Kulcsszavak: a biztosítási szerződés értelmezése, "all risk" vagyonbiztosítás, mentesülés, kizárás, súlyos gondatlanság, társbiztosított
Az "all risk" vagyonbiztosítás minden olyan kárra fedezetet nyújt, amit a szerződés nem jelöl meg kizárásként. Ha a biztosítási szerződés ilyen általános fedezetvállalást tartalmaz a káreseményekre, de azt leszűkíti az előre nem látható, véletlenszerű, váratlan károkra, úgy a biztosítottnak a biztosítási esemény bizonyítása körében nemcsak a kárt, hanem azokat a tényállításait is bizonyítania kell, amelyekre alapozva állítja, hogy előre nem látható kár érte.
Az általános fedezetvállalást tartalmazó vagyonbiztosítási szerződés valamely kikötésének a szerződés egészével összhangban történő értelmezése körében jelentősége van a vitás rendelkezés szerződésen belüli elhelyezkedésének, a konkrét szerződés jellegének (all risk), de a biztosítás mint jogintézmény rendeltetésének is. Nem értelmezhető a kikötés úgy, hogy az a felek szerződéses akaratát tükröző másik kikötés alkalmazásának mellőzését vagy az egyes rendelkezések ellentmondásosságát eredményezze.
A kármegelőzési kötelezettség súlyosan gondatlan elmulasztása a targoncavezetőnek az a magatartása, hogy kézi irányításra kapcsolta a targoncát a keskeny folyosón, nem tartotta be a biztonsági előírásokat, az ütközés fokozott veszélyét idézte elő. Számolnia kellett azzal is, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenysége folytán jelentős károsodás következhet be, mégis gondossági kötelezettségét kirívóan elhanyagolva, felelőtlenül bízott a hátrányos következmények (a vagyoni kár) elmaradásában.
Ptk. 6:8. § (1) bek.; 6:86. § (1) bek.; 6:439. § (1) bek.; 6:440. §; 6:464. § (1)-(2); rPp. 164. §
A felperes mint szerződő fél és biztosított, valamint az alperes mint biztosító 2016 decemberében biztosítási szerződést kötöttek (a továbbiakban: biztosítási szerződés). Biztosított fedezetek - egyebek mellett - az all risks üzemszünet biztosítás (a továbbiakban: üzemszünet biztosítás) és az all risks vagyonbiztosítás (a továbbiakban: vagyonbiztosítás) voltak. Az egyik kockázatviselési hely az a raktár volt (a továbbiakban: raktár), amit a vagyonbiztosítás egyik együttbiztosítottja (a továbbiakban: társbiztosított) üzemeltetett, biztosított tevékenység pedig az üdítőital-gyártás, raktározás, anyagmozgatás.
Az all risks típusú egyedi vagyonbiztosítási szerződések feltételei (a továbbiakban: ARSZF) III. pontja szerint biztosítási események a biztosított vagyontárgyakban vagy azok részeiben a biztosítási időszak alatt, hirtelen balesetszerűen - véletlen, váratlan, előre nem látható, külső okból - a kockázatviselési helyen bekövetkező, és a biztosított vagyontárgyak károsodásával, megsemmisülésével vagy eltűnésével járó olyan kár, amelynek oka nem esik a biztosítási feltételekben meghatározott kizárások alá, valamint amely eseményekre vonatkozóan a biztosító a biztosítási szerződésben foglaltak szerint nem zárta ki a kockázatviselési kötelezettségét, továbbá amely javítást vagy pótlást, helyreállítást tesz szükségessé. Előre nem láthatók azok a károk, amelyeknek bekövetkeztét, illetve bekövetkeztének fenyegető lehetőségét a biztosított az üzemben végzett tevékenységhez szükséges szaktudás birtokában, illetve a jó gazda gondosságával nem láthatott előre.
Az általános vagyonbiztosítási feltételek (a továbbiakban: ÁVF) X.1. és X.2. pontja szerint a biztosító mentesül a szolgáltatási kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy a kárt jogellenesen, szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartással a szerződő fél vagy a biztosított vagy ezek alkalmazottja okozta, valamint ha ezek a személyek szándékosan vagy súlyosan gondatlan magatartással nem tesznek eleget a kármegelőzési vagy kárenyhítési kötelezettségüknek. Az ARSZF IX.5. és XV.2. pontja szerint a kármegelőzési kötelezettség súlyosan gondatlan megszegése körében az ÁVF X.1. pontjában felsoroltak a szakképzett személytől elvárható gondosságot kötelesek tanúsítani, a súlyos gondatlanság megítélése tekintetében a szakképzett személytől elvárható magatartás a mérvadó.
A felek által kötött egyedi megállapodás (a továbbiakban: egyedi megállapodás) 2.1. pontja "Mentesülés" cím alatt úgy rendelkezett, hogy "[a] vagyon-, ill. üzemszünet-biztosítás fedezete a szerződésben megnevezett biztosítottakra vonatkozólag úgy alkalmazandó, mintha mindegyik fél számára külön kötvényt állítottak volna ki. Ezt figyelembe véve a biztosító mentesülése, a szerződés érvényessége, stb. egymástól függetlenül, biztosítottanként külön-külön vizsgálandó. A fentiek nem vonatkoznak a súlyos gondatlanság és a szándékosság eseteire".
Az all risks üzemszünet biztosítás különös rendelkezései (a továbbiakban: ARÜKR) I.1. pontja a biztosítási eseményt úgy szabályozta, hogy a biztosító fedezetet nyújt a biztosított üzem működésének teljes vagy részleges megszakadásából eredő károkra, amennyiben a biztosított üzem működésének megszakadására a következő okból került sor: a biztosító által fedezett kockázati körülmények bekövetkezése miatt fellépő biztosítási események során a biztosított vagyontárgyakban bekövetkező dologi kár.
2017. január 17-én a raktárban a társbiztosított targoncavezetője által manuálisan irányított targonca a két állványsor közötti szűk folyosós területen hátramenetben egy raklapnak ütközött és azt nekitolta az egyik állványsor egyik lábának. Ennek következtében az állványzat eldőlt, és ledöntött több állványsort is, amiben részben megsemmisült, részben megsérült, részben forgalomba hozatalra alkalmatlanná vált a felperes raktárban tárolt árukészletének jelentős része.
A felperes 1.210.831.102 forint biztosítási szolgáltatás megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Indokolása szerint bekövetkezett a készletkár és az üzemszünet biztosítási esemény. Előadása szerint a targonca induktív vezérlés alatt állt, de műszaki hiba miatt elvesztette az indukciós jelet, így letért a vezérelt menetvonalról és nekiütközött a raklapnak. Ez a jó gazda gondosságával sem volt előre látható, annak oka nem kezelési, tervezési vagy konstrukciós hiba. A targonca induktív megvezetésével kapcsolatban korábban tapasztalt rendellenességek nem jártak ütközéssel, ezért nem kellett észszerűen számolni az ütközés és az ebből eredő kár bekövetkezésével. A polcrendszer korábban rögzített hibáit kijavították. A kárt nem a polcrendszer hiányosságai okozták, hanem az, hogy a targonca az állványzatnak ütközött. A korábbi, nem a szűk folyosós részen történt ütközések, valamint a polcrendszer esetleges hibái nem hatottak közre a káresemény bekövetkezésében, így ezek bejelentésének elmaradása nem érinti az alperes teljesítési kötelezettségét. A targoncavezető oldalán nem állapítható meg károkozási szándék, esetleges gondatlansága nem lehet súlyos, így nem eredményezheti az alperes mentesülését.
Az alperes szerint a káresemény nem minősül biztosítási eseménynek, mert a szükséges szaktudás birtokában, a jó gazda gondosságával a kár bekövetkezése előre látható volt. A targoncák már korábban is többször nekiütköztek a polcrendszer oszlopainak, és az éves vizsgálat is több hibát feltárt a polcrendszerben. Ezekre figyelemmel felismerhető volt az oszlopnak ütközés és az állványdőlés veszélye, és előre látható volt, hogy ez a készletek károsodásával járhat. A káresemény a biztosítási fedezetből kizárt kockázatok körébe tartozik, mert az a polcrendszer tervezési és konstrukciós hibájára, valamint a targoncavezető kezelési hibájára vezethető vissza. Állították, hogy a targonca manuális irányítás alatt állt annak ellenére, hogy a raktár szűk folyosós részén a kezelési útmutató és a raktározási szabályzat alapján tilos induktív megvezetésről manuális irányításra váltani. A targoncavezető kezelési hibát vétett azzal, hogy a szűk folyosós részen manuálisan irányította a targoncát és kiiktatta a biztonsági berendezéseket. Vitatták, hogy a targonca műszakilag hibás lett volna, valamint ez lett volna az ütközés oka. A korábbi ütközéseket, az indukciós jelvesztést, a polcrendszer feltárt hibáit, valamint azok kijavításának hiányát nem jelentették be, amelyek elmulasztása miatt a kötelezettség nem állt be. Álláspontjuk szerint a targoncavezető szándékosan okozta a kárt, mert szándékosan váltott induktív megvezetésről manuális irányításra, és szándékosan hatástalanította a targonca biztonsági berendezéseit. A kármegelőzési kötelezettség súlyosan gondatlan megszegéseként értékelték a polcrendszer hibái kijavításának elmaradását, a kellő tehermentesítés hiányát, az ütközés elleni lábazatvédelem hiányosságát, valamint a raktár és a polcrendszer munkavédelmi előírások súlyos megszegésével történt üzemeltetését. Mentesülésre hivatkoztak a szándékos károkozás, valamint a kármegelőzési kötelezettség súlyosan gondatlan megszegése miatt. Előadásuk szerint a biztosítottak nem tették lehetővé a baleseti helyszín vizsgálatát és ellenőrzését, emiatt lényeges körülmények utóbb kideríthetetlenekké váltak.
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes a vagyonbiztosítási szerződés alapján a felperest ért 2017. január 17-én történt káreset miatti kárt megtéríteni tartozik.
Indokolása szerint kezelési hibán a nem rendeltetésszerű használatot kell érteni. A targonca induktív megvezetéssel és manuálisan is rendeltetésszerűen üzemeltethető volt, ezért a manuális irányítást nem értékelte kezelési hibának. A biztosított vagyontárgy a raktárkészlet volt, amely károsodott. A polcrendszer teherbíró képessége fennállt, annak vonatkozásában konstrukciós hiba nem állapítható meg, vagy az csak részleges lehetett. Következtetése szerint a káresemény biztosítási eseménynek minősül, és nem tartozik a kizárt kockázatok körébe. A korábbi indukciós jelvesztéseket és polcrendszernek ütközéseket azért nem kellett reális kárveszélynek tekinteni, mert egyik alkalommal sem következett be kár, ezért a káresemény bekövetkezése nem áll okozati összefüggésben sem a korábbi jelvesztésekkel, sem a korábbi ütközésekkel. E körülmények bejelentésének elmaradása ezért nem érinti az alperes teljesítési kötelezettségét. A polcrendszer korábbi sérülései és a kijavítás elmaradása bejelentésének hiányát nem tekintette a közlési és változásbejelentési kötelezettség megsértésének, mert a kisebb sérülések keletkezése és kijavítása nem lényeges körülmény, így nem kell bejelenteni, a polcrendszer kijavítatlansága pedig a mentesülés körébe tartozik. A társbiztosított a targonca minden meghibásodásakor javítást kért az alperesi beavatkozótól, így eleget tett a jó gazda gondosságára vonatkozó követelménynek. A felperes megfelelően együttműködött az alperessel, aki minden lényeges körülményt ellenőrizhetett.
A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapította, hogy az ütközés helyén a polcrendszer nem volt sérült, és az ütközés hatására akkor is ledőlt volna, ha annak hibáit kijavították volna. Értékelése szerint a targoncavezető nem szándékosan okozta a kárt, mert az csak akkor állhat fenn, ha a károkozó akarata a kár okozására irányult. A targoncavezető minden tanúvallomásában következetesen és egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy induktív megvezetéssel működtette a targoncát. A baleset helyszínén rajta kívül senki nem volt jelen, az ütközés videó felvételen sem látható, ezért a szakértők csak a valószínűség szintjén tudtak megállapításokat tenni. A videó felvételek értékelése alapján rögzítette, hogy azokon a targoncavezető rutinszerűen induktív megvezetést alkalmazott, ami azt támasztja alá, hogy a baleset időpontjában is ezt használta. Az a szakértői ténymegállapítás, hogy a targonca vezérlőpultja utolsó beállításként manuális irányítást jelzett, nem bizonyítja, hogy a targoncavezető szándékosan manuálisan irányította a targoncát, és nem bizonyítja a baleseti mechanizmust sem. A csatolt szakvélemények között van olyan szakvélemény, amely szerint a balesetet az indukciós jelvesztés is okozhatta, ami a baleset során történt, ezért a hibanapló nem rögzítette. Nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy a targoncavezető véletlenül kapcsolt manuális irányításra. A perben kirendelt szakértő véleményével szemben a csatolt magánszakértői véleményeket fogadta el azzal, hogy a baleseti mechanizmusra csak a valószínűség körében tehető megállapítás. A szakvélemények alapján arra a következtetésre jutott, hogy a balesethez nem a targonca hibája vagy állványnak ütközése, hanem az állványzat oldalirányból nem megfelelő volta vezetett, valamint elfogadta azt a hivatkozást, hogy egy raktárban üzemszerű az ütközés. Mindezekből arra a következtetésre jutott, hogy a targoncavezető terhére sem szándékosság, sem súlyos gondatlanság nem állapítható meg, ezért az alperes nem mentesülhet a biztosítási szolgáltatás teljesítése alól.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta és a keresetet elutasította. Indokolása szerint az elsőfokú bíróság okszerűtlenül mérlegelte a bizonyítékokat, így a tényállást részben helytelenül állapította meg, és abból részben helytelen jogi következtetést vont le. Az alperes részben olyan magatartásokra hivatkozott, amelyeket nem a felperes érdekkörébe tartozó személyek tanúsítottak, részben olyan intézkedések elmulasztását állította, amelyek megtételére nem a felperes, hanem a raktárt üzemeltető társbiztosított volt köteles. Döntő jelentőséget tulajdonított ezért annak a kérdésnek, hogy a társbiztosított érdekkörébe tartozó személyek magatartása kihat-e a felperesre. Álláspontja szerint a felek a szerződési szabadságból következően a biztosítási szerződésben rendelkezhettek úgy, hogy valamelyik szerződő fél vagy biztosított magatartása kihat vagy meghatározott korlátok között kihat a többi szerződő félre vagy biztosítottra. A felperes az elsőfokú eljárásban csatolta az egyedi megállapodást, ennek általános szerződési feltételnek való minősítése, a biztosítási szerződés részévé válása és annak értelmezése a felek között vitás volt, ezért nem merült fel olyan új tény vagy bizonyíték, amit a másodfokú eljárásban ne lehetett volna figyelembe venni a rPp. 235. § (1) bekezdése alapján. Az egyedi megállapodást nem tekintette általános szerződési feltételnek. Annak tartalmát a Ptk. 6:8. § (1) bekezdése és a 6:86. § (1) bekezdése alapján értelmezve arra a következtetésre jutott, hogy a felek akarata szerint a biztosítási szerződést minden biztosítottra úgy kell alkalmazni, mintha azt külön kötötték volna meg, így egyik biztosított magatartása sem értékelhető a másik terhére, kivéve a szándékos és a súlyosan gondatlan magatartásokat. A 2.1. pont szerinti feltétel a "Mentesülés" cím alatt található, annak szövege csak a biztosító mentesülését és a szerződés érvényességét nevesíti, de a "stb." kitétel arra utal, hogy a felsorolás nem teljes körű, hanem csak példákat említ, így az kiterjed a biztosítási szerződés egyéb elemeire is függetlenül a rendelkezés címétől. Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az egyedi megállapodás 2.1. pontjában foglaltakat a biztosítási szerződés valamennyi rendelkezése körében alkalmazni kell, és azt úgy kell értelmezni, hogy a társbiztosított érdekkörébe tartozó személyek magatartása a biztosítási esemény bekövetkezése, a kizárások, a közlési és változásbejelentési kötelezettség és a mentesülés szempontjából is csak akkor értékelhető a felperes terhére, ha az szándékos vagy súlyosan gondatlan volt.
A biztosítási eseményt az ARSZF III. pontja alapján vizsgálta. Álláspontja szerint a felek a szerződési szabadság alapján olyan körülményt is a biztosítási esemény fogalmi körébe vonhatnak, amit a Ptk. egyébként mentesülési okként határoz meg. Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy az alperes a biztosítási esemény kapcsán és a mentesülés körében is hivatkozhat a felperes vagy a társbiztosított érdekkörébe tartozó személy szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartására. A raktár üzemeltetője nem a felperes, hanem a társbiztosított volt, így a kár előre látása és a veszélyek elhárítása az ő feladata volt; az egyedi megállapodás 2.1. pontja alapján ugyanakkor a biztosítási esemény bekövetkezése szempontjából ez csak akkor értékelhető a felperes terhére, ha a mulasztás szándékos vagy súlyosan gondatlan volt. A bizonyítékok értékelése alapján szándékos károkozást nem állapított meg. Álláspontja szerint az előreláthatóság kizárólag a konkrét kárral fenyegető helyzetek és károk tekintetében vizsgálható. A targonca üzemeltetési útmutatója és a társbiztosított raktározási szabályzata a keskeny folyosós részen tiltotta a manuális irányítást, ezért a targoncavezetőtől az adott helyzetben általában elvárhatónak értékelte a konkrét károk bekövetkezése lehetőségének előrelátását abban az esetben, ha manuális üzemmódban működteti a targoncát a keskeny folyosón. A biztosítási esemény bekövetkezésének bizonyítása a rPp. 164. § (1) bekezdése alapján a felperest terhelte, ezért neki kellett bizonyítania, hogy a targoncavezető induktív megvezetéssel működtette a targoncát, az ütközéssel okozott károk részéről nem voltak előre láthatók, illetve az előrelátás körében tanúsított esetleges gondatlansága nem érte el a súlyos mértéket. Álláspontja szerint a kirendelt szakértő az alperes által csatolt magánszakértői véleményeket és az alperes tényállítását támasztotta alá, mert a bizonyossággal határos valószínűséggel azt állapította meg, hogy a targonca manuális üzemmódban volt, a műszaki hiba lehetőségét pedig kategorikusan kizárta. A kirendelt szakértő megállapításait nem tekintette logikátlannak és okszerűtlennek, mert következtetéseit részben konkrét műszaki adatokra, részben azonos típusú targoncák közvetlen vizsgálatára, részben pedig ilyen targoncák működésére vonatkozó közvetett műszaki információkra alapozta. A kirendelt szakértő által értékelt egyik konkrét műszaki adat az volt, hogy a targonca a káreseményt követő vizsgálatakor manuális üzemmódban volt, amire a targoncavezető nem tudott magyarázatot adni. A kirendelt szakértő által értékelt másik konkrét műszaki adat szerint az elektronikus naplóban a káreseményt megelőző hat órában nem volt sem indukciós jel elvesztésére, sem más műszaki hibára utaló bejegyzés. Közvetett műszaki adatként azokat a jegyzőkönyveket értékelte, amiket a raktárban üzemeltetett hasonló targoncák meghibásodásai után rögzítettek, és amelyek szerint az indukciós jel elvesztése esetén a targoncák szinte azonnal megálltak, soha nem ütköztek polcnak, és naplójukban mindig megjelent a jelvesztésre utaló hibabejegyzés. A kirendelt szakértő ugyanezt tapasztalta hasonló típusú targonca működésének vizsgálata során is. Ezzel szemben a felperes által csatolt magánszakértői vélemények nem tudtak olyan konkrét műszaki hibát kimutatni, amely az induktív megvezetés mellett a káresemény bekövetkezéséhez vezethetett, hanem csak a feltételezés szintjén vetettek fel ilyen lehetőséget. A kirendelt szakértő rendelkezésére álltak a felek által csatolt magánszakértői vélemények, azok tartalmát figyelembe véve alkotta meg szakvéleményét. A felperes által csatolt magánszakértői vélemények nem voltak alkalmasak a kirendelt szakértő szakvéleményének az aggályossá tételére, és a felperes nem terjesztett elő további bizonyítási indítványt. A bizonyítékértékelés körében figyelembe vette, hogy a káresemény miatt felmerülhet a targoncavezető fegyelmi és anyagi felelőssége is. Alaptalannak találta a felperesnek azt a hivatkozását, hogy a kirendelt szakértőtől eltérő szakterületen működő más szakértők véleményének a beszerzése is szükséges lenne, mert a targoncavezető kétséges valóságtartalmú tanúvallomásán kívül semmilyen konkrét bizonyíték nem utal a targonca műszaki hibájára. Értékelése szerint az elsőfokú bíróság a régi Pp. 206. § (1) bekezdését sértő módon, kirívóan okszerűtlenül mérlegelte a bizonyítékokat, amikor szakkérdésben az érdektelennek nem tekinthető targoncavezető tanúvallomása alapján állapította meg a tényállást az ellentmondástól és logikai hibától mentes, konkrét műszaki adatokkal alátámasztott szakvéleménnyel szemben. Tényként azt állapította meg, hogy a targoncavezető manuálisan irányította a targoncát, amikor a keskeny folyosós területen hátramenetben egy raklapnak ütközött és azt nekitolta az állványsor egyik lábának. Ebből azt a jogi következtetést vonta le, a targoncavezető azért nem látta előre a kár bekövetkezését, mert bízott abban, hogy manuális irányítással sem fog raklapnak vagy polcnak ütközni. Nem azzal a szándékkal váltott manuális irányításra, hogy kárt okozzon, de tudatának át kellett fognia, hogy ha a tiltások és a veszélyes üzemi jelleg ellenére a keskeny folyosóban manuális irányításra vált, akkor a személy- és vagyonbiztonságot fokozottan veszélyeztető helyzetet teremt, amelyben csekélynek tekinthető vezetési hiba is aránytalanul súlyos következményekkel, akár a polcrendszer összedőlésével is járhat. A targoncavezető könnyelműen bízott a manuális vezetés esetén fenyegető súlyos következmények elmaradásában, amely könnyelműséget a szándékossággal határos súlyos gondatlanságnak értékelt, és ezt az egyedi megállapodás 2.1. pontja alapján a felperes terhére is figyelembe vette. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a targoncavezető súlyos gondatlansága miatt nem látta előre a kárt, ezért a káresemény nem minősül az ARSZF III. pontjában meghatározott biztosítási eseménynek.
A mentesülés körében rögzítette, hogy a targoncavezető a társbiztosított munkavállalójaként jogosult volt az árukészlet kezelésére, mozgatására, rakodására, így súlyosan gondatlan magatartása az alperes mentesülését eredményezheti, amellyel kapcsolatban a Ptk. 6:463-6:464. §-aira és az ÁVF szabályozására hivatkozott. A targoncavezető magatartását jogellenesnek ítélte egyrészt azért, mert kárt okozott, másrészt azért, mert megszegte a munkavégzésére vonatkozó tételes szabályokat. A hátramenetben elkövetett vezetési hibát nem tekintette súlyosan gondatlan magatartásnak, mert az ütközést csekély súlyú figyelmetlenség vagy vezetési hiba is okozhatta. A kármegelőzési kötelezettség súlyosan gondatlan megszegésének értékelte ugyanakkor azt, hogy a targoncavezető megszegte azokat a rendelkezéseket, amelyek célja kimondottan a személy- és vagyonbiztonság megóvása, éppen az emberi hibára visszavezethető, csekély súlyú figyelmetlenségből vagy vezetési hibából eredő veszélyhelyzetek kialakulásának elkerülése volt. Ennek következménye, hogy az alperes akkor is mentesül a biztosítási szolgáltatás teljesítése alól, ha a káresemény egyébként biztosítási eseménynek minősülne.
A biztosítási esemény és a mentesülés körében elfoglalt álláspontjától függetlenül a kizárásokkal kapcsolatban rögzítette, hogy csak a konkrét biztosítási esemény során károsodott vagyontárgyak hibája tartozik a kizárt kockázatok körébe. A polcrendszer feltárt és jegyzőkönyvben rögzített hibái és azok kijavításának hiánya, valamint a targoncák korábbi polclábnak ütközése bejelentésének elmaradása nem hatottak közre a káresemény bekövetkezésében. A polcrendszer az ütközés és nem a ki nem javított hibák vagy túlterheltség miatt omlott össze. Az alperes sem állította, hogy a polcrendszer az ütközés következtében nem omlott volna össze, ha annak hibáit kijavították volna, ezért nem állapított meg okozati összefüggést a polcrendszer hibái, illetve e hibák kijavításának elmaradása és a kár bekövetkezése között. Nem állapított meg okozati összefüggést a targoncák korábbi polclábnak ütközése és a kár bekövetkezése között sem, mert ezek az esetek nem a raktár keskeny folyosós területén történtek, és soha nem jártak a polc eldőlésével vagy a stabilitás meggyengülésével.
Az üzemszüneti kár- biztosítási eseménnyel kapcsolatban rögzítette, hogy az ARÜKR I.1. pontja alapján biztosítási esemény az üzem működésének teljes vagy részleges megszakadásából eredő dologi kár bekövetkezése. A felperes nem állította, hogy a káresemény miatt teljesen vagy részlegesen megszakadt volna az üzem működése. Követelését arra alapította, hogy valamennyi meglévő üzeme teljes kapacitással működött, ezért nem tudta pótolni azt az árukészletet, amely megsemmisült a káreseményben, illetve amit meg kellett semmisíteni a káresemény miatt. Ezt a körülményt nem értékelte üzemszüneti kár- biztosítási eseménynek, mert a megsemmisült vagy megsemmisített árukészletben keletkezett károkra a készletkár biztosítás nyújthatott volna fedezetet.
A felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és új határozat hozatalával az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének a helybenhagyását szövegezésbeli pontosítással. A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 6:8. § (1) és (3) bekezdését, a 6:86. § (1) bekezdését, a 6:439. § (1)-(2) bekezdését, a 6:463. § (1) bekezdését és a 6:464. § (1)-(2) bekezdését, valamint a régi Pp. 3. § (3) bekezdését, a 164. § (1) bekezdését, a 177. § (1) bekezdését, a 206. § (1) bekezdését és a 235. § (1) bekezdését.
A felperes felülvizsgálati kérelme szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő módon állapította meg, hogy a káresemény nem minősül biztosítási eseménynek, illetve az alperes mentesül a biztosítási szolgáltatás teljesítésének kötelezettsége alól. Előadta, hogy korábban előterjesztett nyilatkozatait változatlanul fenntartja, kérte azok figyelembevételét.
Az egyedi megállapodás 2.1. pontjával kapcsolatban arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet annak jogszabálysértő kiterjesztő értelmezésével, a Ptk. 6:8. § (1) és (3) bekezdésének, valamint a 6:86. § (1) bekezdésének a megsértésével jutott arra a következtetésre, hogy a társbiztosított tevékenységi körében az előreláthatóság fogalomkörében értékelhető magatartás kihat a neki teljesítendő biztosítási szolgáltatási kötelezettségre. Álláspontja szerint az egyedi megállapodás 2.1. pontjába foglalt szerződési feltétel célja és értelme annak deklarálása, hogy a biztosítottak minden vonatkozásban önálló biztosítottnak tekintendőek, kivéve egyetlen kérdést, a mentesülés szándékosságon, illetve súlyos gondatlanságon alapuló eseteit. A jogerős ítéletben hivatkozott "stb." kifejezés arra vonatkozik, hogy az összes körülmény szempontjából önálló, egymástól független biztosítottak szerepelnek a kötvényben, ami alól a rendelkezés címe és külön mondata alapján az egyetlen kivétel a szándékos vagy súlyosan gondatlan károkozáson alapuló mentesülés. A jogerős ítélet szerinti értelmezést az alperes sem tekintette irányadónak, mert a másodfokú eljárásban előadott nyilatkozatai e rendelkezés figyelmen kívül hagyására irányultak, így a jogerős ítélet annak értelmezésével túlterjeszkedett az alperes fellebbezési kérelmén. A felek az elsőfokú eljárásban egyezően adták elő e pont tartalmát, így az a bíróságot is kötötte. Nem volt lehetősége ettől eltérő értelmezésre, mert az elsőfokú eljárást is csak a kereset és az ellenkérelem keretei között lehet lefolytatni. A jogerős ítélet figyelmen kívül hagyta a fellebbezés rPp. 235. § (1) bekezdése által kijelölt kereteit, olyan okból változtatta meg az elsőfokú bíróság határozatát, amelyre a fellebbező alperes nem is hivatkozott. Az egyedi megállapodás 2.1. pontjának tartalmára vonatkozó egyező előadás kötötte a másodfokú bíróságot, a fellebbezésben az alperes a rPp. 235. § (1) bekezdése alapján már nem is hivatkozhatott volna olyan értelmezésre, mint amelyre a jogerős ítélet jutott. Ebből következően a felek nem vontak olyan körülményt a biztosítási esemény fogalmi körébe, amit a Ptk. egyébként mentesülési okként határoz meg, a társbiztosított előreláthatóság körében értékelhető mulasztása rá nem hat ki, így a káresemény biztosítási eseménynek minősül.
A jogerős ítélet a rPp. 164. § (1) bekezdésének a megsértésével jutott arra a következtetésre, hogy a biztosítási esemény bekövetkezését a biztosítottnak kell bizonyítania. A felek all risks (összkockázatú) vagyonbiztosítási szerződést kötöttek, amely a fedezett kárt teszi főszabállyá, így a biztosítottnak csak azt kell bizonyítania, hogy kár érte. A biztosítónak kell bizonyítania, hogy a kár oka a szerződésben tételesen felsorolt kizárt kockázatok valamelyike, így a bizonyítatlanság kockázata a biztosítót terheli. A Kúria Pfv.V.20.509/2018/7., Pfv.III.21.323/2012/5. és Pfv.V.21.362/2020/14. számú határozataira hivatkozva állította, hogy a kizárási ok bizonyítása a biztosítót terheli. A káresemény biztosítási eseménynek minősülése körében nem neki kellett bizonyítania az induktív megvezetést, hanem az alperesnek a manuális irányítást, aki ezt nem bizonyította.
A rPp. 206. § (1) bekezdésének és a 177. § (1) bekezdésének a megsértésére hivatkozva előadta, hogy a jogerős ítélet jogszabálysértően értékelte a rendelkezésre álló bizonyítékokat, a bizonyítási eljárás lefolytatására vonatkozó előírások megsértésével fogadta el irányadónak a kirendelt szakértő véleményét. A targonca működtetése szakkérdés, így a bíróság abban szakértői bizonyítás nélkül nem foglalhat állást. A kirendelt szakértő közúti közlekedésbiztonsági műszaki (balesetelemzés) és gépjármű-közlekedési műszaki (javítás, karbantartás, járműértékelés) kompetenciával rendelkezik, így nem tartozik a szakterületéhez sem az emelőgépekkel, sem a járműautomatizálással kapcsolatos kérdések vizsgálata. A kirendelt szakértő nem végezte el azokat a vizsgálatokat, amelyek szükségesek lettek volna az üzemmóddal kapcsolatos kérdés megválaszolásához, másfelől nem rendelkezik a releváns kérdések megválaszolásához szükséges kompetenciával. A biztosítási szolgáltatás teljesítésének a hátrameneti üzemmódra alapított megtagadása tekintetében bizonyításra a rPp. 164. § (1) bekezdése alapján az alperes volt köteles, így annak sikertelensége a rPp. 3. § (3) bekezdésére tekintettel az ő terhére esik.
Álláspontja szerint, ha bizonyított lenne a manuális üzemmódban történt hátramenet, akkor is vizsgálni kell, hogy a targoncavezető magatartása súlyosan gondatlannak minősül-e. A jogerős ítélet abból indult ki, hogy a targoncavezető szándékosan választotta a manuális üzemmódot, amelyre nincs bizonyíték, így ez a rPp. 206. § (1) bekezdésének a megsértését jelenti. A baleset bekövetkezésének körülményei indirekt módon arra engednek következtetni, hogy a targoncavezető nem volt tudatában a manuális üzemmódnak. A csatolt videófelvételek szerint a sorok között manuális irányítás mellett csak igen lassan, a haladási irány folyamatos korrigálása mellett, mindkét oldalra folyamatosan figyelve lehet haladni. A rendelkezésre álló adatok szerint a targoncavezető lendületes hátramenetet hajtott végre, ami arra utal, hogy induktív üzemmódot feltételezve hajtotta végre a hátramenetet, így tudata nem fogta át, hogy manuális üzemmódban halad. A sorok között manuális üzemmódban történő közlekedés tilalmára vonatkozó szabály nemcsak tudatosan, hanem gondatlanságból is megsérthető. A jogerős ítéletnek a súlyos gondatlansággal kapcsolatos értékelése a Ptk. 6:464. § (1)-(2) bekezdésébe és a 6:463. § (1) bekezdésébe ütközik. A bírói gyakorlat (BH 2021.39., BH 2021.40.) a szándékosság és a súlyos gondatlanság fogalmát szűken értelmezi. A súlyos gondatlanság megítéléséhez a károkozó aktuális akarati, tudati állapotát kell vizsgálni, szubjektív elemként pedig azt, hogy a gondossági kötelezettségét kirívóan elhanyagolta-e. Súlyos gondatlanság akkor állapítható meg, ha a gondosság elhanyagolása olyan feltűnő mértékű, amely súrolja a szándékosság, az eredmény kívánásának a határát. A Kúria Pfv.V.21.402/2019/8. számú határozatára hivatkozva előadta, hogy ha a targoncavezető tudatosan sértette meg a manuális üzemmód alkalmazására vonatkozó tilalmat, úgy ez csak a károkozás jogellenességi feltételéhez kapcsolódna, a szabálysértés tudatosságának azonban nem a szabályszegés, hanem a biztosítási esemény bekövetkezése, a raktár összedőlése vonatkozásában kell megvalósulnia. A Kúria Pfv.III.21.464/2013/12. számú határozatára hivatkozva előadta, hogy a targoncavezető tudata a belenyugvás szintjét határolóan sem terjedt ki a káresemény bekövetkezésére. Önmagában az, hogy tudatosan megszegte a tevékenységére vonatkozó szabályokat, és azt gondolta, hogy manuális irányítás mellett is károkozás nélkül tud közlekedni a sorok között, nem minősül súlyosan gondatlan magatartásnak. Feladatát nyilvánvalóan a káresemény bekövetkezése nélkül kívánta végrehajtani, így a káreseménnyel mint magatartása következményével semmilyen mértékben nem számolt. A Ptk. 6:464. §-ának a megsértését jelenti a jogerős ítéletnek az az értelmezése, amely a tudatos szabályszegést a súlyos gondatlansággal azonosítja. A Kúria határozatai alapján a mentesülés egészen kivételes esetnek tekinthető. Az előreláthatóság és a súlyos gondatlanság tartalma lényegét tekintve ugyanaz. Súlyosan gondatlan magatartásnak csak olyan magatartás tekinthető, amely a konkrét káresemény bekövetkezésének az előrelátását is magában hordozza, amely a jelen esetben nem valósult meg. A jogerős ítélet sérti a Ptk. 6:463. § (1) bekezdését, mert a manuális üzemmód tényszerűsége sem eredményezhetné a biztosítási szolgáltatás teljesítésének megalapozott elutasítását.
Az üzemszüneti kárral kapcsolatban arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet olyan kérdéssel összefüggésben foglalt állást, amely a jogalap körében lefolytatott elsőfokú eljárásban semmilyen módon nem került megtárgyalásra és e körben bizonyítás sem történt. Ennek hiányában a másodfokú bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy az üzemszüneti kár bekövetkezésének kérdése körében állást foglaljon. Ezt meghaladóan tévesen értelmezte az üzemszüneti kár fogalmát, mert az nem csak a termelés leállásából eredő veszteségre terjed ki, hanem a káreseménnyel okozati összefüggésben álló következményi károk fedezetére szolgál.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme szerint a felülvizsgálati kérelem nem tartalmazza, hogy a jogerős ítélet mennyiben sértette meg a Ptk. 6:8. § (3) bekezdésében foglaltakat, ezért ez a hivatkozás érdemben nem vizsgálható. Az egyedi megállapodás értelmezése körében a jogerős ítélet helyesen jutott arra a következtetésre, annak célja, hogy az egymástól elkülönülő, önálló jogalanynak minősülő biztosítottak magatartását be lehessen tudni egymásnak, amennyiben azok szándékosak vagy súlyosan gondatlanok. A felperes fellebbezési ellenkérelmében maga is amellett érvelt, hogy a biztosítási esemény körében is alkalmazandó az egyedi megállapodás. Azzal kapcsolatban a feleknek nem volt egyező nyilatkozata, de ha lett volna, ahhoz a bíróság akkor sem lenne kötve, a jognyilatkozatot kizárólag a Ptk.-nak megfelelően köteles értelmezni. A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott kúriai ítéletek - a jogerős ítélettel összhangban - kifejezetten azt tartalmazzák, hogy a biztosítási esemény bekövetkezésének bizonyítása a biztosítottat terheli, amely all risks típusú vagyonbiztosítás esetén is érvényesül. A jogerős ítélet nem állapította meg egyik bizonyítandó tény bizonyítatlanságát sem, ezért nem is sérthette meg a rPp. 164. § (1) bekezdését. A kirendelt szakértő által értékelt közvetlen és közvetett műszaki adatokból, valamint műszaki törvényszerűségekből nem lehet mást megállapítani, mint hogy a targoncavezető manuális üzemmódban vezette a targoncát, ezért nincs ok a bizonyítás eredményének a felülmérlegelésére. A kirendelt szakértő teljes körű magyarázatát adta annak, hogy milyen okból tudott társszakértő bevonása nélkül is választ adni a kérdésekre. A felperes új tényállítása, hogy a targoncavezető véletlenül váltott át manuális üzemmódra, mert korábban következetesen arra hivatkozott, hogy a targoncavezető a tolatás megkezdésekor látta az indukciós jelet a kijelzőn. A másodfokú bíróság mérlegelte a megsértett szabály rendeltetését és a felvállalt kockázatot, és ennek megfelelően rögzítette, hogy az súlyosan gondatlan magatartásnak minősül, amely összhangban áll a Kúria Pfv.V.20.313/2020/6. számú határozatában írtakkal. Az üzemszüneti kárral kapcsolatban előadottakat nem lehet érdemben vizsgálni, mert azzal összefüggésben a felperes nem jelölt meg megsértett jogszabályhelyet, valamint nem adott elő jogszabálysértést és jogi érvelést. A jogerős ítélet ezzel kapcsolatos döntése megfelel a biztosítási szerződés rendelkezéseinek.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet jogszabálysértését abban jelölte meg, hogy a másodfokú bíróság jogsértő módon kiterjesztően értelmezte a biztosítási szerződéshez tartozó egyedi megállapodás 2.1. pontját, és így arra a következtetésre jutott, hogy a biztosítási esemény nem következett be. A tényállás megállapítása körében az all risks vagyonbiztosítási szerződésre figyelemmel tévesen alkalmazta a bizonyítási érdek és a bizonyítási teher szabályait, amikor rá terhelte a hátrameneti üzemmód bizonyítását, valamint a bizonyítékokat ebben a körben okszerűtlenül mérlegelte. Az alperes mentesülése vonatkozásában a tényállást részben helytelenül állapította meg és abból téves következtetést vont le, amikor súlyosan gondatlannak minősítette a targoncavezető részéről a kármegelőzési kötelezettség megszegését.
A felülbírálat korlátait a rPp. 253. § (3) bekezdése szabályozza, amelynek megsértését a felperes nem állította. A felülvizsgálati kérelemben megjelölt rPp. 235. § (1) bekezdése a fellebbezés tartalmát rögzíti, abban új tény állítását és új bizonyíték előadását tiltja. Ez a jogszabályi rendelkezés nem korlátozza a másodfokú bíróságot abban, hogy a jogvita tárgyát képező szerződési nyilatkozatot - az egyedi megállapodás 2.1. pontját - maga értelmezze. A rPp. 215. §-a az érdemi döntés korlátait szabályozza, amely szerint a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen. E korlátokon belül a bíróságot a felek egyező tényelőadása sem köti: e tények valóként történő elfogadása csak lehetőség a bíróság számára akkor, ha azok tekintetében kételye nem merül fel [rPp. 163. § (2) bekezdés]. A felek által a szerződés értelmezése körében előadottak sem kötik a bíróságot. A felek anyagi jognyilatkozatait az anyagi jogszabályokban előírt szempontok figyelembevételével kell értelmeznie (Ptk. 6:8. §, 6:86. §), ebben nem kötik a felek perben tett eljárási jognyilatkozatai.
Ezt követően a Kúria a felperes által állított anyagi jogszabálysértéseket, valamint az ezekkel szorosan összefüggő eljárási jogszabálysértéseket együtt vizsgálta.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a Kúria határozataira hivatkozva állította a rPp. 164. § (1) bekezdésének a megsértését, mert a jogerős ítélet szerint a biztosítási esemény bekövetkezését a biztosítottnak kell bizonyítania. A Ptk.-nak a biztosítási szerződésekre vonatkozó szabályozása és az ezzel összefüggésben kialakult kúriai gyakorlat alapján a Kúria Pfv.I.21.222/2020/9. számú határozatában értelmezte a bizonyítási érdek érvényesülését vagyonbiztosítási szerződés (kárbiztosítás) esetén. E határozat szerint a Ptk. 6:439. §-ából az következik, hogy a biztosítási szerződésben meghatározott biztosítási (károsító) esemény bekövetkezésével kapcsolatos tények állítása a biztosítási szolgáltatást igénylő fél, míg a szolgáltatási kötelezettséget kizáró tények állítása a biztosító érdeke {[33]}. Mindig az adott biztosítási szerződés által meghatározott biztosítási jogviszony és a felek jogvitában tett tényállításai alapján kell állást foglalni a bizonyítási érdekről {[34]}.
A per tárgya all risks vagyonbiztosítás, amelynek lényege, hogy minden olyan kárra fedezetet nyújt, amit a szerződés nem jelöl meg kizárásként. Ez a biztosítás a kockázatok széles körére vonatkozik, ugyanakkor ez nem teszi szükségtelenné a biztosítási szerződésben a biztosítási esemény meghatározását, mert ez tartalmazza a biztosított kockázatok bekövetkezésének módját: a kár véletlenszerűségét, váratlanságát, előre nem láthatóságát, külső okból történő bekövetkezését. Ennek indoka, hogy a biztosítási eseménynek mindig bizonytalan eseménynek kell lennie, különben a biztosított nem lenne érdekelt a biztosítási kockázatba tartozó káresemények bekövetkezésének elkerülésében. A biztosítási szolgáltatás követelésével a biztosítási esemény bekövetkezésére a biztosított alapít jogot, mert ezt állítva kéri a biztosító teljesítésre kötelezését. Az anyagi jogból következően ezért a biztosítottnak kell nemcsak a kár, hanem a biztosítási esemény bekövetkezése körében tett tényállításait is bizonyítania. A biztosítónak pedig azokat a tényállításait kell bizonyítania, amelyekre alapítja teljesítési kötelezettsége hiányát (pl. kizárás, mentesülés).
A jelen ügyben a biztosítási esemény meghatározását az ARSZF III. pontja szabályozza. Ez alapján a biztosítási szerződés általános fedezetvállalást tartalmaz a káreseményekre, de azt leszűkíti az előre nem látható károkra. A felperesnek ezért a biztosítási esemény bizonyítása körében azokat a tényállításait is bizonyítania kellett, amelyekre alapozva állította, hogy előre nem látható kár érte. A jogerős ítélet ezzel megegyező álláspontja nem sérti a rPp. 164. § (1) bekezdését.
A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott egyedi megállapodás 2.1. pontjának az igényérvényesítés lehetősége és terjedelme szempontjából van jelentősége. A felperes ennek értelmezésével kapcsolatban a Ptk. 6:8. § (1) és (3) bekezdésének, valamint a 6:86. § (1) bekezdésének a megsértését állította azzal az indokkal, hogy a 2.1. pont címe és tartalma alapján a biztosítottak minden vonatkozásban önállóak, kivéve a mentesülés szándékosságon vagy súlyos gondatlanságon alapuló eseteit.
A Ptk. 6:8. § (3) bekezdése a jogról lemondó vagy abból engedő jognyilatkozat értelmezését szabályozza. Az egyedi megállapodás 2.1. pontja nem ilyen jognyilatkozat, ezért arra ez a jogszabályi rendelkezés nem alkalmazandó. A jognyilatkozatot úgy kell értelmezni, ahogyan azt a címzettnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett [Ptk. 6:8. § (1) bekezdés]. Az egyes szerződési feltételeket és nyilatkozatokat a szerződés egészével összhangban kell értelmezni [Ptk. 6:86. § (1) bekezdés].
Az egyedi megállapodás 2.1. pontja a "Mentesülés" címet viseli. Első mondata alapján mindegyik biztosítottat úgy kell tekinteni, mintha egyúttal szerződő fél is lenne, vagyis a biztosítottak azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek. Ezzel a felek elismerték, hogy a biztosítási védelem tekintetében a biztosítottaknak vagyoni érdeke áll fenn. A társbiztosított a felperes helyett, illetve érdekében végzett tevékenységére figyelemmel részesül biztosítási védelemben, vagyis a felek vélelmezték mindegyik biztosított önálló és teljes körű biztosítási érdekét (Ptk. 6:440. §).
A második mondat - erre az önálló, teljes körű biztosítási érdekre figyelemmel - rögzíti, hogy az igényérvényesítés a biztosítási szerződés alapján mindegyik biztosított által önállóan is lehetséges úgy, hogy a biztosító teljesítési kötelezettségét befolyásoló (kizáró vagy korlátozó) körülményeket biztosítottanként külön-külön kell vizsgálni. Ebből az következik, hogy a társbiztosított magatartása nem hat ki a felperesre. Ez a szabályozás a biztosító szolgáltatási kötelezettségét lényegesen kiterjesztheti, de ez következik a vagyonbiztosítás all risks jellegéből és a tényállásbeli adottságokból is (önálló jogi személyek által végzett különböző biztosított tevékenységek). A második mondat alapján a balesetszerűen bekövetkező bármilyen kár tényszerű keletkezésének a konkrét esetbeli feltételeit önállóan, egymástól függetlenül kell értékelni az egyes biztosítottak vonatkozásában. Ha bekövetkezik bármilyen biztosítási esemény, akkor azt kell vizsgálni, hogy a biztosított kockázat miként realizálódott az igényt érvényesítő biztosítottra nézve. Így előfordulhat például, hogy az egyik biztosítottnál fennáll a kár előreláthatósága, míg a másiknál nem.
A harmadik mondat alapján a biztosító teljesítését befolyásoló körülmények közül a Ptk. 6:464. §-a és az ÁVF X.1-X.2. pontja szerinti mentesülés - a szándékosság és a súlyos gondatlanság - eseteire a fentiek (az első két mondatban írtak) nem irányadóak. Ebben az esetben tehát kizárt a biztosítottanként történő külön-külön értékelés. Ezt az indokolja, hogy a nyilvánvalóan felelőtlen magatartásokra történő fedezetnyújtás nem állna összhangban a biztosítás jogintézményének a rendeltetésével. Ebből következően - kizárólag mentesülési ok fennállásakor - az egyik biztosított szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása vagy mulasztása kihat a másik biztosítottra is. Az egyedi megállapodás 2.1. pontja azonban ennél szélesebb körben nem tartalmaz alperesi teljesítést gátló kikötést. Ez az értelmezés következik a vagyonbiztosítás all risks jellegéből, valamint a szövegrész "Mentesülés" cím alatti elhelyezéséből is. Mindezek alapján a felek nem vontak a biztosítási esemény körébe a Ptk. által mentesülési okként meghatározott körülményeket.
A fenti értelmezést támasztja alá az is, hogy a biztosítási szerződés az ARSZF III. pontjában pontosan meghatározza a biztosítási esemény fogalmát annak elemeként rögzítve, hogy a kár hirtelen balesetszerűen - véletlen, váratlan, előre nem látható, külső okból - következzen be. Ennek körében külön definiálja, hogy mely károk minősülnek előre nem láthatónak: amelyek bekövetkeztét vagy annak fenyegető lehetőségét a biztosított - szaktudása birtokában, a jó gazda gondosságával - nem láthatta előre. Az ARSZF III. pontja a biztosítási esemény körében a kár előreláthatóságát egy tipizált személy, a szaktudással rendelkező jó gazda gondosságához köti, vagyis minden általában elvárható intézkedés megtételét írja elő, ami szükséges a megfelelő működéshez. Ettől eltérően a biztosítási szerződés a biztosító mentesülése körében szabályozza a szerződő fél, a biztosított vagy ezek alkalmazottja szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartásának a következményeit. A szándékosság vagy a súlyos gondatlanság mint vétkességi kategória viszont egy konkrét személlyel szemben állít fel mércét. A biztosítási eseménnyel kapcsolatos szerződéses rendelkezésben nem szerepel ilyen vétkességi elem, az előreláthatósághoz kapcsolódó felróhatóság ugyanis nem vétkességi kategória: a felek a Ptk.-ban és a biztosítási szerződésben mentesülési okként szereplő körülményeket nem vették figyelembe a biztosítási esemény meghatározásakor. Az egyedi megállapodás 2.1. pontjának harmadik mondata tehát azért sem értelmezhető a szándékosság és a súlyos gondatlanság beemeléseként a biztosítási esemény fogalmába, mert így annak definíciója ellentmondásos és értelmezhetetlen lenne: az ARSZF III. pontjába foglalt szerződéses rendelkezés mellőzését eredményezné, noha a felek szándéka - az all risks vagyonbiztosítás rendeltetését is figyelembe véve - nyilvánvalóan a károk széles körű fedezetének a biztosítására irányult. A biztosítási szerződés egészével ezért az egyedi megállapodás fentiek szerinti értelmezése áll összhangban. Az egyedi megállapodás 2.1. pontját annak címével és a biztosítási szerződés egészével összhangban tehát úgy kell értelmezni, hogy az igényt érvényesítő biztosított személyére figyelemmel kell vizsgálni a biztosító teljesítési kötelezettségét érintő minden körülményt - így a biztosítási esemény bekövetkezését is -, amely főszabály azonban nem vonatkozik a szándékos és a súlyos gondatlan magatartáson vagy mulasztáson alapuló mentesülésre. A jogerős ítélet ezzel ellentétes értelmezése sérti a Ptk. 6:86. § (1) bekezdését.
A biztosítási esemény bekövetkezése körében a jogerős ítélet az egyedi megállapodás 2.1. pontjának eltérő értelmezése alapján jutott arra a következtetésre, hogy a társbiztosított alkalmazottjának a magatartását ezzel kapcsolatban is figyelembe kell venni. A Kúria fentiek szerinti értelmezésének az a következménye, hogy a biztosítási esemény bekövetkezése körében kizárólag az igényérvényesítő felperesi biztosított vonatkozásában kell az ARSZF III. pontjában foglalt feltételek megvalósulását értékelni.
A másodfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a társbiztosított kötelezettsége volt a károk bekövetkezésével fenyegető helyzetek és károk előre látása, valamint a veszély elhárításához szükséges intézkedések megtétele. Ha e kötelezettségének nem tett eleget, ez - az egyedi megállapodás 2.1. pont második mondata alapján - nem értékelhető a felperes terhére. A targoncavezető esetleges munkaköri szabályszegése és a targonca nem megfelelő irányítása szintén csak a társbiztosított vonatkozásában zárhatná ki az alperes szolgáltatási kötelezettségét. A felperes vonatkozásában ez külső okként jelentkezne, mert nem az ő magatartására vezethető vissza. Mivel a raktárt nem a felperes, hanem a társbiztosított üzemeltette, ezért a felperes vonatkozásában az általa érvényesített károk hirtelen balesetszerűen - véletlen, váratlan, előre nem látható, külső okból - következtek be. Azok bekövetkeztét, illetve ennek fenyegető lehetőségét a felperes nem láthatta előre, így a biztosítási esemény bekövetkezett.
A felülvizsgálat nem terjedt ki a jogerős ítélet kizárással kapcsolatos döntésére. A biztosítási esemény bekövetkezésére figyelemmel ezért az alperes mentesülése körében kellett a jogerős ítélet felülvizsgálatát elvégezni. A jogerős ítélet szerint az alperes azért mentesült a biztosítási szolgáltatás teljesítése alól, mert a raktár üzemeltetőjének mint társbiztosítottnak az alkalmazottja kármegelőzési kötelezettségét súlyos gondatlansággal megszegte. Erre tekintettel a Ptk. 6:464. § (2) bekezdésében foglalt feltételek megvalósulását a 6:464. § (1) bekezdés c) pontja megfelelő alkalmazása és az ARSZF IX.5. és XV.2. pontja alapján kellett értékelni.
A jogerős ítélet szerint a targoncavezető manuálisan irányította a targoncát. A felperes felülvizsgálati kérelmében vitatta ezt a ténymegállapítást. A mentesüléssel kapcsolatban a bizonyítási érdek és a bizonyítási teher szabályainak a megsértését, valamint a bizonyítékértékelést és az anyagi jogi döntést is támadta a targoncavezető súlyos gondatlanságának az értékelése körében. Indokolása szerint az alperes nem bizonyította a manuális üzemmódban történő hátramenetet. Ha ez bizonyított lenne, úgy arra nincs bizonyíték, hogy a targoncavezető tudatosan kezdte meg ilyen üzemmódban a hátramenetet. Indirekt módon arra lehet következtetni, nem volt tudatában annak, hogy így közlekedett, mert lendületes hátramenetet hajtott végre, ami akkor adekvát, ha a targonca induktív üzemmódban van. Hivatkozott a Kúria gyakorlatára, amely szerint a súlyos gondatlanságot szűken kell értelmezni.
A jogerős ítélet a mentesülés körében idézte a Ptk. 6:464. §-át és az ÁVF szabályozását, amelyek alapján a mentesülés körében állított tényeket a biztosítónak kell bizonyítania. A jogerős ítéleti döntés tehát nem a bizonyítási érdek és a bizonyítási teher eljárási szabályainak az alkalmazásán, hanem a bizonyítás eredményének mérlegelésével megállapított manuális irányítás tényének az anyagi jogi értékelésén alapult.
A felperes a targonca irányítási módjával kapcsolatos bizonyítékértékelés körében a rPp. 206. § (1) bekezdésének és a 177. § (1) bekezdésének a megsértésére hivatkozott. A Kúria következetes gyakorlata szerint a felülvizsgálati eljárásban nincs helye felülmérlegelésnek, a bizonyítékok ismételt egybevetésének és értékelésének, jogszabálysértést csak a bizonyítékok okszerűtlen vagy a logika szabályaival ellentétes mérlegelése alapozhat meg (BH 1999.44.). Nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére az, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (Kúria Pfv.I.21.474/2011/10., megjelent: BH 2013.119.).
A felülvizsgálati kérelemben is hivatkozott bírói gyakorlat szerint a súlyos gondatlansághoz nem elegendő óvatlanság vagy figyelmetlenség (Kúria Pfv.V.20.760/2019/4., megjelent: BH 2021.40.). Súlyos gondatlanság akkor állapítható meg, ha a gondosság elhanyagolása olyan feltűnő mértékű, hogy súrolja a szándékosság, az eredmény kívánásának a határát, azt a felelőtlenség, az esetleges hátrányos következmények iránti nagyfokú közömbösség jellemzi (Kúria Pfv.V.21.994/2018/4., megjelent: BH 2021.39.). A gondossági kötelezettség kirívó elhanyagolását, a megvalósult negatív következmények előreláthatóságát kell vizsgálni; ha az adott tényállás mellett számolni kellett a kár bekövetkezésének a kockázatával, és ennek ellenére tanúsítottak kirívóan felelőtlen magatartást, úgy súlyos gondatlanság áll fenn (Kúria Pfv.V.20.313/2020/6., megjelent: BH 2021.311.).
A lefolytatott bizonyítás alapján tényként az állapítható meg, hogy a targonca manuális üzemmódban volt, valamint a szaktudással rendelkező targoncavezető ismerte a sorok közötti manuális haladás tilalmát és annak indokát. Ennek ellenére a kezelési útmutatót és a raktározási szabályzatot megszegte, holott ezek célja éppen a személy- és vagyonbiztonság megóvása és a veszélyhelyzetek kialakulásának az elkerülése volt. A szakképzett targoncavezető a kár megelőzése körében gondossági kötelezettségét feltűnően elhanyagolta, mert bár ismerte a megsértett szabály indokát és ebből eredően a jogsértés jelentőségét, súlyát és lehetséges következményeit, ennek ellenére aktiválta a manuális üzemmódot. E magatartása pedig okozati összefüggésben áll a kár bekövetkezésével, abban közrehatott. A másodfokú bíróság e körülmények figyelembevételével helyesen jutott arra a következtetésre, a targoncavezetőnek az a magatartása, hogy kézi irányításra kapcsolta a targoncát a keskeny folyosón, nem tartotta be a biztonsági előírásokat, az ütközés fokozott veszélyét idézte elő. Számolnia kellett azzal is, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenysége folytán jelentős károsodás következhet be, mégis gondossági kötelezettségét kirívóan elhanyagolva, felelőtlenül bízott a hátrányos következmények (a vagyoni kár) elmaradásában. A kármegelőzési kötelezettség súlyosan gondatlan elmulasztása miatt a jogerős ítélet helyesen döntött az alperes mentesüléséről.
A jogerős ítélet a biztosítási szolgáltatásra irányuló kereset teljesíthetősége szempontjából releváns jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Kúria hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv.21240/2021/4. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Kulcsszavak: ittasság, biztonsági öv, belátási képesség, önhiba, kármegosztás
50-50 % os kármegosztás a balesetet megelőzően ittas állapotban, legalább közepes fokú alkoholos befolyásoltság alatt a gépjárműbe beülő, annak jobb első ülésén a menetiránynak háttal elhelyezkedő károsult esetében, aki a biztonsági övet nem kapcsolta be, feje az üléstámla irányában volt és a gépjármű vezetőjének ittasságáról is tudomással bírt.
A vétőképesség fennállása a felróható közrehatásnak is szükségszerű feltétele. A károsult sem hivatkozhat a belátási képességének hiányára vagy fogyatékosságára, ha ezt az állapotát maga idézte elő.
rPtk. 345. §, 347. § (3) bek., 355. §, rPp. 206. § (1)-(3) bek., 221. § (1) bek., KRESZ 48. § (4) bek.
A felperes 2012. szeptember 30-án személygépkocsi utasaként közlekedési balesetet szenvedett, amely azért következett be, mert a gépjármű vezetője az ittassága és az eltúlzott sebesség miatt az út vonalvezetését nem tudta követni, az úttestről kisodródott és a jobb oldali útpadkán keresztül egy kerítésnek ütközött. A felperes a baleset bekövetkezésekor a gépjármű jobb első ülésén, a menetiránynak háttal helyezkedett el, a feje az üléstámla irányában volt. Legalább közepes fokú alkoholos befolyásoltság alatt állt, és a biztonsági övet nem használta.
A közlekedési baleset során a felperes a bal lábszár bokaízület végének komplett törését szenvedte el agyrázkódás és lágyrész-sérülések mellett. A négy hónap tényleges gyógytartamú komplett lábszártörésből a bal bokaízület tengelyállás eltérésével, mozgáskorlátozottságával, a bal alsó végtag megrövidülésével és csökkent terhelhetőségével járó maradandó fogyatékosság alakult ki. A felperes baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 20%-os mértékű, az állapota végleges.
A balesettel érintett gépjárműre az alperesnél állt fenn kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés.
A felperes keresetében kérte annak megállapítását, hogy a közlekedési baleset következtében sérült a testi épséghez és egészséghez való joga. Kérte továbbá az alperes kötelezését a vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére. A követelt nem vagyoni kártérítés összegét - az alperes által már megfizetett 500.000 forintot meghaladóan - 3.500.000 forintban jelölte meg. Az alperes érdemi ellenkérelmében elsődlegesen a kereset elutasítását, másodlagosan - a felperes közrehatására tekintettel - 50-50%-os kármegosztás alkalmazását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével 2.220.799 forint és járulékai kötelezte az alperest. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A jogsértés megtörténtének megállapítása iránti kereset elutasítását azzal indokolta, hogy a felperes személyhez fűződő jogait az alperes nem sértette meg, és a Gfbt. 27. §-a szerint csupán a biztosítottja által okozott károkért tartozik helytállási kötelezettséggel. Az alperes elsődleges, a kereset elutasítására irányuló ellenkérelmére figyelemmel kiemelte, hogy a kár bekövetkezéséhez vezető releváns ok az alperes biztosítottjának károkozó magatartása volt. Ehhez képest a felperesnek azt a magatartását, hogy a biztonsági öv használatát elmulasztotta, nem az okozati összefüggés, hanem a rPtk. 340. § (1) bekezdése szerinti kárelhárítási kötelezettség megszegése körében tartotta értékelendőnek.
A károsulti közrehatás vizsgálata során rögzítette, hogy a biztonsági öv használatának elmulasztását a KRESZ 48. § (4) bekezdése alapján a felperes, és nem az alperes biztosítottjának terhére kellett figyelembe venni. A bizonyítékok mérlegelésével azt állapította meg, hogy a felperes szállt be a gépjárműbe. Nem fogadta el a felperesnek azt a hivatkozását, hogy közlekedési szándéka nem volt, és mivel a gépjárműben aludt, ezért a gépjárművel történt elindulásról sem volt tudomása. Kifejtette: a felperes saját magatartásával hozta magát abba a helyzetbe, hogy legalább közepes fokú alkoholos befolyásoltsága miatt a magatartása következményeit nem volt képes felismerni. A perben kirendelt szakértői intézmény egyesített igazságügyi orvos- és műszaki szakértői véleménye alapján azt is megállapította, hogy ha a felperes szabályos módon, ülő pozícióban az ülésben helyezkedik el, akkor a szabályosan bekapcsolt biztonsági öv mellett a sérülései nagy valószínűséggel elmaradtak volna. Mindezek miatt az alperesre terhesebb 70-30%-os arányú kármegosztás alkalmazását tartotta indokoltnak.
A nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározásakor figyelembe vette, hogy a felperesnél az elszenvedett trauma mellett a baleset következményei tartós hátrányként jelentkeznek, 20%-os baleseti eredetű munkaképesség-csökkenést hagyva maga után, amelyben sem javulás, sem rosszabbodás nem várható. Értékelte, hogy a felperesnek fájdalommal kell élnie, a balesetet megelőző aktív életét és munkáját nem tudta folytatni, és a balesetet követő egy évben a kiskorú gyermekével való kapcsolattartásban is akadályozott volt. Annak is jelentőséget tulajdonított, hogy a felperes testén a balesettel okozati összefüggésben a műtéti heg és bokaízületének tengelyeltérése miatt esztétikai károsodás alakult ki. E körülményeket mérlegelve, a felperes közrehatását, a 2012. évi értékviszonyokat és az alperes által már megfizetett 500.000 forintot is figyelembe véve az alperest 1.400.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte.
A mindkét fél fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését részben megváltoztatta, és az alperest terhelő egyösszegű marasztalás tőkeösszegét 1.586.285 forintra leszállította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Helyesnek minősítette a felperes személyhez fűződő jogai megsértésének megállapítása iránti keresetet elutasító elsőfokú ítéleti rendelkezést, egyetértett ugyanis azzal, hogy az alperes helytállási kötelezettsége csak a biztosítottjával szemben támasztott megalapozott kárigényekre terjed ki. Ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy bár a felperes határozott fellebbezési kérelmet nem terjesztett elő, a fellebbezésében az ezzel összefüggő indokait ismertette. Kiemelte, hogy az alperes a felperesnek okozott kárért a rPtk. 345. §-ának szabályai szerint felel az üzembentartó helyett, akinek bűnösségét a bíróság jogerős ítéletével ittas járművezetés bűntettében megállapította. Ezt azért tartotta lényegesnek, mert az említett bűncselekmény tényállási elemét képezi a gépjárműnek szeszes italtól befolyásolt állapotban való vezetése, és azzal súlyos testi sértés okozása, amely tények a rPp. 4. § (2) bekezdése értelmében már nem voltak vitássá tehetők. Utalt arra, hogy az alperes térítési kötelezettsége nem volt vitatott, és a fellebbezések alapján alapvetően abban a kérdésben kellett állást foglalnia: a felperes tanúsított-e olyan felróható magatartást, amellyel a kárának bekövetkezésében közrehatott, s ha igen, az a rPtk. 345. § (2) bekezdése alapján a károk milyen arányú megosztását tette szükségessé.
A fentiekkel kapcsolatban egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a felperes önhibájából került alkoholos befolyásoltság alá, és az ebből eredő tudatzavar akadályozta annak felismerésében: a menetiránnyal szemben beült egy gépjárműbe, az egy ugyancsak ittas gépjárművezetővel elindul, és emiatt szükséges a biztonsági öv használata. A felperes fellebbezésében kifejtettekkel szemben nem annak tulajdonított jelentőséget, hogy mi volt az utazásának oka és előzménye, hanem annak, hogy a közrehatását kizáró okként az önhibájából adódó tudatzavarra nem hivatkozhat. Az elsőfokú bíróság által értékelt körülményeken túl a felperes közrehatásának tekintette, hogy tudott, illetve tudnia kellett a járművezető ittas állapotáról, és a gépjárműbe ennek tudatában szállt be. Emiatt - az alperes fellebbezésének részben helyt adva - a kármegosztás arányát 50-50%-ban határozta meg.
A nem vagyoni kártérítés mértékét 1.000.000 forintra és késedelmi kamataira szállította le. Ennek indokaként azt jelölte meg, hogy az elsőfokú bíróság a felperes közrehatásának mértékét nem kellő súllyal vette figyelembe.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak részbeni hatályon kívül helyezését, a nem vagyoni kártérítés vonatkozásában az alperesnek a keresettel egyező marasztalását, valamint a vagyoni kártérítési igényeknél a kármegosztás alkalmazásának mellőzését; másodlagosan a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezése mellett a nem vagyoni kártérítés tekintetében az alperesnek a kereset szerinti marasztalását, a vagyoni kártérítési igényeknél a kármegosztás alkalmazásának mellőzését kérte.
Állította, hogy a részéről nem állt fenn felróható közrehatás, s emiatt nem volt helye a kármegosztás rPtk. 345. § (2) bekezdése szerinti alkalmazásának. Hangsúlyozta, hogy a parkoló gépjárműbe nem közlekedési szándékkal szállt be, hanem aludni, és akkor is aludt, amikor a károkozó a gépjárművel elindult, ezért lehetősége sem volt felmérni az ő vezetésre képes állapotát. Arra is hivatkozott, hogy mivel nem minősült a gépjármű utasának, ezért a biztonsági öv használatának hiánya sem írható a terhére. Sérelmezte a személyhez fűződő jogai megsértésének megállapítására irányuló keresetének elutasítását. Hangsúlyozta: a keresetében a testi épséghez és egészséghez való joga sérelmének megállapítását kérte, de azt nem, hogy e személyhez fűződő jogait az alperes sértette meg. Emellett álláspontja szerint "a személyiségi jogsértésekre való konkrét hivatkozás és a nem vagyoni kártérítés iránti igény együttes érvényesítéséből fakadó kereseti kérelemben benne foglaltatik a személyiségi jogsértés megállapítása".
Érvelése szerint a bíróságok a nem vagyoni kártérítés mértékének meghatározásakor nem értékelték a balesettel összefüggésben elszenvedett súlyos sérüléseit, a hat műtéti beavatkozást és a hosszú gyógyulási folyamatot, valamint azt a tényt, hogy a balesetet 30 éves korában szenvedte el. Iratellenesnek tartotta a másodfokú bíróságnak azt a ténymegállapítását, hogy a nála megállapítható végtaghossz-különbség sorsszerű eredetű is lehet. Bizonyítottnak tartotta ugyanis azt, hogy a végtaghossz-különbség a balesettel összefüggésben, az elszenvedett lábszártörés következményeként alakult ki.
A jogerős ítéletnek a felperes személyhez fűződő jogai megsértésének megállapítása iránti keresetet elutasító elsőfokú ítéleti rendelkezést helyben hagyó részére a felülvizsgálat nem terjedhetett ki. A felperesnek ugyan az elsőfokú bíróság említett rendelkezésével szemben előterjesztett, határozott fellebbezési kérelme nem volt, a másodfokú bíróság azt a fellebbezés indokait figyelembe véve mégis érdemben felülbírálta, és - egyetértve az elsőfokú bíróság által kifejtett jogi állásponttal - helybenhagyta.
A felek jogvitájában a leglényegesebb kérdés az volt, hogy a felperes részéről megállapítható volt-e olyan felróható károsulti közrehatás, amely a rPtk. 345. § (2) bekezdésének alkalmazását indokolta, és amelyre tekintettel az alperes - a rPtk. 345. § (1) bekezdése alapján kártérítési felelősséggel tartozó biztosítottja helyett - a felperest ért kárt csak részben volt köteles megtéríteni. A felülvizsgálati kérelemben a megsértett jogszabályhelyek között feltüntetett rPtk. 345. § (2) bekezdése szerint nem kell megtéríteni a kárt annyiban, amennyiben a károsult felróható magatartásából származott. A veszélyes üzemi felelősség szabályai alapján a károkozó felelőssége objektív, de a károsultnak is viselnie kell a felróható magatartásának következményeit; ez pedig abban áll, hogy csökken a károkozó felelősségének következménye, vagyis felelősség-, illetőleg kárcsökkentés történik. Ilyen esetben nem a két fél vétkességét kell összevetni, hanem azt kell megállapítani, hogy a károsult milyen mértékben okozta a kárt (BH 2015.36.II.).
A fentiek vizsgálatakor abból kellett kiindulni, hogy a jogerős ítélet a rPp. 206. § (1) bekezdését sértő, nyilvánvalóan okszerűtlen bizonyítékmérlegelésen alapuló ténymegállapításokat nem tartalmazott. Az emiatt a felülvizsgálati eljárásban is irányadónak tekintendő tényállás elemei közül az alábbiaknak volt kiemelt jelentősége. A felperes a közlekedési balesetet megelőzően ittas állapotban, legalább közepes fokú alkoholos befolyásoltság alatt, úgy ült be a gépjárműbe, hogy annak jobb első ülésén a menetiránynak háttal helyezkedett el, a biztonsági övet nem kapcsolta be, és a gépjármű vezetőjének ittasságáról is tudomása volt. Az igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján mindkét fokú bíróság egyezően állapította meg továbbá azt, hogy ha a felperes az ülésben szabályos módon, ülő pozícióban helyezkedik el, és becsatolt biztonsági öv mellett szenvedi el a balesetet, akkor a sérülései nagy valószínűséggel elmaradtak volna.
A felperes - a keresetében és a fellebbezésében foglalt okfejtését megismételve - arra helyesen hivatkozott, hogy önmagában a parkoló gépjárműbe ittas állapotban történt beszállásával semmiféle felróható magatartást nem tanúsított. Az a további érvelése azonban, hogy mivel közlekedési szándéka nem volt, és alvás közben a gépjármű elindulásáról sem volt tudomása, ezért sem a biztonsági öv használatának hiánya, sem a gépjármű vezetője ittas állapotának figyelmen kívül hagyása nem róható a terhére, alapvetően téves volt. Ezzel összefüggésben a perben eljárt bíróságok helytállóan mutattak rá arra, hogy a felperes az önhibájából eredő tudatzavara miatt vált képtelenné a magatartása következményeinek felismerésére. Ez megfelel a rPtk. 347. § (3) bekezdésében foglalt - a rPtk. 4. § (4) bekezdésének alapelvi rendelkezéséhez kapcsolódó - szabálynak, amely szerint a károkozó belátási képességének hiányára vagy fogyatékosságára nem hivatkozhat, ha ezt az állapotát maga idézte elő. Minthogy a vétőképesség fennállása a felróható közrehatásnak is szükségszerű feltétele, az ismertetett szabály a károsult esetében is értelemszerűen alkalmazandó. Éppen ezért az adott esetben is arra kellett figyelemmel lenni, hogy a felperes a vétőképtelen állapotát maga idézte elő, s így arra - a vele szemben fennálló kártérítési felelősség terjedelmének meghatározásakor - nem hivatkozhatott. Emiatt magatartásának felróhatóságát, annak a kár bekövetkezésében betöltött szerepét is ennek megfelelően kellett értékelni. Ez pedig nem jelenthetett mást, mint azt, hogy a felperes közrehatására tekintettel, a rPtk. 345. § (2) bekezdése szerint az alperes a teljes kár megtérítésére nem volt kötelezhető.
Amellett, hogy a felperes a felülvizsgálati kérelmében kizárólag a kármegosztás alkalmazásának indokoltságát vitatta, és annak eltérő arányú meghatározása melletti indokot nem hozott fel, a jogerős ítélet ebben a körben sem volt jogszabálysértő. A káresemény bekövetkezésekor már hatályban volt KRESZ 48. § (4) bekezdése kifejezetten és közvetlenül az ülésen utazó személlyel szemben támasztja azt a követelményt, hogy - az ott meghatározott feltételek fennállása esetén - biztonsági öv becsatolásával kell magát rögzítenie. Ennek elmulasztása, valamint az, hogy a felperes a gépjárműben nem szabályosan, ülő pozícióban foglalt helyet, a szakértői bizonyítás eredménye által igazoltan közrehatottak az azok nélkül nagy valószínűséggel elkerülhető, maradandó egészségkárosodást eredményező baleseti sérülések bekövetkezésében. A másodfokú bíróság ezen túlmenően helyesen értékelte felróható közrehatásként, hogy a felperes a gépjármű vezetőjének általa is észlelt ittassága ellenére szállt be a gépjárműbe. A közlekedési baleset oka ugyanis az volt, hogy a gépjármű vezetője - a büntetőügyben hozott jogerős ítélettel a terhére megállapított ittas járművezetés bűntettének elkövetésével - a gépjárművet szeszes italtól befolyásolt állapotban vezette. Ezzel kapcsolatban a felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul hivatkozott arra, hogy a gépjármű utasaként a gépjármű vezetőjének a biztonságos vezetésre képes állapotát vizsgálnia nem kellett. E körben a felróhatóság szempontjából nem a KRESZ általa felhívott rendelkezéseinek [4. § (1)-(2) bekezdés], hanem annak volt jelentősége: az elvárható helyes magatartás tanúsítása esetén nem fogadja el olyan személy szállításra vonatkozó ajánlatát, akiről az észlelt megnyilvánulások alapján tudja, hogy alkoholt fogyasztott (BH 1997.183.). Mindezekhez képest a másodfokú bíróság által alkalmazott 50-50%-os arányú kármegosztás a PK 38. számú állásfoglalásban is megfogalmazott, a tevékenység fokozottan veszélyes jellegének az üzembentartó terhére való értékelését előíró korrekciós szabály figyelembevétele mellett is helytállónak tekinthető.A vagyoni kártérítési igények esetében ezért a kármegosztás mellőzésére irányuló felülvizsgálati kérelem nem volt teljesíthető.
A jogerős ítéletnek a nem vagyoni kártérítés megfizetése iránti keresetet részben elutasító rendelkezése nem sértette a rPp. 206. § (1) és (3) bekezdésének bizonyítékmérlegelési szabályait. Az elsőfokú bíróság a felperest ért nem vagyoni hátrányokat maradéktalanul feltárta, és azokat a másodfokú bíróság is irányadónak tekintette. A felperes azzal kapcsolatban, hogy a nála megállapítható végtaghossz-különbség sorsszerű eredetű is lehet, tévesen hivatkozott iratellenességre. A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben ugyanis ilyen megállapítást a jogerős ítélet nem tartalmazott. A másodfokú bíróság éppen azt emelte ki, hogy az említett, a szakértő által véleményezett körülményt nem lehet a károsult terhére értékelni, és az ebből eredő bizonytalanság az alperes terhére esik. Ezt pedig - helyesen - azzal indokolta, hogy a felelősség alóli kimentés körében az alperesnek kellett volna bizonyítania: a végtaghossz-különbség bizonyosan nem a baleset következménye. Az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásakor a mérlegelésének további szempontjaként a felperes felróható közrehatása mellett a baleset idején érvényesülő értékviszonyokat is megjelölte, és figyelemmel volt az alperes korábbi teljesítésére. A másodfokú bíróság által az eltérő mértékű közrehatásra tekintettel 1.000.000 forintban megállapított nem vagyoni kártérítés alkalmas kompenzációs funkciójának betöltésére, emiatt a jogerős ítélet a régi Ptk. 355. § (4) bekezdését sem sérti.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv.20434/2020/5. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Kulcsszavak: elmaradt jövedelem, engedményezés, kártérítés tárgyában kötött egyezség, tartást pótló járadék.
A tartásra jogosultak a baleset következtében meghalt személy elmaradt jövedelmének csak azon részének megtérítését követelhetik, amelyet az elhunytnak a tartásukra kellett volna fordítania, és amely a szükségleteiknek a baleset előtti életszínvonalon való kielégítését biztosítja. Az elhunyt elmaradt jövedelme a hozzátartozók javára jövedelemveszteség megtérítése iránti igényt nem alapoz meg.
A kártérítés tárgyában kötött egyezség és a jogról való lemondás értelmezése.
Nincs akadálya a tartást pótló járadék mint vagyoni kártérítési követelés engedményezésének.
Csjt. 21. § (1) bek., 32. § (3) bek., 60. § (2) bek.; rPtk. 204. § (3) bek., 270. § (1), (4) bek., 280. § (3) bek., 326. §, 328. § (1)-(2) bek., 355. § (4) bek., 356. §, 357. §, 358. § (1) bek., 360. § (1), (4) bek.
Az I. rendű felperes házastársa és a II. rendű felperes édesapja 2004. november 10-én idegenhibás közúti balesetet szenvedett, amelynek következtében 2004. november 11-én elhunyt. A balesetet okozó gépjármű üzembentartója az alperesnél rendelkezett kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással.
A felperesek keresetükben a balesetből eredő vagyoni és nem vagyoni káraik megtérítésére kérték kötelezni az alperest. Az I. rendű felperes a perben nem álló másik gyermeke által engedményezett, elmaradt vagyoni előny megtérítése iránti járadékigényt is érvényesített.
Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset részbeni elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest 25.654.992 forint és késedelmi kamatai, valamint 2019 októberétől havi 132.401 forint járadéknak az I. rendű felperes javára való megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan az I. rendű felperes keresetét elutasította, egyúttal a II. rendű felperes keresetét elutasította.
Mivel az alperes arra hivatkozással kérte az I. rendű felperes által érvényesített költségpótló járadékigények tekintetében a kereset elutasítását, hogy azok a 2008. február 22-én létrejött és általa teljesített egyezségi megállapodás tárgyát képezték, ezért elsődlegesen ebben a kérdésben foglalt állást. A megállapodás szövege alapján egyértelműen megállapíthatónak tartotta, hogy az kizárólag a balesetből eredő költség jellegű vagyoni károkat, mint az elveszett, megkárosodott, elpusztult ingóságokat, az egyéb, a házastárs halálával felmerült költséget, mint temetési költséget, valamint a síremlék költségét foglalta magába. Álláspontja szerint ezért az I. rendű felperes a további vagyoni kártérítési igényeiről nem mondott le.
Az I. rendű felperes elmaradt vagyoni előny megtérítése iránti keresetét megalapozatlannak találta. Abból indult ki, hogy az I. rendű felperes a házastársa által megszerezhető elmaradt jövedelemnek mint vagyoni kárnak járadék formájában való megtérítését kérte a rPtk. 355. § (4) bekezdése alapján. Ezzel szemben az I. rendű felperes részéről bizonyítatlannak tekintette, hogy a házastársának magasabb volt a tényleges jövedelme, mint ami az adóbevallásokban szerepelt. Figyelemmel volt arra is, hogy az I. rendű felperes jövedelme a házastársának halálát követően jelentősen növekedett, azóta az osztalékot és a tőzsdei jövedelmek egy részét is ő vette fel. Kifejtette továbbá, hogy az elmaradt haszon járadékként nem követelhető, hiszen a járadék lényege a mindennapos szükségletek biztosítása, nem pedig a vagyon gyarapítása.
Az I. rendű felperes keresetének a már említett engedményezett követelés tekintetében történő elutasítását az engedményezés érvényes létrejöttének hiányával indokolta. Ezt arra alapította, hogy az okirat a követelés konkrét meghatározását nem tartalmazta. Utalt arra is, hogy az I. rendű felperes ebben a körben a kieső tartást, mint elmaradt vagyoni előnyt kérte megtéríteni, az engedményező gyermeket azonban tartás 2005. december 1-jétől nem illette meg, mert ekkor munkaviszonyt létesített. Ezzel kapcsolatban nem értett egyet azzal a kereseti hivatkozással, hogy a szülőnek a diploma megszerzését követő öt évig kötelessége a gyermekéről gondoskodni, ilyen jogszabályi rendelkezés vagy bírói gyakorlat ugyanis nem létezik. Emiatt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a gyermek - az életszínvonalától függetlenül - 2005. december 1-jét követően tartást még elmaradt vagyoni előnyként sem követelhet. Alkalmazandónak tartotta továbbá a rPtk. 280. § (3) bekezdésének a hat hónapnál régebben lejárt igények érvényesítését kizáró szabályát, és figyelembe vette, hogy az I. rendű felperes először a 2007. november 23-án érkezett levelében érvényesítette a szóban forgó igényt az alperessel szemben.
A II. rendű felperes vagyoni kártérítés megfizetése iránti keresetének elbírálásakor figyelemmel volt arra, hogy a II. rendű felperes a keresetpótló járadékigényét elsődlegesen mint elmaradt haszon megtérítése iránti járadékigényt tartotta fenn, és 2004. november 11-től 2006. szeptember 30-ig a vagyoni előnynek mint kiesett tartásnak, míg 2006. október 1-jétől 2011. szeptember 30-ig a keresetpótló vagyoni kárnak járadék formájában történő megtérítését kérte. Ehhez képest annak tulajdonított jelentőséget, hogy a II. rendű felperes 2006. október 1-jén munkaviszonyt létesített, ezért semmilyen keresetpótló járadékra nem tarthatott igényt. Megállapította ugyan, hogy a II. rendű felperes a megelőző időszakban az édesapja után tartásra volt jogosult, de mivel 2007 novemberéig ezzel összefüggő igényérvényesítése az alperessel szemben nem volt, ezért a régi Ptk. 280. § (3) bek. alapján, hat hónapon túl azok megtérítését már nem követelhette.
A mindhárom fél fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az I. rendű felperes esetében a marasztalási összeget 4.874.829 forintra és kamataira, a 2019 októberétől megítélt havi járadék összegét 19.277 forintra leszállította.
Kiemelte, hogy az I. rendű felperes és az alperes az egyezségi megállapodásukban valamennyi költség jellegű vagyoni kárt és kamatot megtérítettnek tekintették. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy az I. rendű felperes az addig felmerült és a későbbiekben esetlegesen felmerülő vagyoni kár, költség megtérítéseként az alperes által megfizetett összeget elfogadta, ezért az egyezség az I. rendű felperes valamennyi költségpótló járadékigényének érvényesítését kizárta. Ennélfogva az I. rendű felperes vagyoni kártételeket érintő fellebbezését nem tartotta megalapozottnak, és ehhez képest az alperes fellebbezése alapján a kerti munkák és a háztartási kisegítő költsége tekintetében a marasztalási összeget leszállította, a gyógyszerköltség vonatkozásában viszont az elsőfokú ítéleti rendelkezést fellebbezés hiányában nem érintette.
Az engedményezéssel kapcsolatban egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával. Azzal egyezően utalt arra, hogy az engedményezési szerződésben a követelést konkrétan nem jelölték meg, a szerződés a követelés összege mellett, annak jogcímét és ténybeli alapját sem tartalmazta. Azt is kifejtette, hogy mivel a tartáspótló járadékigény személyhez kötött követelés, ezért a rPtk. 328. § (2) bekezdése szerint engedményezés tárgya nem lehet.
Az I. rendű felperes elmaradt vagyoni előny megtérítése iránti keresetének elbírálásakor figyelembe vette, hogy az I. rendű felperes nem a saját kiesett jövedelmének pótlását kérte, hanem az elhunyt házastársának a családi költségvetésbe be nem folyt jövedelmére tekintettel kívánt igényt érvényesíteni. Emiatt azt állapította meg, hogy mivel az I. rendű felperes nem keresetveszteség megtérítését kérte, ezért a rPtk. 356-357. §-ai nem voltak alkalmazhatóak. Ehelyett abból indult ki, hogy ha a baleset következtében elhunyt személynek vannak tartásra szoruló hozzátartozói, akkor a korábbi jövedelme tartást pótló járadék alapjaként értékelhető. Éppen ezért a tartáspótló járadék rPtk. 358. § (1) és (3) bekezdésében írt szabályait tartotta alkalmazandónak. Rögzítette egyúttal, hogy az elhunyt elmaradt jövedelme nem fogható fel a hozzátartozók káraként, elmaradt vagyoni előnyként, az elhunyt elmaradt jövedelme a hozzátartozók javára jövedelemveszteség megtérítése iránti igényt nem alapoz meg. Lényegesnek tartotta továbbá, hogy a hozzátartozók tartáspótló járadékra a hivatkozott jogszabályi feltételek fennállása esetén lehetnek jogosultak, és e járadék célja a tartásra szoruló hozzátartozó létfenntartásának a korábbi szinten történő biztosítása, de nem szolgálhatja vagyonfelhalmozás célját.
Az I. rendű felperes tartásra való rászorultságát nem találta igazoltnak. E körben értékelte, hogy az I. rendű felperesnek aránylag magasabb jövedelme van, a volt házastársa után is örökölt cégekben tulajdonrészt, amelyből - és előadása szerint egyéb forrásból is - vannak jövedelmei. Megállapította továbbá, hogy az I. rendű felperes a házastársának elhunytakor hatályban volt Csjt. 32. §-a szerint nem szorult tartásra. Az I. rendű felperes elmaradt vagyoni előny megtérítése iránti keresetének elutasítását ezért helytállónak minősítette. Ebben a körben a rPtk. 280. § (3) bekezdésének alkalmazását is helyesnek tartotta.
Rámutatott arra, hogy a II. rendű felperes is csak tartáspótló járadékot követelhetett volna, mégpedig a rPtk. 280. § (3) bekezdésében meghatározott korlátokra figyelemmel. Minthogy a II. rendű felperes az egyetemet 2006. július 30-án befejezte, és 2006. október 1-jétől már munkaviszonyban állt, jövedelmet szerzett, az utóbbi időponttól a tartásra való rászorultságát már nem tartotta megállapíthatónak. A felperesek fellebbezésében is kifejtettekre figyelemmel hangsúlyozta, hogy a tartáspótló járadék a nagykorú gyermek iskolai tanulmányai alatti tartási igényeihez fűződik, a munkaviszony létesítésétől kezdődően azonban sem a Csjt., sem a rPtk. alapján a tartásra való rászorultság, s így a tartáspótló járadékra való jogosultság nem állapítható meg. Mindezek miatt az elsőfokú bíróság ítéletének a II. rendű felperes keresetét e részében elutasító rendelkezését is helybenhagyta.
Az I. rendű felperes és az alperes között létrejött egyezségi megállapodás kapcsán megismételték azt a hivatkozásukat, hogy abban az I. rendű felperes a perben érvényesített vagyoni kártérítési igényéről nem mondott le. E körben ismertették a pert megelőző kárrendezési eljárás során az alperessel folytatott egyezségi tárgyalások menetét, a felek közötti levélváltás tartalmát. Kiemelték, hogy a végleges egyezségi megállapodás kizárólag a halálesettel összefüggő kiadások megtérítésére vonatkozott, s emiatt egyetértettek az elsőfokú bíróság értelmezésével. A másodfokú bíróság ezzel ellentétes megállapítását a joglemondás meg nem engedett kiterjesztő értelmezésén alapulónak tartották. Sérelmezték azt is, hogy a fellebbezésében az alperes sem állította az I. rendű felperes vagyoni kárainak a 2008. január 1. utáni időszakra való megtérítését.
Vitatták a bíróságoknak az engedményezés tekintetében kifejtett egységes álláspontját. Hivatkoztak arra, hogy az engedményezés érvényes létrejöttének nem feltétele a követelés konkrét összegének meghatározása, és az engedményezés nincs alakisághoz kötve. Érvelésük szerint az engedményezési szerződésben a követelést kellően körülírták, aszerint az engedményezés tárgya az I. rendű felperes gyermekét az édesapja halála folytán megillető összes kártérítési követelés. Állították továbbá, hogy az említett követelés nem minősült olyan, a jogosult személyéhez kötött követelésnek, amely nem lett volna engedményezhető.
Az elmaradt vagyoni előny megtérítése iránti kártérítési igényeket a jogerős ítélet indokolásában foglaltakkal szemben megalapozottnak tartották. Ezzel összefüggésben azt tartották lényegesnek, hogy az elhunyt hozzátartozójuk jövedelme nem csak a saját létfenntartását fedezte, abból a családnak is vagyoni előnye származott, a fel nem használt jövedelme elmaradt vagyoni előnyt jelentett a hozzátartozók számára. Kiemelték azt is, hogy bár a tanulmányait mindkét gyermek befejezte, de nem jutottak olyan jövedelemhez, amely a kiadásaik fedezését a baleset előtti módon biztosította volna. Ehhez képest álláspontjuk szerint a bizonyítás nehézsége nem jelentheti azt, hogy az elhunyt hozzátartozójuk saját részére fel nem használt jövedelmének kiesése vagyoni előnyként igényt nem alapoz meg.
Az ugyanezen kereseti követelések másodlagos jogcímeként megjelölt tartáspótló járadékigény tekintetében állították, hogy a felperesek elhunyt hozzátartozója a gyermekeiről mint tartásra jogosultakról a baleset bekövetkezésekor gondoskodott, és gondoskodott volna mindaddig, amíg tanulmányaikat be nem fejezték, és olyan jövedelemhez nem jutottak, amely megfelelően biztosítja a baleset előtti életszínvonalon tartásukat. Emiatt vitatták a bíróságoknak azt a megállapítását, hogy a munkaviszonynak az egyetemi tanulmányok befejezése utáni létesítése a tartásra való rászorultságot megszüntette.
Sérelmezték a tartáspótló járadékigényeiknek az elévülés miatti elutasítását. Hivatkoztak arra, hogy az elévülés a káresemény bekövetkezésekor megkezdődött, de a közlekedési balesettel kapcsolatos, a balesetet okozó gépjármű vezetője ellen indult büntetőeljárásban hozott jogerős ítélet közléséig, 2007 májusáig az elévülés nyugodott, majd 2007. május 25-én az alperesnek - a felelősségbiztosítás terhére történő kártérítés lehetőségéről tájékoztató - levelének kézhezvételekor megszakadt, majd 2009. november 9-én a pert megindították. Emiatt vitatták a követelés elévülését. Arra is utaltak, hogy az alperes elévülésre a tartáspótló járadék tekintetében kizárólag a 2007. november 23-át megelőző hat hónap vonatkozásában hivatkozott.
A felülvizsgálati kérelem alapján elsődlegesen az I. rendű felperes és az alperes közötti egyezségi megállapodás értelmezésének kérdésében kellett állást foglalni. Annak tartalmát a perben eljárt bíróságok eltérően határozták meg, és emiatt az I. rendű felperes keresetének megalapozottságát illetően eltérő következtetésre jutottak. Míg az elsőfokú bíróság - a felpereseknek a keresetben kifejtett, a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal azonos jogi álláspontjával egyetértve - az alperes által megtérített vagyoni károknak kizárólag az ingóságokban keletkezett károkat, a temetési költséget és a síremlék állításának költségét tekintette; addig a másodfokú bíróság ebbe a körbe sorolt valamennyi költségpótló járadékigényt, köztük azokat is, amelyeket az I. rendű felperes a perben érvényesített.
A felperesek ezzel összefüggésben megsértett anyagi jogi jogszabályhelyként a szerződési nyilatkozat értelmezésének szabályát rögzítő rPtk. 207. § (1) bekezdését jelölték meg, de a felülvizsgálati kérelmük jogi indokai között a rPtk. 207. § (4) bekezdésére is utaltak. Az utóbbi jogszabályhely szerint, ha valaki jogáról lemond vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni. Az I. rendű felperes részéről történt joglemondást azonban a felek között vitás tartalmú egyezségi megállapodás a felperesek állítása szerint sem tartalmazott. Jogról való lemondásnak az minősül, ha a jogalany az őt kétségkívül megillető jogosultságról kifejezetten lemond (2/2002. Polgári jogegységi határozat indokolásának III. pontja). Ezzel szemben az adott esetben arról volt szó, hogy az I. rendű felperes az egyezségi megállapodásban feltüntetett kárai megtérítéseként az alperes által megfizetett pénzösszeget elfogadta, és ennek megfelelően az alperes a kártérítési kötelezettségét teljesítette. Ehhez képest vita abban volt a felek között, hogy melyek voltak ezek a megtérített károk.
A felperesek arra helytállóan hivatkoztak, hogy a szerződési nyilatkozat értelmezése során a szerződéskötés előzményeinek, a felek korábbi nyilatkozatainak is jelentősége lehet. Emiatt részletesen ismertették a pert megelőző kárrendezési eljárásban az alperessel folytatott egyezségi tárgyalások menetét, a felek közötti levélváltás tartalmát. Mindez ugyanakkor azért nem szolgálhatott támpontként az egyezségi megállapodás értelmezésénél, mert annak megkötéséig nem csupán az alperes által megfizetni vállalt kártérítés összege, hanem az ily módon megtérítendő károk köre is változott. Az egyezségi megállapodás már olyan, az alperes korábbi ajánlatában szereplő kikötést sem tartalmazott, amely szerint az a "halálesettel kapcsolatosan felmerült" költségekre terjed ki. Abban a szerződő felek az alperes által megtérített károkat kétféle módon, pozitív és negatív megközelítésben határozták meg: egyrészt ide tartozónak tekintették a balesetből eredő "valamennyi költség jellegű vagyoni kárt", másrészt kivételként nevesítették a "nem vagyoni kárt és tartáspótlást". Ez pedig egyértelműen a vagyoni károkat, és azokon belül, a rPtk. 355. § (4) bekezdése által meghatározott kárelemek közül a károsultat ért vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges költségeket jelentette. Ebbe a körbe nemcsak az egyszeri, alkalmi jelleggel felmerült kiadások tartoznak, hanem a rendszeresen, időszakonként visszatérően jelentkező, és éppen ezért járadék formájában térítendő költségek is. Következésképpen a másodfokú bíróság a rPtk. 207. § (1) bekezdésének helyes alkalmazásával állapította meg, hogy az I. rendű felperes az egyezség tartalmára tekintettel további költségpótló járadékigényt az alperessel szemben nem érvényesíthetett.
A perben eljárt bíróságok az I. rendű felperes és a perben nem álló gyermeke közötti engedményezési szerződés érvényes létre nem jöttét állapították meg, és ebből azt az egyező jogi következtetést vonták le, hogy az I. rendű felperes az engedményezett kártérítési követelést az alperessel szemben nem érvényesíthette. A kereset e részben történt elutasításának oka tehát a kereshetőségi jog hiánya volt. Ezzel kapcsolatban valóban abból kellett kiindulni, hogy az engedményezési szerződés létrejöttéhez elengedhetetlen a szerződés tárgya, vagyis az engedményezett követelés egyértelmű meghatározása (Kúria Pfv.V.20.882/2018/6.). Az engedményezett követelés akkor határozottan megjelölt, ha kétséget kizáróan azonosítható, legalább a követelés kötelezettjét és jogcímét tartalmazza (Kúria Pfv.V.21.604/2016/7.). Ez a követelmény az adott esetben is teljesült. A szerződés alapján az I. rendű felperesre a gyermeke az édesapja halála folytán őt megillető "összes kártérítési követelést" engedményezte, ami lehetővé tette a követelés tény- és jogalapjának, valamint a kárkötelem jellegéből adódóan a kötelezett személyének beazonosítását, és ehhez a követelés összegének megjelölésére nem volt szükség.
Emellett a jogerős ítélet indokolásában foglaltakkal szemben az engedményezést a rPtk. 328. § (2) bekezdése sem zárta ki. A másodfokú ítélet helyesen állapította meg, hogy az I. rendű felperes engedményesként tartást pótló járadék iránti igényt érvényesített, de azt tévesen minősítette a jogosult személyéhez kötött, s emiatt nem engedményezhető követelésnek. Vagyonjogi követelés ugyanis fogalmilag nem minősülhet a jogosult személyéhez kötött követelésnek (EBH 2001.411.). A természetbeni tartásra irányuló követelés kétségtelenül a jogosult személyéhez kötődik, kizárólag általa érvényesíthető, és ezért a hivatkozott jogszabályi tilalom folytán engedményezés tárgya nem lehet, de ezzel ellentétben a tartást pótló járadékkövetelés, mint vagyoni kártérítési követelés engedményezésének akadálya nincs.
Habár a fentiekből következően az I. rendű felperes kereshetőségi joga az engedményezett követelés tekintetében is fennállt, a kereset részben az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában megjelölt egyéb okokból, részben a jogerős ítéletnek a felperesek azonos jogcímű követeléseinél kifejtett indokai miatt nem volt teljesíthető. A felperesek mindhárom követelés esetében keresettel érvényesített jogként elsődlegesen az elmaradt vagyoni előnyt jelölték meg, míg jogalapként a rPtk. 355. § (4) bekezdését tüntették fel. Elmaradt vagyoni előnynek az elhunyt hozzátartozójuk saját részére fel nem használt, a családi költségvetésbe befolyt, és a családtagok között különböző arányok szerint felosztott jövedelmét tekintették, amelytől a baleset miatt elestek. Ez a megközelítés annyiban volt csak helytálló, hogy a kiesett tartás is elmaradt jövedelemnek, elmaradt vagyoni előnynek minősül, de annak pótlására a rPtk. 358. § (1)-(3) bekezdéseiben meghatározott, a tartást pótló járadékkal kapcsolatos különös szabályok vonatkoznak. Ezek szerint pedig a tartásra jogosultak a baleset következtében meghalt személy elmaradt jövedelmének csak azon részének megtérítését követelhetik, amelyet az elhunytnak a tartásukra kellett volna fordítania, és amelyet a szükségleteiknek a baleset előtti életszínvonalon való kielégítését biztosítja. A másodfokú bíróság ezért helyesen fejtette ki, hogy az elhunyt elmaradt jövedelme a hozzátartozók javára jövedelemveszteség megtérítése iránti igényt nem alapoz meg, ebben az esetben a rPtk. 356-357. §-ai nem alkalmazhatóak, és a hozzátartozók - a rPtk. 358. § (1)-(3) bekezdéseiben írt feltételek fennállása esetén - tartást pótló járadékra lehetnek jogosultak.
Mivel tartást pótló járadékot a baleset következtében meghalt személlyel szemben tartásra jogosultak igényelhetnek, ezért elsődlegesen a felperesek és a perben nem álló, a követelését az I. rendű felperesre engedményező hozzátartozójuk tartásra való jogosultságát kellett vizsgálni. Közülük az I. rendű felperes esetében a másodfokú bíróság helyesen állapította meg a rászorultság hiányát, ami a tartásra, s ezáltal a tartást pótló járadékra való jogosultságot is kizárta. A jogerős ítélet indokolásában e körben felhívott jogszabályhely, a Csjt. 32. §-a, konkrétan annak (3) bekezdése - a házasság felbontása esetén alkalmazandó Csjt. 21. § (1) bekezdésével egyezően - ugyanis a házastársi tartás egyik feltételeként írja elő az önhibán kívüli rászorultságot. A másodfokú bíróság ezzel összefüggésben figyelemmel volt az I. rendű felperes jövedelmi viszonyaira és vagyoni helyzetére, és azok alapján az I. rendű felperes tartásra való rászorultságát nem tartotta megállapíthatónak.
A baleseti járadék esetén az egyes járadékrészletek iránti követelés az elévülési határidőn belül is csak a régi Ptk. 280. §-ának (3) bekezdésében meghatározott korlátok között érvényesíthető bírósági úton (PK 52. számú állásfoglalás). Ehhez képest a felperesek a felülvizsgálati kérelmükben indokolatlanul hivatkoztak az elévülés szabályainak téves alkalmazására, az általuk előadottakkal szemben ugyanis a kereset elutasításának oka nem a követelés elévülése volt.
Az I. rendű felperes másik, a követelését reá engedményező gyermeke esetében lényegében ugyanezek, már az elsőfokú bíróság ítéletében is kifejtett indokok alapozták meg a kereset elutasítását. Nála a tartásra való jogosultság a munkaviszony 2005. december 1-jén történt létesítésekor szűnt meg, a tartást pótló járadék iránti igényét viszont először 2007. november 23-án érvényesítette az alperessel szemben.
A Kúria jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését a perköltség és a kereseti illeték kivételével hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv.III.20.981/2020/4. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
Kulcsszavak: sérelemdíj, közvetett károsult, közrehatás, tartást pótló járadékigény, adózatlan jövedelem
A károsult közrehatását hozzátartozói igények esetén is értékelni kell; a balesetben meghalt személy hozzátartozójának felróható közrehatását a sérelemdíj összegszerűségének meghatározása során kárcsökkentő tényezőként kell figyelembe venni.
Tartást pótló járadékigény esetén a jogosultnak bizonyítania kell a káreseményt megelőző életszínvonalon túl a tartásra kötelezett rendszeres jövedelemszerző tevékenységének tényét és a jövedelem összegét.
A Kúria irányadó gyakorlata szerint a kártérítési perben nincs annak jelentősége, hogy a jövedelemveszteség alapja adózott jövedelem-e vagy sem; ebből a szempontból annak van relevanciája, hogy a káreseményt megelőző munkavégzésből ténylegesen milyen bevételhez jutott a károsult.
Költségpótló járadék esetén nem indokolt annak véghatáridővel történő meghatározása, ha az igényjogosultság megszűnése jövőbeni, bizonytalan tényezőktől függ.
rPp. 166. § (1) bek., 206. § (1)-(3) bek., Ptk. 6:522. § (2) bek., 6:525. § (1) bek., 6:529. §, 6:537. § (1) bek.
Az I. rendű felperes élettársa, a II. rendű felperes édesapja, 2016. szeptember 2-án gépjármű utasaként halálos közúti balesetet szenvedett.A felperesek hozzátartozója a baleset idején a biztonsági öv becsatolását elmulasztotta. A kárt okozó gépjármű vezetője a baleset idején az alperesnél rendelkezett érvényes kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással. Az alperes helytállási kötelezettségét nem vitatta, és peren kívül megfizetett az I. rendű felperes részére 3.200.000 forintot, a II. rendű felperes részére pedig 4.500.000 forintot sérelemdíj jogcímén. Emellett a baleset időpontjától kezdődően az I. rendű felperes részére folyamatosan teljesít havi 10.500 forint apa kisegítő támogatását pótló járadékot.
A felperesek keresetükben a balesettel okozati összefüggésben felmerült vagyoni káraik megtérítését kérték, és sérelemdíj iránti igényt is előterjesztettek. Az I. rendű felperes - egyebek mellett - havi 70.000 forint tartást pótló járadék megfizetésére kérte az alperes kötelezését, míg a II. rendű felperes havi 40.000 forintot igényelt ezen a jogcímen. Az alperes ellenkérelmében az általa folyamatosan teljesített havi 10.500 forint apa kisegítő támogatását pótló járadék megfizetésére irányuló igényt meghaladóan a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével különböző jogcímeken járadékot ítélt meg az I. rendű felperes részére, azonban a felperesek által tartást pótló járadék címén előterjesztett követelést nem találta megalapozottnak, azt elutasította. Sérelemdíj jogcímén az alperes által a pert megelőzően teljesített összegeken túl az I. rendű felperes részére további 3.800.000 forintot, a II. rendű felperes részére pedig további 2.500.000 forintot ítélt meg, ezt meghaladóan a sérelemdíj iránti követelésüket elutasította.
Határozata indokolásában kifejtette, hogy a felperesek hozzátartozója a biztonsági öv becsatolásának elmulasztása miatt 30%-ban közrehatott a baleset bekövetkezésében. Hivatkozott a Ptk. 6:537. § (1) bekezdésében foglaltakra. Érvelése szerint ebben az esetben nem kármegosztásról volt szó, nem a két fél vétkességét kellett összevetni, hanem azt kellett megállapítani, hogy a balesetben károsult milyen mértékben okozta a kárt. Utalt arra, hogy a közrehatás csökkentette a károkozó felelősségének következményeit. Kifejtette, hogy a következetes bírói gyakorlat szerint a hozzátartozó közrehatását az elhunyt hozzátartozóiként fellépő felperesek igényeinél be kell tudni, és annak a következményeit értékelni kell, ezért a perbeli esetben a vagyoni károk tekintetében 30%-kal csökkenteni kell a megtérítendő kár mértékét, a sérelemdíj meghatározásánál pedig a közrehatást kárcsökkentő tényezőként kell figyelembe venni.
A tartást pótló járadék vonatkozásában megállapította, hogy arra a felperesek a Ptk. 6:529. § (1) bekezdése alapján jogosultak lennének, mivel meghalt személlyel szemben élettársként és gyermekként tartásra jogosultak. Azzal is egyetértett, hogy a járadék számításának alapját képezheti az a jövedelem is, amely után személyi jövedelemadót nem fizettek. Érvelése szerint azonban a rendszeres jövedelemszerzés tényét, mikéntjét, a fizetések tényét és annak eredetét a felperesek nem tudták igazolni. Utalt arra is, hogy pusztán a szükségletek kielégítésére fordított kiadások, költségek előadása, levezetése, nem pótolják az igazoltan, bizonyítottan rendelkezésre álló és alapul vehető jövedelmet.
Rámutatott arra, hogy a felperesek nem igazolták elhunyt hozzátartozójuk rendszeres jövedelemszerző tevékenységének még a tényét sem, mivel sem okirattal, sem közvetlen észlelésen alapuló tanúvallomással nem bizonyították azt az állításukat, amely szerint hozzátartozójuk rendszeresen külföldre járt dolgozni, munkásokat szállított. Hangsúlyozta, hogy tényként mindössze az elhunyt bútorasztalos szakmunkás képesítése volt megállapítható.
Megjegyezte, hogy a gépjárművezetők havi átlagjövedelmét a Ptk. 6:529. § (5) bekezdése szerint alkalmazandó 6:528. § (4) bekezdése alapján akkor lehetett volna figyelembe venni, ha a gépjárművezetés mint rendszeres jövedelemszerző tevékenység tényét a felperesek bizonyították volna a jövedelem összegének igazolása nélkül.
Az elsőfokú bíróság a sérelemdíj vonatkozásában kifejtette, hogy a felperesek és az elhunyt hozzátartozójuk egy családot alkottak, közös háztartásban éltek. Megállapította, hogy sérült a felperesek teljes családban éléshez és az egészséges lelki élethez fűződő személyiségi joga. Az összegszerűség meghatározásakor az I. rendű felperesnél egyebek mellett értékelte, hogy korábbi élettevékenysége, társas kapcsolatai beszűkültek, azóta sem alakított ki tartós párkapcsolatot, egyéni élete elnehezült, életlehetőségei korlátozódtak, lakóhelyét meg kellett változtatnia. A II. rendű felperes esetében figyelembe vette, hogy a baleset bekövetkezésekor még csak négy és fél hónapos volt, édesapját meg sem ismerhette, nélküle kell felnőnie. Mindkét felperes esetében értékelte elhunyt hozzátartozójuk közrehatását is.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését a perköltség tekintetében részben megváltoztatta, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntésével és annak jogi indokaival - a perköltség viselésére vonatkozó rendelkezések kivételével - egyetértett. Az elhunyt hozzátartozó közrehatása vonatkozásában kiemelte, hogy a Ptk. 6:537. § (1) bekezdése alapján a helytállásra köteles alperesnek nem kell megtérítenie a kárt annyiban, amennyiben az a károsult felróható magatartásából származott. Érvelése szerint ez a károkozó felelősségét csökkentő jogszabályi rendelkezés nem tesz különbséget a károk között az alapján, hogy azokat a felróhatóan közreható személy, vagy annak halála folytán a hozzátartozója szenvedte el.
Osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját a felperesek tartást pótló járadék iránti igényének elutasításával kapcsolatosan is. Érvelése szerint vizsgálni kellett azt, hogy a felperesek által állított kiesett tartás fedezete ténylegesen rendelkezésre állt-e. Utalt arra, hogy a felperesek elhunyt hozzátartozójuk jövedelemszerző tevékenységét és annak mértékét kétséget kizáróan nem bizonyították. Rámutatott arra: a felperesek a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján nem tudták igazolni, hogy elhunyt hozzátartozójuk olyan összegű rendszeres jövedelemmel rendelkezett, amelynek elvesztése miatt az életszínvonaluk olyan mértékben csökkent, amelyért az alperes helytállni tartozik.
Egyetértett az elsőfokú bíróság által megítélt sérelemdíjak összegével is. E körben hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság vizsgálta a perbeli káreseménynek a felperesek életvitelében, életminőségében, jövőbeni lehetőségeiben, valamint érzelmi és lelki életének fejlődésében, személyiségének önmegvalósításában bekövetkezett hátrányos változásokat, és kellő súllyal mérlegelte ezen tényezők befolyásoló hatását. Egyetértett azzal is, hogy az elhunyt hozzátartozó közrehatását a sérelemdíj összegszerűsége körében kárcsökkentő tényezőként kellett értékelni.
A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben - tartalmilag - annak részbeni hatályon kívül helyezését, a 30%-os mértékű közrehatás mellőzésével a járadékok megítélését, a tartáspótló járadékigény és a sérelemdíj vonatkozásában az alperes keresetük szerinti marasztalását kérték. A közrehatás vonatkozásában hivatkoztak arra, hogy saját jogon érvényesített káruk bekövetkezésének irányába ható magatartást nem tanúsítottak, kármegosztást pedig csak saját felróható magatartásuk alapozhatott volna meg. Álláspontjuk szerint az ilyen igény elbírálásakor a balesetet szenvedett személy esetleges felróható közrehatása nem értékelhető, kármegosztásra nincs jogi lehetőség.
A tartást pótló járadék vonatkozásában hivatkoztak arra, hogy az eljárt bíróságok a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelték. Állításuk szerint indokolt szükségleteiket és a baleset előtti életszínvonalukat igazolták. Az I. rendű felperes előadta, hogy okiratot csatolt be a gyermeke születése előtti jövedelméről, így egyértelműen bizonyított az elhunyt hozzátartozójuk családfenntartó szerepe.
A felperesek érvelése szerint tanúvallomásokkal bizonyították, hogy a baleset után csak szülői segítséggel képesek a baleset előttihez hasonló életszínvonal folytatására. Hangsúlyozták, hogy a hozzátartozójuk minimum nettó 300.000 forintból biztosította a három tagú család életszínvonalát. Állították, hogy fentiek alapján az eljárt bíróságoknak a Ptk. 6:529. § (3) bekezdésének alkalmazásával kellett volna meghatározni a tartást pótló járadék mértékét.
A megítélt sérelemdíj összegszerűségével sem értettek egyet. Hivatkoztak arra, hogy a létező legnagyobb sérelmet szenvedték el hozzátartozójuk elvesztésével. Utaltak a hasonló ügyekben kialakult bírói gyakorlatra, valamint a baleset bekövetkezésének időpontjában fennálló ár- és értékviszonyok téves figyelembevételére. Álláspontjuk szerint az I. rendű felperes részére az alperes által peren kívül megfizetett 3.200.000 forinton túl további 6.800.000 forint, a II. rendű felperes részére pedig a már megfizetett 4.500.000 forinton túl további 4.500.000 forint lenne indokolt nem vagyoni sérelmeik orvosolására.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezését, és a felperesek sérelemdíj iránti igényének elutasítását kérte. Emellett kérte az I. rendű felperes részére megítélt, az apa kisegítő támogatását pótló járadék és a sírlátogatás költségét pótló járadék folyósítása határidejének a II. rendű felperes 18 éves koráig, illetve nappali tanulmányai befejezéséig terjedő időtartamra történő megállapítását a véghatáridő helyett. Előadta, hogy a felperesek részére a pert megelőzően megfizetett sérelemdíjjal a helytállási kötelezettségének eleget tett az eset összes körülményének, a baleset időpontjának és a bírói gyakorlatnak a figyelembevételével.
Utalt arra is, hogy a sérelemdíj megítélésénél nem hagyható figyelmen kívül az elhunyt közrehatása a halálos eredmény bekövetkezésében. Kifejtette, hogy a biztonsági öv használata esetén a felperesek hozzátartozója nagy valószínűséggel megkímélhette volna családtagjait az anyagi és lelki megrázkódtatástól, amelyet saját felróható magatartásával okozott. Nem tartotta indokoltnak a terhére megítélt költségpótló járadék véghatáridő nélkül történő meghatározását az I. rendű felperes részére. Hivatkozott arra, hogy az apa kisegítő támogatását pótló járadék az I. rendű felperest legfeljebb a II. rendű felperes 18 éves koráig, továbbtanulása esetén annak befejezéséig illeti meg, mivel ezt követően a II. rendű felperes önálló keresettel fog rendelkezni, nem a szülő tartja el. Érvelése szerint a II. rendű felperes a sírlátogatással járó költségek esetében is támogatni tudja az édesanyját nagykorúvá válásával, illetve tanulmányai befejezésével, ezért ebben az esetben is indokolt a járadék folyósítására véghatáridőt meghatározni.
A felperesek a csatlakozó felülvizsgálati ellenkérelmükben az általuk felülvizsgálati kérelemmel nem érintett részben a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérték. A tartáspótló járadék vonatkozásában másodlagosan - amennyiben elhunyt hozzátartozójuk korábbi jövedelme nem tekinthető igazoltnak - kérték figyelembe venni a garantált bérminimumot.
A felperesek a felülvizsgálati kérelmükben nem, csak a csatlakozó felülvizsgálati ellenkérelmükben kérték figyelembe venni a járadékszámítás alapjául a garantált bérminimumot. Mivel a felperesek a tartást pótló járadék iránti igényük vonatkozásában a határidőben benyújtott felülvizsgálati kérelmükben nem kérték a garantált bérminimum figyelembevételét, ezért a Kúria ezt a hivatkozásukat érdemben nem vizsgálhatta. A felperesek hozzátartozójának közrehatása vonatkozásában a Kúria maradéktalanul osztotta az eljárt bíróságok álláspontját. Nem volt vitatott a perben, hogy az alperes felelőssége a felperesek hozzátartozóját ért balesetért a Gfbt. alapján fennáll. A felperesek hozzátartozóként saját jogon, de hozzátartozójuk halála miatt érvényesítettek vagyoni kártérítés és sérelemdíj iránti igényt.
A Kúria nem értett egyet a felperesek azon álláspontjával, amely szerint kármegosztást csak saját felróható magatartásuk alapozhatott volna meg, elhunyt hozzátartozójuk közrehatása nem. Ahogy azt a Kúria korábbi döntéseiben már kifejtette, az alperesnek a terhére eső káreset következményeit annyiban kell viselnie, amennyiben annak okozója. Nem vitatható, hogy a felperesek mint hozzátartozók valóban nem voltak részesei a balesetnek, így közreható magatartásuk nem volt. Ugyanakkor az alperesnek a káresemény következményeit csak annyiban kell viselnie, amennyiben a biztosított gépjármű vezetője annak okozója volt. Erre figyelemmel abban az esetben, ha az elhunyt hozzátartozó részéről megállapítható a káresemény bekövetkezésében közreható és felróható magatartás, úgy ezt figyelembe kell venni, és a hozzátartozó felperesek igényeinél annak következményeit értékelni kell (Pfv.III.20.647/2013/5., Pfv.III.20.075/2015/5.).
Helyesen döntöttek úgy az eljárt bíróságok, hogy az elhunyt hozzátartozó felróható közrehatását a felperesek igényeinél be kell tudni, és annak következményeit értékelni kell, ezért helytállóan csökkentették a vagyoni károknál a megtérítendő kár mértékét 30%-kal, a sérelemdíjnál pedig megfelelően értékelték az elhunyt közrehatását kárcsökkentő tényezőként.
Alaptalanul állították a felperesek felülvizsgálati kérelmükben az eljárt bíróságok részéről a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelését a tartást pótló járadék vonatkozásában. Rögzíti a Kúria, hogy a Ptk. 6:529. § (1) bekezdése szerint tartást pótló járadéknak van helye a károkozásban meghalt személlyel szemben tartásra jogosult részére. A 6:529. § (3) bekezdése pedig kimondja, hogy a tartást pótló járadék mértékének meghatározásánál a kiesett tartást és a járadékot igényelő jövedelmét kell figyelembe venni. Mindezek alapján a perben a felpereseknek kellett bizonyítaniuk, hogy hozzátartozójuk a balesetet megelőzően munkát végzett, és abból rendszeres jövedelemre tett szert, továbbá igazolniuk kellett a korábbi életszínvonaluk biztosításához rendelkezésre álló jövedelem nagyságát.
Egyetértett a Kúria a felperesekkel abban, hogy a tartást pótló járadék alapja nemcsak adózott jövedelem lehet; az ügyben eljárt bíróságok is erre az álláspontra helyezkedtek. Amennyiben a felperesek az elhunyt hozzátartozójuk munkavégzését és az ebből származó rendszeres jövedelmét sikerrel bizonyították volna, úgy a tartást pótló járadékot indokoltan kérhették volna attól függetlenül, hogy hozzátartozójuk az adófizetési kötelezettségét elmulasztotta. A Kúria irányadó gyakorlata szerint (Pfv.III.21.192/2011/4., Pfv.III.20.384/2013/5., Pfv.III.22.061/2017/4.) ugyanis a kártérítési perben nincs annak jelentősége, hogy a jövedelemveszteség alapja adózott jövedelem-e, vagy sem; ebből a szempontból annak van relevanciája, hogy a káreseményt megelőző munkavégzésből ténylegesen milyen bevételhez jutott a károsult.
A személyi jövedelemadó bevallásának és befizetésének elmulasztására az adójogi szabályok vonatkoznak. Adott esetben a felperesek hozzátartozója a jövedelmét - a felperesek által sem vitatottan - az adózási szabályok megszegésével szerezte. Rámutat a Kúria: az a körülmény, hogy a felperesek hozzátartozója nem teljesítette az ezzel kapcsolatos adófizetési kötelezettségét, a perbeli esetben azt eredményezte, hogy a felperesek nem tudták sikerrel bizonyítani elhunyt hozzátartozójuk jövedelemszerzésének sem a tényét, sem az összegszerűségét. A bizonyítékok értékelése körében az eljárt bíróságok helyesen rögzítették, hogy az adózatlan jövedelmek elszámolása esetén is bizonyítani kell azok megszerzését, és amennyiben a felpereseknek ezzel kapcsolatban okirati bizonyítékok (szerződés, kifizetés egyéb igazolása) nem állnak rendelkezésükre, és hozzátartozójuk az adóbevallásában sem szerepeltette ezt a jövedelmet, úgy annak igazolása jelentősen megnehezül. Ugyanakkor a rPp. 3. § (5) bekezdése által rögzített szabad bizonyítás elvének megfelelően a bíróság alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához, vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon felhasználhat tehát valamennyi olyan bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas. Rámutat a Kúria, hogy ennek megfelelően a jövedelem megszerzésének ténye és összegszerűsége a szabad bizonyítás elvéből következően akár tanúvallomással is megfelelően igazolható. A perbeli esetben azonban a felperesek által hivatkozott tanúvallomások nem voltak alkalmasak arra, hogy elhunyt hozzátartozójuk tartás alapjául szolgáló kiesett jövedelemszerző tevékenységét és az abból származó jövedelem összegét - okirati bizonyítékok hiányában - minden kétséget kizáróan bizonyítani tudják, a bizonyítatlanságot pedig a felperesek terhére kellett értékelni. Fentiekre figyelemmel nem sérült a Ptk. 6:529. § (1) és (3) bekezdése sem, az eljárt bíróságok megalapozottan utasították el a felperesek tartást pótló járadék iránti igényét.
A felperesek hivatkozásával ellentétben nem állapítható meg a rPp. 206. § (3) bekezdésének megsértése a felpereseknek járó sérelemdíj vonatkozásában. Helyesen hivatkoztak arra az eljárt bíróságok, hogy a felperesek hozzátartozójának a felróható közrehatását a sérelemdíj összegszerűségének a meghatározása során kárcsökkentő tényezőként értékelni kellett. A bíróságok az alperes károkozásával okozati összefüggésben álló nem vagyoni hátrányokat teljes körűen feltárták, a bizonyítékokat okszerűen mérlegelték, így a felperesek részére megállapított sérelemdíj alkalmas az őket ért személyiségi jogsérelem kompenzálására. Nem vitatható, hogy az I. rendű felperes élete jelentősen elnehezült házastársa halálával, egyedül kell felnevelnie gyermeküket, aki édesapját nem is ismerheti meg. Az eljárt bíróságok helyesen értékelték a jogsérelem súlyát, következményeit, a károsodáskori ár- és értékviszonyokat, hozzátartozójuk közrehatását, valamint a bírói gyakorlat összehasonlításra alkalmas, más ügyekben hozott döntéseit, ezért a felpereseket megillető sérelemdíj összegének felülmérlegelésére nincsen indok.
Fentiekre figyelemmel az alperes is alaptalanul támadta a felpereseket megillető sérelemdíjak összegszerűségét a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében. Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében alaptalanul sérelmezte a költségpótló járadékok megfizetésére véghatáridő nélkül való kötelezését. A rPp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően az eljárt bíróságok helyesen határoztak úgy, hogy az apa kisegítő támogatását pótló járadék és a sírlátogatás költsége az I. rendű felperest véghatáridő nélkül megilleti. Bizonytalan jövőbeni esemény ugyanis, hogy a II. rendű felperes pontosan mikor fejezi be a tanulmányait, illetőleg mikor tud ténylegesen jövedelemszerző tevékenységet kezdeni. Ugyanakkor azt sem lehet előre meghatározni, hogy a II. rendű felperes mely időponttól lesz képes édesanyja támogatására, a sírlátogatás költségeinek átvállalására. A Kúria fenntartja a korábbi döntéseiben kifejtett álláspontját, amely szerint költségpótló járadék esetén nem indokolt annak véghatáridővel történő meghatározása, ha az igényjogosultság megszűnése jövőbeni, bizonytalan tényezőktől függ (Pfv.III.20.110/2020/6., Pfv.III.20.779/2019/4.). Mindezek alapján az eljárt bíróságok az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, okszerűen határoztak úgy, hogy az I. rendű felperest véghatáridő nélkül megilleti az apa kisegítő támogatását pótló járadék és a sírlátogatás költsége.
A Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel és csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv.20166/2020/7. számú precedensképes határozata
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd ■
Visszaugrás
