Majtényi László: Az információs szabadságok. Adatvédelem és a közérdek? adatok nyilvánossága, Budapest, Complex Kiadó, 2006, 485 oldal.
Majtényi László, a Magyar Köztársaság első adatvédelmi biztosa nemrég monográfiát jelentetett meg az információs szabadságjogokról, az adatvédelemről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról. A témáról írni több megközelítésben is lehet, ennek megfelelően a széles körű külföldi és a némileg szerényebb hazai szakirodalom is többféle megközelítésben foglalkozik vele. (Az irodalom említett szerénysége nem a minőségre, hanem a mennyiségre vonatkozik. Az információs szabadságjogokról többnyire folyóiratcikkek jelentek meg magyarul, amelyek főleg ágazati kérdéseket érintenek vagy egy-egy nagyobb érdeklődést kiváltó ügy kommentárjai. Könyv alakban is elsősorban többszerzős tanulmányköteteket találhat a magyar olvasó: Az odaátra nyíló ajtó, szerk. Majtényi László, 2001; Védett adataink, szerk. Szabó Máté Dániel, 2001; Szabad adatok - védett adatok, szerk. Szabó Máté és Székely Iván, 2005; Az elektronikus információszabadság, szerk. Majtényi László, Molnár Péter, Petri Lukács Ádám, Szabó Máté Dániel, 2005; Tízéves az Adatvédelmi Biztos Irodája, szerk. Péterfalvi Attila, 2006. Eddig az egyetlen egyszerzős kötet a témában Jóri András Adatvédelmi kézikönyv című műve volt, amely valójában az adatvédelmi törvény kommentárja.)
Mivel alkotmányos jogokról van szó, az információs szabadságjogok megközelíthetők alkotmányjogászi nézőpontból: a jogok tartalmát és korlátait, egymáshoz és más alapvető jogokhoz való viszonyát elemezheti, elemezhetné a szerző, valamint azt, hogy a két, látszólag egymással ellentétes hatású, sokszor egymással konfliktusba kerülő jog hogyan érvényesül együttesen és hogyan szolgálja végső soron ugyanazt a célt, az egyén szabadságát. Ezek szabadságjogok, a hatalom és az egyéni szabadság viszonyáról árulnak el valamit, ezért egy másik lehetséges megközelítés a filozófiai, amely olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mi az ember és a személyiség, és miként írható le a személyiség és a külvilág egymáshoz való viszonya. Az adatvédelem és a közérdekű adatok nyilvánossága a mindennapi életben érvényesülő, jogalanyok és jogalkalmazók által követendő, nagyon részletesen meghatározott normákat is jelent, ezért lehet róluk gyakorlatias problémákkal foglalkozó jogászként is írni, magyarázni az adatvédelmi törvénynek a szokásosnál kicsit általánosabbnak tűnő, elvi szinten megfogalmazott szabályait, tartalmukat értelmezni és olyan konkrét kérdéseket megválaszolni, hogy ezt vagy azt meg lehet-e tenni az adatokkal, és hogy egy bizonyos célú szoftver programozásakor mire kell figyelemmel lenni. Létezik tehát egy praktikus megközelítés is. A tárgyalás negyedik módszere, amelyre elsősorban angol nyelven találunk sok példát, a népszerű adatvédelem és információszabadság. Az ezt választó szerzők leginkább riogatnak, felhívják olvasóik figyelmét a rájuk leselkedő veszélyekre, és többnyire nem a szakmabeliekhez, hanem a szélesebb közönséghez szólnak.
Majtényi László könyve e kategóriák közül egyikbe sem illik bele, hanem mindegyik jellegzetességeit egyszerre hordozza magán, talán az utolsó, az elsősorban a tudatosítást szolgáló irányon kívül. Azzal, hogy áttöri ezeket a határokat, azt bizonyítja be az olvasó számára, hogy az elvi követelmények az alkotmányjog közvetítésével átalakulnak jogi szabályokká és átkerülnek az ágazati szabályozás szintjére, így pedig hatékonyan segíthetik a legpraktikusabb kérdések megválaszolását is. Az információs szabadságjogok című könyvben e jogok alkotmányjogi-filozófiai-praktikus megközelítésével találkozunk, erős filozófiai többlettel. A szerző az információs szabadságjogokat funkciójuk felől közelíti meg, amely szerinte nem más, mint az egyoldalú információs hatalmi helyzet elmozdítása az egyensúlyi helyzet felé. Az információs hatalom birtokosa szinte mindent tudhat az egyénről, aki viszont szinte semmit nem tudhat a hatalom birtokosáról. E jogok úgy korlátozzák ezt a hatalmat, hogy egyrészt a magánszférát átláthatatlanná, a közszférát pedig átláthatóvá teszik az egyén szabadsága védelmében.
Kicsit olyan ez a könyv, mint amilyen ombudsman volt a szerzője. Az olvasó nem is tud megfeled-
- 123/124 -
kezni arról, hogy egy volt adatvédelmi biztos könyvét olvassa; erre több olyan félmondat emlékezteti, amelyben az információs jogok hazai fejlődését, fejlesztését mintegy saját műveként mutatja be a szerző, mint akinek a kezei között formálódott ezek értelmezése. Nem is tagadható, hogy az információs jogok magyarországi értelmezése és jelentősége valószínűleg egészen másképpen alakult volna, ha történetesen valaki más az első adatvédelmi biztos. Az ő feladata volt az információs jogok elvi alapjainak kidolgozása és a gyakorlatban való megszilárdítása, és amikor nagyon praktikus kérdéseket kellett megválaszolnia, akkor sem szakadt el az elvi alapoktól, az információs szabadságjogok filozófiájától. Bár mindig fontosnak tartotta, hogy a pozitív jognak megfelelő állásfoglalásokat adjon ki, a pozitív jogi szabályokat mindig azok elvi alapjaira tekintettel értelmezte és értékelte. Ennek megfelelően nem fordulhatott elő, hogy mint ombudsman széttárja a karját és azt mondja: bár valamely szabály ellent mond a józan észnek és az alapvető jogoknak, mégis érvényes, ezért neki nincs is mit tennie az ügyben, hanem igyekezett a rossz szabályt is az alapjogokra nézve kedvezően értelmezni, ha pedig ez lehetetlen volt, akkor kezdeményezte a szabály megváltoztatását. Ez egyébként így normális. Sosem a törvény volt tehát a mérce, hanem a megalkotásuk szellemi előzményeinek tekinthető elvi alapok, amelyek állandók, és amelyekhez nemcsak az adatkezelők és adatalanyok cselekedetei mérhetők, hanem maguk az elvi alapokat normává alakító jogszabályok is. Egy ombudsman mindig és mindent az értékekhez viszonyít, és nem a folyton változó szabályokhoz, még akkor is, ha az érvelésében - mivel jó esetben közvetítik ezeket az értékeket - a szabályokra támaszkodik. Ez így rendben is volt, és az alapjogvédelem területén ma is helyénvaló lenne.
Érdekes, hogy mindennek ellenére a könyv nem szól az adatvédelmi biztos intézményéről; a szerző csupán két oldalt szentel az információs szabadságjogok legfontosabb intézményi garanciájának. Ennek oka vagy az önmegtartóztatás, vagy pedig az, hogy az információs szabadságjogok magyarországi története legnagyobb részt egybevág az adatvédelmi biztos joggyakorlatával. Ez pedig jelentős részben (az idejét tekintve felében, jelentőségére nézve pedig, mivel hivatali utóda részben folytatta az ő joggyakorlatát, jóval nagyobb mértékben) a szerző munkájának eredménye, így amikor saját gondolatairól ír, az adatvédelmi biztos felfogásáról ír.
De miről szól a könyv? A szerző szemüvegén keresztül a rendszerváltozás, a jogállami forradalom valójában nem más, mint az információs jogok forradalma, mert a jogállami forradalom hozta el Magyarországra az információs jogokat, és az információs jogok biztosítása a jogállami forradalom egyik legfontosabb és legsikeresebb követelése volt. A szerző szerint ez volt az, amin "átfordult a világ", ezek nélkül a jogállami forradalom további vívmányai nem valósultak volna meg. A könyv ezért nem nélkülözi a történeti szemléletet, de ezen túl az információs szabadságjogok értelmét a társadalmi, kulturális és technológiai változásokon keresztül is tárgyalja, sajátos szisztéma szerint halad előre, e szempontokat alapul véve, több irányból szemléli a tárgyát, inkább spirális pályán, semmint egyenes irányban. A szerző szerint az információs szabadságok funkciója az információs hatalom megosztása, oly módon, hogy az információs hatalom elé ellensúlyt állítanak, megakadályozzák a hatalom koncentrálását, mindenekelőtt úgy, hogy az adatok koncentrálását akadályozzák meg.
Külön rész foglalkozik az információs szabadságjogok megjelenésével a magyar szépírók munkásságában, és nem hiányzik a könyvből az ismert privacy-metaforák (a mindig szemmel tartó, de sohasem látható Big Brother világának és egy megmagyarázhatatlan eljárásban elvesző Jozef K. történetének) elemzése, amelyekhez Majtényi László hozzátesz egyet, egy szerinte jobbat. Elemzése szerint a privacy-nak a világirodalomban legpontosabb irodalmi ábrázolása József Attila Levegőt! című versében fedezhető fel.
Figyelmet érdemel a könyvnek az a része, amelyben az információs jogok kultúrtörténeti előzményeit tárja fel a szerző; az Ószövetségben is talál a privacy-val összefüggő tanulsággal szolgáló történeteket. Szórakoztató stílusban mutatja be például, hogy a bibliai népszámlálások mint a magánszférába való beavatkozások megengedhetőségét az Úr a célhoz kötöttség elve alapján bírálta el: az Ígéret Földjének megszerzése, tehát a jó cél érdekében jogosnak találta, viszont egy szomszédos nép leigázása, csak Dávid király dicsősége, vagyis rossz célok érdekében megtartott népszámlálásért büntetett.
A kötetnek abban a részében, amelyben az alkotmányjogi megközelítés dominál, a szerző együtt tárgyalja a két szabadságjogot, ebben pedig az irodalomban egyedülálló megoldást választ: ahogy Magyarországon együtt haladt az adatvédelem és az információszabadság története, egyazon törvény foglalkozik e két joggal, ugyanazon országgyűlési biztos felügyeli érvényesülésüket, úgy ő is egymásra tekintettel magyarázza, értelmezi a két szabadságjog alapjait, fogalmait, szabályait, valamint magyar és nemzetközi vonatkozású jogeseteit. A fogalommagyarázatokat követően pedig egy kiváló történeti és logikai elemzést tár elénk a személyes adat és a közérdekű adat, valamint a nyilvános és bizalmas adatok
- 124/125 -
halmazainak egymásra vetítésével, összehasonlításaival, metszeteinek bemutatásával, ábrák segítségével. A könyvnek ez a része rendkívül precíz, érezhetően azzal az igénnyel készült, hogy rendet tegyen abban a fogalmi kuszaságban, amely az információs jogok hazai gyakorlatában kialakult az Alkotmánybíróság, az adatvédelmi biztos és a bíróságok egymástól és sokszor önmagukhoz képest is eltérő jogértelmezése nyomán. Olyan tévhiteket oszlat el itt, mint például az, hogy a személyes adatot titkosan kellene kezelni, a nyilvános személyes adat közérdekű, vagy pedig a közérdekű adat pedig a nyilvános adat szinonimája és nem lehet titok.
Módszerét tekintve folyamatosan halad a filozófiai megközelítéstől a praktikus felé, ennek megfelelően a könyv végén találkozunk a leggyakorlatiasabb szövegekkel: az adatvédelem ágazati (általában szektorálisnak nevezett) kérdéseivel. A bíróságok, a közvetlen üzletszerzők, az egészségügyi szolgáltatók, a munkáltatók, a bűnüldöző szervek adatvédelmi és információszabadság-ügyeiből levonható általános következtetéseket olvashatjuk itt. Ennek mintegy folytatásaként a kötet mellékletében kivonatolt válogatást találunk az adatvédelmi biztos esetjogából, olyan ügyleírásokat, amelyek részben az általános jogértelmezési kérdésekben való állásfoglalásokat mutatják be, részben pedig azt, hogy ezek az egyes adatkezelési szektorokban miképpen érvényesülnek vagy éppen módosulnak. A válogatás tematikus csoportosításban tárja elénk az ügyeket, amelyek sora feltűnően véget ér 2001-nél, akkor, amikor az első adatvédelmi biztos megbízatása lejárt. Ami ez után következett, azt a szerző nyilván nem érezte sajátjának, ezért dönthetett úgy, hogy abból nem válogat, de ezzel nem rejtett el semmi különöset az olvasó elől, hiszen elvi-fogalmi szinten azóta nem született említésre méltó újdonság. A biztosi jogértelmezés és gyakorlat kilengéseire ugyan rámutathatott volna, ebben az esetben azonban a 2001 előtti esetek bemutatása után a 2001 utániak kritikai kommentárját írta volna meg, ami kétségtelenül nem lett volna elegáns megoldás. Ha a cél a fogalmak és szabályok egységes értelmezését bemutató joggyakorlat megismertetése az olvasóval, akkor nem célszerű egy olyan intézményt egymást követően megtestesítő két személy (az első és a második adatvédelmi biztos) jogértelmezését egységesnek venni, amely alapvetően egyetlen személy felfogásának megfelelően működik.
Az információs szabadságjogi esetek egyre gyakorlatiasabb kérdéseket vetnek fel, megoldásukhoz gyakran nélkülözhetetlenek bizonyos technikai-informatikai ismeretek is. Emiatt felmerülhet az a kérdés, hogy helyénvaló és időszerű-e ma az információs szabadságjogok elméleti és filozófiai megközelítése, amely végső soron Majtényi László egész könyvére jellemző. A gyakorlati adatvédelmi és információszabadság-problémák megoldásakor könnyen eshetünk ugyanis abba a hibába, hogy úgy véljük, ez a megközelítésmód már idejétmúlt, a gyakorlatias kérdések gyakorlatias válaszokat igényelnek, nem érdemes már a problémák elvi és filozófiai alapjain elmélkedni. Ez a könyv azonban - anélkül, hogy ezt a szerző leírta volna benne - nem hagy kétséget afelől, hogy ez a megközelítés nemcsak helyénvaló, hanem elsődleges jelentőségű, mert csak az az adatvédelmi és információszabadság-joggyakorlat töltheti be funkcióját, amely folyamatosan tekintettel van elvi alapjaira, mindig, minden fogalmat és szabályt ezekre tekintettel értelmez, úgy, ahogy ez ebben a könyvben olvasható.
Mert mi történik akkor, ha a joggyakorlat elszakad az elvi alapoktól? Az információs technológia újításai nyomán előálló újabb és újabb praktikus problémák megoldhatók tisztán praktikusan, ám ha nem vagyunk tekintettel arra, hogy az információs jogok valódi funkciója végső soron az egyén védelme az információs hatalommal szemben, és csak a szabályok és fogalmak legegyszerűbb értelmezését követjük, könnyen életszerűtlen és ésszerűtlen eredményekre jutunk. Így fordulhat elő, hogy internetes fórumok nem szólhatnak arról, melyik szülészorvos menynyi hálapénzt kér a pácienseitől, hogy a jogszabály a második adatvédelmi biztos szerint nem közérdekű adat, és ugyancsak szerinte adatvédelmi szempontból nem kifogásolható egy próbafülke videokamerás megfigyelése, ha az ajtaján erre tábla figyelmeztet, és ez vezethet olyan bírói ítéletekhez, amelyek szerint bizalmasan kezelendő az országgyűlési képviselő alkotmánybírósági indítványa és titokban tartható az elkészült új alkotmány tervezete.
Az életszerűtlen következtetések azok, amelyek miatt igen gyakran kritikával illethetik az adatvédőket, mint a haladás, a fejlődés kerékkötőit, akik minden elé akadályt gördítenek holmi testetlen, megfoghatatlan és önmagában értéktelen adatok védelme érdekében, úgy, hogy azt mondják, ezt vagy azt nem lehet, mert az adatvédelmi törvény valamelyik szabálya tiltja. Ez pedig az információs jogok banalizálásához vezet. Az internet, a biometrikus azonosítás, az elektronikus pénzrendszerek és a rádiófrekvenciás azonosítók a mindennapok részévé váltak és információs jogokat érintenek; és olyan szabályok alkalmazásával kell ezeket megítélni, amelyeket sokkal egyszerűbb informatikai rendszerek idején alkottak meg. Ez pedig nehéz; sokkal könnyebb lenne a szabályokat kidobni vagy átírni azon a címen, hogy idejétmúltak. Ha azonban az információs szabadságjogok funkciójából, a túlzott információs ha-
- 125/126 -
talom korlátozásából indulunk ki, akkor könnyű belátni, hogy ezek az újdonságok nemhogy feleslegessé, hanem minden korábbinál szükségesebbé tették e szabadságjogok érvényesülését, a szabályok elvi alapjaikra tekintettel történő értelmezése pedig alkalmas az újdonságok kezelésére, csak gondolkodni kell kicsit.
Van egy ennél veszélyesebb következménye is annak, ha a szabályokat az elvi kiindulópontjaikra tekintet nélkül nézzük. Az értéktartalmuktól megfosztott adatvédelmi és információszabadság-szabályok ugyanis nagyon könnyen áldozatul esnek az újító törekvéseknek, ráadásul ez Magyarországon különösen igaz. Ahogy más alapjogokkal együtt a Nyugathoz való igazodási kényszer váltotta ki az információs szabadságjogok meghonosítását nálunk, ugyanez az igazodási kényszer söpri el különösebb nehézség nélkül őket, ha Nyugaton változik a széljárás. Ahol a szabadságjogok mélyen gyökereznek a társadalomban, a közgondolkodás (és a jogvédelem) nem úgy tekint rájuk, mint a közelmúlt egy újítására, amelyek nélkül is lehet élni; ott az olyan kihívások, mint az információtechnika fejlődése vagy a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni küzdelem legfeljebb kisebb kilengéseket okozhatnak, nem kérdőjelezik meg e szabadságok létjogosultságát és jelentőségét és nem is üresíthetik ki azokat. Ahol viszont csak mint egy épphogy megszilárdult tojáshéj jelentenek védelmet az egyén számára, ott ez a védelem nagyon törékeny.
Nem véletlen, hogy Magyarország, amikor átültette jogrendszerébe a közösség által előírt telekommunikációs adatmegőrzési kötelezettségeket, a szükségesnél hosszabb megőrzési határidőt írt elő, a pénzmosás megelőzéséről szóló irányelvben foglalt rendelkezéseket implementáló jogszabályi rendelkezésekben pedig az alapjogi korlátozások terén lényegesen túlmegy az irányelv szabályain, és már akkor döntött közösségi elvárásra hivatkozva az útlevél biometrikus adattal való felszereléséről, amikor erről uniós szinten még nem is döntöttek. Egyfajta eltúlzott igazodási kényszer miatt lett nálunk olyan magas szintű az információs jogok védelme, ami nem baj, az azonban már elkeseredésre adhat okot, hogy ugyanezen indíttatásból adunk fel minden elért eredményt, olyan mértékben és sebességgel, amit még csak el sem várnak tőlünk. E folyamatokkal szemben pedig nem az a jogvédő tud hatékony védelemmel szolgálni, aki a szabályokba kapaszkodva magyarázza, hogy ezt nem lehet, hiszen a szabályok megváltoztathatók, hanem az, aki a szabályok mögött húzódó elveket is hangsúlyozza, azok ugyanis jóval nagyobb állandóságot mutatnak, csak forradalmi változások tüntethetik el őket. Ha Majtényi László Az információs szabadságjogok című könyvének megközelítését fogadjuk el, akkor jó eséllyel nem esünk ebbe a hibába. ■
JEGYZETEK
* Majtényi László: Az információs szabadságok. Adatvédelem és a közérdekű adatok nyilvánossága, Budapest, Complex Kiadó, 2006, 485 oldal.
Visszaugrás
