Az Európai Parlament sajátos helyzetben van az Európai Unió többi intézményéhez képest, mivel munkáját állandó jelleggel három, különböző országokban fekvő városban végzi. Az intézmény hivatalos székhelye a franciaországi Strasbourg, a Parlament bizottságai és politikai csoportjai azonban Brüsszelben üléseznek, és a belga főváros ad helyt a kiegészítő, illetve rendkívüli plenáris üléseknek is, a parlamenti titkárság pedig Luxembourg városában működik. A Parlament munkavégzésének e szokatlan földrajzi megosztottsága történeti okokra vezethető vissza, a kialakult helyzet változatlanságának azonban már politikai indokai vannak, és nem elhanyagolható többletköltséget jelent az Európai Uniónak. E tanulmány célja felvázolni a kérdés jogi hátterét, elemezni a vonatkozó európai bírósági esetjogot, illetve bemutatni az egységes parlamenti működési hely kialakítására vonatkozó törekvéseket.
Amikor az Európai Szén- és Acél Közösség (ESZAK)1 megkezdte működését 1952-ben, csupán egy megfelelő felszereltségű parlamenti épület állt rendelkezésre, amelyben az ESZAK Közgyűlése megkezdhette működését: az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének strasbourgi ülésterme. A szimbolikus jelentőséggel is bíró elzászi városban működő épületben biztosított volt a többnyelvű szinkrontolmácsolás lehetősége is. A Közgyűlés titkárságát azonban Luxembourgba helyezték az alapítók, tekintettel arra, hogy az ESZAK Tanácsa és Főhatósága is e városban kezdte meg működését.2
Az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia Közösség megalapításakor az immár a három Közösség közös parlamenti intézményeként működő Közgyűlés székhelye is Strasbourg maradt.3 A két új szervezet megalakulása azonban tovább bonyolította a helyzetet annyiban, hogy mivel az EGK és az Euratom szerveinek többsége brüsszeli székhellyel kezdte meg működését, ezért az Európai Parlament4 bizottságai érthető módon Brüsszelben kezdtek ülésezni, hogy napi kapcsolatban lehessenek az ott székelő Közösségi szervek tisztségviselőivel, képviselőivel.5
Az 1965-ben aláírt úgynevezett fúziós szerződés a három Közösség egységes Tanácsának és Bizottságának létrehozásáról rendelkezett, az egyes intézmények székhelyéről azonban tagállamok nem hoztak végleges döntést. A kérdés átmeneti rendezése ugyanakkor mindenképpen szükséges volt, ezért ugyanazon évben a tagállamok kormányainak képviselői megállapodtak a Közösség egyes intézményeinek és szervezeti egységeinek ideiglenes helyéről. E határozat értelmében a Közösségek intézményeinek ideiglenes munkavégzési helye Brüsszel, Strasbourg és Luxembourg maradt.6 A fúziós szerződéssel azonos napon hatályba lépő megállapodás külön kiemelte, hogy a Közgyűlés Főtitkársága és annak szervezeti egységei Luxembourgban maradnak.7 Ezt követően, praktikus megfontolásokból, saját döntése alapján a Parlament Luxembourgban is elkezdett plenáris üléseket tartani, hiszen kényelmesebb és egyszerűbb volt az intézmény számára a Főtitkárság közvetlen közelében dolgozni.
A Luxembourgban tartott ülések száma fokozatosan emelkedett, míg 1976-ban és 1977-ben már több plenáris ülésre került sor a Nagyhercegség fővárosában, mint Strasbourgban - ez a gyakorlat azonban megváltozott az Európai Parlament közvetlen választásának bevezetésével. A képviselők létszáma ugyanis 1979-től jelentősen megugrott, és csak a strasbourgi ülésterem volt elég nagy ahhoz, hogy megfelelő helyszínt biztosítson a Parlament ülései számára, és mire Luxembourgban elkészült az új ülésterem, a képviselők már megszokták, hogy Strasbourgba járnak, ahol saját iroda is rendelkezésükre állt, ellentétben Luxembourggal.8 Az Európai Parlament válaszlépés gyanánt 1980. november 20-án elfogadott egy állásfoglalást, amelyben kifejtette, hogy aggódik működésének fizikai feltételei miatt, és felkérte a tagállamok kormányait, hogy egységes székhelyéről legkésőbb 1981. június 15-éig hozzanak határozatot. Ennek ellenére azonban az 1981-ben összeülő Európai Tanács a helyzet változatlanul hagyása mellett döntött. A Parlament az általa meghatározott határidő lejártát követően, 1981 júliusában elfogadta az úgynevezett Zagari-határozatot, amelyben hangsúlyozta, hogy noha nem vitatja a tagállamok hatáskörének meglétét az intézmények székhelyének meghatározása kapcsán, ám mivel a tagállamok kormányai nem tartották be a határidőt, a Parlament kénytelen maga javítani a működési feltételein.9 A Parlament ezért úgy határozott, hogy amíg végleges döntés az egységes ülésezési helyéről nem születik, plenáris üléseit Strasbourgban tartja, a parlamenti bizottságok és a politikai csoportok Brüsszelben üléseznek, a Titkárság és a szolgálatok működése pedig felülvizsgálandó annak érdekében, hogy jelen döntésnek meg tudjon felelni, és elkerülhető legyen, hogy a tikársági személyzet jelentős része állandó jelleggel utazni kényszerüljön a különböző helyszínek között. Az Európai Parlament székhelyének kérdése először a Zagari-határozat elfogadásának következményeként került az Európai Bíróság elé, Luxemburg ugyanis e parlamenti döntés miatt keresetet indított a Bíróság előtt.
A Luxemburgi Nagyhercegség keresetével szerette volna megsemmisíttetni a Parlament azon határozatát, melynek értelmében Luxemburgban nem szándékozott plenáris üléseket tartani.
A luxemburgi kormány keresetét elsődlegesen az ESZAK-Szerződés 38. cikkére alapította amely szerint "a Bíróság valamely tagállam vagy a Főhatóság kérelmére megsemmisítheti a Közgyűlés vagy a Tanács jogi aktusait". A Parlament azzal védekezett, hogy mivel állásfoglalását a három szerződésből eredő hatásköreit egységesen és oszthatatlanul gyakorolva hozta meg, azt nem lehet kizárólag az ESZAK-Szerződés alapján megsemmisíteni, az EGK-Szerződés illetve az EAK-Szerződés pedig nem biztosít lehetőséget a Parlament jogi aktusainak megsemmisítésére.10 Az Európai Bíróság hangsúlyozta, hogy az Európai Közösségek egyes közös intézményeiről szóló, 1957. március 25-i egyezmény értelmében a három Szerződés által a Parlamentre (és a Bíróságra) ruházott hatáskörök "ezekben a Szerződésekben meghatározott feltételek mellett gyakorolhatók" - az egyes Szerződések között e tekintetben fennálló különbségeket tehát e közös intézmények létrehozatala nem szüntette meg. Ebből következően az ESZAK-Szerződés 38. cikkében foglalt jogorvoslati lehetőségeket alkalmazni kell az olyan jogi aktusokra, és így a vitatott állásfoglalásra is, amelyek a három Szerződés területeit egyidejűleg és oszthatatlanul érintik, a Parlament kifogását így a Bíróság elutasította.11
A Parlament érvelt továbbá azzal is, hogy a kereset elfogadhatatlan, mivel azt egyetlen tagállam nyújtotta be, noha a székhely meghatározásának a joga az összes tagállamot együttesen illeti. A Bíróság azonban kimondta, hogy a keresetindítási jog az ESZAK-Szerződés 38. cikke alapján minden tagállam számára egyénileg áll fenn, és hogy e jogorvoslati lehetőség nem függhet más tagállamoknak a Bíróság előtti eljárásban való részvételétől.12
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
