Európában a 19. század a büntető kódexek alkotásának történelmi időszaka volt. A kodifikáció elméleteinek megalapozása a 18. században a felvilágosodás filozófiájában kezdődött. A feltörekvő polgárságnak a filozófiában is megjelenő követelése volt az önkény elleni küzdelem és a törvényben rögzített garanciák megteremtése. Ezeknek a követeléseknek az érvényesítését szolgálták többek között a büntető kódexek is.
A történelmi fejlődés során a kodifikációnkra ható teóriákat jól felismerhető szakaszokra lehet tagolni. Az elméletek nem csak egy-egy periódusban hatottak és egy-egy történelmi időszakban esetleg többféle elmélet is ismert volt, mégis ki lehet választani az adott időszakban az uralkodónak mondható teóriát vagy teóriákat. A kodifikáció története során öt periódus jól elhatárolható egymástól. Ezek a történelmi időszakok olyan jellemző ismérvekkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik az alapvető megkülönböztetésüket.
Az első időszak a kódex születésétől a II. világháború befejezéséig terjed. Az első büntető törvénykönyvet 1878-ban fogadta el a magyar törvényhozás. Ebbe a korszakba tartoznak még a 20. század elején megjelenő reformeszmék, amelyek a kódex szemléletét kritizálták és az új elméletek által megalapozott koncepcionális módosításokat iktattak törvénybe. A két világháború előtt és alatt számos esetben módosították a büntető törvé-
- 173/174 -
nyeket, de ezeket az új büntetőjogi rendelkezéseket a háborús gyakorlat követelményei indikálták.
A II. világháború utáni kodifikációit viszont már elmélettel is magyarázni kellett, mert Európa-szerte megrendült a jogi pozitivizmus filozófiájának uralma és bizonyos területekre betörtek a természetjogi filozófia tanai. A jogi pozitivizmus filozófiájának alkalmazásával ugyanis nem lehetett volna azokat a cselekményeket bűncselekménnyé nyilvánítani, amelyek elkövetésük idején nem tiltott, hanem gyakran államilag támogatott magatartások voltak.
Ez az időszak a magyar kodifikáció történetében viszonylag rövid periódus volt, mert nagyon hamar a szocialista ideológia hatása érvényesült, ami alapvetően változtatta meg a büntető jogalkotás szemléletét. A szocialista szemlélet viszonylag hosszú ideig - mintegy 40 évig - irányította a kodifikációt.
A 1980-as évek végétől beszélhetünk az átmenet ideológiájáról. Ez a periódus azért tekinthető önálló időszaknak, mert a teóriagyártók törekedtek a szocialista elméletet mással felváltani, továbbá nem mondhatjuk, hogy ez az időszak már lezárult. A napjaink kodifikációja a hatályos kódex módosításában merül ki. A jogállami büntető kódexnek csak az előkészületeit látjuk.
A Kódex megalkotása idején a klasszikus iskolának nevezett büntetőjogi elmélet uralkodott. A klasszikus büntetőjogi iskolát a tett-büntetőjogi szemlélet és dogmatikáját a nullum crimen sine lege elv érvényesítése, büntetéstanát a proporcionalitás jellemezte. A Kódex a bűncselekményt jogi fogalomként kezelte és a joglogikai rendszer következetes érvényesítése jellemezte felépítését. A proporcionalitást a monista szankciórendszer szolgálta. A Kódex csak büntetéseket tartalmazott szankcióként, s háromféle fő büntetést szabályozott: a halálbüntetést, szabadságvesztést és pénzbüntetést. A szabadságvesztésen belül megkülönböztette a fegyházat, a börtönt, a fogházat, valamint az államfogházat.
Király Tibor kiváló értékelést adott Csemegi Károly erényeiről és nézeteit bizonyos tekintetben meghaladó bírálatokról. Csemegi[1] a klasszikus
- 174/175 -
büntetőjogi iskola alapján a cselekményre helyezte a súlyt, az arányos igazságos büntetést tartotta az igazságszolgáltatás erényének. "Csemegi az Indokolásban kifejtette, melyik az egész Btk.-t átható uralkodó elv, amelyre épülnek a rendelkezései, különösen pedig a büntetési rendszer: hangsúlyozta, hogy a törvény az 1843. évi elődjéhez csatlakozva az igazságosság és a hasznosság egyesített elveiből képzett alapelven gyökerezik. Alapja tehát "la theorie complexe" vagyis die Vereinigungstheorie.[2]
Király szerint magából a törvényből és az indokolás egészéből kiderül a tettes-büntetőjogi koncepció elvetése. A Kódex későbbi bírálói éppen azt kifogásolták, hogy sem a visszaesés szabályozásánál, sem a fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályok megformálásánál a törvényhozó nem volt eléggé tekintettel az elkövető személyiségére. Balogh Jenő[3] azt kifogásolta, hogy Csemegi csak a jogi kérdés, azaz az elméleti nehézségek, a dogmatikai viták iránt mutatott jelentékeny érdeklődést.
Király Tibornál a két jogtudós és kodifikátor - Csemegi Károly és Balogh Jenő - együttes értékelését olvashatjuk a következők szerint: Balogh Jenő által követett büntetőjogi elvek közül a magyar jogban maradandónak mutatkozott az az igény, hogy a bíróság az elkövető személyét is vegye tekintetbe. Ez fejeződik ki többek között a feltételes elítélés intézményében, a fiatalkorú bűnelkövető szankcionálásában és kezelésében, a közveszélyes elmebetegeknek a büntetőjog által elrendelt zártkezelésében. Kimúlt azonban a magyar jogból a szabadságvesztés utáni vagy azt helyettesítő határozatlan idejű szabadságvesztés.
"Talán érthető, hogy a Csemegi Károlynál 38 évvel fiatalabb Balogh Jenő nálánál fogékonyabb volt az időközben megjelent új büntetőjogi eszmék és módszerek iránt, és hogy a büntetési rendszer eredménytelensége őt is nyugtalanította. De az is érthető, hogy Csemegi Károly kitartott a tettel arányos büntetés gondolata mellett, és hogy nála fel sem merült a határozott időtartamú szabadságvesztés után kiszabható határozatlan időtartamú intézkedés gondolata.
- 175/176 -
Mára a két jeles magyar büntetőjogász és kodifikátor (Balogh Jenő az 1896. évi Bp. egyik megalkotója is) eszméi kölcsönös helyesbítésben és kiegészítésben továbbélnek a magyar jogászok eszmei kincsestárában."[4]
A tettes-büntetőjogi szemléletű reformtörekvések nem álltak meg az 1908-ban alkotott első büntető novellában írt és az előbb említett rendelkezéseknél. E szemlélet terjedésének hatására 1913-ban törvényt hoztak a közveszélyes munkakerülők dologházba küldéséről, majd 1928-ban a megrögzött bűntettesekkel szemben létrehozták a szigorított dologház intézményét.
Ezekkel a kivételekkel együtt is a Csemegi Kódex alapvető elve a nullum crimen sine lege elv volt, s a tett-büntetőjogi szemlélete csak a közveszélyes munkakerülés tényállásával sérült, amely az életmódot rendelte büntetni. Büntetéstanát változatlanul alapvetően a proporcionalitás jellemezte és tettes-büntetőjogi szemlélet csak korrekciós szerepet töltött be.
A Csemegi Kódex Általános Része 1950-ig, Különös Része pedig módosításokkal 1961-ig volt hatályban.
A középkori társadalomban azt vallották, hogy a természetjog az írott jog felett helyezkedik el, s kollízió esetén feltétlenül érvényesül. Aquinoi Szent Tamás írásaiban egyértelműen kifejti, hogy a pozitív jog kötőerejét a természetjoggal való megegyezőségének köszönheti.
A polgárságnak a liberális államért folytatott harcában az egyik cél a monarchia önkényének a megszüntetése volt. Erre a leginkább megfelelő eszköznek a törvény mutatkozott: mivel a törvényt a parlament fogadja el, a parlamentben pedig a polgárok képviselői ülnek.
Ezek után a pozitív jog kötőereje nem annak köszönhető, hogy egyezik a természetjoggal, hanem kizárólag az állami jogalkotás autoritásának, amivel elismerést nyert az írott jog elsőbbsége mind a természetjoggal, mind a szokásjoggal szemben. Az állami hatalommal való visszaélés tapasztalata volt, amely a Harmadik Birodalom bukását követően gyakran elhangzó kérdésre kereste a választ: nevezhetjük-e ma jogtalanságnak azt, ami korábban jog volt? A német bíróságok 1945 után következetesen igenlő választ adtak erre a kérdésre. Ennek a jogalkalmazásnak a filozófiai
- 176/177 -
magját Radbruch 1946-ban született "Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog" c. írása foglalta össze a következők szerint:
A pozitivizmus azt hirdette, hogy "a törvény az törvény" és ezzel a német jogászságot lefegyverezte az önkényes és bűnös tartalmú törvényekkel szemben. Egy értéke minden pozitív törvénynek van, függetlenül a tartalmától: mert még mindig jobb, mintha egyáltalán nem volna törvény, mert így legalábbis jogbiztonságot teremt. Azonban a jogbiztonság a jog által megvalósítandó értékek közül nem az egyetlen és nem is a döntő érték. A jogbiztonság mellett két másik értéknek van meghatározó jelentősége: a célszerűségnek és az igazságosságnak. Az igazságosság és a jogbiztonság közötti konfliktust úgy lehet feloldani, hogy a hatalom által biztosított jog akkor is elsőbbséget élvez, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a pozitív törvény és az igazságosság közti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ér el, hogy a törvénynek, mint "helytelen jognak" az igazságossággal szemben meg kell hátrálnia. Élesebb határvonalat nem lehet húzni, a törvényes jogtalanság és a helytelen tartalma ellenére mégis érvényes törvények között. Ezzel a mértékkel mérve a nemzeti szocialista jog egyes részei nem érték el az érvényes jog méltóságát.[5]
Ebben az írásában Radbruch a jogállami elv két alkotóeleme - nevezetesen - a jogbiztonság és az igazságosság közötti konfliktust elemezve a következő mondja: Az igazságosság és a jogbiztonság közötti konfliktust úgy lehet kiküszöbölni, hogy a pozitív, írott szabályban rögzített és a hatalom által gyakorolt jog akkor is elsőbbséget élvezhet, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a tételes törvénynek az igazságossággal való ellentéte elviselhetetlen mértékűvé válik. Ahol az igazságosságra nem törekszenek, ott a törvény nemcsak "helytelen jog", hanem egyáltalán hiányzik belőle a jogi jelleg.
A törvényes jogtalanság kategóriája egyfajta "negatív természetjog", ami nem azt mondja meg, hogy mi az abszolút helyes jog, hanem csak azt, hogy mi az abszolút jogtalan. A negatív természetjog formuláját ezért csak kivételesen, a legkirívóbb esetekben lehet a büntetőjogban alkalmazni.
A nullum crimen sine lege elv sérelme közvetlenül a világháború után a politikai bűncselekményeket illetően történelmi szükségszerűségnek volt tekinthető, mert a II. világháború során elkövetett olyan cselekményeket is bűncselekménynek kellett nyilvánítani, amelyeket az elkövetés idején hatályos jogszabályok megengedtek vagy egyenesen előírtak. Ez a rendkívüli
- 177/178 -
helyzet nemcsak hazánkra volt jellemző. "Annak felismeréséből kiindulva, hogy a fasizmus jogtiprásainak jóvátétele a pozitivizmus alapján állva nem lehetséges, a nyugat-német bíróságok a törvény és a jog fogalmi megkülönböztetése útján, a természetjog elveinek segítségével keresték a megoldást."[6]
A II. világháború után amikor a nürnbergi-per mintájára Európa számos országaiban is a büntető perek sorát folytatták le a háború során elkövetett cselekmények miatt, hazánkban az ideiglenes nemzetgyűlés Debrecenben 1944. december 21-én és 22-én felhatalmazta az ideiglenes nemzeti kormányt rendeletek kibocsátására. Ennek alapján a népbíróságról szóló 81/1945. M.E. sz. rendelet általános része szerint a rendeletben írt bűncselekmény akkor is büntethető, ha a cselekmény a rendelet életbe léptekor már befejezett és a cselekmény befejezésének időpontjában fennállott törvényes rendelkezések alapján az nem volt büntethető.
A nemzetgyűlés felhatalmazása alapján nem csak a háború során elkövetett cselekményeket minősítette a kormány rendelettel bűncselekménnyé, hanem a 8800/1946. (VII. 8.) M.E. sz. rendelet szólt a gazdasági rend büntetőjogi védelméről. Ezt a rendeletet a szocialista jogalkotás előfutárjának is lehet tekinteni.
1946. szeptember 3-ig a kormány a nemzetgyűlés felhatalmazása alapján rendelettel állapított meg büntető tényállásokat. Az említett napon hirdették ki az 1946. évi XVI. törvényt, amely szabályozta a rendeletalkotás részleteit és e tárgykörből kizárta az új bűntett megállapítását vagy a súlyosabb büntetés előírását. A kormány általános felhatalmazása ugyan megszűnt büntető tényállások megalkotására, de például az 1947. évi XVII. törvény a kormányra bízta a hároméves terv büntetőjogi védelméről szóló szabályok megalkotását.
A szocialista büntetőjog azt hirdette, hogy a proletariátus hatalmát szolgálja, majd a munkásosztály és a társadalom minden dolgozójának érdekét közösnek minősítette. Ebből következett, hogy a proletariátus érdekének szolgálata egyben a társadalom érdekeinek védelmét is jelenti. Annak
- 178/179 -
elismerése mellett, hogy formájában a szocialista büntetőjog számos rendelkezése hasonlít a burzsoá büntetőjogéhoz, az osztálytartalom hangsúlyozása tette azt szocialistává. A politikai hatalom megragadásának idején a büntetőjogot gyakrabban használták az osztályuralom szolgálatában. Később a "puha diktatúra" megszilárdulásával összhangban az osztályuralom szolgálatának hangsúlyozása tompult.
Az 1950-es évek törvénytelenségei a politika-történeti vagy szépirodalmi munkák alapján közismertek. Ezt az időszakot a büntetőjog alkotásában és alkalmazásában a jogegyenlőtlenség jellemezte. Például az Igazságügyminisztériumban a bíróságok és vádhatóságok vezetői részére tartott értekezleten elhangzott előadás szerint az ipar és a nagykereskedelem egész területén a vezető pozíciókat a munkásosztály tagjai és a néphez hű értelmiségiek foglalták el. Számolni kellett tehát azzal, hogy a tervgazdaság büntetőjogi védelméről szóló rendeletben szabályozott bűncselekményeket elkövethetik jelentős többségükben olyan öntudatos dolgozók, akik hűek a népi demokráciához és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy azon a helyen, ahová őket a Párt, az államhatalom állította, a tervgazdálkodás előbbre vitelével a szocializmus nagy ügyét szolgálják. Itt vannak azonban azok a kapitalista elemek, akik sokszor egészen bonyolult és láthatatlan szálakon keresztül romboló befolyást gyakorolnak az államosított üzemek életére. Bent vannak az üzemekben, sokszor nem jelentéktelen pozíciókban a múlt olyan gazdasági szakemberei, akik életük jelentős részét a kapitalizmus szolgálatában töltötték el és gyakran alkalmas eszközül szolgálnak a reakciós, a tervgazdálkodás sikerét veszélyeztető akciók számára. A reakciós befolyás számára természetesen alkalmas eszközül szolgálnak a munkásosztály kevéssé öntudatos tagjai is.
Ügyésznek és bírónak egyaránt a legalaposabban kell vizsgálni a cselekmény osztályjellegét és a tettesek osztályhelyzetét. Rendkívül nagy egyéni felelősség hárul ezekben az ügyekben a bírákra, mert nekik kell elbírálniuk majd, hogy az egyes esetekben hol végződik a hanyagság, tudatlanság, az ártó szándék nélküli járatlanságból eredő hiba és hol kezdődik az ellenséges cselekmény.[7]
- 179/180 -
A törvényben írt kártevő célzat megállapításával kapcsolatban a jogalkalmazási gyakorlat a következő irányítást kapta: "Bíróságainknak le kell szokniuk arról, hogy a régi büntetőjogi szemlélet alapján egy ilyen tényálladéki elem fennforgásának bizonyítását ugyanúgy kívánják meg a vád részéről, mint például annak a ténykörülménynek a bizonyítását, hogy a lopást idegen ingó dolog tekintetében követték-e el, ami természetesen sine qua non-ja a lopás megállapításának. A törvényhozó nem azért teszi oda a passzív szabotázsnál a kártevő célzat kifejezését és nem azért magyarázza példálózva ezt a célzatot úgy, hogy ez különösen azt jelenti, hogy a tettes a cselekményt azért követte el, hogy a népgazdasági terv, vagy valamely részletterv megvalósítását veszélyeztesse, avagy a népgazdaság érdekét egyébként sértse, hogy a bűnösök felelősségre vonását megnehezítse, hanem azért, hogy figyelmeztesse a bírót, hogy az említett elkövetési cselekmények mindegyikéhez szinte természetszerűleg tartozik hozzá a kártevő célzat, amelynek fennforgását az eset összes körülményeiből és elsősorban az elkövető személyi körülményeiből, az ő társadalmi veszélyességéből kell megállapítani."[8]
A büntetésekhez szorosan hozzátartozik az a jogpolitikai szemlélet, amely ezen a területen a jogalkotót vezette, és az az irányítás, amelyet a jogalkalmazás kapott. A jogszabályokat ugyanis úgy fogalmazták, hogy a tervfegyelemsértéseket bűncselekménynek, fegyelmi vétségnek és bírságolást maga után vonó cselekménynek egyaránt minősíteni lehetett. Ezért volt eldöntendő kérdés, hogy mikor kell a bűnvádi eljárást indítani és mely esetek azok, amikor az összehasonlíthatatlanul csekélyebb következményekkel járó bírságolási eljárást kell lefolytatni.[9]
A 8800-as rendeletet - amelynek alapvetően az irányított piacgazdaság volt a jogi tárgya - a megváltozott társadalmi-gazdasági körülmények között is alkalmazták. A rendelet alkalmazásának gyakorlatáról írta Horgosi a következőket: "Gazdasági-társadalmi életünk átalakult anélkül azonban, hogy ezt nyomban követte volna a gazdasági rend védelmét szolgáló jogszabályok változása. Ez eredményezte azt, hogy ezt a hiányt a bírói gyakorlat igyekezett pótolni, amit azonban csak úgy tehetett meg, hogy az elavult jogszabályok rendelkezéseit oly módon kellett értelmezni, amely
- 180/181 -
nemegyszer szemben állt a rendeletalkotónak nemcsak eredeti elképzelésével, hanem a jogszabály nyelvtani szövegével, de értelmével is."[10]
Ebben az időszakban a szocialista törvényesség lényege tehát az volt, hogy a proletár diktatúra érdekét a contra legem jogszabály-értelmezéssel is szolgálni kell.
A büntetőtörvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.) komoly lépés volt a szocialista szemléletű jogalkotás kialakítása során. A törvény számos rendelkezése vagy a végrehajtási jogszabálya több részében tartalmazta a nullum crimen sine lege elv sérelmét. A Btá. 1. §-ának (3) bekezdése szerint bűntett az a társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. Az életbeléptető 1950. évi 39. számú törvényerejű rendelet (Btáé.) 39. §-a szerint a Btá. alkalmazásában a bűntettek szempontjából törvény alatt a törvényerejű rendeletet és a minisztertanács rendeletét is érteni kell. A nullum crimen sine lege elv garanciáját tehát a hatályba léptető törvényerejű rendelet már megsértette, amikor a bűntetté nyilvánítást a minisztertanácsi rendelet számára lehetővé tette és a kormány számtalan esetben élt is ezzel a lehetőséggel.
A Btá. egységes bűncselekmény-fogalmat használt és ez a fogalom a bűntett volt. Az életbeléptető tvr. 4. §-a a Btá. rendelkezéseit kiterjesztette a korábban vétségnek vagy kihágásnak minősülő cselekményekre is.
A nullum crimen sine lege elv részét képező visszaható hatály tilalmát a Btá. 2. § (2) bekezdésének b) pontja sértette meg azzal, hogy lehetővé tette az újabb törvény számára annak kimondását, hogy hatálya a hatályba lépés előtt elkövetett cselekményre is kiterjed.
A Btá. 11. §-a szerint büntetni kell a gondatlanságból elkövetett bűntettet is. Egymagában az, hogy valamely korábbi jogszabály törvényi tényállása a szándékosan, a tudva vagy tudva és akarva fordulatot tartalmazta, nem zárta ki ennek a cselekménynek a gondatlan elkövetése esetén a büntetőjogi felelősség megállapítását. Ez az értelmezés a Btáé. 4. §-ának (3) bekezdése azon rendelkezésén alapult, amely kimondta, hogy az olyan gondatlanságból elkövetett bűntett büntetését, amely a Btá.-nál korábbi jogszabály szerint csak szándékos elkövetés esetén volt büntetendő, korlátlanul enyhíteni lehetett.
- 181/182 -
1961-ig a törvények mellett számos más jogszabály is tartalmazott büntető rendelkezéseket. "A hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása (BHÖ)" című igazságügyi kötetben az 1952. augusztus 31-én hatályban lévő anyagi büntetőjogi rendelkezéseket tették közzé.
Az új Kódex általános indokolása II. pontjában olvashatjuk, hogy az új Büntető Törvénykönyv alkotásának szükségessége már korábban is felmerült. A proletárdiktatúra megteremtése és az Alkotmány megalkotása után napirendre került az anyagi büntetőjog új szocialista elvi megalapozása. Ennek jegyében született az általános részről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.). A különös részt egyelőre a BHÖ pótolta.[11]
Az általános indokolás arra is rámutatott, hogy a különös rész megalkotása gondos előkészítést, anyaggyűjtést és számos részletkérdésben előzetes állásfoglalást igényel, nehogy az új törvény rövid időn belül nagyobb számú lényeges kiegészítésre szoruljon. A Btá. előtt kormányrendeletek is tartalmaztak büntető tényállásokat. 1950-től pedig törvényerejű rendeletek is állapítottak meg bűncselekményeket. Az 1954. évi 26. sz. tvr. 3. §-a szerint minisztertanácsi rendelet új bűntettet nem állapíthat meg, legfeljebb azt mondhatta ki, hogy "valamely jogszabállyal ellentétben álló cselekmény már meglevő büntető rendelkezés alá esik". Törvényerejű rendelet azonban továbbra is konstituálhatott bűntettet. Ezt azért tartotta feleslegesnek a Btk. külön kimondani, mert az akkor hatályos Alkotmány rendelkezései alapján az Elnöki Tanács az Országgyűlés helyettesítése során annak hatáskörében járt el. Ezért a javaslat szerint a törvényen a törvényerejű rendeletet is érteni kellett.
A régi, még nagy számban hatályban lévő jogszabályok - az indokolás szerint - nehéz feladat elé állították a bűnüldöző és igazságügyi szerveket. A nehézség abból adódott "hogy a letűnt kapitalista rend idején létrejött büntető jogszabályokat" "az új társadalmi, gazdasági és politikai rend igényeinek megfelelően" kellett alkalmazni. Ezek a régi jogszabályok "a jog
- 182/183 -
felépítményi jellegéből folyóan természetesen a kapitalizmus viszonyainak, a burzsoázia osztály uralmának a védelmét szolgálták".[12]
Az általános indokolás III. pontja szerint a javaslat elkészítésénél az az elv érvényesült, hogy a létező gazdasági, politikai és társadalmi viszonyoknak megfelelően olyan kódex megalkotására kerüljön sor, amely szolgálja a szocializmus sikeres építését és a szocialista társadalom hatékony védelmét. A kódex szocialista jellege kifejezésre jutott a Büntető Törvénykönyv feladatának és a társadalomra veszélyesség fogalmának meghatározásában.
A miniszteri indokolás szerint "a túl részletező (kazuisztikus) szabályozás elkerülésének tudható be, hogy míg a hatályos jog több mint 950 anyagi büntetőjogi szakaszt ismer, addig a javaslat mindössze 340-ből áll".[13]
A Különös Rész szerkezetében a szocialista hagyomány nagy tisztelete mellett is újdonság volt a társadalmi tulajdont és a személyek javait sértő bűntetteket egy fejezetbe sorolni. Itt az indokolás az elkövetési tárgyak azonosságát választotta fejezetalkotó tényezőnek.[14]
Az 1950. évi II. törvény (Btá.) három funkcióban szerepeltette a társadalomra veszélyességet. Először a bűntett fogalmának meghatározásában, másodszor a büntethetőséget kizáró tévedésben, harmadszor a büntetőjogi szankció alkalmazásában. Az 1961. évi V. törvény is hasonló szerepet szánt a társadalomra veszélyességnek. E törvény miniszteri indokolása a jogalkalmazás számára részletezte a társadalomra veszélyesség szerepét.
A büntetőjogi felelősséget kizáró tévedéssel kapcsolatban a miniszteri indokolás a jogtudományban uralkodó felfogásra hivatkozva megkülönböztette a ténybeli és a jogi tévedést. A ténybeli tévedés megfelel a Tatbestandsirrtum fogalma alá vonható leíró és normatív tényállási elemek ténybeli alapjában való tévedésnek. A társadalomra veszélyességben való tévedés keretében lehet elbírálni a tilalombeli tévedést (Verbotsirrtum) és a jogellenességet kizáró okokban való tévedést (Sachverhaltsirrtum). E magyarázattal a tévedésre vonatkozó rendelkezés kielégítette a határozott törvény alkotásának jogállami követelményét.
Az 1961. évi V. törvény miniszteri indokolása szerint bűncselekmény általános fogalmában szereplő társadalomra veszélyesség a cselekmény objektív sajátossága, kifejezi, hogy a magatartás sérti vagy veszélyezteti a
- 183/184 -
védett jogtárgyat. A miniszteri indokolás azt is látta, hogy a bűntett megvalósulása szempontjából a törvényi tényállás elemei nem rangsorolhatók. Bűntettről csak akkor beszélhetünk, ha a cselekmény a törvényben írt valamennyi - objektív és szubjektív - tényállási elemet kimerítette. A vizsgálódás sorrendje szempontjából azonban különböztetni kell a tényállási elemek között. Helyes módszernek írta az objektív felől a szubjektív felé haladást, s ennek megfelelően először a társadalomra veszélyességet meghatározó objektív mozzanatok alapján kell eldönteni, hogy a magatartás veszélyes volt-e a társadalomra. Csak ezután kerülhet sor a felróhatóság vizsgálatára. Máshol azt írta a miniszteri indokolás, "hogy a társadalomra veszélyesség fogalma összefoglalása mindazoknak a jogi tárgyaknak, melyeket a törvényhozó egyáltalán büntetőjogi védelemben kíván részesíteni".[15] A korabeli elmélet szerint, "amíg valamely cselekménytípust a törvény kriminális büntetést érdemlőség határát meghaladónak tartja, a bíróságoknak az az alá vonható cselekményt társadalomra veszélyesnek kell tekinteniük". A bíróság a büntetés alkalmazását mellőzheti, de a büntetőjogi szankciót, a figyelmeztetést alkalmaznia kell.[16]
Az 1961. évi V. törvény joglogikailag következetes volt, mert a társadalomra veszélyességet nem tekintette olyan önálló bűncselekmény-fogalmi elemnek, amelynek hiányát a bíróság megállapíthatta volna és erre a hiányra tényállásszerű cselekmény esetén felmentést alapozhatott volna.
Az 1961. évi V. törvénynek a büntetőjogi felelősség pozitív és negatív feltételeit szabályozó rendelkezései általában ma is hatályban vannak azzal a lényeges elvi különbséggel, hogy az első kódex a cselekmény és a személy társadalomra veszélyességének csekély fokát nem a felelősségtan, hanem a büntetéstan részének tekintette.
A javaslat elfogadta azt az elvet, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásnak egyik feltétele a bűnösség, amelynek két formáját, a szándékosságot és a gondatlanságot szabályozta.
A Btk. eltért a Btá. szabályozásától a gondatlanságot illetően. A Btá. a gondatlan elkövetést általában büntetni rendelte, a Btk. szerint viszont indokolatlan kiterjeszteni a büntetőjogi felelősséget valamennyi bűntett gondatlan alakzatára. Ezért a társadalomra veszélyesség magasabb foka miatt megkövetelt kivételes esetekben külön rendelkezéssel tette a gon-
- 184/185 -
datlan cselekményeket büntetendővé.[17] A gondatlan bűncselekmény tehát csak a különös rész speciális rendelkezése alapján volt büntetendő.
A büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezés indokolása utalt a társadalomra veszélyesség mértékére, és az intézkedéseket is csak a társadalomra veszélyes cselekményeket elkövető személyekkel szemben látta alkalmazhatónak. A szankció (büntetés vagy intézkedés) alkalmazására - és ezen belül a társadalomra veszélyesség mértékének figyelembe vételére - csak akkor kerülhetett sor, ha az elkövető büntetőjogi felelőssége megállapítható volt.
A szocialista felfogásnak megfelelően a büntetés nem csak a megtorlásnak, hanem a nevelésnek is meg kell, hogy feleljen,[18] ennek ellenére a törvény ismerte a halálbüntetést.
A Btá.-ban szereplő "dolgozó nép" védelmét a "társadalom" védelmére finomította. Az elkövető nevelését a megjavításának fogalmával cserélte fel.
A ma hatályos kódex a felelősségtanban - két kivételtől eltekintve - a lényeget nem érintő stiláris változtatásokat alkalmazott. A felelősségtanban írt két változásból az egyik a társadalomra veszélyesség értékelésével kapcsolatos. A törvény büntethetőséget kizáró körülményként szabályozta a társadalomra veszélyesség csekély fokát (28. §), és a büntethetőséget megszüntető okként a társadalomra veszélyesség megszűnését (36. §). A másik felelősségtani változást a végszükség szabályának a módosítása jelentette. Korábban arányos végszükségként értékelhető volt a nem súlyosabb sérelem okozása is. Az 1978. évi Btk. csak a kisebb sérelem okozását tekintette a végszükségnél arányosnak. Ezt a szigorítást azzal kapcsolta össze, hogy a szubjektíve menthető túllépés esetén is lehetőséget adott az elkövető felmentésére hasonlóan a jogos védelmi szabályokhoz.
Az 1961. évi Btk. a szabadságelvonás végrehajtására a börtönt és a büntetés végrehajtási munkahelyet határozta meg. Az 1978. évi törvény a büntetés végrehajtását fegyház, börtön és fogház fokozatokban rendelte. Ezekhez a fokozatokhoz kapcsolódott a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége.
- 185/186 -
Jelentős változást hozott a pénzbüntetés kiszabását illetően a napi tételes rendszer. Ezzel a pénzbüntetés napi tételeinek számát az általános bűnösségi körülményekhez igazította és elválasztotta a napi tétel összegének meghatározásától.
Szemléletbeli változást jelentett a visszaesés új szabályozása is. Korábban a visszaesés a Különös Részben szerepelt minősítő körülményként. Az 1978. évi Btk. az Általános Részben szabályozta a különös és a többszörös visszaesést azzal, hogy büntetési keretet tágító rendelkezéseket tartalmazott.
Az 1978. évi IV. törvény a bűncselekmény általános fogalmában ugyanazokat az elemeket írta le, mint az 1961. évi Btk., de a miniszteri indokolás szerint "A bűncselekmény fogalmának az (1) bekezdésben adott meghatározásából közvetlenül levezethető, hogy nincs bűncselekmény, ha egy magatartás formálisan megvalósítja ugyan a törvény Különös Részének valamelyik tényállását, de az elkövetés konkrét körülményei miatt nem veszélyes a társadalomra. Ilyen esetben ugyanis hiányzik a bűncselekmény egyik fogalmi eleme, a társadalomra veszélyesség."
A Btk. Magyarázata az indokolásban foglaltak alkalmazásának lehetőségét csak olyan kivételekre szorította, amelyeket materiális jogellenességet kizáró körülményként szoktak tárgyalni: az ökölvívó mérkőzést és a gazdálkodás körében megengedett rizikót említve példaként.[19] Kodifikált materiális jogellenességnek tekintette a bűncselekmény általános fogalmában írt társadalomra veszélyességet a szegedi tankönyv. A materiális jogellenesség hiánya nem törvény feletti jogellenességet kizáró ok, "hanem a büntetlenség kifejezetten a Btk. rendelkezésén alapul".[20]
Békés szerint de lege lata a jogalkalmazó és így a bíróság sem mondhatja ki, "hogy valamely bűncselekmény társadalomra veszélyessége az elkövetéskor teljesen hiányzott". A társadalomra veszélyesség fokát a 28. és 36. § keretei között vizsgálhatja a jogalkalmazó, s ezekhez a szakaszokhoz a 71. § szerint megrovás kapcsolódik.[21] A hatályos törvénynek éppen a jogbiztonságot sértő hibája, hogy elindíthatja azt a gondolati folyamatot,
- 186/187 -
amely a konkrét cselekményt közvetlenül kapcsolhatja a bűncselekmény általános fogalmához.
Erre a téves értelmezésre alapul szolgál az a dogmatikai (joglogikai) hiba, amelyet a törvényalkotó elkövetett, amikor a társadalomra veszélyesség csekély fokát a büntethetőséget kizáró körülmények között szabályozta. A büntethetőséget kizáró okok fennforgása esetén nem valósul meg bűncselekmény, mert a büntethetőség, mint büntetőjogi szakkifejezés a bűncselekmény elkövetése miatti büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét jelenti.[22]
A hatályos törvény a társadalomra veszélyesség csekély fokát a büntethetőséget kizáró okok, a megszűnését vagy csekéllyé válását a büntethetőséget megszüntető okok között helyezi el. A kizáró okok közötti elhelyezés azt a látszatot kelti, mintha ez a körülmény érintené a büntetőjogi felelősségre vonást. Ennek ellentmond azonban a 71. §, amelyik az említett két paragrafusban írt esetre a megrovást kötelezően előírja. Erről pedig a kommentár - helyesen - a következőket mondja: "A megrovás büntetőjogi intézkedés, így alapja és előfeltétele minden esetben bűncselekmény elkövetése, az elkövető büntetőjogi felelősségének megállapíthatósága."[23]
A hatályos törvénybe beépített ellentmondás kifejezetten szemben áll a jogbiztonság joglogikai követelményével, mert a törvény rendelkezései egymásnak ellentmondanak atekintetben, hogy a társadalomra veszélyesség mértéke csak büntetéskiszabási tényezőként szerepel-e a törvényben, vagy a társadalomra veszélyesség olyan önálló bűncselekmény-fogalmi elem, amelynek hiánya érinti a büntetőjogi felelősséget is.
Az átmenet idején a Radbruch-i formula természetjogi filozófiai tétele a német jogban ismét megjelent. A német büntetőjogban azért fordultak ehhez a teóriához, mert a német fenntartás[24] a nemzetközi jog közvetlen
- 187/188 -
alkalmazását kizárta. A német bíróságok az NDK-ban elkövetett és az elkövetés idején nem büntetendő cselekmények megbüntetését többféle jogértelmezéssel oldották meg. A "Schießbefehl" ügyekben kialakított egyik jogértelmezés lényege, hogy a kötelesség teljesítésére vonatkozó törvényi előírás - mint büntethetőséget kizáró körülmény - alkalmazását mellőzte a bíróság a nemzetközi jog magasabb rangú szabályát sértő (infringe the higher-ranking rules of international law) volta miatt.[25] A német büntető bírósági gyakorlatot végül a Német Alkotmánybíróság is megerősítette. Döntése szerint a Német Alaptörvény 103. cikk (2) bekezdése nem érvényesül azokkal a rendelkezésekkel kapcsolatban, amelyek az alapvető emberi jogokkal ellentétesek.[26] Ezzel a döntéssel megakadályozták az elkövetéskor hatályban lévő pozitív jog - azaz a visszaható hatály tilalmának - érvényesülését. A pozitív jogban lévő büntethetőséget kizáró körülmény alkalmazása ugyanis nem tette volna lehetővé a büntetőjogi felelősségre vonást. A jogbiztonság és az objektív igazságosság konfliktusát a nemzetközi jogra is hivatkozva úgy oldották fel, hogy a büntetőjogi felelősségre vonást akadályozó belső jogot nem alkalmazták.
A nemzetközi jog általános elvei és a nemzetközi szokásjog jogforrási szerepe felismerhető a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekményeket elbíráló Nemzetközi Törvényszék Alapokmányában is.[27] Az Alapokmány megszabja azt, hogy a nemzetközi bíróság joghatósága milyen cselekményekre terjed ki. Ezt a bíróságot az ENSZ Biztonsági Tanácsa később hozta létre, mint ahogy a felsorolt bűncselekményeket elkövették. A Biztonsági Tanács határozata csak a bíróságra nézve állapíthat meg jogokat és kötelességeket, de az eléjük állított személyekkel szemben nem. Ezért itt világosan kifejezésre jut, hogy azok a bűncselekmények, amelyeket a Mellékletben megtalálunk, már az elkövetésük idején is büntetendők voltak a nemzetközi jog alapján. A felsorolt cselekmények a nemzetközi jog általános elvei szerint bűncselekményt képeztek és ezért ezeknek az összefoglalása nem sérti a visszaható hatály tilalmát, mert nem a Biztonsági Tanács határozata konstituálja a büntetőjogi felelősséget. Ez a határozat csak a Törvényszék számára foglalja össze azokat a cselekményeket, amelyekkel kapcsolatban eljárhat.
- 188/189 -
A magyar Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a törvényhozás további menetétől függetlenül is - az alkotmánybírósági határozat kötelező erejénél fogva - a genfi egyezmények alkotmányosan alkalmazhatók.[28] Ez a döntés megfelel a Nemzetközi Bíróság 1986. június 27-én kelt határozatának, amely szerint a Genfi Egyezmények közös 3. Cikkében írt kötelezettség a humanitárius jog általános elveiből következik, s az Egyezmény csupán specifikus kifejeződése ennek a kötelezettségnek.[29]
A Radbruch-i formulát napjainkban azok a nemzetközi jogban elfogadott normák tételezik, amelyek lehetővé teszik az objektív igazságosság eszméjének érvényesítését, azaz a belső jog mellett a nemzetközi jogot is a büntetőjog forrásaként ismerik el, ugyanakkor az emberi jogi egyezményekben korlátozzák az állam büntető hatalmát.
A fentiek a büntetőjog jogfilozófiai alapját képezik és egyben legitimálják a rájuk épülő büntetőjogot. Az anyagi igazságosság éppúgy hozzátartozik a jogállamisághoz, mint a jogbiztonság és az utóbbi nem élvez elsőbbséget az előbbivel szemben, ha a jogbiztonság és az igazságosság közötti ellentmondás elviselhetetlen lenne.[30]
Az Alkotmánybíróság elismerte, hogy a "jogállami követelményeknek megfelelő büntetőjogi értékelés" szembe kerülhet a jogbiztonsággal. A konfliktust úgy oldotta fel, hogy sem a jogbiztonságot, sem a belső büntetőjogot nem tekinti abszolút értékmérőnek, mint a következő határozatból kiderül:
Az alkotmányossági szempontból nem kifogásolható, hogy a pozitív jognak megfelelően született büntető ítéletek megsemmisítéséhez nem a belső alkotmányos értékrendet, hanem a nemzetközi jogot határozták meg kiindulópontként és a bűncselekmények kiválasztásához etalonként nem az Alkotmányt, hanem nemzetközi egyezményt, a Politikai Egyezségokmányt választották.[31]
A magyar Alkotmány az "alapvető jogok" kifejezést használja azoknak a jogoknak a gyűjtőfogalmaként, amelyeket az Európai Egyezmény emberi jogoknak és szabadságoknak nevez.[32] Ezek korlátozását illetően a tagor-
- 189/190 -
szágok bizonyos értékelési sávval (margin of appreciation) rendelkeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az úgynevezett "necessity test"-et alkalmazva ellenőrzi a korlátozás szükségességét. Ezt alkalmazza a magyar Alkotmánybíróság is, amikor megköveteli, hogy "az emberi jogokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszernek a cél eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre kell szorítkoznia".[33]
Nálunk a jogbiztonság és az igazságosság konfliktusa a rendszerváltozás után az igazságtétel problémájával összefüggésben merült fel. Kérdés volt, hogy az 1956. évi forradalom és szabadságharc során elkövetett, de időközben elévült bűncselekményeket hogyan lehet utólag elbírálni.
Neves jogtudósok készítettek a kormány számára egy Szakvéleményt, amelyben kifejtették, hogy a visszaható hatály tilalma csak a jogalkalmazókra érvényes, de a Szakvélemény nem tulajdonított ennek az elvnek a törvényhozót is kötő erőt. A Szakvélemény szerint a büntetőjogi dogmatika és jogértelmezés elvei szerint nincs akadálya a Btk. olyan módosításának, amely kivételesen lehetővé tenné egyes, már elévült bűncselekmények utólagos elbírálását.[34]
Ez a megállapítás megfelel a dogmatika olyan fogalmának, amely keretet ad a jogállamért folytatott szabadságharcnak, legitimáló funkciót tölt be, kiléphet az ellentmondás-mentesség bűvköréből.[35] A Szakvélemény álláspontja, amely szerint a nullum crimen sine lege elv csak a jogalkalmazásra vonatkozik, összhangban van az átmenet érzelmileg fűtött igazságosság koncepciójával, de nem felel meg a jogállam jogfilozófiai és dogmatikai felfogásának.
A dogmatikai gondolkodásnak a hatályos joghoz kötöttségéről is olvashatunk az átmenet jogirodalmában. Békés szerint egyrészt egy új büntető kódex megalkotásáig a Btk. érvényét - és ezzel összefüggésben fogalomrendszerét - kétségbe vonni nem lehet. E tény pedig szükségszerűen befolyást gyakorol a dogmatikai gondolkodás lehetőségeire. A dogmatikai gondolkodás másik kötöttségét az jelenti, hogy az 1950-től kezdődő időszakban tanult jogászok a korábban tanultakat alkalmazták mint bírák, ügyészek, ügyvédek. A gondolatok tehetetlensége folytán a megelőző jogászgenerációk nehezen cserélik fel "előre gyártott" gondolati sémáikat újakra.
- 190/191 -
Békés szerint a hatályos büntetőjog anyagával még legalább egy fél évtizedig számolnunk kell, a büntetőjogi dogmatikai rendszer és az egyetemi oktatás sem hagyhatja figyelmen kívül ezt a realitást. Végül: egy adott országban egy dogmatikai rendszer nehézségi fokának nem szabad lényegesen meghaladnia az igazságszolgáltatásban működő jogászok logikai felvevőképességét, mert ha meghaladja, úgy légüres térben fog tovább élni.[36]
A dogmatika korlátairól kifejtettek nemcsak a büntetőjogot azonosítják a hatályos törvénnyel, hanem a büntetőjogi gondolkodást is hozzákötik. Pedig - véleményem szerint - a mindenkor hatályos büntetőjog nem zárja ki a dogmatika elméleti variációit.[37] A hatályos jognak a felelősséget szabályozó rendelkezéseit más-más rendszerben lehet tárgyalni, a lényeg az, hogy azok ellentmondás-mentesen felépítve működjenek. A dogmatikai rendszer csupán annyiban kötődik a hatályos joghoz, hogy annak rendelkezéseit magyarázza.[38]
Az Alkotmánybíróság gyakorlata nem a büntetőjogi dogmatikának mint tudománynak a kereteit szabja meg, hanem a jogszabályt abból a szempontból vizsgálja, hogy megfelel-e a joglogika racionalitási és alkalmazhatósági követelményeknek. A jogbiztonság sérelmeként értékeli, ha a jogszabály nem felel meg a joglogikának.[39]
Az előző pontban vázoltak - önmagukban, különösebb kritikai elemzés nélkül - azt mutatják, hogy az említett elméletekre nem építhető az új kódex. A szocializmus idején a bűncselekmény absztrakt fogalmával foglalkoztak és ennek keretében főleg a társadalomra veszélyesség jelentőségét vizsgálták. Az új kódexet alapvetően új elméleti alapokra kell helyezni. Ennek az új elméletnek nem a bűncselekmény absztrakt fogalmára kell alapozni a felelősségi és a büntetési rendszert, hanem formális és materiális jogellenesség fogalmából kell kiindulni.
- 191/192 -
A nullum crimen sine lege elve a felelősségtanban a formális jogellenesség fogalmaként jelenik meg és a dogmatikai rendszerben magába foglalja
- a súlyosabb büntető törvény visszaható hatályának,
- a határozatlan büntető törvény és jogkövetkezmény,
- a büntethetőséget alapító és a büntetőjogi szankciót szigorító szokásjog, illetve bírói jog, valamint
- a büntethetőséget megalapozó, vagy szigorító analógia tilalmát.[40]
A nemzetközi jog - miként az Alkotmánybíróság az 53/1993. (X. 13.) számú határozatában kifejtette - a nullum crimen sine lege elvét a saját rendszerében érvényesíti. Ebben a rendszerben a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekkel kapcsolatban a szokásjog vagy a nemzetközi jog általános elvei is jogforrásként jelennek meg.
A formális jogellenességnek a felelősségtanban a tényállásszerűség szinonim fogalma felel meg. A büntetőjogi dogmatika a tényállásszerűség fogalmában tárgyalja azokat a feltételeket, amelyeket a törvényalkotó a büntetőjogi felelősségre vonáshoz előír. A formális jogellenesség nem ad választ a jogalkotás miértjére, és nem alkalmas az igazságosság mérésére. Ez utóbbira a büntetőjog a materiális jogellenesség fogalmát használja.
Ami a jogfilozófiában az objektív igazságosság, az a büntetőjog számára az arányos és hatékony jogtárgyvédelmet jelenti. A szükségességi teszttel mérik, hogy a jogi tárgyak hatékony védelmét szolgáló büntetőjogi szankció - mint az egyébként védett emberi jogok szükségszerű korlátozása - arányban áll-e a jogvédte érdekek sérelmével. A büntetőjogban a materiális jogellenesség fejezi ki a védett jogtárgyak védelmét, azaz a jogalkotás miértjét. A jogalkalmazásban ez a jogtárgyharmonikus vagy teleologikus értelmezésként jelenik meg. A jogalkalmazás nem állhat meg a formális jogellenesség megállapításánál, hanem elengedhetetlen, hogy csak azokat a cselekményeket tartsa bűncselekményeknek, amelyek valamely jogtárgyat sértenek vagy veszélyeztetnek. Ez az egyik funkciója a materiális jogellenesség fogalmának.
A másik funkciója, hogy a materiális jogellenesség fogalmára építi a bírói gyakorlat azokat a normákat, amelyek a törvényben felsorolt kizáró körülmények mellett a formális jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonást kizárhatják. Ezeket a felelősségtan a jogellenességet kizáró körülményeknek nevezi. Ilyen például a sértett beleegyezése vagy a szülői felügyeleti jog gyakorlása.
- 192/193 -
A materiális jogellenesség fogalom utal arra, hogy a formálisan jogellenes cselekmény
a) jogi tárgyat sért vagy veszélyeztet és
b) nem valósul meg felelősséget kizáró körülmény.
Az a) pont a felelősségre vonás pozitív feltételét, a b) pont pedig negatív feltételek hiányát jelenti.
A materiális jogellenesség fogalmának segítségével a büntetőbíróság a felelősség kizárására olyan normát alkot, amely a szükségességi tesztben írt mérlegelés eredményeként jön létre. A felelősséget kizáró körülmények közül az utóbbi évtizedben nagy jelentőséghez jutott a véleménynyilvánítás szabadsága és a becsület védelme konfliktusa. A kritika szabadságát hagyományosan a büntetőbírói gyakorlat hozta összhangba - felelősséget kizáró norma alkotásának segítségével - a becsületsértés formális jogellenességével (tényállásszerűségével). Amikor a kritika szabadságára hivatkozva becsületsértést megvalósító cselekményeket nem büntetett, akkor ez a büntetlenség a materiális jogellenesség hiányán alapult.
A büntetőjog tehát a dogmatika által rendszerbe foglalt azoknak a normáknak az összessége, amelyek a büntetőjogi szankció alkalmazásának feltételeit rögzítik. Ezeknek a normáknak nagy részét a büntetőjogszabályok (törvények) és azok értelmezésére vonatkozó gyakorlat tartalmazza. A felelősséget kizáró körülményekkel kapcsolatban a bírói gyakorlat által alkotott normák önálló jelentőséghez jutnak. A nemzetközi jog szabályai a belső büntetőjog kereteit részben bővítik az új felelősségi formával, a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősséggel. Részben szűkítik, mert a belső jog szabályait és azok értelmezését az emberi jogokra vonatkozó egyezményekkel, ajánlásokkal és a nemzetközi bíróságok gyakorlatával összhangba kell hozni.
A 20. század végének büntetőjog-tudománya a belső jogforrások mellett a nemzetközi jog idevonatkozó tételes szabályait és a nemzetközi jog általános elveit egyaránt a büntetőjog részének tekinti.[41] Ezek olyan normákat fogalmaznak meg, amelyek az ENSZ, az Európa Tanács és az Európai Unió bíróságainak gyakorlatával együtt a büntetőjog részét képezik.
A büntetőjog fogalmának lényeges eleme, hogy a normákat a joglogika alkalmazásával intézmény- és fogalomrendszerbe foglalja. Ezzel lehet a büntetőjogot kiszámíthatóvá, ellentmondásmentessé, előreláthatóvá, azaz követhetővé tenni. Mindezek a jogbiztonság követelményét elégítik ki. A dogmatikai rendszer sérelme a jogbiztonság sérelmét jelenti.
- 193/194 -
A büntetőjogi felelősség megállapítását általában követi a szankció alkalmazása és a szankció alkalmazására rendszerint csak a felelősség megállapítását követően kerülhet sor. A felelősség megállapítása és a szankció alkalmazása eltérő joglogikát kíván meg. A felelősségi döntés a bűnös-nem bűnös logikai párra épül, tertium non datur. A büntetés kiszabása során viszont a büntetési nemek és mértékek számos változata áll rendelkezésre, és ezek súlyossági fokozatba is sorolhatók. A társadalomra veszélyességnek fokozható fogalma a büntetéskiszabási döntésben részt vehet.
Napjainkig a kontinentális büntetőjog a természetes személy által elkövetett bűncselekményekkel szembeni fellépésnek volt az eszköze. Az ENSZ, de főleg az Európai Unió büntetőpolitikája egyre inkább igényli, hogy a büntetőjogi eszközöket a jogi személyekkel szemben is igénybe vegyék. Azok az elméletek, amelyek ragaszkodnak a büntetőjogi felelősség természetes személyhez kötéséhez, a büntetőpolitikai követelmény teljesítésére új fogalmat törekszenek kialakítani. Ez az új fogalom az adminisztratív büntetőjog, amelynek rendelkezéseit a jogi személlyel szemben is alkalmazni lehet.
A magyar Alkotmánybíróság az érvényesülő, hatályosuló jogszabályt, más kifejezéssel az "élő jogot" veti össze az alkotmányos elvekkel és vizsgálja a jogszabály alkotmányosságát.[42] A jogállamiság fogalmából vezeti le az Alkotmánybíróság[43] a jogalkalmazó kötelességét a jogszabály alkotmányos értelmezésére és alkalmazására.[44] Ha ennek a követelménynek az egységes jogalkalmazói gyakorlat mond ellent, akkor az Alkotmánybíróság a jogszabályt megsemmisíti.[45]
Az Alkotmánybíróság szóhasználatában a "jogszabály alkotmányos értelmezése" mind a jogfilozófiai (igazságossági, szükségességi), mind a dogmatikai (jogbiztonsági, joglogikai) értékelést magába foglalja. Ha a büntető törvények alkotmányos értelmezéséről beszélünk, tudni kell, hogy ez két különböző szempontú vizsgálódást jelent. Ez a két szempontú vizsgálódás felismerhető a következő határozatban is.
- 194/195 -
Az Alkotmánybíróság a büntető jogszabály alkotmányosságának megítélése során vizsgálja, hogy a Btk. konkrét rendelkezése határozott, körülhatárolt, világosan megfogalmazott-e. "Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét nem túl szélesen jelöli-e ki és elég határozott-e."[46]
A határozottság követelményét jogbiztonsági, dogmatikai mércével kell mérni. Jogfilozófiai érvelés ugyanebből a határozatból az a megállapítás, hogy valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni. A különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges.
Az Alkotmánybíróság határozata jogfilozófiai (igazságossági, szükségességi) értékelésében ugyan bírálható, de a döntés kötelező. Viszont, döntése az érintett jogág dogmatikai (joglogikai) szabályainak nem mondhat ellent.
* * *
by Imre A. Wiener
The paper deals with the theoretical foundations of the Hungarian criminal codes in the past centuries. In the first chapter the author outlines the most important elements of the classical theory of criminal law (equality before the law, nullum crimen sine lege etc.) and their impact on the codification of the first Hungarian Criminal Code in 1878. The second chapter analyses decrees on perpetrators of
- 195/196 -
war crimes and crimes against humanity adopted after the Second World War and their theoretical foundation in natural law theory. The author gives a detailed analysis of different aspects of the socialist ideology as a basis of criminal law codification between 1950 and 1989. Besides criticizing various theories of criminal law in the transition period, the paper argues for the concept of "rule of law" as an appropriate basis for the new Hungarian Criminal Code.■
- 196 -
JEGYZETEK
[1] Csemegi Károly (1826-1899) ügyvéd, szakíró, igazságügyi tisztviselő, majd államtitkát. Ez utóbbi időszakra esik az első Btk. kodifikációja. A kodifikáció befejezése után kúriai tanácselnök. GYÖRGYI K.: Emlékezés Csemegi Károlyra. In: Csemegi Károly Emlékkönyv. MTA Jogtudományi Intézet kiadványa, Budapest, 2000. 19-24.
[2] Magyar Centenárium az AIDP XVI. Kongresszusán. In: KIRÁLY T.: Szemelvények ötven év büntetőjogi és más tárgyú tanulmányaiból. ELTE ÁJK, Budapest, 84.
[3] Balogh Jenő (1864-1953): Igazságügy-miniszter, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1920-1935 között főtitkára, 1940-1943-ig másodelnöke. In: Büntetőjog Általános Rész. KJK KERSZÖV, Budapest, 2002. 335.
[4] KIRÁLY: i. m. 86.
[5] Radbruch, G.: Rechtsphilosophie. 7. Auflage. Stuttgart, 352-353.
[6] schneider, p.: Naturrechtliche Strömungen in deutscher Rechtsprechung. Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, Bd. XLII. (1956) 498-499. oldalon tett megállapítását idézi Péteri Z.: Az "újjáéledt" természetjog néhány jogelméleti kérdése a második világháború után. Állam- és Jogtudomány, 1962/4. sz. 498-499.
[7] TÍMÁR I.: A tervgazdálkodás büntetőjogi védelme. Jogtudományi Közlöny, 1950/3. sz. 150-154.
[8] TÍMÁR: i. m. 153.
[9] A tervfegyelem védelme (összeállította: RÁCZ E.). Tervgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1952. 9.
[10] Horgosi Gy.: Árdrágító és közellátási bűncselekmények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1960. 12.
[11] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1962. 18-19.
[12] Uo. 20.
[13] Uo. 29.
[14] Uo. 33.
[15] Uo. 40.
[16] KÁDÁR M.-KÁLMÁN Gy.: A büntetőjog általános tanai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1966. 223.
[17] A Magyar Népköztársaság... i. m. 28.
[18] Uo. 21.
[19] A Büntető Törvénykönyv magyarázata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 39.
[20] TOKAJI-NAGY: A magyar büntetőjog általános része. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 141.
[21] Békés I.: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai. In: Nyugat-európai hatások a magyar jogrendszer fejlődésében. ELTE-ÁJK, Budapest, 1994. 22.
[22] FÖLDVÁRI J.: Magyar Büntetőjog Általános Rész. Osiris, Budapest, 1997. 146.
[23] A Büntető Törvénykönyv magyarázata. i. m. 196.
[24] Az egyetlen fenntartás - amelyet Németország az Európai Emberi Jogi Egyezményhez fűzött - szerint a Német Szövetségi Köztársaság az Egyezmény 7. Cikk 2. pontjában írtakat csak a Német Alaptörvény 103. Cikk 2. pontjában írt keretek között alkalmazza. Ez úgy rendelkezik, hogy csak az a cselekmény büntethető, amelyet a jog az elkövetés előtt ilyennek nyilvánított (... any act is only punishable if it was so by law before the offence was committed. 1952. november 13‑i fenntartás: angol eredeti.).
[25] Bundesgerichtshof (5 StR 370/92. November 3. 1992) [1993] EuGRZ 37. In: European Current Law, 1993/6. 4.
[26] Bundesverfassungsgericht (2 BvR 1851/94, October 24, 1996) [1997] NJW 929. In: European Current Law, 1997/11. 124.
[27] Az 1996. évi XXXIX. törvény melléklete.
[28] 53/1993. (X. 13.) AB határozat.
[29] Summaires of Judgments, Advisory Opinions and Orders of the International Court of Justice, 1948-1991. United Nations, New York, 1992. 166.
[30] Rechtspostivismus. In: Rechtswörterbuch Creifelds: 12. Auflage, C. H. Beck, München, 1994. 962.
[31] 1459/B/1992. AB határozat.
[32] BÁRD K.-BÁN T.: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Acta Humana, 1992. No. 6-7., 125-126.
[33] 58/1997. (XI. 5.) AB határozat.
[34] békés I.-bihari M. at all.-Király-Schlett-varga-vékás: Szakvélemény. Magyar Jog, 1991/11.
[35] Szabó A.: A büntetőjog reformja - a reform büntetőjoga. Jogtudományi Közlöny, 1988/8. 461.
[36] Békés I.: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai. In: Nyugat-európai hatások a magyar jogrendszer fejlődésében. ELTE, Budapest, 1994. 21.
[37] Az objetkív beszámításról lásd GYÖRGYI K.: Az okozati összefüggésről. In: Büntetendőség-Büntethetőség (szerk.: Wiener A. I.). KJK-MTA JI, Budapest, 1999. 225-239.
[38] A jogdogmatikát a jogtudomány módszereként határozza meg egy német jogi szótár is. Rechtswissenschaft. In: Rechtswörterbuch. i. m. 966.
[39] 36/1996. (IX. 4.) AB határozat.
[40] Nagy F.: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995/5.
[41] Recht I.1. In: Rechtswörterbuch i. m. 944.
[42] 9/1992. (I. 30.), 34/1992. (VI. 1.) AB határozatok.
[43] 57/1991. (XI. 8.) AB határozat.
[44] A Francia Büntető Kódex Általános Része Első Könyv Első Címének I. fejezete az Általános elvek között a 111-4 és a 111-5 cikkeiben a büntető törvény értelmezéséről tartalmaz rendelkezést. Az előbbi kimondja, hogy a büntető törvény szorosan értelmezendő, az utóbbi pedig a bíróságra bízza az általános és egyedi olyan közigazgatási aktus értelmezését és törvényességének vizsgálatát, amelyik a büntető ügy eldöntése szempontjából releváns.
[45] 38/1993. (VI. 11.) AB határozat.
[46] ABH 1992. 176.
Lábjegyzetek:
[1] Wiener A. Imre, Tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014. Országház u. 30., E-mail: wiener@jog.mta.hu
Visszaugrás
