tartoznak például a védői meghatalmazás benyújtásával, az idézéssel szembeni mulasztás következményeivel, a tanú, a terhelt kihallgatásával, a tanúvédelemmel, a szakértővel kapcsolatos rendelkezések, az államtitok és a szolgálati titok megismerésével, a titkos adatszerzéssel, a zárt láncú távközlő hálózat útján történő tárgyalással kapcsolatos rendelkezések. Az új Be. létrehozásakor ezt a finomító, csiszoló munkát a feszített határidők mellett nem lehetett elvégezni. A második szinthez olyan, a törvény alapkoncepcióját érintő rendelkezések tartoznak, mint a tárgyalási rendszer, a jogorvoslati rendszer és ezzel összefüggésben a hatásköri és illetékességi szabályok változása.
A törvény eredeti intenciója a kétfokú jogorvoslati rendszer bevezetése volt. Ehhez a megoldáshoz igazodott a hatáskör szabályozása, amely a megyei bíróság kompetenciájába tartozó bűncselekmények körét jelentősen bővítette. Ez lehetővé tette, hogy a jelentősebb súlyú bűncselekményekben az ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság járhasson el. Ezt a rendszert a 2002. évi I. törvény alkotói már nem kívánták követni, így a megyei bíróság hatáskörét is szűkebbre vonták. A hatályos rendszerhez való visszatérésnek két motívuma is volt. Az egyik a hagyományok hiánya, hiszen - mint említettem - a magyar igazságszolgáltatás hosszú évtizedek óta az egyfokú fellebbezésre épül. A másik a Legfelsőbb Bíróság szerepének az újragondolása. A legfelső bírói fórum feladata jelenleg kettős: ítélkezik (rendes és rendkívüli perorvoslati fórum) és elvi irányítást folytat. Az utóbbi években azonban megfigyelhető egy olyan, a Legfelsőbb Bíróság által is támogatott törekvés, amely e testület feladatát kizárólag az elvi irányításban látja, s emellett az ítélkezés már túlzott terhet jelent. A táblabíróságokkal kapcsolatos koncepcióváltás is ezt igazolja. Az eredeti öt ítélőtábla helyett az egy szem Országos Ítélőtábla is ennek a gondolatnak a jegyében született 1999-ben (CX. törvény). Ez alapvetően a Legfelsőbb Bíróság munkájának kettéosztását volt hivatva lehetővé tenni. Míg a Legfelsőbb Bíróság az elvi irányító maradna, addig az ítélőtábla a legfőbb fellebbezési fórummá válna. Ennek az elképzelésnek a finomított - ám lényegét tekintve nem módosult - változata jelent meg a 2002. évi I. törvényben, amely a másodfokú határozatok egy viszonylag szűk köre esetén - a kényszerintézkedés elrendeléséről, megszüntetéséről, a kényszerintézkedések tartamának egy évet meghaladó felülvizsgálatáról, valamint a másodfokú eljárásban hozott olyan nem ügydöntő határozat ellen, amellyel szemben az elsőfokú eljárásban fellebbezésnek lenne helye - tette lehetővé a fellebbezést az ítélőtáblához, ha másodfokon a megyei bíróság járt el, illetve a Legfelsőbb Bírósághoz, ha a másodfokú bíróság az ítélőtábla volt.
Koncepcióváltás figyelhető meg a fiatalkorúakat illető bíráskodással kapcsolatban is. Az utóbbi évtizedekben fiatalkorúakkal szemben kizárólagos illetékességgel a megyei bíróságok (Fővárosi Bíróság) székhelyén működő helyi bíróságok (PKKB) járnak el. Ezek a fiatalkorúak elleni büntetőjogra és eljárásra szakosodott bírói fórumok, a fiatalkorúak szellemi, életkori, érzelmi, pszichikai sajátosságainak ismeretében felkészülten tudnak az ehhez a korosztályhoz tartozó elkövetők büntető ügyeiben ítélkezni. Ez nincs másképp más országokban (Ausztria, Németország, Franciaország stb.) sem. A jogalkotó Magyarországon arra az álláspontra helyezkedett, hogy minden helyi bíróság rendelkezik azokkal a sajátos szakmai és emberi képességekkel és ismeretekkel, amelyek az ilyen ügyek elbírálásához szükségesek. Ez az elképzelés szemben áll az európai tendenciákkal, hiszen ezen a területen éppen a specializálódás, illetve a diverzió - a büntető útról való elterelés - térhódítása figyelhető meg.
- 54/55 -
Visszalépés történt a tárgyalási rendszerrel kapcsolatban is. Az új Be. - ha kompromisszumokkal is - a felek általi kikérdezés rendszerét vezette be mind a vádlott, mind a tanú esetén. Az ügyféli tárgyalási rendszernek ezt az elemét a jogalkotó azzal az optimizmussal ajánlotta, hogy a rendelkezés összhangban van azzal az általános szabállyal, hogy a bíróságnak továbbra is feladata a tényállás valósághű megállapítása, és ennek érdekében - ha az ügy teljesebb felderítését tartja szükségesnek - hivatalból is elrendelheti az új bizonyítás felvételét, illetőleg a bizonyítás megszerzését. A 2002. évi I. törvény ehhez képest növelte a bíró bizonyításban játszott szerepét és kivétellé tette a felek általi kikérdezést, amely az ügyész, a vádlott és a védő indítványára, a tanács elnökének engedélyével - amit mérlegelés után vagy megad, vagy nem - a tanú, illetve a szakértő kihallgatására korlátozódik. Ezt sokan úgy értékelik, mint a hagyományokhoz való túlzott bírói ragaszkodás eredményét, a konzervativizmus megnyilvánulását, a bírói lobbi győzelmét, illetve a védői és ügyészi passzivitás oltárán tett újabb áldozatot.
Kétségtelen tény, hogy az inkvizitórius hagyományokon nyugvó eljárási rendszerekbe nehéz beilleszteni az ügyféli per elemeit, ha hiányzik a szakmai egyetértés. Azonban még a konszenzus is kevés, ha az eljárási rendszer elemeit nem sikerül dogmatikailag megalapozni és súrlódásmentesen egymáshoz illeszteni. Ez ugyanis egy idő után visszarendeződéshez vezet. Ezt két ország példája is igazolja. Az egyik Olaszországé, ahol 1989-ben új, az angolszász mintára készült, az ügyféli per elveire épülő eljárási törvény váltotta fel az 1930-ban alkotott erős inkvizitórius hagyományokon nyugvó büntető perrendtartást, a Codice Roccót. Az új törvény a tárgyaláson lefolytatott bizonyítást az ügyész és a védelem feladatává tette, egyben megszüntette a bíróság előzetes iratismeretét, valamint a nyomozás során, illetve más büntetőeljárásban keletkezett iratok felolvasásának a jogát. A törvény azonban mindezek ellenére az anyagi (materiális) igazság felderítését tűzte ki célul, amit a bíróság feladatává tett, tehát az eljárás célját és a bíróság döntésért viselt felelősségét érintetlenül hagyva vezette be a felek általi bizonyítást, viszont kivette az ehhez szükséges eszközöket a bíróság kezéből. Ezt az ellentmondást az olasz alkotmánybíróság korrigálta az 1990-es években. Döntéseivel a bíróságnak korlátozás nélkül biztosította azt a jogot, hogy akár a nyomozás, akár más büntetőeljárás során keletkezett iratokat a tényállás felderítése érdekében felolvashassa, így a tárgyalás részévé tegye. Tehát az inkvizitórius eljárásból ismert elemeket csempészett vissza a büntető perrendtartásba.[1]
A másik példa Németországé, ahol a sokszor módosított 1877. évi német büntető perrendtartás (StPO) már régóta ismeri a felek általi kikérdezés intézményét (Kreuzverhör-StPO 239. §), amely az ügyész és a vádlott által indítványozott tanúk és szakértők kihallgatására korlátozódik, és a bíróság az ügyész és a védő együttes kérelmére engedélyezi. A bíróság tehát nem mérlegelhet az engedély megadásánál. Ezt a jogintézményt azonban igen ritkán alkalmazzák. Ezt a jelenséget egyrészt annak tudják be, hogy mivel az anyagi igazság kiderítése és a büntetőjogi felelősség eldöntése a bíróság feladata, ezért inkább támaszkodik a saját koncepciója által lefolytatott szakértői vagy tanú általi bizonyításra, mint a felekére, másrészt - ebből következően - annak, hogy az ügyész és a védő kényelmesebbnek tartja a passzivitást.
Mindkét példából látható, hogy amíg az úgynevezett materiális igazság kiderítése, a tényállás valósághű felderítése a büntetőeljárási bizonyítás alapvető célja, melynek a bíróság a letéteményese, addig a feleknek a bizonyításban játszott aktív szerepe vagy visszaszorul, vagy csaknem elenyészik.
Feltételezhetően a magyar bírói kar ezen érvek alapján helyezkedett arra az álláspontra, melynek eredményeképpen az új Be. a módosítás folytán a német megoldásnál is szűkebb körre korlátozta a felek általi kikérdezés lehetőségét, hiszen a bíróságnak ennél a döntésnél mérlegelési lehetőséget biztosított. Ezek után feltehető, hogy a törvény hatálybalépését követően Magyarországon sem ez lesz a leggyakrabban alkalmazott büntetőeljárási rendelkezés.
IV. Az 1990-es évek elejének kriminálpolitikája a büntetőeljárás egyszerűsítésének és gyorsításának követelménye mellett a jogállamiság és az emberi jogok fontosságát hangsúlyozta. Ez a hatályos Be. módosításai és az új Be. kodifikálása során is irányadó volt. Az 1990-es évek közepétől azonban Magyarországot is elérte az USA-ban és Nyugat-Európában tért hódító represszív kriminálpolitika szele. Ennek lényege, hogy az eredményes bűnüldözés érdekében a bűnüldöző hatóságoknak több jogot és eszközt kell biztosítani, a terhelti és a védői jogokat pedig lehetőség szerint meg kell kurtítani. Ez praktikusan azt jelentette, hogy azokat az emberi jogi standardok minimuma felé kell közelíteni. Ennek eredményeként jelent meg a magyar büntetőjogban a középmértékű büntetés intézménye és szigorodtak a büntetési tételek. A büntetőeljárási jogba pedig beépültek a titkos nyomozási eszközök kiterjedt alkalmazására lehetőséget biztosító törvényi rendelkezések, a nyomozó hatóságoknak biztosított széles körű adatkezelési jogok, amelyek a magánszféra fokozott ellenőrzését tették lehetővé anélkül, hogy a hatóságok hatékony civil kontrollját
- 55/56 -
megteremtették volna. De ide sorolhatók a tanúvédelem különböző formái, a feltehetően bűncselekményből származó vagyon feletti rendelkezés korlátozása. Az új Be.-ben is jelen vannak ezek a sajátosságok, amelyek beleillenek az európai tendenciákba. Ami azonban visszalépésként értékelhető, az a védőnek a nyomozást alakító aktív, viszonylag széles körű jogokat élvező szerepének korlátozása, hiszen a rendelkezés szerzett, meglévő jogokat kurtít. A hatályos Be. 1989-ben történő módosítása a védő jelenléti, iratismereti, kérdezési jogát a tisztességes eljárást szem előtt tartva jelentős mértékben bővítette. Ez lehetőséget adott arra, hogy a bizonyításban érdemi, alakító szerepet játszhasson. Ezt a szerepet a represszív kriminálpolitikai törekvések felerősödésével átértékelte a jogalkotó. Ennek jegyében korlátozták például a védő gyanúsítotti kihallgatáson való jelenléti jogát kizárólag a védence kihallgatásán történő jelenlétre, illetve a tanúkihallgatás esetén arra a tanúra, aki védencével kapcsolatosan tesz vallomást. Az új Be. ezeket a módosításokat megtartva azonban már a védő kérdezési jogát vette el és a kérdés feltételének indítványozására szűkítette, ami az 1989. évi módosításokat megelőző állapothoz való visszatérést jelenti.
Ha visszalépésnek lehet is értékelni ezeket a változásokat, nem tekinthetők rosszabbaknak, kevésbé jogállaminak, kevésbé alkotmányosnak, mint a nyugat-európai megoldások, hisz a jogállami, a jogbiztonságot és az emberi jogokat biztosító garanciák és intézmények rendelkezésre állnak. Ami ebben a folyamatban szokatlan, hogy ezt az emberi jogi központú változásoktól a represszív kriminálpolitikáig tartó vargabetűt a magyar jogalkotás a rendszerváltozás alig több mint tíz éve alatt írta le, ami a közbiztonság oltárán tett áldozatnak is értékelhető.
JEGYZET
[1] Alessandro Honert: Der italienische Strafprozeß: die Fortentwicklung einer Reform. Zeitschrift für dir gesamte Strafrechtswissenschaft, 106. Band, Heft 2, 1994, 427-448.
Az 1973. évi I. törvény - bár hatálybalépését követően több esetben módosították - szerkezetében és megoldásaiban lényegét tekintve nem változott. A nyugat-európai jogfejlődés során kialakult perrendtartásoktól több vonása lényegesen különbözik. Ilyenek a nyomozati szakban létező bírósági jogkör viszonylag szűk voltával szembeni szélesebb rendőrségi jogosítványok, a sértett szűk körű igény-érvényesítési lehetősége, az ügyek jellegétől függetlenül viszonylag egységes bírói eljárási forma előírása. Ezen alapvető hiányosságokat felismerve 1991-ben megkezdődtek az új büntetőeljárási törvény kidolgozásának munkálatai, melynek során 1994-ben a kormány lefektette az elkészítendő új kódex legfontosabb elveit. A 2002/1994 (I. 17.) kormányhatározat témánk szempontjából lényeges feladatokat határozott meg.
"1.) A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének, tisztán el kell határolni a rendőri, ügyészi, bírói teendőket.
2.) Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben - legalábbis az alaptípust tekintve - érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga. [...]
7.) Az alaptípusnak tekintendő eljárás mellett - ahol a tárgyalás dominál - ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat, melyek megfelelő alkalmazása lehetőséget ad az ügyek differenciált elbírálására."
Az új kódex megalkotói feladatként határozták meg, hogy az a magyar eljárási jog bevált elemeinek megőrzésére, a korábbi eljárásjogok újraélesztésre érdemes hagyományaira, a nemzetközi tendenciákra, a Magyar Köztársaság által vállalt nemzetközi kötelezettségekre és mindazon társadalmi elvárásokra épüljön, amelyek az igazságszolgáltatással szemben megfogalmazódtak. E feladatok figyelembevételével született meg az 1998. évi XIX. törvény, melyet az Országgyűlés elfogadott, azonban életbe léptetését elhalasztotta. (Ennek okait, úgy érzem, nem e dolgozat keretében kell vizsgálnunk.)
Nem vitás, hogy az új kódex hatálybalépésének elhalasztása és az 1973. évi I. törvény vázlatosan megjelölt hibái miatt szükségessé vált a jelenlegi eljárási törvény módosítása. A jogalkotó e kényszert felismerve az 1973. évi I. törvényt (Be.) több esetben módosította, mely módosítások alapvetően az 1998. évi XIX. törvényben megfogalmazott korszerűsítéseknek, módosításoknak a jelenleg hatályos eljárási törvénybe való beépítését jelentették, vagyis azon társadalmi elvárásnak igyekeztek megfelelni, hogy gyors, olcsó és tisztességes legyen, ne csak az elkövető, de az áldozat jogait is fogalmazza meg.
E gondolataim megfogalmazásakor elsősorban az 1999. évi CX. törvényben megvalósított változtatásokkal és azok eredményeivel kívánnék foglalkozni. E módosítások elsődleges célja az eljárás egyszerűsítése volt új intézmények bevezetése mellett. Új intézményként jelent meg a lakhelyelhagyási tila-
- 56/57 -
lom házi őrizetben történő foganatosításának lehetősége, az úti okmány elvételének szabályozása, a lefoglalt tárgyak előzetes értékesítésének lehetősége, kifogás és jogorvoslat a törvényesség érdekében és a jogegységi eljárás szabályainak beiktatása. Témánk szempontjából azonban lényegesebb azokra a módosításokra koncentrálni, amelyek az eljárás egyszerűsítését célozták. Ilyen a puhatolás jogintézményének bevezetése, ami lehetőséget ad a nyomozó hatóságnak a korábbiakhoz képest kevésbé alakszerű adatgyűjtésre. Az ügyészi szervezet tárgyalási munkaterhének csökkentése érdekében lehetővé vált, hogy a helyi bíróság előtt ügyészségi titkár képviselje a vádat, lehetővé vált, hogy a tanú a hatóság engedélyével kihallgatás nélkül, írásban tegyen vallomást. A bírósági szakban megszűnt az a lehetőség, hogy a vádlott vagy a védője által - akár a bizonyítási eljárás utolsó perceiben - előterjesztett indítványára kötelező legyen más szakértő kirendelése, az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt részére lehetségessé vált hirdetményi úton kézbesíteni a hivatalos iratokat. Megszűnt a hatósági tanúk kötelező alkalmazása, megjelent a bírósági titkár önálló döntési jogköre, a bíróság elé állítás nyolcnapos határideje tizenöt napra nőtt, egyben lehetővé vált alkalmazása a nyolc év szabadságvesztés büntetéssel fenyegetett bűncselekmények esetén is. Bekerült a törvénybe a tárgyalásról való lemondás és a távollévő terhelttel szembeni eljárás.
E felsorolásból úgy tűnik, hogy a jogalkotó, felismerve az igazságszolgáltatás ellehetetlenült helyzetét, az 1999. évi CX. törvénnyel döntő lépést tett a differenciált, de az alapvető jogokat tiszteletben tartó egyszerűsített eljárási formák megjelenése irányában. Az egyes egyszerűsítésekkel kapcsolatban felvethető lenne, hogy ezek majd minden esetben valamely korábban meglévő jog korlátozása árán valósulnak meg. Ez azonban - ahogy a későbbiekben arra utalni fogok - csak látszólagosan igaz, a törvényalkotó megfelelő garanciákkal bástyázta körül egyszerűsítő intézkedéseit. Noha a törvényben megfogalmazott változások 2000. március 1. napján életbe léptek, korántsem állítható, hogy a hozzájuk fűzött reményeket beváltották, illetve alkalmazásuk során ne merültek volna fel lényeges - a jogalkalmazókat megosztó - gondok.
A korábban megjelölt egyszerűsítő intézkedések közül nem kívánok foglalkozni a Be. XVII/A. fejezetében foglalt Eljárás a távollévő terhelttel szemben címmel megjelölt módosítással, mivel az e fejezetbe foglalt eljárás gyakorlati alkalmazása a jogalkalmazó számára annyi és oly mértékű problémát vet fel, amely egy önálló dolgozat keretében lenne csak kifejthető.
Vizsgáljuk tehát először a titkárok önálló feladatkörének megjelenését az eljárási törvényben. Az ügyészségi titkár vádképviseleti joga az ügyészségi munkateher csökkentése szempontjából lényeges lehet, azonban az eljárásra, annak egyszerűsítésére érdemi kihatással nincs. A bírósági titkárok feladatkörének meghatározásakor a törvényalkotó igyekezett megfelelő gondossággal eljárni és a titkár jogkörébe olyan feladatokat utalni, amelyek ugyan csak kivételesen jelentik az ügy érdemi elbírálását, azonban a bíró munkaterhét csökkenteni képesek - noha nem vitás, hogy az eltelt időszak alatt e témakörben a bírósági titkárnak a tárgyalás mellőzésével hozandó határozatok megalkotására való feljogosítása tekinthető lényegesnek. E módosítással kapcsolatban felvetődhet az az észrevétel, hogy a Be. 352. § (5) bekezdése lényegében az ügy érdemi eldöntésének lehetőségét utalja a titkár jogkörébe, noha az ítélkezés feladata klasszikus megközelítésben kizárólag a bíró jogköre volt.
Ez az ellenérv azonban nem helytálló, mert ha megnézzük az 1973. évi I. törvény magánvádas eljárásra vonatkozó rendelkezéseit, láthatjuk, hogy a személyes meghallgatás megtartásának jogával és ott az eljárás megszüntetésének lehetőségével a bírósági titkár, sőt a jogi végzettséggel nem rendelkező ülnök már korábban is élhetett. Ugyanakkor a tárgyalás mellőzésével hozandó határozat rendes bírósági útra terelésének lehetősége - a tárgyalás megtartása iránti kérelem előterjesztésével - megfelelő garanciát nyújt arra, hogy ha a döntés akár a vádlott vagy védője, akár az ügyész számára nem megfelelő, bíró bírálja el érdemben az ügyet. Álláspontom szerint tehát ez a módosítás az eljárás egyszerűsítését, az egyes eljárások közti differenciálást úgy tette lehetővé, hogy az alapvető garanciális jogok nem sérültek. A következetesség hiánya ezen a területen is számon kérhető a jogalkotón, hiszen a Be. 186. §-ának az (5) bekezdéssel való kiegészítése a titkárnak lehetővé teszi a Be. 170. § (1) bekezdésének d-f) pontjában meghatározott ok miatt, valamint a büntethetőséget megszüntető ok fennállása esetén is az eljárás megszüntetését. Ugyanakkor a bírósági titkárnak nincs lehetősége arra, hogy a magánvádas eljárásban például két ügyet egyesítsen vagy a személyes meghallgatást követően önálló határozatot hozzon. Következetlen a jogalkotó a bírósági titkároknak a különleges eljárásban való részvételi lehetőségét illetően is. Álláspontom szerint itt lényegesen szélesebb körű jogosítványok megfogalmazása szolgálta volna az eljárás egyszerűsítését, gyorsítását, anélkül, hogy a garanciális jogok sérültek volna.
Külön kiemelést érdemel a lakhelyelhagyási tilalom szabályainak újrafogalmazása, amely vitathatatlanul annak az európai jogfejlődésnek a tükröződése-
- 57/58 -
ként fogható fel, hogy a büntetőeljárás alá vont személy csak a lehető legszükségesebb körben, erőteljes garanciális szabályokkal körülbástyázott feltételek fennállása esetén legyen személyi szabadságától a legsúlyosabb formában megfosztva. Vagyis az előzetes letartóztatás elrendelésének alkalmazása csak abban az esetben lehetséges, ha a szabadságelvonás e formája arányban áll az alapos gyanút megalapozó bűncselekmény jellegével és a bűncselekményre alkalmazható büntetéssel. Így tehát a személyi szabadság korlátozásának enyhébb formája, a lakhelyelhagyási tilalom elrendelése - noha megköveteli az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdésében meghatározott valamely oka fennállását - elegendő lehet a bűncselekmény jellege, a gyanúsított személyi körülményei, egészségi állapota, idős kora vagy családi körülményei alapján. E jogszabály-módosítás látszólag teljes egészében figyelembe veszi az európai jogfejlődés jelenlegi tendenciáit, eredményeit, azokat építette a jelenlegi jogszabály keretei közé. Különösen jónak tűnik a lakhelyelhagyási tilalom szabályainak differenciált megfogalmazása, a házi őrizet megjelenése mint a lakhelyelhagyási tilalom egyik formája. A problémák a Be. 99/B. § (3) bekezdésénél kezdődnek: e szabály szerint a házi őrizet előírásainak megtartását a bíróság rendelkezésétől függően a rendőrség folyamatos őrzéssel, vagy - ha a terhelt hozzájárul - a mozgást nyomon követő technikai eszköz alkalmazásával ellenőrzi. A terhelt ugyanis akkor, amikor a bíróság rendelkezik házi őrizetéről, nincs tisztában a 2/2000. (II. 26.) IM-BM együttes rendelet 7. §-ában írtakkal, miszerint "a házi őrizet előírásainak ellenőrzése során felmerült bűnügyi költséget a rendőrség előlegezi, amelynek viselésére a Be. általános rendelkezéseit kell alkalmazni". E szabályozásból ugyanis egyértelműen következik, hogy a vádlott későbbi bűnösségének megállapítása esetén a bűnügyi költség - amely házi őrizet esetén akár több millió forint is lehet - a vádlottat terheli, míg értelemszerűen az előzetes letartóztatás során keletkező költségek megtérítésének igénye soha, semmikor, egyetlen jogalkotó részéről sem merült fel. Jelen esetben tehát kérdésként vetődik fel, hogy a vádlott számára nyilvánvalóan kedvezőbb kényszerintézkedés annak függvényében alkalmazható-e, hogy a terhelt vagyoni, jövedelmi viszonyai annak megtérítését lehetővé teszik-e, avagy a terheltet ki és milyen formában köteles figyelmeztetni arra, hogy a lakhelyelhagyási tilalom házi őrizeti formában való elrendelése esetén milyen költségekkel számolhat. Legjobb tudomásom szerint a rendőrség a technikai eszközökkel való ellenőrzés feltételeivel nem rendelkezik, így jelenleg a terhelt e formához hozzájárulni sem tud. Vélelmezem azonban - annak alapján, ahogyan ez ismereteim szerint néhány országban már működik -, hogy igencsak jelentős költségekkel lehet ezt az ellenőrzési formát fenntartani. Erősen kétséges, hogy ha és amennyiben ezen költségek viselésére a terhelt kötelezhető, az az emberi jogi követelményekkel összeegyeztethető lenne, hiszen különbséget tesz a terheltek között vagyoni viszonyuk alapján. Ezt a problémát a Be. 217. § (3) bekezdése nem oldja fel.
A Be. 99/D. §-sal való kiegészítése, vagyis az úti okmány elvétele az előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés és lakhelyelhagyási tilalom elrendelésekor nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy az eljárás alá vont személy külföldre utazása ily módon is megakadályozható legyen. Az előzetes letartóztatás, illetőleg ideiglenes kényszergyógykezelés esetén -miután a terhelt zárt körülmények között a hatóság őrizetében van - igen kevéssé valószínű, hogy a külföldre utazás vonatkozásában az útlevél megléte vagy meg nem léte lényeges szempont lenne, hiszen ilyenkor útlevél birtokában is csak akkor tud külföldre utazni, ha a hatóság őrizetéből megszökik. Az eljárás szempontjából lényeges következménye a lakhelyelhagyási tilalom esetén van, illetve a 99/D. § (2) bekezdése esetén, amikor a terhelt nem áll kényszerintézkedés hatálya alatt. Az úti okmány elvétele garanciát jelenthet arra, hogy az eljárás alá vont személy legális külföldre utazásával ne tudja kivonni magát az eljárás alól. A törvényalkotó részletesen szabályozza is az eljárás különböző szakaszainak megfelelően az útlevél elvételére jogosult hatóságot, illetve annak feladatait.
Egy lényeges körülményről azonban nem szól a jogalkotó. Mi történik akkor, ha a terhelt nem rendelkezik úti okmánnyal és vele szemben kényszerintézkedést sem rendelt el a hatóság. Az (1) bekezdés esetén nyilvánvaló, hogy a bíróság a kényszerintézkedés elrendeléséről értesíti a központi adatkezelő szervet, az útlevelet pedig haladéktalanul megküldi a visszavonás elrendelése érdekében az útlevélhatóságnak. Azonban ha a terheltnek nincs úti okmánya, nincs mit visszavonni. Felmerül a kérdés, hogy "vissza lehet-e vonni" az útlevéllel nem rendelkező személy útlevelét. Ha abból indulunk ki, hogy e törvénymódosítás célja az volt, hogy a hatóságok a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén meg tudják akadályozni az eljárás alá vont személy külföldre utazását, vagyis ily módon is biztosítsák a terhelt hatóságok előtti megjelenési kötelezettségét, akkor azt kell mondanom, az úti okmánnyal nem rendelkező személy útlevele is visszavonható, vagyis az erre feljogosított hatóság az útlevélhatóság értesítésével azt akadályozza meg, hogy ezen idő alatt a terhelt érvényes útlevelet szerezhessen. Ez azonban kizárólag jogértelmezés útján levont következtetés, nem pedig a jogalkotó által megfogalmazott szabály.
- 58/59 -
A módosítás egyik kiemelkedően fontos elemének tartom a Be.-nek a XII/B. fejezettel való kiegészítését, amely a jogegységi eljárás szabályait határozza meg. Természetesen rögtön azzal kell kezdeni elmélkedésünket, hogy jogegységi döntés beillesztése az 1973. évi I. törvénybe kissé idegenül hat, hiszen ez az eljárás koherensen az új eljárási kódex jogorvoslati rendszerébe illeszkedik. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy nem halasztható az új eljárási törvény hatályba léptetéséig a Legfelsőbb Bíróságnak az ítélkezés egységesítése érdekében kifejtett tevékenysége. Az állandó jogszabályi változások, a Büntető törvénykönyv rendszeres módosítása, új tényállások megjelenése, a megváltozott társadalmi viszonyok az igazságszolgáltatás munkájában sok esetben lényeges és alapvető értelmezési problémákat vetnek fel, melynek során az ország különböző területein az egyes bíróságok ugyanarra a problémára eltérő válaszokat adnak, sőt nem egy esetben tapasztalhatjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseiben is egymásnak ellentmondó álláspontok jelennek meg. Ebből következik, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak az ítélkezés egységesítéséért kifejtendő tevékenysége ma az egyik legégetőbb igényként vetődik fel. Természetesen a táblabíróság felállítását illető csatározások, a jogorvoslati rendszer átalakításával kapcsolatos halasztások, koncepcióbeli eltérések eredményeként jelen pillanatban a Be. fent idézett fejezete nem igazán érvényesülhet, hiszen a Legfelsőbb Bíróság jelenleg elsődlegesen ítélkezési feladatait látja el, jogegységi döntéseinek száma viszonylag alacsony. Néhány, már megszületett jogegységi döntésnél érződik, hogy annak meghozatalát a Legfelsőbb Bíróság is sürgetőnek érezte az adott problémára, azonban a nagyfokú leterheltség miatt nem állt rendelkezésre az egységes döntés kialakításához, kiérleléséhez szükséges idő. Ezért nem minden jogegységi döntés tekinthető olyannak, amely az alsóbb fokú bíróságok ítélkezésére nézve teljes körű, egyértelmű, az adott problémakör valamennyi aspektusát átfogja.
Az eljárás gyorsítása, egyszerűsítése érdekében a jogalkalmazók körében nagy várakozás előzte meg a XVII/B. fejezet - lemondás a tárgyalásról - törvénybe iktatását. E korszerű intézmény - amely az európai joggyakorlat irányába tett jelentős lépésként is értékelhető - hatálybalépése óta a gyakorlat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek okát nem a jogszabály elégtelen, pontatlan voltában látom, hanem abban, hogy ezen eljárási forma meghatározó szereplője az ügyész. Ezért az ilyen eljárások száma a hatálybalépés óta igen csekély, bár nem hiszem, hogy e jogintézmény alkalmazására csak azokban az esetekben volt lehetőség, amelyekben ténylegesen sor került rá. Ezen ügyek rendkívül alacsony száma még arra sem nyújt lehetőséget, hogy a jogalkalmazói gyakorlat az alkalmazás törvényi kereteit kipróbálja, holott az eljárások gyorsítása a törvényi szabályozás rugalmasnak tűnő volta miatt igen hatékony eszköznek ígérkezett. Miután a bíróság kizárólag akkor szerez tudomást a vádlott vagy a védő ilyen irányú kezdeményezéséről, ha az ügyész azt elfogadva indítványt tesz, nehéz megmondani, hogy ezen eljárási forma csendes haldoklásához mi szolgáltatja az okot. E kérdés feltárása nyilvánvalóan elsősorban az ügyészség feladata lenne.
Összességében elmondható, hogy az 1973. évi I. törvény többszörös, rendszeres módosítása, valójában az 1998. évi XIX. törvény lényeges elemeinek az 1973. évi I. törvénybe való beillesztése csak kis mértékben érte el a kívánt eredményt. Létrejött egy olyan eklektikus jogszabály, amelynek gyökerei a megalkotás időpontjára nyúlnak vissza, miközben a korszerű, az európai joggyakorlat fejlődési irányába bekapcsolódó eljárásjogi megoldások ezen jogszabályba való beillesztése nem történt és nem is történhetett meg oly módon, hogy az a jogalkalmazók számára hatékony eszközt nyújtson.
Az új Be. alkotói komolyan vettek: valamennyi ügyész megkapta - így én is - az 1998. évi XIX. törvény tervezetét. Az elmúlt években főleg a büntetőeljárás nyomozási szakaszában vettem részt, így először e fejezet változását tekintem át.
A törvényjavaslatban, majd az elfogadott törvényben a kodifikátor, utána a törvényhozó választott a nyomozás lehetséges funkciói közül: az első és megismételhetetlen, önálló eljárási szakaszként működő bizonyítás helyébe a vád előkészítésének feladatát állította. Már e verzió felmerülése is felkorbácsolta a kriminalisták indulatait: e megoldás nem illeszkedik a magyar büntetőeljárás hagyományaiba, a nyomozásban a bírósági bizonyítástól lényegesen eltérő lehetőségek vannak, a bíró háttérbe szorul és tehetetlenül nézi a tárgyalás eseményeit, az ügyészek és védők felkészületlenek e feladatra, a tárgyalások tervezhetetlenné válnak. Ilyen és hasonló megjegyzések hangzottak el.
Az indulatok a bűnözésnek az elfogadás körüli években tapasztalható extrém növekedésére hivatkozással tovább fokozódtak. Úgy tűnt, mintha a bűnmegelőzési szempont lenne a kérdés. Mindezt akkor vetették fel, amikor az eredményes bűnmegelőzés két döntő tényezője, a hatékony felderítés és az eljárások időszerűsége romlott.
- 59/60 -
A rendszerváltás eredményeként megnyílt az út a nem szocialista típusú büntetőeljárások helyszíni megismerésére, így tapasztalatokat szerezhettünk a miénktől eltérő eljárásokról, azokról is, melyek a tervezett processzuális előírások keretei között működnek. A beszámolókból nem lehetett arra következtetni, hogy a bűnözés változásai a nyomozás szabályaival kapcsolhatók össze. Akkor pedig mitől tartunk, mi a felcsapó szenvedély igazi oka?
Először is a változástól való félelem. Ez minden jogalkalmazó szervezetben megfigyelhető. Az a jogász, akinek alapvető tevékenysége a mások által végzett és írásba foglalt tevékenység szakszerűségének és törvényességének ellenőrzése volt, aki életében nem vett részt nyomozási cselekményben, vagy - saját szakmámnál maradva - sosem tett mást a tárgyaláson, mint az írásba foglalt vádhoz kötve magát azt fenntartotta, vajon hogyan fog megfelelni az új feladatoknak? A félelem tehát részben a tapasztalat hiányán alapul.
Másrészt már a nyomozásban felmerülnek olyan problémák, amelyek éppen az eljárás objektivitását befolyásolhatják. Az új szabályozásban azt várjuk el a nyomozótól, hogy az igazat írja le a jelentésekben, ne csak a valódit. Nem elég a tanú által elmondottak rögzítése, annak a tanú által értelmezett mondanivalót is tükröznie kell. Eddig a tanú elolvasta az általa mondottakat rögzítő jegyzőkönyvet, s kijavította (remélem), ha a mondandóját írásba foglaló vizsgáló valamit félreértett. Ám ez nem sikerült mindig tökéletesen. "A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz..." szöveg értelmezési lehetőségei jól ismertek. Hasonló mondatok tömegével találkozom nap mint nap a jegyzőkönyvekben. S ha több lehetőség kínálkozott a leírt szövegből, az volt a jobbik eset, hiszen arra sarkallt, hogy a többértelmű nyilatkozatot tevőt újra hallgassam meg. De mi van akkor, ha a nyomozó maga adott értelmezést? Az új szabályozásnak az eljárási cselekmények formalizált rögzítését enyhítő rendelkezései tehát csak akkor érik el céljukat, ha egyre kvalifikáltabb vizsgálók végzik ezt a munkát, s a vádelőkészítést végző vizsgálók és az ügyészek között a mainál fokozottabb együttműködés alakul ki. (Erről az új Be. 165. §-a is rendelkezik.) Az elfogadott szabályozás azonban az egyszerűsített rögzítést csak megengedi, nem teszi kötelezővé alkalmazását minden eljárásban.
Álláspontom szerint tudomásul kell venni, hogy a vádelőkészítés módja a bűncselekmény súlyához és a bizonyíthatóság bonyolultságához fog igazodni. A kiemelten súlyos bűncselekmények esetében megmarad az eddigi módszer: jegyzőkönyvben lesznek rögzítve a vallomások s a nyilatkozatok között észlelt eltérések feloldása (például szembesítés útján) is. A másik véglet az igen enyhe megítélésű s egyszerű bizonyítású, tettenéréssel indult ügyek kategóriája: az ilyen bagatell ügyekben felesleges a nyomozás, a tetten ért terheltet igen rövid időn belül bíró elé kell állítani. A büntetés is csak bagatell lehet. Ettől ez az eljárás még nem válik közigazgatásivá: a bíró a Büntető törvénykönyvben büntetni rendelt magatartás miatt alkalmaz joghátrányt. Büntetőjogi büntetés ez akkor is, ha a mértéke nem súlyos. A törvényalkotó dönthet a dekriminalizáció mellett, addig azonban csak arra kell ügyelni, hogy a közigazgatási szankció azokban az ügyekben, melyekben olyan cselekményekről döntenek, melyek mindkét alakzata ismert, ne legyen súlyosabb a büntetőjoginál. (Manapság ettől eltérő esetek is előfordulnak.)
A nyomozás új szabályozásának összhangban kell lennie az Emberi jogok európai egyezményével és az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatával. Az általam megismert eseti döntések nem mutatnak lényeges eltéréseket. A Findlay kontra Egyesült Királyság-ügyben[1] 1997. február 25-én kelt ítéletben jogsérelmet állapítottak meg azért, mert a katona ellen indult büntetőeljárásban a rangidős tiszt jelölte ki a vádlóként és bíróként eljáró katonákat, akik mindannyian alacsonyabb rendfokozatúak voltak a kijelölőnél. "A bíróság függetlenségébe és pártatlanságába vetett bizalom fennállása érdekében a látszatnak jelentősége lehet" - említi a határozat. Az új Be. 477. §-ában szabályozott parancsnoki nyomozás kelthet olyan látszatot, hogy a nyomozó nem pártatlan. (Függetlensége szóba sem kerülhet.) A nyomozó azonban nem bíró, így e szabályozás sem tekinthető olyannak, mellyel sérülne az Emberi jogok európai egyezménye.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága eseti döntéseinek megértése és adaptálása számtalan nehézséget okozott már nekem és kollégáimnak, s úgy gondolom, hogy ez még sokáig így marad. Az Eriksen kontra Norvégia-ügyben[2] például (talán fordítási vagy kiadványszerkesztési okból) nem sikerült egyértelműen megállapítani, hogy a biztonsági intézkedés lejáratakor alkalmazott bűnügyi őrizet összefüggésben vane a még el nem bírált bűncselekménnyel, vagy a bíróság elbírálatlan bűncselekmény hiányában is elképzelhetőnek tartja a helyettesítő kényszerintézkedést. A Van Mechelen és társai kontra Hollandia-ügyben[3] az emberi jogi bíróság éppen a tisztességes bírósági eljárás súlyos sérelmét állapította meg, s arra is utalt, hogy a beszerzett terhelő bizonyítékok teljes körét az Emberi jogok európai egyezményét sértő módon használták fel a perszakban az elítéléshez. S Hollandia megfeddésén túl mi következik ebből, mi a "haszna" ebből a kérelmezőnek a hazai jogban? A törvénysértően elítélt terhelt elleni eljárást ezután
- 60/61 -
megismétlik? A bűnügyekben tevékenykedő jogalkalmazó, így az ügyész ilyenkor - tapasztalva az "abszolút hatályon kívül helyezési okot" - megismételt eljárásért kiált. Ráadásul a citált eseti döntések korábbi precedensekre hivatkoznak, s a nyilvánosságra hozott indokolás nem is érthető ezek nélkül. Távol van még, amikor minden jogalkalmazó az asztalán fekvő elektronikus végponton keresztül idegen nyelven tudja és képes is olvasni a határozat hátterében levő precedenst. A strasbourgi ítéletek adaptálása, úgy gondolom, hosszú folyamat lesz: kiváló szakfordítók, nagyszerű kompilátorok, gyakorlott szerkesztők szükségesek ahhoz, hogy a hazai jogban alkalmazandó követelményeit mielőbb kellően megismerjük.
1999-ben elhalasztották az új Be. hatálybalépését, az ítélőtáblák felállítását,[4] néhány szakaszt azonban az 1973. évi I. törvényt, illetve az új Be.-t módosító novellákkal[5] átemeltek a hatályos eljárási törvénybe. A változások a nyomozást is érintették, ezek az egyszerűsítés irányába hatottak.
A módosításokból kiemelendő a tárgyalásról való lemondás intézménye, mely úgy teszi lehetővé a bűnösségre kiterjedő beismerés "honorálását" - a korábbi, gyakran szólamnak tűnő kijelentéstől eltérően -, hogy annak valódi tartalma van. Többen felvetik a kérdést: szabad-e "alkuba bocsátkozni" a terhelttel és védőjével. Legtöbbször idősebb kollégák fejtették ki azt az álláspontot, hogy nem szabad. Szavuknak gyakran súlyt ad beosztásuk és látszólagos kívülállásuk az ilyen "képlékeny területen". Részben ezzel magyarázom, hogy e jogintézmény nem terjedt el szélesebb körben, holott számtalan ügyben lehetőség volt az alkalmazására.
A hatályba léptetett módosításokkal a büntetőeljárás várhatóan egyszerűsödni és gyorsulni fog. Úgy hiszem, a nyomozás átalakítása, önállóságának radikális csökkentése is az eljárás gyorsítását eredményezné bevezetése esetén. Az eljárás gyorsítása viszont a generális és a speciális prevenciót javítja. Az a tény, hogy a morális elítélést már kiváltott magatartás elkövetőjét röviddel a tett után elítélik, fokozottan visszatartó hatású. Talán nem naivitás annak feltételezése, hogy mindebből a bűnözés csökkenése következhet. New Yorkban a nulla tolerancia elvének alkalmazása játszott közre a bűnözés csökkentésében, nálunk a felderítés fokozása és a toleránsabb eljárási lehetőségek hozhatnak esetleg eredményt.
Javítja-e az új Be. a bűnfelderítés esélyeit? Úgy hiszem, igen. A gyorsabb eljárás a hatóságokba vetett bizalom fokozódásával járhat. Ha a sértettnek az általa kezdeményezett büntetőeljárásban nem kell többször megjelennie a hatóság előtt, kárát röviddel az elkövetés után megtérítik, a tettes megbüntetése gyorsan bekövetkezik, akkor fokozódik a hatóságok iránti bizalma, a sérelmére elkövetett cselekmény nem marad rejtve a hatóságok előtt. Talán megváltozna az a helyzet, hogy a regisztrált bűncselekmények száma az összes elkövetettnek a harmada, negyede.[6]
A felderítés esélyei is javulnak néhány új eljárási lehetőséggel. Érdemes kiemelni ezek közül a már most is alkalmazható tanúvédelmi intézkedéseket, a "vádalku" lehetőségét, azaz a büntetlenség kilátásba helyezését.
Az új Be.-ben felvázolt néhány új intézmény azonban álláspontom szerint késlelteti a jogerős ítélet meghozatalát, s a késedelem mértékét sem tudjuk előre megjósolni. Új feladata lesz a vádnak és a védelemnek, hogy megtanuljon gazdálkodni a bizonyítékokkal. Ez az ügyféli magatartás valóban megnehezíti az eljáró bíró tárgyalást előkészítő munkáját, a tárgyalás tartamának tervezését. E tartam nőhet a bíróság előtti párbeszédek következtében is. Hangsúlyozom azonban, hogy csak az összes eljárás töredékében várható kontradiktórius tárgyalás. Az igazságszolgáltatás a bíróságok révén alapelvet nem sérti sem a bagatell ügyek egyszerűsített eljárása, sem a lemondás a tárgyalásról, sem a vádemelés elhalasztása. A jogszabályi változás az eljárás egyetlen szakában sem járhat az időszerűség jelentős romlásával, a változásnak alapvetően a javítás irányába kell hatnia. Ezért megfontolandónak tartom a tapasztalatszerzés és a félelmek oldása érdekében, hogy a kontradiktórius eljárást átmenetileg csak a tárgyalásra bocsátott ügyek egy részében vezessék be - például az igazságszolgáltatás sérelmére elkövetett ügyekben, ahol úgyis ügyészek nyomoznak, s tipikusan tárgyi bizonyítékok, okiratok is felhasználhatók a bizonyításhoz -, és a kísérleti ügyek tapasztalatainak birtokában szélesítsék e területet.
Az új Be. jogorvoslati rendszere körül is polémia alakult ki. Vita folyt arról, hogy szükség van-e az ítélőtáblá(k)ra, s szabad-e a rendes jogorvoslati fokok számát növelni. A táblák melletti érvekről már sokat hallottunk, létjogosultságuk több irányból alátámasztott, nem csupán eljárási elvekkel, hanem a legfelsőbb bírói fórum leterheltségével is indokolható.
A táblák létesítése azonban nem jár együtt szükségszerűen a kétfokú rendes perorvoslat bevezetésével. Ennek megteremtésével kapcsolatban a kodifikációs bizottságban is helyet foglaló Király Tibor akadémikus összefoglalta a bevezetés ellen és mellett szóló érveket.[7] Kiemelte az ellenérvek közül az eljárások tartamának várható növekedését, és hozamként jelölte meg azt, hogy kedvező hatása lesz az ítélkezés általános jogi színvonalára.
Az 1998-ban elfogadott büntetőeljárási törvényben szabályozott harmadfokú eljárásban bizonyításnak nincs helye, s a megindítás előfeltétele döntően ab-
- 61/62 -
ban különbözik a rendkívüli felülvizsgálattól, hogy az utóbbi iránya határozott: mindig az elítélt vádlott javára szól. Ezzel a büntetőeljárás legnagyobb veszélye, az ártatlanul elítélés korrigálható. A harmadfokú eljárásban ettől eltérő igénye csak a vádnak lehet. Megfontolandó azonban, mihez fűződik nagyobb érdek: ahhoz, hogy a büntetőeljárások lehetőleg az elkövetéshez közeli időpontban - a prevenció, s mondjuk ki, a retorzió (a társadalom védelme érdekében) minél hatékonyabb érvényesülése miatt - befejeződjenek, vagy ahhoz, hogy a rendes jogorvoslati fórumként beiktatott harmadfokú eljárással a két időpont még jobban eltávolodjon egymástól a jogszabálysértő módon felmentett vádlottak elítélése érdekében. Király Tibor a Legfelsőbb Bíróság által rendkívüli perorvoslattal vizsgált ügyek számát évi S00 körülire teszi.[8] Ennek iránya azonban megoszlik, s csak egy része irányul a terhelt ellen. Ezek szerint néhány tucat ügynek a terhelt javára jogszabálysértő módon történt eldöntése állítandó szembe az eljárások általános elhúzódásával, hiszen a terhelt terhére történt döntés a harmadfokú eljárás nélkül is orvosolható marad, s ez a fontosabb.
JEGYZETEK
[1] Emberi jogi füzetek, 1998/3, 14.
[2] Uo., 38.
[3] Uo., 32.
[5] Például 2002. évi I. törvény.
[6] Vö. Dr. Kertész Imre, Dr. Stauber József: A bűn kockázata, a büntetés hozama, Magyar Jog, 1996/10, S79.
[7] Király Tibor: Büntetőeljárási jog, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 482-483.
[8] Uo., 482.
Amidőn a szerkesztőség megtisztelő felkérésének eleget téve megkísérlem felidézni, hogy az 1998-ban elfogadott büntetőeljárási törvény koncepciója szerintem miért nem válhatott széles körben elfogadottá, két körülményt szeretnék előrebocsátani. Egyrészt ebben az írásban az emlékeimre hagyatkoztam. Márpedig "...Amikor az ember képzeletében egy szeretett lény vonásait igyekszik fölidézni, a múlt annyi emléke merül fel, hogy ezeken az emlékeken, mint könnyön át csak homályosan látja őket."[1] Valamennyi gondolat tehát igen szubjektív és bizonyos, hogy sokban eltér mások emlékeitől, s óhatatlanul befolyásolják a kezdet óta eltelt évtized eseményei. Másrészt "...a kodifikációs bizottságban nemcsak azok a szakemberek kaptak helyet, akiket az igazságügy-miniszter személyes kvalitásaikra figyelemmel kért fel közreműködésre, hanem az úgynevezett »főhatóságok« (Legfelsőbb Bíróság, Legfőbb Ügyészség, Országos Ügyvédi Kamara, Belügyminisztérium) képviselői is, akik - érthetően - már ebben a fázisban szervezetük érdekeit igyekeztek érvényesíteni."[2] Jómagam ilyen "úgynevezett főhatóság" (a Legfőbb Ügyészség) képviselőjeként vettem részt a bizottság tevékenységében.
Mihelyt a joghallgató az eljárásjogok tanulmányozásába kezd, szinte nyomban találkozik azzal a jogtörténeti ténnyel, hogy az eljárásjog az anyagi jognál jóval érzékenyebb a társadalmi-politikai változásokra. E tétel igazolódni látszott az 1990-es évek elején, noha az új büntetőeljárási törvény megalkotása nem a korábbi társadalmi rendszer büntetőeljárási szabályait elutasító tömegigényként, s nem is annyira szakmai kívánalomként, hanem lényegében ideológiai elvárásként jelentkezett,[3] s ez a körülmény végül döntő szerepet játszott abban a hányatott sorsban, amely e törvénynek kijutott.
Az új büntetőeljárás koncepcióját kidolgozók egy olyan törvény képét vázolták fel, amely a hazai eljárásjogi hagyományok közül az arra érdemeseket megőrizve igyekszik eleget tenni az Európa Tanács ajánlásainak, az Emberi Jogok Európai Egyezménye követelményeinek, a strasbourgi esetjog által kimunkált és elfogadottá vált elveknek, s egyidejűleg számot vet az itthoni realitásokkal is.
A koncepció alapvetése - a hozzám hasonló, a jogi közélet eseményeit inkább csupán szemlélő, s nem alakító jogalkalmazók számára mindenképpen - Király Tibor professzor előadásában[4] (1993. január 25.) jelent meg, amelyben gondosan elemezte mindazon problémákat, amelyekkel a kodifikátor várhatóan szembesül, jelezte azokat az alapvonalakat, amelyek mentén haladni célszerű, végül óvott a sietségtől,[5] s nyomatékosan hangsúlyozta a felkészülés és felkészítés, valamint a nyilvánosság fontosságát a kodifikáció folyamatában.[6]
A bölcs tanácsok ellenére a koncepció 1993 őszére elkészült tervezete - legalábbis a jogalkalmazók egy része (bíróság, ügyészség) körében - szelet vetett. A bíróságok idegenkedve fogadták a nyomozásban várható nagyobb szerepvállalást és aggodalommal a "bizonyítás csak a tárgyaláson" elvét, s ami ebből következik: a vádelőkészítés jelentőségének csökkenését, valamint kiiktatásukat a bizonyítási eljárás vezetéséből stb. Attól tartottak - és nem alaptalanul -, hogy egyrészt olyan szerepbe kényszerülnek (nyomozási bíró), amelyre nincsenek felkészülve, másrészt a
- 62/63 -
fojtogató ügyteher miatt addig sem kedvező időszerűségi mutatók további romlásától féltek. Az ügyészek döbbenten olvashatták, hogy a "nyomozás uraként" ők adják a legitimációt a nyomozó hatóság tevékenységéhez, egyszerűbben szólva: a nyomozás elrendeléséhez, minden bizonyítási eszköz beszerzéséhez, továbbá valamennyi eljárási kényszerintézkedés teljesítéséhez ügyészi rendelkezés szükséges. Ebből azt szűrték le, hogy nyomasztó munkaterhük jelentősen tovább növekszik, s ehhez képest a rendelkezésükre álló törvényes eszközök nem változnak, sőt csökkennek. Az ügyvédek a védői jogoknak a vádelőkészítési szakban történő szűkítését sérelmezték. A nyomozó hatóságok - kétségtelenül igen széles körű - jogosultságaik rendkívüli megnyirbálását kifogásolták, bár jóval halkabban. Ebben szerepe lehetett a lojalitásnak is, ám inkább annak a felismerésnek, hogy az "ügyész meghosszabbított karjaként" végzett tevékenység csökkenti felelősségüket, ami a mindenfelől érkező szakadatlan támadások miatt frusztrált nyomozó hatóságok (akkoriban a rendőrség, valamint a vám- és pénzügyőrség) számára egyáltalán nem volt lényegtelen.
A vihar végül is azzal ült el, hogy a részletekről nem itt, hanem majd a törvénytervezet szövegének megfogalmazása során célszerű vitatkozni. A büntetőeljárás koncepcióját a kormány 2002/1994. (I. 17.) számú határozatával különösebb társadalmi vagy politikai visszhang nélkül fogadta el.
Ezt követően a koncepció - bár a jogi közéletből nem tűnt el, hiszen születtek publikációk s témája volt jogászgyűléseknek (például 1994 őszén Siófokon, 1996 őszén Szekszárdon) -, úgy látszott, mégis jogtörténeti epizód marad. Erősítette e látszatot a 1994. évi XCII. törvény, amely a koncepció említett, általános célkitűzései egyikének szellemében módosította a büntetőeljárási törvényt, másrészt az is, hogy a kormányhatározat 2. pontjában előírt határidő (1995. június 30.) a törvénytervezet kormány elé terjesztése nélkül telt el.
A koncepció 1995 őszén ébredt fel Csipkerózsika-álmából. Újabb kormányhatározat 1997. június 30-ra módosította az imént említett határidőt, majd az igazságügy-miniszter kodifikációs bizottságot hívott életre a törvény tervezetének elkészítésére. Az 1996. esztendő elejére összehívott bizottság társelnöke ismertette a javasolt munkamódszert, s - három évvel korábban kifejtett álláspontjához híven - a nyilvánosság fontosságát hangsúlyozva jelezte, hogy a törvénytervezet statikus részének elkészülte után a munkában szünet áll be, amely alatt a lehető legszélesebb körben lehetőség nyílik a tervezet megvitatására. A bizottság ülésein élénk vita folyt egy-egy eljárási intézményről és főként annak újszerű felfogásáról. Az ügyészre vonatkozó elképzelésekben a realitások figyelmen kívül hagyását éreztem és nemritkán elvesztem a részletekben. Az elkészülő részeket az ügyészségen - az idő adta lehetőségek szerint kisebb vagy nagyobb körben - megvitattuk, s az ott kialakult álláspontok szintézisét vittem magammal. Ha egy-egy ügyészi felvetést a bizottság elfogadott, azt azzal a fenntartással tette, amelyet a tudomány bölcs derűje valahogy mindig érvényre juttat a tudatlanság frivolitásával szemben. Az általános kérdések körében a törvénytervezet hatásvizsgálata elvégzésének, valamint szerkezete megismerhetőségének hiányát kifogásoltuk.
Hozzáállásunk később így jelent meg: "A Tervezet koncepcionális újítása a kodifikációs munka előrehaladtával egyre nagyobb ellenállást váltott ki, a változtatás által érintett szervek, kivált az ügyészség képviselőiből. A Tervezettel szembeni bírálatok lényege abban foglalható össze, hogy az ügyészség nincs igazán felkészülve arra, hogy a kilátásba helyezett feladatokat ellássa. Ez az érv azért figyelemre méltó, mert kétségessé teszi, hogy az ügyészség akár csak a hatályos jogban számára előírt feladatnak eleget tud tenni. Ha hiányoznak a nyomozástaktikai és -technikai, valamint kriminalisztikai ismeretei, úgy az ügyész igencsak korlátozott mértékben képes ellátni azokat a teendőket - a nyomozás lefolytatása, a nyomozási cselekmények elvégzése, a nyomozó hatóság utasítása nyomozási cselekményekre -, amelyeket a Be., valamint az ügyészségről szóló törvény kilátásba helyez."[7] Nem vitatható, hogy az érvelés látványosan lehengerlő, az abban megfogalmazott bírálat megsemmisítő erejű volt.
"Minden dologban, a rosszakat kivévén, a változás félnivaló"[8] - írta egy francia gondolkodó több mint négyszáz esztendeje, ám a változástól való félelem változatlan, s ezt kár lett volna tagadni. Ha azonban végigtekintünk a Büntető perrendtartástól kezdve a hatályos büntetőeljárási törvényig, száz esztendő magyar büntetőeljárási szabályain és megvizsgáljuk az ügyésznek osztott szerepet - s ami ennek alapfeltétele: a szerephez adekvát képzést -, talán már nem is olyan biztos, hogy az éles kritika annyira helytálló volt.
Az "úgynevezett főhatóságok" érdekei sem feltétlenül estek egybe, így közös álláspont megjelenítésére ritkán adódott mód. Ez az esztendő a törvénytervezet alakulása szempontjából - a vitákat leszámítva - békésen telt, a fontolva haladás jellemezte, és úgy éreztem, hallgatólagos egyetértés volt köztünk a határidő komolytalanságát illetően.
A nyugalomnak azonban az év végén hirtelen vége szakadt. Olyan kormányzati döntés született, hogy a készülő büntetőeljárási törvényt össze kell kapcsol-
- 63/64 -
ni az igazságügyi reformcsomaggal. Ezzel az volt a probléma, hogy az igazságügyi reform részét képező törvényjavaslatok[9] már az Országgyűlés előtt voltak, míg a büntetőeljárási törvény tervezetéből - ha jól emlékszem - 8-9 fejezet (a statikus rész) készült el. Éppen amennyi már alkalmas lehetett volna a széles körű megvitatásra! Az igazságügyi reform sodrába kerülve azonban erre már gondolni sem igen lehetett.
Emlékeim szerint 1997 márciusának első napjaiban az igazságügy-miniszter megvitatta a kialakult helyzetet a Legfelsőbb Bíróság elnökével, valamint a legfőbb ügyésszel, s olyan döntés született, hogy az új büntetőeljárási törvény tervezetének munkálatait folytatni kell. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan készüljön a hatályos büntetőeljárási törvényt módosító tervezet, amely az eljárási törvény fellebbviteli rendszerét a bírósági szervezeti törvényjavaslathoz illeszti, ha az új büntetőeljárási törvény tervezetének szövege esetleg nem készülne el. A módosító tervezet el is készült, ám törvényjavaslattá sohasem vált, mert 1997. április végére készen lett az új büntetőeljárási törvény tervezete. Elképesztő teljesítmény volt!
A Legfőbb Ügyészség előbb bő három hetet kapott a több mint hatszáz paragrafusból álló tervezet áttekintésére, majd e határidőt módosították. Ez lehetőséget adott arra, hogy a megyei főügyészségek is tanulmányozhassák a tervezetet és véleményt mondhassanak. Ennek összegzése után a Legfőbb Ügyészség észrevételei meghaladták a száz oldalt. A legfőbb ügyész nyilatkozatában "nem kellően kiérleltnek" ítélte a tervezetet. A Belügyminisztérium tizennyolc oldalnyi megjegyzést tett, a megyei bíróságok észrevételeinek száma meghaladta a hatszázat.[10] A nyár az egyeztetésekkel, létszám- és infrastruktúra-igények megvitatásával telt.
A nyár végén benyújtott törvényjavaslattal - számomra úgy tűnt - senki sem volt elégedett. A tudomány a koncepciótól való eltérést rótta fel, a jogalkalmazók több általános és számtalan részletkérdést vitattak, a parlamenti bizottságokhoz száznál több - nem csak ellenzéki - módosító indítvány érkezett. A törvényjavaslat általános vitája 1997. december 2-án kezdődött meg. A bírálók többsége az "előkészítetlenségben" jelölte meg elégedetlenségének okát.[11]
Az Országgyűlés 1998. március 23-án elfogadta az új büntetőeljárási törvényt, eleget téve annak a jogalkalmazói igénynek, hogy a hatálybalépésre - a felkészülés érdekében - 2000. január 1. napján kerüljön sor.
Az 1998-as választások után megalakult Országgyűlés nem az új büntetőeljárási törvényt, hanem az ahhoz kapcsolódó szervezeti rendszer bevezetésének időszerűségét kérdőjelezte meg, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az 1997-98-ban képviselt elutasító álláspontot tartja fenn. Ezt országgyűlési határozatban[12] jelenítette meg, amelyben felkérte a kormányt, hogy -az Országos Igazságszolgáltatási Tanács és a legfőbb ügyész bevonásával - vizsgálja meg, milyen határidővel és milyen módon biztosíthatók az ítélőtáblák, valamint a fellebbviteli főügyészségek felállításának személyi és tárgyi feltételei, s a felülvizsgálat terjedjen ki az új büntetőeljárási törvény jogorvoslati rendszerének átgondolására is. Ezzel megkezdődött a kihirdetett, tehát érvényes, ám nem hatályos törvény módosításának folyamata. Az új büntetőeljárási törvény az elmúlt négy év alatt - számszerűen és nem a lényegét érintően - több módosítást ért meg, mint a hatályos büntetőeljárási törvény hatályának első tíz esztendeje alatt, és az Alkotmánybíróság sem kímélte.[13]
Az elmúlt négy évben tapasztalt igen élénk büntető anyagi jogi és eljárásjogi jogalkotás mellett hosszabb ideig úgy látszott, hogy az új büntetőeljárási törvény nem lép hatályba. Számos újdonságát (például a házi őrizet, az úti okmány elvétele, a lefoglalás megszüntetésének szabályai, a vádemelés elhalasztása, a távollévő terhelttel szemben lefolytatható eljárás, a tárgyalásról lemondás) a hatályos büntetőeljárási törvénybe adaptálta a jogalkotó, amely a jogalkalmazás szempontjából hasznosnak bizonyult, mert "kipróbálásuk" mindenféle feltevésnél jobban igazolta életképességüket, illetőleg gyermekbetegségeiket.
Végül 2001. december 18-án az Országgyűlés elfogadta az új büntetőeljárási törvény átfogó módosításáról szóló törvényt. Az önmagában is igen tekintélyes terjedelmű - 309 paragrafusból álló - jogszabállyal átalakuló büntetőeljárási törvényről korai lenne érdemi véleményt mondani. Annyi kétségtelen, hogy az 1998. március 23-án elfogadott változathoz képest kevesebb újdonságot tartalmaz, amelynek okára az imént utaltam. Az új büntetőeljárási törvény viszonya a koncepcióhoz valószínűleg egy másik történet.
Vélekedésem szerint az új büntetőeljárási törvény koncepciója annak idején úgy indult végzetes útjára - a jogtudós hivatkozott, utóbb prófétainak bizonyuló intelme ellenére -, hogy nem állt mögötte meggyőződéses hívek népes serege, s még az sem állítható, hogy nagy támogatója, a "kompromisszumok művészete" cserben hagyta volna, az inkább csak önmagát adta. Számomra úgy tűnik, az idő mintha azokat igazolta volna, akik - bevallom, nem voltam köztük - azt a banálisnak látszó véleményt képviselték, hogy a változtatás nehéz és bonyolult küzdelmeibe csak akkor érdemes bocsátkozni, ha annak igényét a mindennapi élet veti fel.
Amint a könyveknek, úgy a törvénykönyveknek is megvan a maguk sorsa. Az új büntetőeljárási törvényt olvassuk, tanuljuk, mert jövőre hatályba lép. Bár, ki tudja.
- 64/65 -
JEGYZETEK
[1] Lev Tolsztoj: Gyermekkor (Gyermekkor - Serdülőkor - Ifjúság, ford.: Németh László Bp., 1955.)
[2] Bárd Károly: A törvény és az ő alkalmazói, Fundamentum, 1997/2., 94.
[3] Uo., 93.
[4] Király Tibor: A büntetőeljárási jog reformja elé, Magyar Jog, 1993/5., 257-261.
[5] "A büntetőeljárási jog átfogó kodifikációját a csatlakozás az Európai Emberi Jogi Konvencióhoz sem teszi kivételesen sürgőssé, mert nem sok az, amin a hatályos törvényben változtatni kell..." Uo., 261.
[6] "A büntetőeljárás és igazságszolgáltatás a társadalom tagjainak tevékeny közreműködésére számít, és a szerepre való felkészülésük és felkészítésük már a kódexkészítés idején célszerűen megtörténhet. Hasznos volna, ha a párbeszéd a kodifikálók és a társadalom más tagjai között mielőbb megkezdődhetne. Ezért a kodifikációs előkészületek és munkák nyilvánosságot igényelnek. Nem volna jó, ha a társadalom tudomást csak a befejezett kódexről szerezne, amellyel majd évtizedekig együtt kell élnie, ha tetszik, ha nem." Uo.
[7] Uo., 94.
[8] Michel de Montaigne: Esszék, Bp., 1997.
[9] Elfogadásuk (1997. július 23.) után: 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról; 1997. évi LXVII. törvény a bírák jogállásáról és javadalmazásáról; 1997. évi LXVIII. törvény az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról; 1997. évi LXIX. törvény az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról; 1997. évi LXX. törvény a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény módosításáról; 1997. évi LXXI. törvény az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény módosításáról; 1997. évi LXXII. törvény a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény módosításáról 1997. évi LXXIII. törvény a Büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról.
[10] Az igazságügy-miniszter expozéja 1997. december 2. (Országgyűlési jegyzőkönyv, 1994-1998.)
[11] "Úgy gondoljuk, ez a javaslat nem megfelelőben előkészített. A nem megfelelő előkészítettség hangsúlyozásával egyébként nem a javaslat előkészítésében részt vevő szakembereket szeretnénk bántani; az előkészítetlenség a kormányzati munkára vonatkozik. Több szempontból is hiányos az előkészítés, amit egyébként az ülésen részt vevő Legfelsőbb Bíróság képviselője is megerősített.[...] További kifogás - megint csak az előkészítetlenségre és a nem elegendő felkészülési időre vonatkozik -: a javaslat 25 felhatalmazást tartalmaz, és számos külön törvényre utal - ezek a külön törvények még sehol nincsenek. Ezt a javaslatot a szakma nem emésztette meg; ahogy az ülésen elhangzott, idézem szó szerint: »A fő probléma az, hogy egy nem kihordott magzatról van szó. Márpedig ha a szakma ellenáll, akkor először őket, az alkalmazókat kell meggyőzni, mert a legjobb törvény is megbukhat az alkalmazók ellenőrzésén.« Ez az aggodalom egyébként kormánypárti képviselők szájából is elhangzott a bizottsági ülésen. És ez a kifogás is olyan, amely akkor is megállja a helyét, hogyha maga a javaslat tökéletes, tehát ezekre akkor is figyelemmel kellene lenni." Dr. Kutrucz Katalin, az Alkotmány- és igazságügyi bizottság kisebbségi véleményének előadója. Országgyűlési jegyzőkönyv, 1994-1998. Hasonló álláspontot hangoztattak más ellenzéki pártok vezérszónokai is.
[12] 80/1998. (XII. 16.) Országgyűlési határozat.
[13] 5/1999. (III. 31.) AB határozat, 19/1999. (VI. 25.) AB határozat.
A szerkesztőség e cikk megírására felkérő levelében a kérdés elemzésének szükségességét arra tekintettel is indokoltnak tartotta, hogy "az 1998-ban elfogadott büntetőeljárásról szóló törvény koncepciója nem vált széles körben elfogadottá". Anélkül, hogy ezen állítással vitatkoznék, meg kell kérdeznem, hogy az vajon melyik koncepcióra vonatkozik:
a) a 2002/1994. (I. 17.) kormányhatározatban megfogalmazott koncepcióra;
b) az 1998. évi XIX. számú törvénynek a fenti kormányhatározatban megfogalmazott elvektől részben eltérő megoldást tartalmazó intézményeket is magában foglaló törvényszövegből kiolvasható koncepciójára; avagy
c) az újabb jelentős fordulatot hozó 2002. évi I. számú törvény koncepciójára?
Kérdésemet a három koncepció között több, alapvető jelentőségű kérdésben tapasztalható nyilvánvaló eltérés indokolhatja. Elég talán, ha arra utalok, hogy az eredeti - a kormányhatározatban rögzített - elvektől eltérően nem sikerült megvalósítani a kontradiktórius elv és ezen belül a felek rendelkezési jogának erőteljesebb érvényre jutását, a legutóbbi módosítás pedig kiiktatta a korábbi két koncepció egyik fundamentális tételét, a kétfokú rendes jogorvoslat lehetőségét.
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a négyéves ciklusokban jelentkező változás (1994, 1998, 2002) azt mutatja, hogy a büntetőeljárási törvény rendkívül érzékeny szeizmográfként azonnal reagál a hazai politikai élet rezdüléseire. E tulajdonsága folytán azt is tudomásul kell venni, hogy a jogászi közvélemény a gyakori változások okán nehezen tud azonosulni az
- 65/66 -
eredménnyel, különös tekintettel arra a régi tapasztalatra, amely szerint míg a gyakorló jogászok az anyagi jog változásaihoz gyorsan, gördülékenyen képesek alkalmazkodni, addig az eljárásjogi változásoktól - főleg ha azok jelentős módosulást hoznak - idegenkednek, és nehézkesen állnak át gondolkodásmódjukban gyökeresen új megközelítési síkra.
A büntetőeljárási törvény eredeti koncepciója viszont az ezzel dolgozó jogászoktól ilyen, gyökereiben új gondolkodási módot követelt volna meg, hiszen arra lehetett következtetni, hogy:
a) a rendőrség az ügyészi akarat kiszolgálójává válik;
b) az ügyészségnek ebből következően minden ügy nyomozását "uralnia" kellett volna;
c) a tárgyalás átalakítása a bíróság addigi abszolutizált igazságkereső funkcióját háttérbe szorította volna;
d) az új tárgyalási rendet, mely azzal járt volna, hogy a bírónak nem kell "leszállnia az arénába", sokan úgy érzékelték, hogy a bíró mindenek felett álló szerepe a tárgyalás vezetésében jelentősen csökkent volna, ami befolyásolhatja az ítéletalkotási lehetőséget is; végül, de nem utolsósorban
e) a védői karnak arra kellett készülnie, hogy a nyomozati eljárásban jogosítványaiból veszít, miközben át kellett állnia az új tárgyalási kikérdezési rendszerre, ami merőben új megközelítést tesz szükségessé.
Látható tehát, hogy a büntetőeljárás valamennyi szereplőjének át kellett értékelnie megszokott helyzetét, szerepét. A dolog természetéből adódóan azonban az 1994. évi koncepció nem rázta meg a jogászi közvéleményt, mert mindenki tisztában volt azzal, hogy az ördög a részletekben, azaz az elfogadásra kerülő - és a gyakorló jogász helyzetét újjáformálni képes - törvény tételes rendelkezéseiben rejlik majd, ezért mindenkit az érdekelt, mi valósul majd meg a koncepcióból. Mindezek alapján tehát az a tény, hogy a kormányhatározatban megszövegezett koncepció "nem vált széles körben elfogadottá", álláspontom szerint nem jelentette azt, hogy az abban foglalt elveket az igazságszolgáltatás szereplői ellenezték volna, pusztán még nem érintették meg őket igazán a kormányhatározat elvont tételei. Az 1998. évi törvényjavaslat, majd annak az Országgyűlés által elfogadott végleges szövege természetesen már közvetlenül érint minden büntetőjogászt, ezért a törvény alapját képező koncepcióval kapcsolatban minden hivatási rend megfogalmazta saját kifogásait, aggályait.
A teljesség igénye nélkül néhányat az "aggályokból".
1998 második félévére nyilvánvalóvá vált, hogy a négyszintű bírósági szervezet hajója léket kapott, és a léken beömlő víz elmossa a kétfokú rendes jogorvoslati rendszert. A bírói kar jelentékeny része a törvényből azt olvasta ki, hogy megmarad, sőt erősödik ugyan a bíróság kiemelkedő szerepe a büntetőeljáráson belül, de sérülhet a "bíróság mindenki helyett" elve és gyakorlata. A hazai bírói kar azon részét, amely azon szocializálódott, hogy a tényállás minden elemét, illetve azok bizonyítékait hivatalból kutatja fel, az eljárás szereplőit elsőként és alapvető részletességgel kérdezi ki, azaz a szó helyes értelmében "uralja a tárgyalást", mindez megrázta, és a bírák úgy érezték, hogy saját tárgyalótermükben a kérdező ügyész és védő után kapván csak szerepet az eddigi főszereplőből epizodistává válhatnak.
Az új tárgyalási rendszert elvi alapon lényegében nem érte támadás, a kifogások sokkal inkább "praktikus" aggályokon alapultak. Csak ilyennek tudom ugyanis minősíteni azokat a felvetéseket, amelyek a tárgyalások tervezhetőségét féltették az új kérdezési módtól.
A rendőrségi és ügyészségi szervezet közötti új viszony elemzése mellett (például hogyan érvényesülhet az a koncepcionális elv, hogy az ügyészség a nyomozás ura, miközben a nyomozás személyi, technikai feltételei továbbra is a rendőrséghez vannak telepítve, milyen módon rendelkezhet az ügyész ezekkel) olyan hangok is hallatszottak, hogy sokan aggodalommal figyelik a jogállami igényeknek ugyan maradéktalanul megfelelő, de a nyomozást esetleg "nehezítő" új intézményeket (a tanú segítője, nyomozási bíró, a kényszerintézkedések lehetőségének szűkülése stb.).
A védői kart elsősorban az rázta meg - és talán mondható, hogy azért nem fogadta el "széles körben a törvényt" -, hogy miközben a védekezési jogok egyik nagy vívmányától (a nyomozás során a tanúkihallgatáson való részvétel jogától) kellett búcsút vennie, jól látta, hogy ezt nem képesek kiegyenlíteni azok a rendelkezések, melyek a nyomozati vallomás súlyát igyekeztek csökkenteni a közvetlenség elvének kiteljesítésével. Az eredeti koncepciótól eltérően ugyanis lényegében változatlanul fennmaradt annak a lehetősége, hogy a bíróság a tényállást a tárgyaláson elhangzottakkal szemben az ismertetett nyomozati vallomásra alapozza.
Miközben kiindulásként elismerem tehát, hogy az 1998. évi XIX. törvény "nem vált széles körben elfogadottá", azt állítom - és a leírt példákkal igyekeztem bizonyítani -, hogy természetesen(?) minden hivatási rend a maga pozíciójának féltéséből kiindulva keresett és talált kifogásolnivalókat a törvényben. Azonban amíg az 1998. évi XIX. törvény egyes elemei jelentős kritikai visszhangot kaptak, magukat az 1994. évi kormányhatározatban lefektetett elveket, azaz az eredeti koncepciót tudomásom szerint sehonnan nem érte átfogó támadás, nem volt ezzel kapcsolatban "általános ellenkezés". Emiatt is tartom részben várat-
- 66/67 -
lannak, részben pedig a terhelti-védői jogok oldaláról nézve hátrányosnak, hogy a 2002. évi I. törvénnyel az Országgyűlés egyes részeit tekintve alapjaiban írta át az elsöprő többséggel elfogadott 1998. évi XIX. törvényt. (A törvénymódosítás története azért is szomorú, mert az előkészítés terhét az Igazságügyi Minisztérium lényegében egyedül vállalta magára, s úgy tűnt, sem idő, sem jogszabályi alkotói akarat nincs a javaslat széles szakmai körben történő megvitatására.)
A módosítás óta eltelt idő rövidsége folytán nyilvánvaló, hogy a lényegében új törvény nem válhatott széles körben elfogadottá, arról nem beszélve, hogy még ma is gyakran találkozunk olyan vélekedésekkel, miszerint nem biztos, hogy a hatályba léptetés előtt ez volt az utolsó módosítás. A magam részéről természetesen abból indulok ki, hogy a 2002. évi I. törvénnyel módosított 1998. évi XIX. törvény lép hatályba, ezért e cikk keretében a továbbiakban a törvény néhány intézményével foglalkozom védői szemszögből.
A Be. 44. § (1) bekezdése törvényi formában jeleníti meg azt a mára szinte egységes gyakorlatot, hogy védőként kizárólag ügyvéd jár el. Látszólag tehát merő formalitás az új szabály, de véleményem szerint ennél többről van szó. A törvény azt kívánta kifejezésre juttatni, hogy a modern jogállamban csak a megfelelő végzettséggel rendelkező, védői feladatokat hivatásszerűen gyakorló jogász lehet a terhelti jogok védelmét biztosítani tudó, méltó ellensúlya a hivatásos jogásszal eljáró vádnak. Az ügyvédi kar kötelessége, hogy ennek az elvárásnak megfeleljen, ami persze nem mentesíti a büntető igazságszolgáltatás monopóliumát birtokló államot az alól a felelősség alól, hogy a védői jogok törvényi szabályozásánál kellő jogosítványt adjon az ellensúlyi szerephez, illetve ahol az ügyvéd hatósági kirendelés alapján kerül védői szerepbe, ott a költségvetés az anyagi háttér rendelkezésre bocsátásával adjon garanciát a hatékony védelemhez. A későbbiekben látni fogjuk, ez a rendezés nem sikerült tökéletesre.
1. Szabad védőválasztási jog sérelme A törvény 45. § (1) bekezdés b) pontja a védőkre vonatkozóan új kizárási okot vezetett be. Eszerint a jövőben az sem járhat el védőként, aki "az ügyben eljárt vagy eljáró bírónak, ügyésznek vagy a nyomozó hatóság tagjának a hozzátartozója". A magam részéről a rendelkezést aggályosnak tartom, mert a szabad ügyvédválasztás joga álláspontom szerint meg kell előzze a célszerűségi okokat. Természetesen tudom, hogy adott esetben problémákat okozhat az új bíró vagy új bíróság kijelölése, ha "hozzátartozó" védő lép be az ügybe, de amint azt a tárgyalás tervezhetőségével kapcsolatban is kifejtettem, nem tartom elfogadhatónak, hogy technikai megfontolások megelőzzék a jogállami elvek alkalmazását.
Szeretném felhívni a figyelmet egy másik olyan módosításra is, amely ugyancsak a szabad védőválasztási jog indokolatlan korlátozásaként értékelhető. Az 1973. évi I. törvény 46. § (1) bekezdés d) pontja azt rögzíti, hogy nem lehet védő az, aki az ügyben tanúként vagy szakértőként vesz vagy vett részt. Ezt a szabályt a hazai joggyakorlat és büntetőeljárási jogtudomány - figyelemmel a Be. 66. § (1) bekezdés c) pontjára is - következetesen úgy értékeli, hogy csak azt kell tanúnak tekintenünk, tehát csak azt kell ebben a vonatkozásban védőként kizárnunk, aki érdemi vallomást tett (Büntetőeljárási jog. Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2001, 185).
Az az ügyvéd ugyanis, akit az eljáró hatóság tanúként kívánt kihallgatni, de mentességi jogára tekintettel nem tesz vallomást, a jelenleg hatályos szabályok értelmében a terhelt védőjeként járhat el az ügyben, vagyis az az ügyvéd, aki például korábbi jogi képviseleti tevékenységével (társasági szerződés, adásvételi szerződés szerkesztésével) összefüggő titoktartási kötelezettségére tekintettel, mentességére hivatkozva nem tesz vallomást, később a terhelt, esetleges korábbi ügyfele védőjévé is válhat, tehát a büntetőeljárásban védőként részt vehet. Ezzel szemben az 1998. évi XIX. törvény 45. § (1) bekezdés e) pontjának, illetve a 81. § (1) bekezdésének összevetéséből az derül ki, hogy az új kódex a védőként történő eljárás tilalmából kizárólag azt az esetet emeli ki, amikor a védő azért nem volt tanúként kihallgatható a büntetőeljárás során, mert a tényállás szempontjából releváns tényekről, adatokról mint védő szerzett tudomást.
A gyakorlatban megszokott, hogy egy cég ügyeit állandó megbízással ellátó ügyvédet kérnek fel a védelemre, amikor a cég valamelyik vezetője ellen büntetőeljárás indul. Abban az esetben, ha a védőként eljáró ügyvéd a nyomozó hatóság számára kellemetlenül, túl intenzíven gyakorolja jogait, adva lesz a lehetőség, hogy az előzményekre nézve tanúként hallgassák meg, és noha mentességi jogával élve az ügyvéd továbbra sem fog vallomást tenni, az új rendelkezés lehetővé teszi az eljárásból való eltávolítását.
2. Kirendelt védői díj Hosszú évek óta ismert az a probléma, hogy a jelenleg hatályos büntetőeljárási törvény azon rendelkezése, mely szerint a bűnösség megállapítása esetén a bűnügyi költség keretében a kirendelt védő díját is a terheltre kell hárítani, ellentétes az Emberi Jogok Európai Egyezményével [6. cikk (3) bekezdés c. pont], hiszen az egyezmény a rászoruló terhelt részére nem egyszerűen védő, hanem
- 67/68 -
ingyenes védő biztosítását teszi állami feladattá. Az új törvény 74. § (3) bekezdése ezt a kérdést megnyugtatóan rendezi, amint az is üdvözlendő, hogy a hatékony védelem ellátásához feltétlenül szükséges védői beszélők díjazásáról is megfelelően gondoskodik. A 74. § (3) bekezdés b) pontja a felkészülés másik fontos elemének, az iratmásolatok illetékmentes rendelkezésre állását is biztosítja.
Miközben azonban feltétlenül üdvözlendő a fogva tartott terhelttel a fogva tartás helyén történő tanácskozásért való díjazás megállapítása, aggodalmamat kell kifejeznem a 48. § (9) bekezdés első fordulatának szövegezése kapcsán. A törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy a kirendelt védőt - a védői beszélőn túl természetesen - "idézésre történt megjelenéséért" illeti meg díjazás. A hatékony, a jogállamiságot is biztosító védelem ellátása azonban csak úgy képzelhető el, ha a védő a megjelenésre kötelező idézésen túlmenően adott esetben értesítésre is megjelenik a hatóság előtt, hiszen a védői jelenlét nem kötelezettség például a nyomozás során, csak lehetőség, nyilvánvalóan mégis arra kellene ösztönözni a kirendelt védőket, hogy a terhelti jogok érvényesíthetősége érdekében legalább a gyanúsítotti kihallgatásokon maradéktalanul vegyenek részt. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy ha ennek díjazására a kirendelt védő nem tarthat igény, akkor sem a hatóság, sem az állampolgári jogok biztosa, sem az ügyvédi kamarák nem léphetnek fel azzal az igénnyel, hogy hivatásbeli kötelességét teljesítve térítés nélkül vegyen részt a kirendelt védő a több órás nyomozati kihallgatásokon.
3. A pótmagánvádló jogi képviselete A törvény - garanciális okokból helyesen - úgy rendelkezik, hogy a pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező. Hiányosak azonban a rendelkezések abban a tekintetben, hogy mi a követendő eljárás, ha a pótmagánvádló képviseletére nem ad ügyvédnek megbízást. A védői kirendelés szabályait a törvény - helyesen - részletesen taglalja, ezzel szemben a pótmagánvádló képviselőjének "kirendeléséről" hallgat. Tekintettel arra, hogy a törvény csak a sértett, a magánvádló, a magánfél, illetve az egyéb érdekelt vonatkozásában rendelkezik pártfogó ügyvéd kirendelésének lehetőségéről [57. § (3) bekezdés], lényeges rögzíteni e körben, hogy a pótmagánvádló fogalma nem mosható össze a sértett fogalmával. A probléma azonban akkor sem megoldott, ha ennek a szakasznak olyan értelmezést adunk, hogy a pótmagánvádlóként fellépő "sértett" is sértett, azaz a pótmagánvádat emelő sértett részére pártfogó ügyvédet kell kirendelni. A pótmagánvádló jogi képviselőjének kiemelkedő, az egyszerű sértetti képviselettől eltérő helyzete ugyanis megkövetelné, hogy a pótmagánvádló jogi képviselőjének kirendelésére vonatkozó garanciális szabályokat is a törvény tartalmazza, ideértve az esetleges felmentésre vonatkozó kérelem lehetőségét és annak elbírálását, a helyettesítésre vonatkozó szabályokat, a kirendelés hatályának kérdését stb.
Aggályosnak tartom továbbá az 57. § (3) bekezdésének azon kitételét, hogy az is kérhet a bíróságtól pártfogó ügyvédet a büntetőeljárásban, aki "jogai érvényesítésére bármely okból képtelen". A pártfogó ügyvédhez való jogosultság ugyanis a polgári eljárásban az anyagi rászorultság függvénye, és semmi nem indokolja, hogy ettől az elvtől el kelljen térni a büntetőeljárásban. Jelentős elvi és gyakorlati problémákat vethet fel az is, hogy pótmagánvádlói fellépésre a nyomozati eljárásban is szükség, illetve lehetőség lehet, ezzel szemben a törvényből az következik, hogy csak a bíróságnak van joga - azaz kizárólag a bírósági szakaszban - pártfogó ügyvéd kirendelésére. Fel kell tennem tehát az alábbi kérdéseket.
a) Ha a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, illetve a nyomozást megszüntette, és a sértett pótmagánvádlóként kíván a továbbiakban fellépni, melyik hatóság fog a részére "jogi képviselőt" kirendelni?
b) Ennek a kirendelésnek mik lesznek a szabályai, a pótmagánvádló képviseletére kirendelt ügyvéd vajon pártfogó ügyvédnek minősül-e? (Kirendelt "védő" ugyanis nyilván nem lehet, a kirendelt pótmagánvádló fogalma pedig nem ismert.)
c) Ha pártfogó ügyvédnek minősül, akkor vajon a költség megállapítására a 7/2002. (III. 30.) IM-rendelet hogyan lesz vonatkoztatható?
d) Az anyagilag rá nem szoruló sértettnek is ingyenes pártfogó ügyvédet kell biztosítani?
4. Az előzetes letartóztatás végrehajtása A büntetőeljárási törvény kodifikációs bizottsága által 1997 júniusában készített szövegtervezet még azt tartalmazta, hogy az előzetes letartóztatást bírósági határozattal és
- 68/69 -
kivételesen legfeljebb 5 napig, ügyészi határozattal további kétszer 3 napig, összesen tehát 11 napig lehet rendőrségi fogdában végrehajtani. Az 1998. évi XIX. törvény eredetileg elfogadott rendelkezése ezzel szemben már azt tartalmazta, hogy a bíróság határozattal 30 napig, az ügyész ezt követően kétszer 15 napig, összesen tehát 60 napig engedélyezheti a fogdában történő végrehajtást.
A 2002. évi I. törvény indokolásának a 308. §-hoz fűzött része a következőt mondja ki: "A javaslat két jogintézmény esetén rendelkezik úgy, hogy azok hatálybalépése eltér az új Be. egészének hatálybalépésétől." A hatályba léptető rendelkezéseknél megszokott módon ez a javaslat ártatlannak látszó, a törvény végén eldugott kis szabály, csakhogy mindkét elhalasztani javasolt, az Országgyűlés által törvényerőre emelt szöveg a személyes szabadságot közvetlenül érintő jogszabályt érintett. Ezek egyike az előzetes letartóztatás foganatosításának szabályaival foglalkozik.
A jogszabályhely hatálybalépésének elhalasztása azt eredményezi, hogy továbbra is konzerváljuk azt az Európa Tanács illetékes bizottságai, a Colpi és a Magyar Helsinki Bizottság által okkal kifogásolt helyzetet, amely az előzetes letartóztatásnak a rendőrségi fogdákban történő végrehajtását teszi lehetővé. Az általánosítást feltétlenül elkerülve azt mindenképpen rögzíteni kell, hogy a letartóztatottakat ért bántalmazások, más jogellenességek szinte kizárólag a rendőrségi fogdákban történtek, és ugyancsak a foganatosításnak ez a módja az, ami a letartóztatottat sokkal jobban kiszolgáltatja a nyomozó hatóságnak.
Elfogadhatatlannak tartom e körben azt az érvelést, amely a büntetés-végrehajtási szervezet jelenlegi zsúfoltságára hivatkozva halasztotta el ennek az alapjogot érintő, fontos jogszabályhelynek a hatálybalépését, hiszen a törvénynek a kényszerintézkedésre vonatkozó módosított szabályai azt a reményt sugallják, hogy a jövőben ritkábban kerül sor előzetes letartóztatás elrendelésére, azaz nem látszik eleve reménytelennek, hogy az egyébként valóban túlzsúfolt büntetés-végrehajtási intézmények be tudják fogadni a remélhetően csökkenő számú előzetes letartóztatottat.
5. Óvadék E cikk keretében nincs lehetőség részletesen taglalni a személyes szabadságot korlátozó intézkedések, elsősorban az előzetes letartóztatás szabályainak továbbra is fennálló hiányosságait. Az óvadék jogintézményének a törvényből történő kiiktatása miatti kesergésemnek azonban - ha mindössze néhány mondatban is - hangot kell adnom.
A 2002. évi I. törvény indokolása e lényeges kérdést lakonikus rövidséggel intézi el. ("Az óvadék esetében a javaslat szerint a hatálybaléptetés a jelenlegi társadalmi viszonyok között még nem indokolt.") Hazánk társadalmi viszonyainak részletes elemzésétől e helyütt természetesen tartózkodom, azt azonban a demagógia vádját is vállalva sietek leszögezni, hogy az uniós tagság küszöbén nem látok semmiféle magyarázatot arra, hogy társadalmi viszonyaink miben térnek el e körben azon tagországok társadalmi viszonyaitól, ahol az óvadék jogintézménye általánosságban elfogadott. A törvényjavaslat előkészítése során egyedüli érvként tudtommal az hangzott el, hogy az emberi szabadság fogalmával nehezen egyeztethető össze annak pénzbeli megválthatósága, márpedig az óvadék azt eredményezné, hogy a "gazdagabbak" pénzzel megválthatják szabadságukat. Érdekes módon az érvelés elfogadóit, a javaslat előterjesztőit nem befolyásolta az, hogy hosszú ideje hatályos törvényeink ismerik ezt az összefüggést, hiszen például a meg nem fizetett szabálysértési bírság, illetve pénzbüntetés elzárásra, illetve szabadságvesztésre való átváltásáról rendelkeznek.
Kizárólag védői (ügyvédi) szempontból elemeztem a végleges(!?) szövegű, 1998. évi XIX. törvényt, de a jelen helyzetben felelősen nem bocsátkozhatom jóslatokba a tekintetben, hogy "várható-e az új szabályok eredményeképpen gyorsabb, eredményesebb és hatékonyabb, egyúttal az emberi jogi követelményeknek is megfelelő büntetőeljárás". Biztos vagyok abban, hogy igazán csak a hatálybalépést követően jönnek elő az újabb és újabb problémák, azaz az igazi vita a koncepcióról és a megvalósult törvényről csak ezután kezdődik el. Mindnyájan, akik szívünkön viseljük a magyar büntető igazságszolgáltatás helyzetét, jelenleg csak remélhetjük, hogy a törvény gyakorlati megvalósítása keretében megtaláljuk azt az utat, törvényes értelmezést, amely lehetővé teszi, hogy miközben a büntetőeljárás gyorsabb, eredményesebb és hatékonyabb lesz, az emberi jogi követelményeknek is maradéktalanul meg fog felelni. ■
Visszaugrás
