Végintézkedési szabadsága alapján az örökhagyó szabadon döntheti el, hogy halála esetére kíván-e vagyonáról rendelkezni illetve azt a jogszabályok keretein belül milyen tartalommal szeretné kitölteni, háttérbe szorítva így a törvényes öröklési rend érvényesülését. A jogalkotó a kötelesrész intézményével azonban korlátot helyez a végintézkedési szabadság elé: annak biztosításával a jogrendszerek alapvető célja ugyanis az, hogy az örökhagyó legközelebbi hozzátartozóinak vagyoni érdekét védjék azáltal, hogy számukra részesedést nyújtanak a hagyatékból még az örökhagyó - végintézkedésében illetve élők között ingyenesen történt vagyonátruházásban kifejezett - akaratával szemben is. A végintézkedési szabadság másik korlátja szoros összefüggésben van az elsővel, a kötelesrész iránti igény örökhagyó általi, egyoldalúan megvalósítható kioltása ugyanis egyedül a kitagadás jogának gyakorlásával valósulhat meg, amelynek a törvény szintén határt szab a kitagadáshoz vezető indokok taxatív felsorolásával.
A kötelesrész léte tagadhatatlanul ellentmondást vet fel az örökhagyói oldalról szemlélve, ugyanis joggal várható el az államtól az, hogy a tulajdonos örökhagyó - rendelkezési szabadságából adódóan - szabadon határozhassa meg javainak későbbi tulajdonosait és azt is, hogy kinek nem kíván az életében megszerzett vagyonából juttatni. A hazai szabályozásban mindig is az jelentette a központi problémát, hogy a kötelesrészi igények alapjának jogi oltalma, illetve a végintézkedési szabadság lehető legteljesebb érvényesülése hogyan is viszonyuljon egymáshoz: valójában melyik érdek az, amelyik prioritást és nagyobb védelmet igényel.
Magyarországon a feudális viszonyok megszüntetése az áprilisi törvényekhez köthető, amelyek közül a III. cikk rögzítette[1] a tulajdon szentségének elvét azáltal, hogy kimondta: a miniszterek felelősségre vonhatók az ország függetlenségének, az alkotmány biztosítékainak, a fennálló jogrend, az egyéni szabadság, vagy a tulajdon szentségének megsértéséért. Megjelent ezzel immár Magyarországon is a tulajdonvédelem állami kötelezettsége,
- 44/45 -
jogi szabályozás által történő garantálása. Ekkorra már[2] a tulajdonvédelem köre a tulajdon megszerzésére és - élők közötti illetve halál esetére szóló - szabad átruházására, valamint a már megszerzett tulajdon oltalmára is vonatkozott.
Az áprilisi törvények XV. cikke az ősiség eltörléséről rendelkezett, amellyel a végrendelkezési szabadság kiterjesztése valósult meg, figyelemmel arra, hogy az 1848 előtti magyar öröklési jog az ősiség rendszerén alapulva kizárólag a szerzeményi - szerzett - vagyon tekintetében biztosította a szabad rendelkezést[3], az örökhagyó végintézkedési szabadságát, míg az öröklött - ősi - vagyonra kötelezően a törvényes öröklés szabályai vonatkoztak. Az ősiséget eltörlő törvénycikk valódi célja - mégha azzal az eredménnyel is járt - egyébiránt nem is kifejezetten a halál esetére szóló örökhagyói rendelkezések elsődlegessé tétele volt az öröklési viszonyokban, hanem inkább a polgári átalakulással összefüggésben "a birtokot felszabadítani"[4]. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Optk.) 1853. évi május 1. napján történt hatályba lépésével a magyar jogéletbe alapvető változásokat hozott. Mindamellett, hogy a törvénykönyv a magyar magánjog terén jogegységet teremtett, más jogterületeken pedig kodifikációs folyamatok, reformok indultak meg, explicit jelleggel rögzítette a tulajdon szabadságát, annak abszolút és korlátlan jellegét. Az Optk. magyarországi hatálybalépésével így tehát az örökhagyó tulajdonosnak teljes vagyona feletti szabad rendelkezést engedett, annak viszont korlátot állított egyrészt a kötelesrész bevezetésével - amelyet a leszármazóknak és a szülőknek egyébként járó örökrész felében határozott meg, - másrészt azzal, hogy a kötelesrész főszabálya alóli egyedüli kiútként megjelenő kitagadás alkalmazásának lehetőségét behatárolta az annak alapját jelentő okok normatív felsorolásával.
A kötelesrész létjogosultsága annak bevezetését követően az öröklési jog egyik legfontosabb kérdése és állandó viták középpontja lett, figyelemmel arra, hogy a magántulajdon, a rendelkezési szabadság és az államhatalom találkoznak benne. A kötelesrész mellett kiállók fő érve összességében az volt, hogy az egyéni érdek helyett a család érdekeinek kell elsőbbséget biztosítani, figyelembe véve azt, hogy a szülőknek kötelessége a gyermekeik megélhetéséről gondoskodni és véleményük szerint a jogalkotónak ezzel kapcsolatban az a kötelezettsége, hogy az örökhagyó esetleges önkényes, végintézkedési szabadságával visszaélő rendelkezéseit kiigazítsa. Az államnak tehát nézetük szerint kiemelt kötelessége, hogy a kötelesrész intézményével gondoskodjék a családi kötelmek teljesítéséről a halál esetére szóló rendelkezések esetleges önkényével szemben, figyelembe véve azt is, hogy a rendelkezési szabadság állam által történő korlátozása kizárólag ezen kötelmek teljesítése érdekében történhet és csak az ahhoz szükséges mértékig terjedhet. Kiállt a kötelesrész intézménye mellett például Fekete Izidor[5], aki szerint amennyire joga van az apának vagyona felett szabadon rendelkezni, éppoly kötelessége is gondoskodnia, hogy gyermekei jövőjét
- 45/46 -
abból megfelelően biztosítsa. Hozzáteszi, hogy a törvény kényszerűsége a kötelességéről megfeledkezett polgároknak szól, ezért semmiféle jó apa nem fogja kedvét veszteni a vagyonszerzéstől, így a nemzetgazdászat szempontjából sem igazolható a kötelesrész eltörlése, mindent összevetve a gondoskodási kötelesség feltétlen érvényesülését a törvényhozásnak akár a polgárok szabad rendelkezése csorbításával is biztosítania kell. Nagyon érdekes Trefort Ágoston gondolatmenete, aki szerint a halál esetére szóló rendelkezési szabadság megkötése magánjogi oldalról szemlélve valóban nagy mértékben sérti az örökhagyó tulajdonos szabad rendelkezési jogát tulajdona felett "kit tulajdonosnak nem is nevezhetünk, mert javairól nem rendelkezhetik, - csökkenti tehát ez által a tulajdon becsét maga a tulajdonos irányában, korlátozza a polgárok szabadságát, nem fontos államtekinteteknél fogva, de mivel valamely egyén szeszélyének úgy tetszett (...)"[6]. Közjogi oldalról tekintve a rendelkezési szabadság megkötése szintén kártékony, mert a vagyonmozgást megbénítja, amely nemzetgazdasági szempontból visszaeséshez vezethet. Kiemeli[7], hogy a végrendelkezési jog a tulajdon olyan attribútuma, amely nélkül az megszűnik létezni, mégis az államnak - amely jogi oltalomban is részesíti a tulajdont - joga van korlátokat állítania azért, hogy az örökhagyók gyermekeinek jövőjét akár kötelezően is biztosítsa.
A kötelesrész létét megkérdőjelezők legfőbb indoka ezzel szemben a tulajdon és vele összefüggésben az egyén szabadsága korlátozhatatlanságának elismerése volt, továbbá hangsúlyozták, hogy a vagyonszerzési ösztön és így a vagyonmozgás gyarapodását gátolja a tulajdon feletti szabad rendelkezés bármilyen jellegű és mértékű korlátozása. Az ősiség eltörlésével és a kötelesrész bevezetésével kapcsolatban Karvasy Ágost megjegyzi[8]: annak ellenére, hogy az Országbírói Értekezlet megszüntette az ősi és szerzett javak közti különbséget, és bevezette a kötelesrész intézményét, a végintézkedő rendelkezési joga nemhogy kisebb, hanem nagyobb mérvben korlátozódik mint előtte, hiszen immár a vagyon eredetére tekintet nélkül a hagyaték egészének bizonyos hányadát követelhetik a kötelesrészre jogosultak. Álláspontja szerint a szülő és a gyermek közötti viszonyból korántsem következik az, hogy a szülők a gyermekeknek vagyont kötelesek hagyni, ennek kikényszerítésére az állam nem érezheti magát feljogosítottnak. Megkérdőjelezik továbbá a kötelesrész indokoltságát a nemzetgazdaság elvei is, hiszen a nemzetgazdaságnak lételeme a szabadság: szabad mozgás a munkában, az iparban, a kereskedelemben, a szabad verseny kibontakozása, ezekkel a végintézkedés korlátozása pedig nemigen férhet össze, az ugyanis megbénítja a vagyonforgalmat.
Dell' Adami Rezső is hevesen támadta a kötelesrész rendszerét. Véleménye szerint a modern magánjog és a jogállamiság alapeszméje a felek autonómiája, a szabad rendelkezés, a tulajdon és a forgalom valamint a szerződés szabadsága, ennek megfelelően az öröklési jog ésszerű alapjának[9] csakis a végrendelkezési szabadságot tekinthetjük. A tulajdon sza-
- 46/47 -
badságának velejárója a végintézkedés szabadsága, amellyel homlokegyenest ellenkezik a kötelesrész intézménye, amely eszközzel az állam a természetes családi tartási kötelezettségeken túlmenve rendelkezik a vagyonnal: "ez intézmény a középkor, az ókor, a hűbéri Európa, a lykurgi Sparta szellemének szülöttje: a magántulajdon politikai korlátozása"[10]. Dell'Adami hangsúlyozta, hogy a kötelesrész bomlasztja az erkölcsi rendet[11] is, ugyanis egyrészt az állam nem állíthat fel hivatalos erkölcsi rendet azzal, hogy kötelező atyai gondoskodást ír elő szinte tekintet nélkül minden körülményre, másrészt az egyenlőség erőltetése - ti. az, hogy a kötelesrész mindenki által és a javak eredetére tekintet nélkül kötelezően betartandó - a legegyenlőtlenebb eredményekre vezet: amennyiben az állam megengedi "a henyélő, pazarló"[12] tulajdonosnak azt, hogy élők között korlátlanul rendelkezzék vagyonával, akkor ellentmondás és erkölcstelenség a szorgalmas, szerző, lelkiismeretes tulajdonost arra kényszeríteni, hogy halál esetére vagyonáról ne saját belátása szerint dönthessen. Etikátlan a törvényhozó oldaláról az is, hogy a kötelesrész alóli egyetlen kiutat jelentő kitagadás intézményének okait is taxatíve meghatározza, hiszen az összes szankcionálható magatartást semmiképpen sem lehet összeírni, definiálni. Dell' Adami is kiemeli továbbá a kötelesrész gazdasági érdekekre káros oldalát[13]: az intézmény indok nélkül gátolja, megbénítja a vagyonforgalmat, fékezi a vagyonszerzés szabadságát.
Végigtekintve a jogintézmény bevezetését követően keletkezett véleményeket, tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a kötelesrészt megkérdőjelezők az ősiség eltörlésének és a tulajdon szentségének áprilisi törvényekben történt deklarálása után valójában többet reméltek, vártak az egyéni autonómia korlátlanságának kimondásától - feltehetőleg teljes rendelkezési szabadságot. Visszatekintve az ősiségi viszonyokra azonban látjuk, hogy az ősi vagyonra vonatkozóan valóban tiltott volt végintézkedést tenni, azonban a szerzett vagyon esetében is csak a rokonok, a feleség vagy az egyház javára lehetett végrendelkezni[14], amely korlát miatt nem is igazán éltek a végintézkedés lehetőségével, tehát az ősiség eltörlése - és a kötelesrész bevezetése - előtt sem volt kevésbé korlátozó a szabályozás a rendelkezési szabadságot illetően, sőt. A végintézkedési szabadság mindig is korlátozott volt és mindig a legközelebbi hozzátartozók - illetve az egyház - javára. 1845-ben első ízben került kimondásra a magántulajdon védelmének állami kötelezettsége, a tulajdon szentségének állam általi tiszteletben tartási kötelezettsége, de voltaképpen a rendelkezési szabadságot korlátozó kötelesrész intézményének bevezetésével ez az állami garancia mégsem valósult meg maradéktalanul - talán ezzel magyarázható a kötelesrésszel szembeni vélemények éles kritikája.
Az ősiségi viszonyok megszűntével tehát a tulajdonosok teljes vagyonuk feletti szabad
- 47/48 -
rendelkezést nyertek élők között és halál esetére szólóan egyaránt - a kötelesrész mértékének tiszteletben tartásával. A jogintézmény a magyar öröklési jog részévé lett, azt a régi jog minél szélesebb körben való visszaállítását célként kitűző 1861-ben megtartott Országbírói Értekezlet sem vetette el, hanem "törvényes osztályrész" megnevezéssel deklarálta[15]. Fenntartotta a kötelesrész intézményét a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) is és fontos változtatásokkal ugyan, de fenntartva annak jogi természetét és alapvető jellemzőit az új szabályozás (a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény, a továbbiakban: Ptk.) is. A Ptk. kommentárja[16] a kötelesrész fenntartásának indokaként valójában ugyanazokat a fő érveket fogalmazza meg, mint a korábbi kötelesrészt pártoló vélemények: a jogintézmény alkalmas a családi szolidaritás erősítésére a családi gondoskodás eszméjének kifejezésre juttatásával, még olyan esetekben is, amikor a kötelesrész tartási szerepet nem játszik. Kiemeli a kommentár, hogy leszármazók esetében a kötelesrész gyakran az önálló élet folytatásához szükséges vagyoni feltételek biztosítását is jelenti, a családi vagyon pedig sokszor az egész család munkájának eredménye, ezért a vagyon egyben tartása az igazságosság követelményével is alátámasztható cél. Hangsúlyozza a kommentár azt is, hogy a kötelesrész fenntartásának gyakorlati jelentősége elsősorban olyan esetekben merül fel hatványozottan, amikor az örökhagyó korábbi házasságából származó gyermekeinek öröklési minimumát az örökhagyó esetleges ellentétes akaratával szemben is indokolt biztosítani.
Amennyiben sorba vesszük a jogintézmény fenntartásának indokait, a tartási szerep kapcsán azt láthatjuk, hogy kiskorú gyermek örökös esetében a kötelesrész a tartási kötelezettség halált követően megvalósuló folytatásaként értelmezhető, így innen nézve természetesnek hat, hogy ami a tulajdonos életében természetes és elfogadott kötelezettség volt, az halála esetére se legyen jogellenesnek kikiáltva és valójában ezekben az esetekben nyilvánul meg legvilágosabban a kötelesrész azon funkciója is, amely szerint a korábbi házasságból származó gyermekek öröklési minimumát is biztosítania szükséges a jogalkotónak. A nagykorú gyermekek tekintetében elmondható, - ide nem értve a még tanulmányokat folytató, tartásra szoruló gyermeket - hogy a gyakorlatban többségében már felnőtt, önálló életet kialakított gyermekek az örökhagyó leszármazói, tehát a kötelesrész tartási szerepet nem igazán tud betölteni. Ugyanez merül fel a kötelesrészre jogosult - és tartásra nem jogosult - szülők valamint a házastárs esetében is. Mindebből következően tehát míg a kiskorú gyermek kötelesrészre jogosult tekintetében elfogadható a kötelesrész tartást biztosító szerepe és annak az önálló élet folytatása biztosításának iránti rendeltetése is, addig a nagykorú gyermek, a szülő és a házastárs tekintetében ez a két funkció értelmezhetetlen és az örökhagyó vagyonának kötelezően részükre adandó minimuma inkább indokolatlan tartási jelleget mutat. Felmerül a kérdés: miért indokolt családi gondoskodást kötelező jelleggel előírni, ha az valójában nem is játszik tartási szerepet? A kötelesrészre jogosult házastárs vonatkozásában a családi vagyon egyben tartására irányuló intézményfenntartási indok az, ami leginkább értelmezhető, érthető és elfogadható.
- 48/49 -
A fentiekből láthatóan a jogirodalom és a gyakorlat a végintézkedési szabadságot a kezdetektől a tulajdonnal való rendelkezési szabadság részeként azonosította és annak bármilyen korlátozását a tulajdon szentsége elvének tiszteletben tartása ellen irányulónak tekintette. A tulajdon kétségkívül a társadalom legalapvetőbb intézményei közé tartozik, az egyes emberek életében és a gazdaságban is meghatározó funkcióval bír. A tulajdon és a tulajdonjog kifejezéseket köznapi és jogi szóhasználatban egyaránt egymással azonos tartalommal használjuk, rávilágítva arra, hogy a tulajdon ma már nem létezhet "a jogtól függetlenül"[17], hanem csak a jog által szabályozott jogintézményként. A tulajdonjog polgári jogi értelemben egy dolgon fennálló teljes és kizárólagos jog, amely több jogosultságot foglal magában: a használat, a hasznosítás, a birtoklás és a rendelkezés jogát. A Ptk. 5:30. §-ának (1) bekezdése szerint a tulajdonost megilleti az a jog, hogy a dolog birtokát, használatát vagy hasznai szedésének jogát másnak átengedje, azt biztosítékul adja vagy más módon megterhelje, továbbá hogy a tulajdonjogát másra átruházza vagy azzal felhagyjon. A tulajdonos rendelkezési joga tekintetében a régi Ptk. lényegében ugyanígy rendelkezett. A Ptk. 5:30. §-ának (1) bekezdésével kapcsolatban a kommentár megállapítja, hogy "a rendelkezési jog klasszikus tartalma szerint a tulajdonost megilleti az élők közötti és halál esetére szóló átruházás joga"[18]. A tulajdonos tehát vagyonáról, vagyontárgyairól nem csak élők között, hanem halála esetére is rendelkezhet.
A polgári jog tulajdonjog fogalmától érdemes elkülöníteni a tulajdonhoz való alapjogot illetve annak lényeges tartalmát, amely az alkotmányjog tárgykörébe tartozik. A hangsúly azon van, hogy pontosan mire terjed ki az alkotmányjogi védelem a tulajdonhoz való alkotmányos alapjog kapcsán: az oltalom vajon a klasszikus polgári jogi tulajdonjog tartalmát illeti vagy mást is magában foglal? Ugyanazzal a tartalommal bír-e az alkotmányjogi és a polgári jogi tulajdonjog fogalom vagy vannak köztük különbségek?
Egyesek szerint alkotmányjogi értelemben alapjogoknak az alkotmányokba foglalt, az egyének szabadságát garantáló, mindenkit megillető olyan jogokat nevezhetünk, amelyből közvetlen alanyi jogi jogosultság fakad.[19] Más vélemények szerint az alapvető jogok "azok a jogok, amelyek az Alkotmányon alapulnak, vagyis amelyeket az alaptörvény maga, vagy az állam által elismert nemzetközi szerződés tartalmaz, illetve amelyeket az Alkotmánybíróság ezekből a forrásokból levezet. Az alapvető jogok az állam és az egyén alapvető - legfontosabb és leginkább meghatározó - viszonyait szabályozzák."[20] Az alkotmányjogi tulajdonfogalmat azonban sem az Alkotmányban, sem az Alaptörvényben nem találjuk meg, annak értelmezését az Alkotmánybíróság sem dolgozta ki, de még maga a tulajdonhoz való alapvető jog és annak alkotmányos oltalmat igénylő lényeges tartalma sem került meghatározásra, így az Alkotmánybíróság az első időkben a tulajdonhoz
- 49/50 -
való alapjog lényeges tartalmát a polgári jogi értelemben vett tulajdonnal: az annak tartalmát kitevő részjogosítványokkal azonosította, ugyanakkor 7/1991. (II. 28.) határozatában[21] már arra is rámutatott, hogy a rendelkezési jog korlátozása is csak akkor jár magának a tulajdonjognak, mint alkotmányos jognak a korlátozásával, tehát az csak akkor alkotmányellenes, ha az nem állja ki az Alkotmánybíróság által kifejlesztett szükségességi/arányossági tesztet: tehát elkerülhetetlen, kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Hangsúlyozni szükséges, hogy az Alkotmány 8. § (2) bekezdése - az alapjogok lényeges tartalmának kivételével - eleve teret engedett az alapjogok törvényi korlátozásának, egyébiránt más jogának oltalma vagy érvényesülése - illetve egyéb alkotmányos célok garantálása - sokszor más módon, mint arányos korlátozással, nem is lenne elérhető. A kötelesrész ebből következően a tulajdonhoz való alapjog alkotmányos korlátjának tűnhet: olyan törvényi szabályozásnak, amely nem érinti az alapjog korlátozhatatlan lényegét, hiszen a fent részletezett intézményfenntartási indokok alapján a korlátozást mások jogának védelme, érvényesülése - illetve alkotmányos cél garantálása - teszi elkerülhetetlenné és szükségessé, de valójában az is elmondható, hogy a kötelesrész léte, mint a tulajdonhoz való jog korlátja a fenti jogok biztosításával - mint alkotmányos célokkal - arányban áll. Rámutatott már a fent említett határozatában is az Alkotmánybíróság, hogy annak ellenére, hogy az Alkotmány a tulajdonhoz való jogot nem az ún. alapjogi fejezetben szabályozza, hanem a többi alapvető jogtól elkülönítetten, az Általános rendelkezések között, mégis nyilvánvalóan alapvető jogként részesíti alkotmányos védelemben még akkor is, ha bizonyos körben a tulajdoni részjogosítványokat egyes törvények korlátozzák.[22] A tulajdon alkotmányjogi nézőpontjának kialakításában a fordulópontot az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) határozata jelentette. Az Alkotmánybíróság szakított addigi gyakorlata polgári jogi megközelítésmódjával és kimondta, hogy az absztrakt polgári jogi tulajdon részjogosítványai - úgymint a birtoklás, a használat és a rendelkezés joga - nem azonosíthatók a tulajdon alkotmányi fogalmának lényeges tartalmával, melynek korlátozását az Alkotmány tiltja. Ennek értelmében a fenti részjogosultságok tehát korlátozhatóak anélkül, hogy az a tulajdonhoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába esne. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának nincsen polgári jogi megfelelője, a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalma pedig nem szűkíthető le a tulajdonjog részjogosítványaira, amelyek még a polgári jog szerint sem mindig a tulajdonost, s egyes esetekben törvénynél fogva nem őt illetik. Az Alkotmánybíróság leszögezte azt is, hogy az alapjogként védett tulajdon tartalmát annak mindenkori (alkotmányos) közjogi - tehát a birtoklás, a használat és a rendelkezés jogosítványainak törvényi vagy hatósági korlátozásaival illetve a kisajátítással - és magánjogi korlátaival - vagyis a szomszédjogokkal valamint
- 50/51 -
az elidegenítési és terhelési tilalmakkal - együtt kell érteni. Az Alkotmánybíróság ebben a határozatában kiemelte még, hogy az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az Alkotmánybíróság ezzel a tulajdonhoz való jogot olyan megvilágításba helyezte, amelyben az egyén számára szabadságot biztosít vagyoni jogai terén, lehetővé teszi számára a saját vagyoni- és életviszonyainak önálló, szabadakaratú alakítását. Mindezek alapján az alkotmányjogilag tulajdonként védendő jogkört is a tulajdon eme funkciójának figyelembe vételével kell megállapítani, azaz az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre).
Említésre méltó Prof. Dr. Vörös Imre alkotmánybírónak a fenti határozattal kapcsolatban alkotott párhuzamos véleménye a tulajdonhoz való alapjog tartalmáról és azzal kapcsolatban az állam szerepéről. Kiemeli, hogy az államnak alapvetően és főszabályként - kivételes esetektől eltekintve, amelyeket azonban szintén az Alkotmánynak kell tartalmaznia - tartózkodási kötelezettsége áll fenn az alapjog alanyának tulajdonosi pozíciójába való behatolástól. A tulajdonhoz való jog tehát azt az állammal szembeni közjogi igényt fejezi ki, hogy az köteles biztosítani a tulajdonhoz jutás elvi lehetőségét és a már megszerzett tulajdon védelmét. A tulajdonhoz való jog ezért főszabályként negatív jellegű, tartalmilag tartózkodási kötelezettséget megfogalmazó - az állam beavatkozását elhárító - parancs, amely a tulajdonhoz való jogból fakadó jogi helyzet zavartalan fennállását és élvezetét garantálja. A tulajdonhoz való alkotmányos jognak ebből adódóan tehát három vonatkozása van: egyrészt garantálnia kell a tulajdonosi jogállást, vagyis azt, hogy az alapjog alanya egyáltalán tulajdonossá válhasson, másrészt garantálja a megszerzett polgári jogi tulajdonjog védelmét az elvonás ellen, harmadrészt garanciát nyújt a tulajdonjog korlátozása ellen is azon keretek között, melyeket az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatában kialakított.
A tulajdonjog polgári és alkotmányjogi fogalmának az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) határozatában történt elhatárolása következtében a tulajdonvédelem köre kitágult tehát, annak részét képezi a polgári jogi értelemben vett tulajdonjog, pontosabban annak részjogosítványai - mint az egyén cselekvési autonómiájának megvalósulása - de részeit képezik más vagyoni értékkel bíró, akár közjogi jellegű jogosultságok is. Drinóczi Tímea az Alkotmánybíróság határozata alapján hozzáteszi[23], hogy az alkotmányos tulajdonkorlátozások körébe tartozónak tekinthetjük tehát a tulajdonjog részjogosítványainak sérelmét, mint például a rendelkezési jog gyakorlásának engedélyhez kötését, vagy a tulajdonnak a funkciója szerinti korlátozását.
Párhuzamot vonva elmondható tehát, hogy az alkotmányjogi és a polgári jogi tulajdonfogalomnak is egyaránt tartalma a kizáró jelleg. Míg azonban az alkotmányjogi tulajdon jogosultja számára relatív jelleggel az állammal szemben, addig a polgári jogi tulajdon
- 51/52 -
annak abszolút jellegéből adódóan a tulajdonos számára a többi kívülálló jogalannyal szemben biztosítja a kizárólagosságot. Míg a polgári jogi tulajdon a jogosult számára teljes és kizárólagos jogi hatalmat ad, addig az alkotmányjogi értelmű tulajdont csak negatív státuszvédelem jellemzi, az alkotmányos tulajdonvédelem az államra ró kötelezettséget azzal, hogy a jogi szabályozás során az alkotmányos korlátokat tiszteletben kell tartania és az alapjog lényegi tartalmát a korlátozással nem üresítheti ki, azt nem vonhatja el. Az Alkotmánybíróság újabb gyakorlatából érdemes ehhez kapcsolódóan megemlíteni a 7/2015. (III. 19.) számú határozatot, amely egyrészt megerősíti a 64/1993. (XII. 22.) számú határozat indokolásában megállapított érveket, összefüggéseket[24] másrészt kimondja, hogy a tulajdonhoz való jog az államnak a tulajdonosokat érintő cselekvései útjában áll azzal, hogy az Alaptörvény a tulajdonhoz való jogot az állammal szemben biztosítja és azt, mint alapjogot az állammal szemben védi.
Az Alaptörvény a tulajdonhoz való jogot az örökléshez való joggal együtt, egy szakaszban említi.[25] Így van ez több külföldi alkotmányban is, például az olasz, a német, az észt alkotmányokban, a cseh alapjogi kartában, de az Európai Unió Alapjogi Chartájában is. A tulajdonhoz való jog és az örökléshez való jog is az 1989-1990-es rendszerváltozás során került be a magyar Alkotmányba, külön szabályozva a 13. § illetve 14. § alatt. Az Alkotmány az örökléshez való jog és annak lényeges tartalma meghatározóit nem adta meg, annak kimunkálása az Alkotmánybíróságra maradt, amely egyik első határozatában[26] meg is állapította, hogy az öröklés jogának biztosításával az Alkotmány 14. §-a arra ad lehetőséget, hogy a jogszabályban meghatározott feltételek esetén az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse, azonban abból nem vezethető le részletszabályozás az öröklés mikéntjére, annak részletes szabályait a Polgári Törvénykönyvben találjuk. Láthatóan ezzel a határozattal az örökösök oldaláról közelítette meg az alapjogot a gyakorlat, az "örökölhetőség" lehetőségének biztosítása oldaláról. A továbbiakban az Alkotmánybíróság az örökléshez való joggal átfogóan a 819/B/2006. számú határozatában foglalkozott, amelyben többek között arra a megállapításra jutott, hogy az ugyan Alkotmányban biztosított alkotmányos jog, de nem alapjog. Egyrészt azért nem, mert ha annak objektív oldalát vesszük szemügyre, akkor azt találjuk, hogy az örökléshez való jog az öröklés jogintézményének alkotmányos garanciája, amely biztosítja a jogrendszerben az öröklést egyáltalán lehetővé tevő szabályok létezését, ebből nem következik azonban az, hogy alkotmányos alapjog lenne. Másrészt ha az örökléshez való jogot szubjektív értelemben - alanyi jogként - vizsgáljuk meg, az aktív és passzív öröklési jogi oldalakra bontható. Az aktív öröklési jog valójában a tulajdonjog egyik részjogosítványával, a rendelkezési joggal azonosítható: vagyis az örökhagyó azon jogát jelenti, hogy vagyonával halála ese-
- 52/53 -
tére szabadon rendelkezhessen. Ez a jogosultság ebből adódóan az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jog védelmi körébe tartozik, így következésképpen a végrendelkezéshez való jogot nem az Alkotmány 14. §-a, hanem 13. §-a biztosítja. Az Alkotmánybíróság hozzáteszi, hogy mivel a végintézkedéssel való öröklés halál esetére szóló ajándékozásként vagy visszterhes szerződésként fogható fel, s így a végrendelkezés szabadsága ugyanabban a védelemben részesül, mint a szerződési szabadság. A szerződési szabadság pedig az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint nem minősül alapjognak, ezért annak még a lényegi tartalmát is korlátozni lehet. A passzív öröklési jog ezzel szemben az öröklés jogcímén történő tulajdonszerzést foglalja magában, vagyis azt, hogy valakinek az örökhagyó halálával alanyi joga keletkezzék a tulajdonszerzésre, ez a jogosultság azonban nem képezi részét a tulajdonhoz való jognak, ugyanis az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint annak védelme nem terjed ki a tulajdonszerzéshez való jogra. Megállapítja azt is a határozat, hogy végrendeleti öröklés esetén az örökös alkotmányos öröklési jogát ért sérelem egybeesik az örökhagyó alkotmányos jogát érő sérelemmel - azok összefüggnek tehát -, így a végrendelkezéshez való jog korlátozását is indokolt vizsgálni, amely a tulajdonnal való rendelkezési jog korlátozásának esete.
Elemezve a fenti határozat indokolásában kifejtetteket elmondható, hogy végülis az Alkotmánybíróság ugyanarra a megállapításra jutott, mint a 672/B/1990. számú határozatában, tehát arra, hogy az örökléshez való alapvető jog kapcsán az Alkotmány az örökösnek az öröklés útján történő tulajdonszerzéshez való jog garanciáját nyújtja, tehát hogy a jogszabályban meghatározott feltételek esetén az örökhagyó vagyonát annak halálát követően örököse megszerezhesse. Az Alkotmánybíróság azon érvelése, amely szerint végrendeleti öröklés esetében az örökös örökléshez való jogának sérelme kiegészül és összefügg az örökhagyói oldal végrendelkezési szabadságának sérelmével, tehát a passzív öröklési jog ilyenkor összekapcsolódik a tulajdonhoz való joggal, feltétlenül helyeselendő. Ilyenkor az örökhagyó által kívánt örökös valamilyen oknál fogva nem szerzi meg a neki szánt hagyatékot, vagyis nem teljesül a tulajdonos halál esetére szóló rendelkezése. Érdemes szót ejteni az Alkotmánybíróság azon megállapításáról is, amely szerint "a végintézkedéssel való öröklés halál esetére szóló ajándékozásként vagy visszterhes szerződésként fogható fel, s így a végrendelkezés szabadsága ugyanabban a védelemben részesül, mint a szerződési szabadság". A végintézkedés egy gyűjtőfogalom, amely a végrendeletet, az öröklési szerződést és a halál esetére szóló ajándékozást foglalja magában, de ide sorolható a lemondási szerződés is. Amennyiben abból a Ptk.-beli fogalomból indulunk ki, hogy a szerződés a felek kölcsönös és egybehangzó jognyilatkozatát jelenti[27], tehát annak tartalmát konszenzussal alakítják ki szabadon, elfogadható, hogy a szerződéses végintézkedések lényeges tartalmát korlátozhatja a jogalkotó valamilyen más védendő érdek vagy érték illetve cél megvalósítása érdekében. A végrendelet ezzel szemben az örökhagyó egyoldalú jognyilatkozata, egy olyan "tulajdonosi rendelkezési szabadság megnyilvánulás", amelyet a törvény is biztosít[28] és amellyel - a meghagyás eseteit kivéve - jogosultságot és nem kötelezettséget ad más személyeknek. Véleményem szerint helytelen kizárólag
- 53/54 -
a "végrendelkezés szabadságáról" beszélni - szinonímaként használva ezáltal a végrendelkezés és a végintézkedés fogalmait, ezáltal nem tartom elfogadhatónak annak megállapíthatóságát sem, hogy "a végintézkedéssel való öröklés halál esetére szóló ajándékozásként vagy visszterhes szerződésként fogható fel". Emellett érdemes még hozzátenni az ajándékozás és a végrendelkezés kapcsolatához egy gondolatot. Az örökhagyó egyoldalú akaratának beteljesedéséhez mindenképpen szükséges egy másik egyoldalú akarat kinyilvánítása: az örökösi oldalról a visszautasítás vagy az elfogadás kinyilatkoztatása. Tulajdonképpen a végrendelkezéssel történő öröklésben két egyoldalú nyilatkozat találkozik egymással, amelyek egymástól nem függetleníthetők: az örökösi akaratnyilvánítás befolyásolja a végintézkedés hatályát vagy hatálytalanságát, így az örökhagyó tulajdonával való rendelkezési jogának érvényesülését.
Az Alaptörvény hatályba lépésével a gyakorlattal szemben a kommentár már megállapítja[29], hogy a tulajdonhoz és az örökléshez való jog kétség kívül alapvető jogok és ennek megfelelően az Alaptörvény már a jogok között, a Szabadság és felelősség című részben említi őket, átkerülve így a korábbi az Általános rendelkezések részből. Kiemeli a kommentár, hogy az öröklési jog szoros összefüggésben áll a tulajdonhoz való joggal, és azt teszi lehetővé, hogy az örökhagyó vagyonát a halála esetén más személy megszerezze. A kommentár így az örökhagyó tulajdonhoz való jogával való összefüggésében védi az örökléshez való jogot - vagyis feltételezi a tulajdonnal való örökhagyói rendelkezést -, tehát az aktív öröklési joggal összefüggésben lévő örökléshez való jog oltalmát emeli ki, tekinti a védelem tárgyának.
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatályba lépését követő gyakorlatában is részletesen foglalkozott az örökléshez való alapjoggal 5/2016. (III. 1.) számú határozatában. Kimondta, hogy a 2012 előtti, az örökléshez való joggal összefüggő gyakorlatában található érvek felhasználhatók az Alaptörvényben foglalt szabályozás értelmezése során is. Az Alkotmánybíróság érvelése szerint az, hogy az Alaptörvény a tulajdonhoz való alapvető jogról szóló rendelkezésben szabályozza az örökléshez való jogot is, arra enged következtetni, hogy az alkotmányozó a tulajdonhoz való jog egy speciális részjogosítványaként tekintett erre a jogra. Kimondja továbbá, hogy az öröklési jogviszony két fő alanya az örökhagyó, valamint az örökös. Ennek megfelelően az örökléshez való jog, mint alanyi jog is kétféle jogosultságot foglal magában: az egyik jogosultság az örökhagyó azon joga, hogy vagyonának halála utáni sorsáról tetszése szerint rendelkezzen, míg az örökléshez való jog második aspektusa - a passzív öröklési jog - az örökösnek az öröklés útján történő tulajdonszerzéshez való joga. Láthatóan az Alkotmánybíróság - ahogyan a kommentár is -arra az álláspontra helyezkedett, hogy az örökléshez való jog védelmét a végintézkedéssel történő öröklés kapcsán jelentkező örökölhetőség biztosítása jelenti, annak garanciája, hogy az örökös megszerezze az örökhagyó által neki szánt örökséget. Megjegyzendő még, hogy a határozatban az Alkotmánybíróság helyesen használva a jogintézmények fogalmát leszögezi, hogy az örökhagyó halál esetére szóló rendelkezésének elsődleges eszköze a végrendelet, ugyanakkor a jogrendszer más hasonló, a vagyon halál utáni sorsának
- 54/55 -
meghatározását lehetővé tévő jogintézményt is elismer (jelesül az öröklési szerződést és a halál esetére szóló ajándékozást). Kimondja az Alkotmánybíróság azt is, hogy a végrendeleti örökös örökléshez való jogának sérelme egybeesik az örökhagyó alkotmányos végrendelkezéshez való jogát érő sérelemmel, az örökhagyó végrendelkezési szabadságának korlátozása pedig a tulajdon fölötti rendelkezés korlátozása.
Dr. Sulyok Tamás a határozathoz fűzött párhuzamos indokolásában kifejti, hogy az Alaptörvény XIII. cikkében szabályozott örökléshez való jog nézete szerint is mind az aktív, mind a passzív örökléshez való jogot alapjogi védelemben részesíti, az alapjog passzív fajtáját viszont csak a tulajdonhoz való joghoz kapcsolódóan. Az aktív és a passzív örökléshez való jognak, mint egy egységes, önálló alapjog két aspektusának azonban a tulajdonjogtól részben eloldódott, sui generis alapjogi dogmatikával kellene rendelkeznie. Ez az önálló dogmatika adhatna lehetőséget az örökléshez való alkotmányos alapjog önálló védelmi körének a meghatározására, illetve a korlátozhatóságára vonatkozó önálló mércének egy másik alapjogétól, az alkotmányos tulajdonjogétól eltérő mérceként való alkalmazására. Meglátása szerint az örökléshez való jog sajátos, és az Alkotmánybíróság által a jövőben kidolgozandó védelmi körének az öröklési jog kodifikált szabályain és a joggyakorlatban kikristályosodott gyakorlatán kell alapulnia, és csak részben kell átfedésben állnia a tulajdonhoz való jog védelmi körével. Ugyanígy látom az örökléshez való jog helyzetét én is. Láthatóan az Alkotmánybíróság az örökléshez való jogot a végrendelkezési jog, mint a tulajdonhoz való jog oltalmán keresztül látta garantálhatónak - mint a végintézkedéssel juttatott örökség megszerzését -, ami fontos védelem, tekintettel arra, hogy a tulajdonszerzésre a tulajdonhoz való alapjog védelmi köre az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata[30] alapján nem terjed ki. Legfőbb kérdésként merül fel mindezek fényében, hogy a törvényes öröklési rend keretében történő öröklésre, ami végintézkedés hiányában az örökhagyó akaratától függetlenül érvényesül, az alkotmányos védelem kiterjed-e? Az Alkotmánybíróság által passzívnak nevezett örökléshez való alapjog pontosan milyen alkotmányjogi védelemben részesül tehát akkor, ha végintézkedés hiányában a törvényes öröklés szabályai érvényesülnek? Az örökhagyói oldal tulajdonhoz való jogának sérelme ugyanis csak végintézkedés alapján történő öröklés esetében merülhet fel, azonban nem mindenki rendelkezik vagyonáról halála esetére. Az Alkotmánybíróság gyakorlatát elemezve tehát törvényes öröklés esetében merül fel a színtisztán az örökölhetőséget jelentő passzív örökléshez való jog alkotmányjogi védelmének szükségessége - végintézkedéses öröklés esetében az örökség megszerzését az örökhagyó tulajdonhoz való jogának körében részesíti oltalomban a gyakorlat. Az Alkotmány idejében, amikor a két alapjog külön került szabályozásra, talán könnyebben el lehetett ezt a kérdést dönteni. Az Alkotmány kommentárjában is azt találjuk, hogy az öröklés mikéntjét a Polgári Törvénykönyv tölti ki tartalommal, az Alkotmány pusztán azt biztosítja, a jogszabályban meghatározott feltételek esetén az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse. Az Alkotmányban nem kapcsolta tehát össze a tulajdonhoz való joggal, pontosabban a rendelkezési szabadság megnyilvánulásával létrejövő végintézkedés létével és érvényesülésével
- 55/56 -
az örökléshez való jog garanciáját az alkotmányozó. Az elemzett két határozat - 672/B/1990. és 819/B/2006. - indokolásaiból is az következik, hogy az Alkotmánybíróság meglátása szerint az örökléshez való jog általánosságban foglalja magában az öröklés jogcímén történő tulajdonszerzést, a tulajdonhoz való joggal csak végintézkedés léte esetén kapcsolódik.
A kötelesrész szemszögéből tekintve az örökléshez való jogra azt találjuk, hogy míg a végintézkedéses örökösök örökségének megszerzését biztosítja az Alaptörvény, addig a kötelesrészre jogosultak öröklési igényét kimondottan, közvetlenül nem oltalmazza. A kötelesrész végintézkedésen és törvényen alapuló öröklés esetében egyaránt jár az arra jogosultaknak, ettől megfosztani őket csak a kitagadás jogának gyakorlásával lehetséges. Igényük védelme esetleg úgy lenne elképzelhető, ha az Alaptörvény az örökléshez való jogról szóló rendelkezésében úgy utalna az örökség megszerzésének biztosítására, amelynek védelmét oly módon látja el, hogy a jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén garantálja, hogy az örökhagyó vagyonát halálát követően más személy megszerezhesse. Fontos lenne ehhez azonban az örökléshez való jog önálló védelmi körének illetve a lényeges tartalmának a körülhatárolása, illetve ezzel összefüggésben a korlátozhatóságának kijelölése is.
A kötelesrész intézménye - amelyet egyrészt a családi vagyon egységének védelme, másrészt ezzel kapcsolatban a család életben maradt tagjairól történő további gondoskodás biztosítása hívott életre - a tulajdonhoz való alapvető alkotmányos jogot kétségkívül korlátozza: az örökhagyó tulajdonos vagyonáról csak a kötelesrész törvény által megszabott minimuma érintetlenül hagyásával rendelkezhet. A kötelesrész koncepciója mögött vitathatatlanul lényeges ellentmondásokat találunk: van-e arra "erkölcsi alapja"[31] a törvényhozónak, hogy a tulajdonos vagyonának egy részét annak kifejezett szándéka ellenére a rokonoknak, illetve a házastársnak biztosítsa, csupán a közeli vérségi vagy hozzátartozói kapcsolatra tekintettel? A szabályozás lényege mindig is az egyén rendelkezési jogának és a család méltányos öröklési igényeinek igazságos és célszerű egyensúlyban tartása volt. Végigtekintve a szabályozást elmondható az, hogy a végintézkedési szabadságot a jogalkotó folyamatosan szélesítette ki az idők folyamán: csökkent a kötelesrész mértékének törvényi minimuma, bővült a kitagadás alapjául szolgáló magatartások köre és lerövidült az örökhagyó által még életében ingyenesen nyújtott adományok halála utáni visszajuttatásának időpontja is. A kötelesrészt, mint a végintézkedés főszabályát megszorító kötelmi igényt a szülők és a gyermekek közötti kölcsönös tartás elismeréseként hívta életre a jogalkotó, a jogintézmény a minden korlát nélküli végintézkedési szabadság ellensúlyozására alakult ki. Nehéz arra a kérdésre egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni, hogy a két védendő érdek közül vajon az örökhagyó rendelkezési szabadsága vagy pedig a legközelebbi családtagokról való gondoskodás állam általi garanciája a fontosabb.
- 56/57 -
A szabályozások többsége a kötelesrész elismerése felé hajlik: arra, hogy a családot valamilyen módon megvédje az örökhagyó kötelesrészi alapot elvonó törekvései ellen. Valóban, ez az elképzelés támogatandó annyiban, hogy a tulajdonosoknak nem engedhető meg, hogy mindenféle megkötés nélkül rendelkezzenek a tulajdonukba tartozó dolgok sorsa fölött, elidegenítve, sokszor kisemmizve azt a vagyont, amely sok esetben az egész család munkájának eredménye. A másik oldalról ugyanakkor a tulajdonhoz való alapjog érvényesülését sem szabad ellehetetlenítenie az államnak. Az új szabályozásban a jogalkotó láthatóan és tudatosan törekedett arra, hogy a két védendő érdek egyensúlyát meg tudja tartani, elemezve emellett a rendelkezések újdonságait mégis inkább úgy tűnik, hogy a végintézkedési szabadság kiterjesztése mellett tette le a voksát. ■
JEGYZETEK
[1] 1848. évi III. törvénycikk független magyar felelős ministerium alakításáról, 32. §.
[2] Téglási András, A tulajdon hoz való jog alkotmányos védelme. Történeti áttekintés. In: De iurisprudentia et iure publico, II. évfolyam, 2008/4. szám, 39. o. http://dieip.hu/wp-content/uploads/2008-4-05.pdf, letöltve: 2017. december 22.
[3] Tripartitum I. Rész 57. czím.
[4] Frank Ignácz, Ősiség és elévülés. Értekezés. Magyar Királyi Tudomány-Egyetem, Budán, 1848, 51. o.
[5] Fekete Izidor, Még néhány szó a kötelesrészről. In: Jogtudományi közlöny, 1866, 28. szám, 437-438. o.
[6] Trefort Ágoston, Örökösödési jog (1845). In: Trefort Ágoston: Kisebb dolgozatok az irodalom, a közgazdaság és a politika köréből, Budapest, A M. Tud. Akadémia Könyvkiadó-hivatala, 1882, 193-194. o.
[7] Trefort i.m. 204. o.
[8] Karvasy Ágost, Észrevételek a végrendelkezési jognak a törvényes osztályrész általi korlátolását illetően. In: Jogtudományi Közlöny, 1866, 20. szám, 305 - 306. o.
[9] Dell' Adami Rezső, A kötelesrész. 2. rész. In: Magyar Themis, 1879, 27. szám, 206. o.
[10] Dell' Adami Rezső, Vélemény és indítvány a magyar jogászgyűlés állandó bizottsága által kitűzött azon kérdés felett: Kiket és mily mértékben illessen köteles rész és mely esetekben engedtessék meg a köteles részből való kitagadás?". In: Magyar Themis, 1879, 43. szám, 334. o.
[11] Dell' Adami Rezső, A kötelesrész. 2. rész... 206. o.
[12] Dell' Adami Rezső, Az örökjog alapelvei a magyar polgári törvénykönyv tervezetében. A magyar jogászegyletnek 1882. November 11. - deczember 4. tartott teljes-üléseiben folytatott vita. Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája, 1883, 20. o.
[13] Dell' Adami Rezső, Az örökjog alapelvei ... 20. o.
[14] III. András 1290. évi I. törvénye, 25. cikk.
[15] Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 7-8. §§.
[16] Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Szerkesztette: Gárdos Péter, Jogtár, Wolters Kluwer, 2016.
[17] Lenkovics Barnabás, Magyar polgári jog. Dologi jog. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2008, 55. o.
[18] A POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYVRŐL SZÓLÓ 2013. ÉVI V. TÖRVÉNY ÉS A KAPCSOLÓDÓ JOGSZABÁLYOK NAGYKOMMENTÁRJA IV. kötet. Szerkesztő: Osztovits András, Opten Informatikai Kft., Budapest, 2014, 534. o.
[19] Balogh Zsolt-Hajas Barnabás-Schanda Balázs, Alapjogok és alapvető kötelezettségek fogalma, értelmezése. Nemzeti Közszolgálati Egyetem Vezető-és Továbbképzési Intézet, Budapest, 2014, 28. o.
[20] Chronowski Nóra-Drinóczi Tímea-Petrétei József-Tilk Péter-Zeller Judit, Magyar alkotmányjog III. -Alapvető jogok. Dialóg Campus, Pécs, 2006, 18. o.
[21] Kimondta egyébként az Alkotmánybíróság ebben a határozatában, hogy a rendelkezési jog gyakorlásának engedélyhez kötése nem alkotmányellenes tulajdonkorlátozás.
[22] Az Alkotmánybíróság korai gyakorlatából érdemes még a 2299/B/1991. számú határozatot is megemlíteni, amelyben az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jogot a birtoklás és a használat részjogosítványaival, mint ezen alapjog lényeges tartalmával azonosította.
[23] Drinóczi Tímea, A tulajdonhoz való jog a magyar alkotmánybíróság gyakorlatában. Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny, 2004, 2. szám, 59. o.
[24] Ahogyan teszi ezt a 18/2015. (VI.15.), a 25/2015. (VII. 21.) és az 5/2016. (III. 1.) számú határozatában is.
[25] XIII. cikk (1) bekezdés: "Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. (...)"
[26] 672/B/1990. szám.
[27] 6:58. §.
[28] Ptk. 5:13 § (1) bekezdés.
[29] Kommentár Magyarország Alaptörvényéhez. Szerkesztette: Árva Zsuzsanna, Jogtár, Wolters Kluwer, 2016.
[30] Lásd például a 64/1993. (XII. 22.) számú határozatot.
[31] Vékás Lajos, Magyar polgári jog - Öröklési jog. Eötvös József Könyvkiadó Bt., 2010, 104. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
