(HVG-Orac, Budapest, 2010.)
Alig lépett hatályba a 2009. évi L. törvény (Fmhtv.), amely a fizetési meghagyásokat bírósági hatáskörből a világon egyedülálló megoldással közjegyzői hatáskörbe helyezte át, megjelent a róla szóló kézikönyv a HVG-Orac Kiadó gondozásában.
Az ilyen áttekintő munkáktól megszokott módon a szerző - aki az Esztergomi Városi Bíróság polgári ügyszakos bírája - történeti áttekintéssel kezdi munkáját ismertetve először az 1893: XIX. tc.-t, mint kezdetet, aztán folytatva az 1911. évi I. tc.-vel, amikoris bekerült a szabályozásba az a máig élő garanciális elv, hogy a fizetési meghagyás az adós részére hirdetmény útján nem kézbesíthető. Az ekkor hatályos magyar jog ismerte a fizetési meghagyás hatályának és végrehajthatóságának megszűnését, például ha az a keltétől számított egy év alatt nem kézbesíttetett az adósnak. További érdekesség, hogy ekkoriban az ellentmondás előterjeszthető volt a tizenöt napos határidő lejártát követően is mindaddig, amíg a fizetési meghagyás alapján kielégítési végrehajtást rendelő végzésnek az adós részére történt kézbesítésétől számított tizenöt nap nem telt el. A jelenlegi Pp. hatálybalépésekor 1000 Ft-hoz kötötte a jogalkotó a fizetési meghagyás értékhatárát (ismeretes, jelenleg 1.000.000 Ft alatti pénzkövetelésekre vehető - pontosabban veendő - igénybe ez az eljárás; a különbség ezerszeres, a két szabályozás közt eltelt idő fél évszázad). Ekkor került be a szabályok közé az az elem, hogy a fél kérelmét, nyilatkozatát a bíróság előtt jegyzőkönyvbe is mondhatja. Az egyes Pp.-novellák fizetési meghagyásos eljárást érintő változásait is sorra veszi a szerző. Eszerint a következő lényeges változások 1958-ban léptek életbe, többek között ekkor rögzült az ügyintéző bíróságok illetékessége, ekkor vezették be a kifejezetten e célra rendszeresített űrlapokat. 1972-ben, 1995-ben, 1999-ben (harminc napos ügyintézési határidő bevezetése a bíróságok számára - jelenleg e határidő három munkanapra rövidült) és 2006-ban léptek életbe további jelentős változások a jogintézmény alkalmazásában; amelynek közvetlen előzménye, előkészítője a 2008. évi XXX. törvény volt.
A fentiekből is kitűnően teljességre törekvő, mindazonáltal nem öncélúan terjengős történeti összefoglaló részt - meglepő módon - nem az új szabályozás részletes ismertetése, hanem, mintegy kitérőként az európai fizetési meghagyásos eljárás taglalása követi a kézikönyvben. E fejezeten belül a szerző teret ad az európai uniós tagállamok szabályozási megoldásai ismertetésének, rámutatva, hogy az angol jogban a jogintézménynek nincs megfelelője. Az európai fizetési meghagyásos eljárást (határokon átívelő igényérvényesítést) az 1896/2006/EK Rendelet vezette be, s hozzá szorosan kapcsolódik a 861/2007 EK Rendelet is az ún. "kis értékű perek" bevezetéséről (amely szabályok a Pp. XXVI. fejezetében nyertek elhelyezést); a kettős szabályozás célja, hogy a bíróság már az új, speciálisan a fizetési meghagyásos eljáráshoz igazított Pp.-szabályok szerint tárgyalhassa le a perré alakult eljárásokat. Maga az európai fizetési meghagyásos eljárás a nem vitatott, határokon átívelő pénzkövetelések tekintetében valósít meg egyszerűbb, gyorsabb és költségkímélőbb megoldást a követelések érvényesítésére. Határokon átívelő az az ügy, amelynél legalább az egyik fél állandó lakóhelye (szokásos tartózkodási helye) eltérő tagállamban van a fizetési meghagyásos kérelem benyújtásának időpontjában.
A kézikönyv III. fejezete még mindig nem a 2009. évi L. törvény részletes ismertetéséről szól, a szerző itt - gyakorló bíró mivoltából fakadóan érthetően - a bíróságoknak a fizetési meghagyások közjegyzői hatáskörbe kerülése kapcsán felmerülő feladatait veszi górcső alá. Ezek közül a perré alakulást megelőző fázisban leginkább kiemelendő, hogy a bíróság a fizetési meghagyás útján érvényesíthető követelést tartalmazó kérelmet (keresetlevelet) a Pp. 130. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján ezentúl el kell utasítsa idézés kibocsátása nélkül, és egyben tájékoztatnia kell a felet a fizetési meghagyásos eljárás megindításának lehetőségéről és módjáról, ahelyett, hogy az áttétel intézményét alkalmazná. Lugosi kitér arra, hogy a fizetési meghagyásos eljárás perré alakulását követően a törvény nem tesz utalást arra, melyik típusú peres eljárássá alakul az eljárás. Könnyen megválaszolható azonban a kérdés, mivel az egymillió forintot meghaladó ügyekre a Pp. általános szabályait kell alkalmazni, míg az egymillió forintot el nem érő követelések esetében a kis értékű perek szabályai irányadóak. A fizetési meghagyásos eljárásból ellentmondás folytán perré alakuló eljárás és a fizetési meghagyás kibocsátása nélküli peres eljárás polgári eljárásjogi összehasonlítása, egymáshoz való viszonya is tárgya a kötetnek, amely ráirányítja a figyelmet néhány fontos részletszabályra is; például a perbíróságnak hivatalból kell ügyelnie arra, hogy az ügyben korábban eljárt közjegyző (közjegyzőhelyettes), hozzátartozója és volt házastársa mint bíró az ügy elintézésében ne vehessen részt.
A IV. fejezet tartalmazza a 2009. évi L. törvény szabályainak elemző ismertetését. A szerző először sorra veszi a fizetési meghagyás új szabályozása jogpolitikai indokait, majd a fizetési meghagyásos eljárásban felmerülő kérdések részletes vizsgálatát végzi el. A jogpolitikai indokok körében hangsúlyozza az informatikai forradalom és az automatizált (számítógépes) ügyintézés tendenciáját, a bíróságok leterheltségét, és részletesen kitér a közjegyző mint hatósági jogszolgáltató személy jogállására is, amely szempontok - kiegészülve az Alkotmánybíróság ismert értelmezésével is - együttesen indokolják az eljárástípus közjegyzői hatáskörbe kerülését. Lugosi ugyanakkor - bár csak lábjegyzet szintjén jegyzi meg - nem tekinti meggyőzőnek az Fmhtv. általános indokolásának levezetését a tekintetben, hogy a fizetési meghagyásos eljárás alkotmányosan áttelepíthető a közjegyzőség hatáskörébe. Ezt három momentummal támasztja alá: 1. az ellentmondással meg nem támadott fizetési meghagyás ügyet érdemben lezáró jogerős ítélet hatállyal bír, amely ellen csak perújításnak van helye, 2. nézete szerint nem egyértelmű, hogy a közjegyzői tevékenység állami hatósági tevékenységnek tekinthető-e, mivel a közjegyző úgy gyakorol hatósági tevékenységet, hogy őt ügyenként részesítik díjazásban és nem jogszabályban meghatározott havi illetményben részesül, 3. az Alkotmány 45. §-ának (1) bekezdése és a bírósági szervezeti törvény szerint az igazságszolgáltatást a bíróságok gyakorolják, így a közjegyzői szervezet nem lehet az igazságszolgáltatási szervezet része. A közjegyzői intézmény az igazságszolgáltatás alkotmányjogi fogalmába (az ügyészség és a rendőrség mellett) beletartozhat, de nem alkothatja az igazságszolgáltatási szervezet részét.
Az Fmhtv. rendelkezéseinek ismertetése során a szerző a kommentárokban megszokott elvet követi, azaz - a törvény §-ainak sorrendjében haladva - beidéz egy részt a törvényszövegből, majd azt magyarázattal, elemzéssel látja el. A magyarázatok alátámasztásaként nemcsak konkrét ügyben született bírósági határozatokat említ fel, de több helyütt kitér a hivatalos iratok elektronikus kézbesítéséről és az elektronikus tértivevényről szóló 2009. évi LVII. törvény releváns rendelkezéseire is, felhívja a figyelmet a fizetési meghagyás végrehajtása iránti eljárásnak a csődeljárással és a felszámolási eljárással fennálló kapcsolatára, továbbá kiemeli azokat a szabályozási újdonságokat, ahol a jogalkotó a régi szabályozástól eltért. Számos helyen utal idézettel az Fmhtv.-hez fűzött általános és részletes indokolásra is.
Végül Lugosi József az V. fejezetben néhány táblázatban hasonlítja össze a fizetési meghagyásos eljárásokat: az európai fizetési meghagyásos eljárás, a bíróság által kibocsátott fizetési meghagyás [a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. 313-323. §-ai] és a közjegyző által kibocsátott fizetési meghagyás (Fmhtv. 1-75. §) hasonlóságait, azonosságait, különbözőségeit.
Kritikaként említhető, hogy a kötet sok olyan kérdésre meg sem próbál megoldást nyújtani, amelyek pedig a gyakorlati alkalmazás során várhatóan felmerülnek, és amelyekre a jogalkalmazók elsősorban választ várnának egy ilyen munkától. Például a szerző megismétli a jogi norma szövegét arra nézve, hogy a közjegyzőnek a fizetési meghagyás iránti kérelmet meg kell vizsgálnia és annak alapján a szükséges intézkedéseket meg kell tennie, de nem tér ki bővebben arra, hogy milyen mélységig kell terjednie a vizsgálatnak. Rögzíti, amit a jogszabályból is tudunk, nevezetesen, hogy e kvázi "megfelelőségi" vizsgálódás körében a közjegyző betekinthet a jogképességgel rendelkező szervezetek nyilvántartásába, de nem igazít el abban a kérdésben, kötelező-e megtennie ezt az eljáró közjegyzőnek. Márpedig e kérdés tisztázása azért is fontos, hiszen a jogalkotó más helyütt kógens módon deklarálja, hogy a kérelemben szereplő adatok helyességéért a kérelmező felel, ami adott esetben indokolatlanná teheti a közjegyzői kutakodást. (A szerző később amúgyis megjegyzi, hogy a közjegyző szerepe az eljárásban adminisztratív jellegű, mivel érdemben nem vizsgálhatja a kérelem alapjául szolgáló tényeket és a kérelem megalapozottságát.) Van ugyanakkor olyan terület is, ahol a szerző - ha szűkszavúan is, de azért - rámutat a jogalkotó vitatható szabályozására, ilyen például a törvény 37. §-ához fűzött magyarázat ("[k]ülönösnek tűnhet az a megoldás, amely szerint a közjegyző hívja fel jogkövetkezményre történő figyelmeztetés mellett a jogosultat, de a hiánypótlás határidőn belüli nem teljesítése esetén a jogkövetkezményt már a bíróság állapítja meg a jogosulttal szemben").
A gyakorlatban jelentkező alkalmazási nehézségekre tehát a kötet úgy tűnik, minden esetben világos útmutatással nem tud szolgálni, s e hiányosságát azért kell hangsúlyosan felemlítenünk, mert a közjegyzőséget 2010. júniusától a jogalkotó e területen kvázi-bíró-sággá nyilvánította. Igen speciális helyzet az, amikor a közjegyzőség egy olyan területen lép a bíróság örökébe, amely területen "jogelődjének" évszázados, mára minden részletkérdésben kijegecesedett gyakorlata van, azonban e gyakorlat ismerete a közjegyzők számára a törvény hatálybalépése idején nem adott. Nincs rá adatunk, hogy az Fmhtv.-vel - és itt megemlíthető a szintén 2010. június 1. napjától hatályos, meghatározott körben végrehajtást elrendelő szerep is - jelentős jogalakító szerephez jutott közjegyzők és közjegyző-helyettesek között hányan vannak olyanok, akiknek bírósági fogalmazói, titkári vagy bírói jogterületen eltöltött szakmai előéletük (is) van, annyi mindenesetre rögzíthető, hogy vannak közöttük számosan olyanok is, akik pályájukat eleve közjegyzői területen kezdték vagy a jogalkalmazói munka más területein, így a bíróság életét "belülről" nem volt módjuk megismerni. Számukra mindenképpen nehézséget fog okozni ezen "bennfentes" ismeretek, jogszabály által nem rendezett, de a bíróságok által szokásjogi úton kidolgozott és érvényesített elvek, megoldások hiánya a törvény gyakorlati alkalmazása során. Hasznos lett volna tehát egy olyan szakmunka - ha már gyakorló polgári bíró a kézikönyv szerzője -, amely nem túlnyomórészt a jogi norma szövegét ismétli meg más szavakkal, sokkal inkább eligazít a norma mögöttes részeiben, a gyakorlat által kitaposott útnak a közjegyzők számára is járhatóvá tételében. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
