A büntetőügyeknek az igazságszolgáltatási apparátus kapacitását meghaladó volumene, a büntetőeljárások elhúzódása Európa-szerte problémát jelent mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás számára. A magyar szabályokhoz hasonlóan a német büntetőeljárási törvény (Strafprozeßordnung, továbbiakban: StPO) is többféle eljárási megoldást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a büntetőügyeket - a bűncselekmény súlyához, a bűnösség fokához igazodóan, az elkövető magatartására is figyelemmel - a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben lehessen elintézni. Bár a német büntetőeljárási törvény alapelvi szinten különbözik az angolszász típusú eljárási rendszertől, hiszen a legalitás, valamint az eljárás "von Amts wegen", tehát hivatalból történő lefolytatása a mai napig meghatározó elvei a német büntetőeljárásnak, a német jogászok régóta foglalkoznak az amerikai vádalkura emlékeztető büntetőeljárási konszenzus megteremtésének gondolatával.
Az 1990-es évek elejéig a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof, továbbiakban: BGH) egyértelmű szkepticizmust tanúsított a büntetőeljárási megállapodásokkal kapcsolatban, melynek alapját az eljárás résztvevőinek jogkövető magatartásához fűzött kételyek képezték.[1]
A BGH 4. Büntető Szenátusa 1997. augusztus 28-án, a BGHSt. 43, 195. számú döntésében rögzítette a büntetőeljárásban kötött megállapodások alapelveit. Az ekkor megfogalmazott elvek elsődleges célja a terhelt tisztességes, a jogállamiság követelményének megfelelő büntetőeljáráshoz való jogának garantálása volt.[2] A Szenátus iránymutatása a következőkre terjedt ki:
"1. A vádlotti beismerésen és a kiszabásra kerülő büntetésen alapuló megegyezés a büntetőeljárás keretei között - általánosságban - nem tilos. A megegyezésre azonban kizárólag az eljárás valamennyi alanyának részvételével, nyilvános tárgyaláson kerülhet sor. Ez a követelmény ugyanakkor nem teszi kizárttá a tárgyalást előkészítő megbeszélések folytatásának elvi lehetőségét.
2. A bíróság ítélethozatal előtt konkrét büntetést nem ígérhet a vádlottnak, azonban - beismerő vallomása esetén - közölheti vele a kiszabható büntetés felső határát, melyet meghaladó büntetésre a vádlottnak nem kell számítania. A bíróság ehhez a nyilatkozatához csak abban az esetben nincs kötve, ha a vádlott terhére a tárgyaláson új (vagyis a bíróság előtt addig ismeretlen) súlyosító körülmények merülnek fel. A bíróság köteles a vádlottat az eltérésre irányuló szándékáról tájékoztatni.
3. A bíróságnak mind a kiszabható büntetés felső határára vonatkozó nyilatkozattétele, mind a tényleges büntetés kiszabása során figyelembe kell vennie az általános büntetéskiszabási szempontokat. A büntetést a bűnösséghez igazodóan kell kiszabni.
4. Az a tény, hogy a vádlotti beismerésre büntetőeljárási megegyezés keretében került sor, nem teszi kizárttá a beismerés enyhítő körülményként történő figyelembevételét.
5. A vádlott előzetesen nem mondhat le jogorvoslati jogáról."
Bernd Schünemann 1990-ben megjelent "Absprachen im Strafverfahren?" című tanulmánya szerint Németországban már az 1970-es évektől kimutatható volt a "vádalku" megjelenése, és ennek keretei között az ügyek 20-30%-a nyert elintézést.[3] Schünemann előző tanulmányával megegyező címmel (bár kérdőjel nélkül) 2006-ban is megjelentetett egy szakcikket a Német Ügyvédek Lapjában[4], mely már a büntetőeljárási megállapodásra vonatkozó törvényalkotás, illetve törvénymódosítás küszöbén készült. A szerző többek között arra kereste a választ, hogy milyen módon kell megítélni az ilyen típusú megállapodásokat: a pergazdaságosság vagy az igazság oldaláról. Kérdésfelvetései azt sugallták, hogy a vádalkuhoz hasonló megállapodások létjogosultságát a német jogászok ekkor már elismerték, de nem egyértelműen és nem minden kétség nélkül támogatták. A szerző álláspontja szerint a "szükségből született jogintézmény" törvényi szintű szabályozása Németországban nem tűrt halasztást, hiszen annak bevezetését már a BGH és a Szövetségi Ügyvédi Kamara (Bundesrechtsanwaltskammer, BRAK) is sürgette. Ennek ellenére a német szakirodalom akként foglalt állást, hogy a materiális igazság keresését a vélelmezett "konszenzus elv" oltárán nem szabad feláldozni. Ugyanakkor Schünemann "óvatos becslése" szerint Németországban
- 360/361 -
az ezredfordulót követően már az összes büntetőügy több mint fele e törvényi szinten - akkor még - nem szabályozott megállapodás útján nyert elintézést. A megállapodások zárt ajtók mögött zajlottak, az ezt követően a nyilvánosság számára lefolytatott főtárgyalást a szerző egyenesen "vásári komédiának" titulálta. A legitimáció szükségességének alapját annak felismerése teremtette meg, hogy az eljárás résztvevői számára a büntetőjog napjainkban már más funkcióval bír, mint évtizedekkel, sőt évszázadokkal ezelőtt. A jelenlegi felfogás szerint a büntetőjog elsődleges feladata a társadalmi béke megteremtése, még akkor is, ha arra egyfajta megegyezésen alapuló elítélés útján kerül sor. A bíróság egyébként sincs abban a helyzetben, hogy az abszolút értelemben vett igazságot megállapítsa, ezért indokoltnak tűnhet egy pergazdaságos, a sértett tanú védelme szempontjából is előnyös, informális úton létrehozott, "pragmatikus" megoldás kidolgozása. Egy ilyen típusú eljárás során a résztvevők konszenzusa szavatolja, hogy az eredmény végeredményben igazságos lesz. Első átgondolás után - írja a szerző - talán úgy tűnhet, hogy a büntetőügy eme elintézési módjával az eljárás valamennyi résztvevője nyer. A beismerésnek köszönhetően nincs szükség hosszadalmas bizonyítási eljárásra, a bíró, az ügyész és a védő időt takarít meg, a sértett tanú elkerülheti a vallomástétel kellemetlenségeit, a vádlott pedig kétségkívül alacsonyabb büntetésre számíthat. Alaposabb megfontolás után azonban számos ellenérvet felsorakoztathatunk a büntetőeljárási megállapodás intézménye ellen. Az egyik ellenérv az, hogy a kedvezmények által "megvásárolt" beismerő vallomás bizonyító ereje minimális. A bíróság ebben az esetben nem az általa közvetlenül észleltek alapján alakítja ki az álláspontját (StPO 261. §), hanem az alapján, amit az iratok, a felekkel történő megbeszélés, valamint a vádlott beismerése alapján megállapított. (Megjegyzem, hogy Schünemann 1990-ben írt, korábban hivatkozott tanulmányában még akként foglalt állást, hogy az eljárást lerövidítő beismerő vallomásért cserében juttatott büntetésenyhítés a legalitás elvével kiválóan összeegyeztethető.)[5] Az ilyen típusú megállapodás hátrányos következménye továbbá az is - állapította meg Schünemann immár 2006-ban -, hogy sérül a büntetéskiszabás igazságossága. A büntetés mértékének megállapítása ugyanis nem a vádlott bűnösségén (StGB 46. §), hanem a védő tárgyalási képességén, valamint a bizonyíthatóság előzetes mérlegelésén alapul. Végezetül sérül a vallomástétel szabadsága is (StPO 136a. §), melyet a büntetés enyhítésének ígérete éppúgy megengedhetetlen módon befolyásol, mint a - megállapodás szempontjából - sikertelen tárgyaláson kilátásba helyezett magasabb büntetés. Jóllehet minden elvi kérdést nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, a BGH Büntető Szenátusa kidolgozta az előzőekben ismertetett iránymutatásokat a jogalkotó és egyúttal a jogalkalmazók számára is. A végső álláspont szerint megegyezésre kizárólag tárgyaláson kerülhet sor, és biztosítani kell, hogy azon az eljárás minden alanya részt vehessen. Ennek köszönhetően legalább a jogállami büntetőeljárás nyilvánosságának elve nem sérül. Ugyanakkor "kiskapuként" nyitva kell hagyni annak lehetőségét, hogy a felek - a tárgyalási hajlandóság és tárgyalási pozíciók tisztázása érdekében - a főtárgyaláson kívül ún. előzetes megbeszélést folytathassanak egymással. A bíróság az ítélethozatal előtt kizárólag a büntetés felső határát irányozhatja elő. A felső határ ugyanakkor a felek számára nyilvánvalóan a "fájdalomküszöbként" megállapított tényleges büntetést jelenti. A BGH álláspontja szerint a bíróságnak tilos szorgalmaznia a jogorvoslatról való lemondást.
A büntetőeljárási megegyezés (német szóhasználat szerint Verständigung) hatását közgazdasági szempontból is elemezték és értékelték Németországban. A vonatkozó tanulmányok leszögezték[6], a büntetőeljárási törvény alapelveinek megóvása, valamint a gazdasági szempontból előnyös hatás elérése érdekében a büntetőeljárási megegyezés törvényi intézményesítése sürgőssé vált. Kétségtelen, hogy a Verständigung bevezetése bizonyos költségekkel is jár[7], egyúttal azonban - közgazdasági szempontból - jelentős költségmegtakarítást is eredményez. Ez a körülmény pedig elősegíti az alacsonyabb költségigényű igazságszolgáltatás kialakítását.
A Verständigung közgazdasági célja abban ragadható meg, hogy adott ráfordítással (például személyi állomány) minél több büntetőügy fejeződjék be elítéléssel, és minél kevesebb végződjön elévüléssel. Némi analógiával élve, a "jogvédelmi ipar" költségstruktúrája három költségtényezőből áll: az első tényező a jog "előállítási költsége", a második és harmadik tényező a bíróság valamint a magánszemélyek azon "költségei", melyek a hibákból, az ügyek hibás elintézéséből származnak. A büntetőeljárás során a jog "előállítási költségét" elsősorban az eljárás időtartama jelenti. A hibás ügyintézés "költsége" a bűnös személyek felmentésében, a túl alacsony büntetésben, vagy épp ellenkezőleg: az ártatlan személyek elítélésében nyilvánul meg. Az igazságtalan felmentések, valamint a bíróságok leterheltségéből eredő elévülések következtében a generális prevenció elve sérül. A másik vizsgálandó kérdés a bűnüldözés hatékonysága. Vajon a Verständigung bevezetése - a büntetőeljárás időtartamának csökkenéséből fakadó költségmegtakarítás ellenére - nem eredményez-e másfelől további költségeket? A Verständigung intézményét bírálók álláspontja szerint a büntetőeljárás keretei között létrejött megállapodás csökkenti a büntetés (mint kilátásba helyezett joghátrány) preventív jellegét és hatás-
- 361/362 -
fokát. Véleményük szerint a büntetéssel fenyegetettség visszatartó erejét lecsökkenti az a körülmény, hogy a Verständigung eredményeként csupán alacsonyabb "átlagbüntetést" lehet kiszabni. Ez a nézet ugyanakkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a büntetés preventív hatását nemcsak a jogkövetkezmény súlya, hanem elkerülhetetlensége is befolyásolja. Vizsgálandó tehát, hogy a büntetés csökkentésének eredményeként milyen mértékben csökken a büntetőeljárás költsége, és a csökkentett büntetés nem vezetett-e egyúttal a preventív hatás lecsökkenéséhez. A másik érv, melyre a büntetőeljárási megegyezés ellenzői hivatkozni szoktak, abban áll, hogy e jogintézmény alkalmazása csökkenti a büntetőeljárás hatékonyságát a bűnösöknek a nem bűnösöktől történő megkülönböztetése során. Ez pedig - a materiális igazság sérelmén túl - gazdasági szempontból is költségtöbblettel jár, például egy ártatlan személy elítélése esetén.[8]
Egyes szerzők arra is kísérletet tettek, hogy meghatározzák, mekkora esélye van annak, hogy a büntetőeljárás során ártatlan személlyel kerül sor megállapodás megkötésére. A szerzők számításai alapján ennek a valószínűsége igen csekély. (Bár a végkövetkeztetéssel egyetértek, a konklúziót megelőző levezetés véleményem szerint kevéssé meggyőző.)[9] Ugyanakkor megfontolásra érdemesnek tartom azt az okfejtést, mely a terhelt által elutasított büntetőeljárási megegyezés esetén levonható lehetséges bírói következtetések elemzésén alapul. A megegyezés lehetőségét egy valójában bűnös terhelt is visszautasíthatja, nem csupán abban a reményben, hogy tárgyalás tartása esetén esetleg felmentésére kerül sor, hanem taktikai okból is. Előfordulhat ugyanis, hogy a terhelt azáltal, hogy visszautasítja a megegyezést, bűnösségét illetően megtéveszti a bíróságot. (Ez a feltevés azonban figyelmen kívül hagyja azt a lényeges körülményt, hogy a bűnösség megállapítása nem csupán és nem elsősorban a vádlott nyilatkozatán alapul.) A megállapodás kezdeményezésének tényéből levonható következtetés más szerzőket is foglalkoztatott. Hassemer és Hippler véleménye szerint nem feltétlenül igazolható, hogy a bíróság és az ügyészség önmagában a megállapodás kezdeményezéséből a vádlott bűnösségére von le következtetést, egyszerűen arról van szó, hogy az eljárás gyorsabb befejezése érdekében támogatják a megállapodás megkötését.[10] (Ez véleményem szerint arra utal, hogy az ilyen típusú döntés meghozatalát nem kizárólag a vádlott bűnösségére levont belső meggyőződés motiválja.)
Egon Müller egy további problémára is felhívta a figyelmet, mely azonban már a pszichológia területéhez tartozik: a vádlottak kockázatkezelés szempontjából nem alkotnak homogén csoportot. (Egy kevéssé kockázattűrő személy feltehetőleg inkább hajlik a megegyezésre a végkimenetel szempontjából kétes kimenetelű tárgyalással szemben, mely a Verständigunghoz képest "dupla vagy semmi" eredménnyel zárulhat.) A szerző véleménye szerint az ebből fakadó egyenlőtlenség helyreállítható, ha a megegyezésben közreműködő hatóságok tájékozódnak a terhelt kockázati magatartásáról, és az "ajánlatukat" ennek megfelelően alakítják.[11] Egon Müller e gondolatával nehéz azonosulni, hiszen álláspontom szerint a szubjektív tényezők figyelembevétele nem befolyásolhatja az eljárás menetét a törvény előtti egyenlőség sérelme nélkül. További ellenérv a Verständigunggal szemben, hogy nem érvényesíti kellőképpen az egyenlő bánásmód elvét az azonosan minősülő bűncselekményt megvalósító vádlottak esetében. Ugyanis a bonyolultabb történeti tényállást megvalósítókkal nagyobb eséllyel jön létre megegyezés és ennek következtében velük szemben alacsonyabb büntetés kiszabására kerül sor, mint a kevésbé bonyolult tényállást megvalósítók esetében. A büntetések egyenlőtlenségéből származó negatív hatást - Schmidtchen véleménye szerint - a büntetőeljárási megegyezéseknek köszönhető nagyobb számú elítélés kompenzálja.[12]
Tscherwinka 1995-ben a büntetőeljárási megállapodást "megbízható, mindamellett kötelezettség nélküli prognózisként" aposztrofálta. A szerző véleménye szerint a megállapodások célja egy közösen létrehozott eljárási eredmény. A bíróság a bizonyítás "állapotára" vonatkozó véleményét a releváns eljárási cselekmények (így a beismerő vallomás, kárjóvátétel) alapján alakítja ki és hozza nyilvánosságra.[13]
Az előzőekben ismertetett szerzői álláspontok alapján látható, a német szakírókat régóta foglalkoztatja az anyagi igazság sérelmével járó büntetőeljárási megegyezések kiküszöbölhetőségének kérdése. A jogtudomány képviselőinek egy része támogatta, más része - a jelentős gyakorlati előfordulás ellenére - élesen bírálta az akkor még törvényileg nem szabályozott "jelenséget". Nem meglepő tehát, hogy a BGH Nagy Szenátusa 2005.
- 362/363 -
március 3-án határozattal fordult a jogalkotóhoz. A BGH az elé terjesztett ügyek elbírálása során arra a megállapításra jutott, hogy az eljárás résztvevőinek megegyezése[14] egyre inkább eltávolodott a "bíróságnak a büntetőeljárással még probléma nélkül összeegyeztethető nyilvános alkura" vonatkozó korábbi elképzeléseitől. Épp ellenkezőleg, az ún. ítéleti megállapodások egy, a bíróság és az eljárás többi résztvevője közötti, kvázi szerződéses megállapodás irányába mozdultak el. A BGH állásfoglalása szerint a német büntetőeljárás jelenlegi modelljében a materiális igazság kiderítése a cél, melyet a bíróságnak a tárgyalás során hivatalból kell megállapítania. Az eljárás során az eljárás résztvevőit a diszpozíció, vagyis a rendelkezés joga nem illeti meg. A kialakult helyzet orvoslása céljából a másodfokú bíróságok megkísérelték "a jog téves továbbfejlesztésén alapuló ítéleti megállapodásokat rendszerimmanens módon korrigálni" oly módon, hogy a meglévő jogrendszer sérelme nélkül igyekeztek új - akkor még nem kodifikált - jogintézményt létrehozni. A BGH a jog ilyen típusú továbbfejlesztését azonban nem tartotta kielégítőnek, hiszen az sok esetben a megengedhetőség határát súrolta. Mindezekre tekintettel a BGH a jogalkotóhoz fordult annak megállapítása céljából, hogy a Verständigung megengedhető-e a büntetőeljárás során, és amennyiben igen, törvényi szinten szabályozza az ítéleti megállapodások lényeges feltételeit és korlátait. A büntetőeljárás koncepciójának meghatározása, valamint azoknak a jogi alapelveknek a rögzítése, melyeknek az ítéleti megállapodásokat alá kell rendelni, a jogalkotó feladata. A törvényi szabályozás a Verständigung intézményének alkotmányossá tétele érdekében is szükségessé vált.[15]
A BGH GSSt 1/04 számú, 2005. március 3-án kelt döntésében a büntetőeljárási megállapodások kapcsán az alábbiakat szögezte le:
1. A bíróság az ún. ítéleti megállapodások keretében nem vehet részt olyan megbeszélésen, melynek tárgya a jogorvoslatról történő lemondás, továbbá ilyen joglemondó nyilatkozat megtétele érdekében semmilyen hatást nem gyakorolhat a terheltre.
2. A büntetőeljárási megállapodáson alapuló ítélet kihirdetését követően - amellett, hogy a bíróság az StPO 35a. §-a alapján jogorvoslathoz való jogára egyébként is figyelmezteti a terheltet - minden esetben fel kell hívni a jogosult figyelmét arra, hogy az ítéleti megállapodásra tekintet nélkül szabadon dönthet arról, jogorvoslattal él-e vagy sem. (Ezt nevezik a német büntetőeljárási jogban ún. kvalifikált figyelmeztetésnek.)
3. Az ítéleti megállapodást követő jogorvoslati jogról történő lemondásnak nincs joghatása, ha a jogorvoslatra jogosult előzetesen nem részesült ún. kvalifikált figyelmeztetésben.
4. A kvalifikált figyelmeztetés azt jelenti, hogy a bíróság az érintett vádlott figyelmét kifejezetten felhívja arra, hogy mind az ítéleti megállapodásra, mind bármilyen más, az eljárás résztvevőitől származó ajánlatra tekintet nélkül (ideértve a saját védőjétől származó ajánlatot is) szabadon dönthet a jogorvoslattal kapcsolatban. Arra is fel kell hívni a vádlott figyelmét, hogy az ítéleti egyezség keretében tett kijelentése a jogorvoslati jogról történő lemondás tekintetében sem jogi, sem egyéb kötőerővel nem bír, továbbra is szabadon élhet jogorvoslati jogával.
5. Amennyiben a kvalifikált figyelmeztetés elmaradása miatt a terhelt nyilatkozata, melyben a jogorvoslatról lemond, nem tekinthető joghatályosnak, a vádlott a későbbiekben kizárólag a jogorvoslat előterjesztésére egyébként nyitva álló határidőn belül terjeszthet elő ilyen nyilatkozatot.
6. A Szövetségi Legfelső Bíróság csak azokat az ítéleti megállapodásokat tartja megengedhetőnek és a hatályos büntetőeljárási törvénnyel összeegyeztethetőnek, melyek a tanulmányban már hivatkozott BGHSt 43, 195 számú döntésben megfogalmazott elvekkel összhangban vannak.[16]
A korábban tartományi legfelsőbb bírósági bíróként, jelenleg ügyvédként praktizáló Detlef Burhoff számos cikket írt a Verständigung gyakorlati alkalmazása során felmerülő problémákról. Burhoff 2005-ben írt tanulmányában[17] összefoglalta azokat az alapelveket, melyeket az ítéleti megállapodások során figyelembe kell venni annak érdekében, hogy azok alkotmányos keretek között maradjanak, és megfeleljenek a tisztességes eljárás követelményeinek.
- A bíróságnak nem szabad elhamarkodott döntést hoznia az ítéleti megállapodás tárgyában anélkül, hogy előtte az iratok alapján a vádat - annak megalapozottságát illetően, valamint jogi szempontból - felülvizsgálta volna (BGH NStZ 04, 577).
- Vizsgálni kell az ítéleti megállapodás alapjául szolgáló beismerő vallomás megbízhatóságát. A bíróságnak meg kell győződnie a beismerő vallomás valóságosságáról. A formális beismerés nem elegendő.
- A bűnösség megállapítása - az StPO 154. és 154a §-a által szabályozott esetektől eltekintve, mely szabályt nem lehet kiterjesztően értelmezni - ítéleti megállapodás tárgya nem lehet.[18]
- 363/364 -
- A megállapodáson alapuló, valamint az általános szabályok szerint lefolytatott peres eljárás eredményeként alkalmazható szankció között nem lehet akkora különbség, mely ellentétes a büntetéskiszabás törvényességével, és amely már nem magyarázható a beismerő vallomás büntetést enyhítő szerepével (BGH StV 04, 470).
- A bíróság semmilyen módon nem működhet közre abban, hogy a terhelt a jogorvoslathoz való jogáról lemondjon. A megállapodáson alapuló ítélet tartalmának a fellebbviteli bíróságok által ellenőrizhetőnek kell lennie. Az a tény, hogy a bíróság egy olyan megállapodásban vett részt, mely a jogorvoslatról való lemondásra irányul, vagy jogorvoslatról lemondásra ösztönzi az érintetteket, azt fejezi ki, hogy az elsőfokú bíróság nem kívánja az ítéletét a felülbírálatra jogosult bíróság ellenőrzésének alávetni. Ez nemcsak, hogy sértené a bíróság tekintélyét, hanem azzal a veszéllyel is járna, hogy a bíró - annak biztos tudatában, hogy az ítéletét nem ellenőrzik - az ítélethozatal során mellőzné a büntetőperben egyébként megkövetelt gondosságot a tényállás megállapítása, a tényállás anyagi jogszabályoknak való megfeleltetése, valamint a vádlott bűnösségének megfelelő büntetés kiszabása során.
- A jogorvoslatról való lemondás nem minden esetben érvénytelen. Az ilyen jognyilatkozat azonban csak abban az esetben hatályos, ha arra ún. kvalifikált (minősített) kioktatást követően kerül sor. A minősített kioktatás ismérveit Burhoff a következőkben foglalta össze:[19]
• A terheltet jogorvoslati jogára attól függetlenül kötelező minden esetben "kvalifikált módon" figyelmeztetni, hogy a megbeszélés során a jogorvoslatról történő lemondás felmerült-e vagy sem.
• Az ún. kvalifikált (minősített) figyelmeztetés a jegyzőkönyv lényeges alakszerűségi követelménye, mely a jegyzőkönyv bizonyító erejét támasztja alá.
• A kalifikált figyelmeztetésben részesített terhelt nyilatkozata, mely szerint nem kíván jogorvoslattal élni, joghatályos és visszavonhatatlan, mert ebben az esetben a nyilatkozat megtételére a jogorvoslatról lemondás jelentőségének és súlyának ismeretében került sor.
• Burhoff álláspontja szeint az a körülmény, hogy a terheltet a jogorvoslati jogára figyelmeztették, azonban a figyelmeztetésre nem az előzőek szerint - tehát minősített módon - került sor, nem eredményezi az önhiba hiányának törvényi vélelmét a jogorvoslati határidő elmulasztása esetén előterjesztett igazolási kérelem elbírálása során (StPO 44. §.).
Georg Küpper részletesen foglalkozott az informális megegyezésen alapuló eljárás elméleti hátterével. Küpper a büntetőeljárási megegyezést egy "kölcsönösen követendő cselekvési tervben történő megállapodásként" definiálta. A megállapodás során az egyik fél magatartása a másik fél magatartásától függ, tehát az egyik fél előzetesen teljesít a másik fél által nyújtandó ellenszolgáltatás reményében. A szerző szerint ez a megegyezés egyfajta csereügyletként fogható fel, melynek "prototípusában a beismerő vallomásért cserébe enyhébb büntetés jár". Az eljárás résztvevői (így a vádlott és az ügyész) rendszerint lemondanak jogorvoslati jogukról, mellyel kizárják a felülbírálatra jogosult hatóság kontrollját. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen típusú elintézési mód a jogállami büntetőeljárás követelményeivel összeegyeztethető-e? A magánjog szférájában a felek a szerződés tárgyáról szabadon rendelkeznek. A polgári perben az ügyeknek a felek kölcsönös megegyezésén, konszenzusán alapuló elintézése kifejezetten kívánatos, így a bíróságnak az eljárás bármely szakaszában a jogvita békés megoldását kell szem előtt tartania (Zivilprozessordnung, ZPO 278. §). Ezzel szemben a büntetőeljárást alapvetően a legalitás valamint az officialitás elvei "uralják" (StPO 152. §, 244. §). Az Alkotmánybíróság húsz évvel korábban - az akkori megfogalmazása szerint - még óva intette a jogalkotást az igazságszolgáltatással való kereskedelemtől. Ma azonban egyre többet hivatkoznak az StPO 153a. §-ában[20] megfogalmazott opportunitás elvére, mely minden résztvevő egyetértését szükségessé teszi (így a bíróságét is). A büntetőeljárás résztvevőinek megegyezésre irányuló gyakorlata hasonlóságot mutat az amerikai guilty plea és a plea bargaining eljárásokkal, melyek egyszerű adaptálása a hagyományos német büntetőeljárási struktúra szétrobbanásához vezethet. Küpper kritikai éllel állapította meg, hogy ugyanakkor az új eljárási szabályokat sem sikerült teljes mértékben összeegyeztetni a büntetőeljárás meglévő garanciáival. Nem érvényesül maradéktalanul a hivatalból való eljárás elve, és teljes mértékben hiányzik az ártatlanság vélelme. Ugyanakkor pozitívum, hogy a nyilvánosság, közvetlenség és szó-
- 364/365 -
beliség elvei érvényre juthatnak a tárgyaláson történő megegyezés során.[21]
A büntetőeljárási megegyezés jelenlegi szabályozását előkészítő törvényjavaslatról a Német Szövetségi Tanács (Bundesrat) 2006. december 15-én hozott határozatot.[22] A törvényjavaslat problémafelvető bevezetése szerint a német büntetőeljárási törvény korábban nem "ismerte" a konszenzuson alapuló ítélethozatali eljárást. A legitimáció demokratikus megteremtése, az egységes büntetőeljárási gyakorlat kialakítása érdekében elengedhetetlenné vált az ítéleti megállapodások törvényi szabályozása. A törvényjavaslat célul tűzte ki a büntetőeljárási megegyezés alkotmányos követelményeknek megfelelő törvénybe iktatását, mely követelményeknek a jogintézmény tartalmának, eljárási szabályainak és jogkövetkezményeinek szabályozása során egyaránt érvényesülniük kell. Ennek során figyelemmel kell lenni a büntetőeljárás lényegét alkotó alapelvekre, többek között arra, hogy - a tisztességes és a jogállamiság kritériumának megfelelő eljárás keretében - az ügyészség és a bíróság hivatalból köteles a materiális igazság felkutatására az igazságos, tárgyilagos, tettarányos és a bűnösség fokához igazodó ítélet megállapítása céljából. [Az StpO 152. §-ának (2) bekezdése alapján az ügyészség - eltérő törvényi rendelkezés hiányában - elegendő ténybeli bizonyíték esetén köteles minden üldözendő bűncselekménnyel szemben fellépni. Az StPO 244. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság az igazság megállapítása érdekében hivatalból köteles a bizonyítási eljárást minden olyan tényre és bizonyítékra kiterjeszteni, melyeknek az ítélethozatal szempontjából jelentősége van. Megjegyzem, a jelenleg hatályos szabályoktól már alapelvi szinten sem idegen a konszenzus megteremtése a büntetőeljárás során, hiszen az StPO 155a. §-a értelmében az ügyészség és a bíróság az eljárás minden szakaszában köteles annak lehetőségét megvizsgálni, nincs-e lehetőség a vádlott és a sértett között egyezség létrehozására.[23]]
A javaslat szerint a megállapodás csak az azzal érintett bíróságot kötelezi, és csak az ún. minősített (tehát nem formális) beismerés fenntartása esetén, mely a bíróság meggyőződése alapján is megfelel a valós tényállásnak. Ez a kötöttség megszűnik, amennyiben a bűncselekmény ténybeli vagy jogi megítélése lényegesen megváltozik. A vádlott beismerő vallomása ez utóbbi esetben is felhasználható marad, ez azonban kizárólag a megfelelő kioktatást követően tett beismerés esetében érvényesül.
A tanács elnöke az eljárás vezetésére vonatkozó jogosultságából eredően bármely - álláspontja szerint megfelelő - időpontban, az ügyész, a vádlott és a védő erre irányuló indítványa nélkül tárgyalhat az eljárás befejezését eredményező megállapodásról. Ennek értelmében a bíróság az ítéleti egyezség kezdeményezésére irányuló önálló jogosultsággal rendelkezik.
A próbaidő alkalmazásával kiszabott büntetés esetén megállapodás tárgyát képezhetik a bíróság által meghatározott előírások.[24] (Az előírások típusai hasonlóak a vádemelés elhalasztása esetén előírt magatartási szabályokhoz.[25]) Az ún. javító-nevelő és biztonsági intézkedések nem képezhetik a megállapodás tárgyát, mert ez ellentétes lenne e jogintézmény preventív jellegével. A tényállás büntetőjogi megítélése, a bűnösség megállapítása, valamint a jogorvoslati jogról való lemondás szintén nem képezhetik megállapodás tárgyát. A jogorvoslatról történő lemondás egyedül az ítélet kihirdetése után, ún. minősített figyelmeztetést követően érvényes és visszavonhatatlan.
Azokat az alapvető követelményeket, melyekre a bíróságnak a büntetőeljárási megállapodások megkötése során figyelemmel kell lennie, Uwe Murmann a következőképpen foglalta össze.[26]
• A bíróság tényfeltárási kötelezettsége sérthetetlen. Az ítéletnek a bíróság tényállásra vonatkozó valódi meggyőződésén kell alapulnia. Ebből következik, hogy a vádlott tényeket nélkülöző, formális beismerő vallomására az ítélet nem alapítható.
• A bűnösség megállapítása nem alapulhat megállapodáson.
• Biztosítani kell a vádlott akaratnyilvánítási szabadságát. Tilos a vádlottat súlyosabb büntetéssel fenyegetni, vagy számára nem a törvényben biztosított kedvezményeket ígérni - ide nem értve a beismerő vallomás révén elérhető, a büntetés enyhítését eredményező eszközöket - abból a célból, hogy a vádlott beismerő vallomást tegyen.
• Tilos a vádlottal a jogorvoslati jogról való lemondásban megállapodni, mivel a vádlott ezen döntésének súlyát az ítélethozatal előtt még nem feltétlenül látja előre.
• A megállapodás kizárólag nyilvános tárgyaláson jöhet létre, ugyanakkor az eljárás résztvevőinek előzetes
- 365/366 -
megbeszélése nem tiltható meg. Az ilyen előzetes megbeszélések tartalmát és eredményét a bíróság előtt nyilvánosságra kell hozni.
• A nyilvános tárgyaláson az eljárás valamennyi résztvevője számára biztosítani kell, hogy a megbeszélésen érdemben részt vehessen. Így megengedhetetlen különösen a vádlott és az ülnök részvételének mellőzése.
• A megegyezés eredményét a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzíteni kell.
A büntetőeljárási megállapodások vonatkozásában kialakított szövetségi legfelsőbb bírósági jogelvekre figyelemmel a jogalkotó a következő szabályokat iktatta a büntetőeljárási törvénybe.[27]
A bíróság - az StPO 244. § (2) bekezdésének egyidejű alkalmazása mellett - az arra alkalmas[28] esetekben az alábbi szakaszok rendelkezései szerint megegyezhet az eljárás résztvevőivel az eljárás további menetéről és eredményéről. Az StPO 244. §-ának (2) bekezdése alapján a bíróság hivatalból köteles a bizonyítékok valódiságát minden olyan tény és bizonyítási eszköz vonatkozásában vizsgálni, amelyeknek a döntés szempontjából jelentősége van.
A megegyezés tárgya kizárólag az ítéletben és az ahhoz tartozó határozatokban megállapított jogkövetkezmény lehet, illetve egyéb eljárási cselekmények, úgymint az eljárás résztvevőinek eljárásjogi magatartása. A megegyezés minden esetben a vádlott beismerő vallomásán alapul. A bűnösség megállapítása, valamint az ún. javító-nevelő és biztonsági intézkedések[29] nem képezhetik büntetőeljárási megegyezés tárgyát.
A bíróság közli a felekkel, milyen tartalmú megegyezést tart elfogadhatónak. Az eset összes körülményének, valamint az általános büntetéskiszabási körülmények szabad belátáson alapuló mérlegelését követően közölheti a büntetés felső és alsó határát is. A megegyezés abban az esetben jön létre, ha a vádlott és az ügyész a bíró javaslatával egyetért.
Amennyiben jog vagy tény tekintetében jelentős körülményeket figyelmen kívül hagytak, illetve további ilyen körülmények merültek föl, és a bíróság arra a meggyőződésre jut, hogy a kilátásba helyezett büntetési keret már nem áll arányban az elkövetett bűncselekmény súlyával vagy a bűnösség fokával, a megegyezés nem kötelező a bíróságra. Ugyanez érvényes arra az esetre is, ha a vádlott az eljárás későbbi szakaszában nem tanúsítja azt a magatartást, amelyre tekintettel a bíróság a megegyezés létrehozását lehetségesnek találta. A vádlott beismerő vallomása ebben az esetben nem használható fel. A változásról a bíróság haladéktalanul tájékoztatja a feleket. A bíróság köteles tájékoztatni a vádlottat a megegyezéstől való eltérés törvényben meghatározott feltételeiről és következményeiről.
A Verständigung törvénybe iktatása értelemszerűen szükségessé tette az StPO egyéb rendelkezéseinek felülvizsgálatát is. Az StPO 35a. §-ának 2009. augusztus 4-től hatályos szövege[30] - mely a jogorvoslati jogról való tájékoztatás kötelezettségét, a tájékoztatás módját (a határidőkre, formai követelményekre, fellebbezés esetében pedig a jogkövetkezményre történő figyelmeztetést) tartalmazza - kiegészült egy - kifejezetten a megegyezésen alapuló ítélettel érintett vádlottra vonatkozó - speciális előírással, mely szerint "minden esetben, szabadon dönthet a jogorvoslat előterjesztéséről."
Az StPO-nak a Verständigung bevezetésén alapuló változásait a "Megegyezés a büntetőeljárásban" elnevezésű, 29.07.2009 BGBl. I S. 2353 (Nr. 49)[31] számú törvény tartalmazza, melynek az alábbi rendelkezéseit a téma kapcsán érinteni kell.
A Verständigung kezdeményezésének joga az StPO 160b. §-a értelmében megilleti egyfelől az ügyészséget. Amennyiben ugyanis az ügyész úgy látja, hogy ez előmozdítaná a büntetőeljárást, az eljárás egyéb résztvevőivel megtárgyalhatja az eljárás - aktuális - állását. A megbeszélés[32] lényeges tartalmát az iratoknak tartalmazniuk kell. Ugyanez a jog a bíróságot is megilleti a 202a. § alapján. Tehát a bíróság a főtárgyalás megnyitása előtt megfontolás tárgyává teheti a felek megbeszélését az előbb részletezett feltételekkel és módon. Ez a jog megilleti a bíróságot a főtárgyalás megnyitása után is, sőt a főtárgyalás folyamán bármikor (212. § és 257b. §).
Az StPO 243. §-ának (4) bekezdése értelmében a tanács elnöke a tárgyaláson közli annak tényét, hogy az StPO 202a. §-a, illetve a 212. §-a szerinti megbeszélésre került sor, ha annak tárgyát a Verständigung lehetősége képezte. Amennyiben erre sor került, ismerteti annak lényeges tartalmát. A bíróság közlési kötelezett-
- 366/367 -
sége az eljárás további szakaszában is fennáll, egészen addig, míg a tárgyalás megkezdésekor közöltekhez képest változás állhat be.
Az StPO 273. §-ának (1) és (1a) bekezdései tartalmazzák a jegyzőkönyvezésre vonatkozó előírásokat. Így a jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell a megbeszélés 257b. § szerinti, valamint a megegyezés 257c. §-ban előírt menetét, tartalmát és eredményét. Ugyanez érvényes a bíróság közlési és kioktatási (figyelmeztetési) kötelezettségére is, tehát az StPO 243. §-ának (4) bekezdésében, valamint a 257c. §-ának (4) és (5) bekezdésében foglaltak megtartását a jegyzőkönyvben rögzíteni kell. A jegyzőkönyvnek azt is tartalmaznia kell, ha a büntetőeljárási megállapodás megkötésére nem került sor.
Az StPO 302. §-ának (1) bekezdése a jogorvoslati jog gyakorlásának általános szabályait tartalmazza. A második mondat rögzíti azt a fontos garanciális szabályt, hogy a megegyezésen alapuló ítélet esetében nincs helye a jogorvoslati jogról való lemondásnak.
A jogi szakírókat már a Verständigung 2009. évi bevezetése előtt foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen ügyekben kerülhet leginkább sor a büntetőeljárási megállapodás megkötésére.
Schünemann egy korábbi felmérésének adatai még azt támasztották alá, hogy a védelem általában az egyértelmű bizonyítási helyzetekben fordul az ügyészséghez, illetve a bírósághoz büntetőeljárási megegyezés érdekében.[33] Ezt az álláspontot Tscherwinka későbbi írásában cáfolta, véleménye szerint az ilyen típusú megállapodásokra főképp a hosszadalmas, nagy eljárásokban kerül sor, ezen belül is leggyakrabban akkor, ha a terjedelmes bizonyítást követően nehéz jog- és ténykérdés tekintetében kell a bíróságnak állást foglalnia.[34]
A törvény indokolása szerint a Verständigung nemcsak a tartományi bíróságon (Landgericht) folyamatban lévő ügyekben alkalmazható jogintézmény, hanem a helyi bíróságon is. Elvben alkalmazható a szabálysértési bírság kiszabására irányuló eljárásokban[35] is, különösen a közlekedési szabálysértési ügyekben, melyek esetében az eljárással érintettek egyenlő bánásmódban részesítése alapelvi jelentősséggel bír.
Nem kizárt a megegyezés a fiatalkorúak ellen indított büntetőeljárásban sem, hiszen a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény rendelkezése[36] szerint az általános szabályokat a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvényben (Jugendgerichtsgesetz, JGG) foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Ugyanakkor a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárás során csak kivételes esetekben kerülhet sor megegyezésre, hiszen az eljárás ezen típusában - a fiatalkorúakra vonatkozó - speciális büntetéskiszabási szabályok, valamint nevelési célok érvényesülnek.[37]
Tekintve, hogy a német szabályrendszer sokkal közelebb áll a magyar büntetőeljárási szabályokhoz, mint az angolszász eljárási modell, fontosnak tartom a német út értékelését, tanulságainak összegzését. Önmagában az a körülmény, hogy e gyakorlati megoldást a legkülönfélébb elnevezéssel illetik (Absprache, Verständigung, Deal), kifejezésre juttatja, hogy széles körű alkalmazása ellenére mennyire megosztja a német jogásztársadalmat. A szakirodalomban használt kifejezések tükrözik a szerző értékítéletét. Támogatás esetén a "Verständigung" fogalmat használják, a szkeptikusok szóhasználatában a "Deal" kifejezés szerepel. A tételes jogi megfogalmazás során a jogalkotó is ügyelt arra, hogy kerülje a "Vereinbarung," az "Abkommen" vagy az "Übereinkommen" kifejezéseket, hiszen ezek a szerződéses jogviszonyok megállapodásainak jogi terminus technicusai. Ennek azért volt kiemelkedő jelentősége, mert a jogalkotó kerülni kívánta annak látszatát, hogy a Verständigung egy, a bíróságra nézve jogilag kötelező érvényű, kikényszeríthető szerződés. Ez jut kifejezésre az StPO 257c. §-ának (4) bekezdésében.
A német büntetőeljárási szabályokat a kontinentális eljárási rendszer sajátosságai jellemzik. A büntetőeljárási megállapodás német modelljében logikailag fordított a sorrend az amerikai szabályokhoz képest. A vádalkunak az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Büntetőeljárási Kódexében megfogalmazott szabályaival ellentétben, a német bíró nem "passzív szemlélő" csupán, hanem a megegyezés koordinátora. Sőt a konszenzuson alapuló befejezés érdekében kezdeményező szerepet is betölthet az eljárás során. Véleményem szerint a német megoldás kevésbé idegen a hazai jogi gondolkodástól. Rögzíteni kell azonban, hogy a Verständigung intézményének gyakorlati megvalósulása nem mentes a kritikától, ezért a hibákat, hiányosságokat egy esetleges adaptáció előtt feltétlenül érdemes górcső alá venni.
A német büntetőeljárásban az angolszász modelltől némiképp eltérően alakul az írásbeliség is. A Verständigungra irányuló megbeszélés menetének, a megegyezés tartalmának, a vádlottal közölt tényeknek, valamint a vádlott kioktatásának utólagos rekonstruálása kiemelkedő fontosságú, hiszen a jegyzőkönyvek a későbbiek folyamán az esetleges jogorvoslat elbírálásának alapjául szolgálhatnak.
A büntetőeljárási megállapodás 2009. évi törvénybe iktatása nem oldott meg minden problémát, sőt a sza-
- 367/368 -
bályok gyakorlati alkalmazása újabb és újabb jogkérdéseket vet fel még napjainkban is.
Egy kérdőív tanúsága szerint[38] a német bírók többsége azon a véleményen van, hogy minden második büntetőeljárási megegyezésre a német büntetőeljárási törvénybe ütköző módon kerül sor. A megkérdezett ügyvédek több mint fele számolt be arról, hogy ügyfelei a "Deal" eredményeként elérhető alacsonyabb büntetés érdekében valószínűleg hamis beismerő vallomást tesznek. Az adatok alapján arra lehet következtetni, hogy a 2009. augusztus óta érvényben lévő, a büntetőeljárási megegyezések átláthatóságát célzó szabályokat az eljárás résztvevői gyakorta megkerülik. A kutatás eredményei azt tükrözik, hogy a német bírók több mint fele folyamodik előszeretettel az informális megállapodáshoz (a cikk szóhasználatában "Deal"-hez). Például a törvény kifejezett tiltása ellenére kerül sor megállapodásra a járművezetői engedély bevonása helyett. A kérdőíven alapuló tanulmány szerzője szerint az igazság kiderítése a megegyezéssel végződő ügyekben gyakran elmarad, holott erre a bíróság a konszenzuson alapuló ítélethozatal során is köteles. A terhelt által tett beismerő vallomás csaknem minden esetben az ügyvéd tömör, formális előadásában realizálódik. A megkérdezett bírók egy része nem tartja összeegyeztethetőnek a tisztességes eljárás elvével azt a nyomást sem, amely a beismerő vallomás megtétele előtt a terheltre nehezedik. Eközben az ügyvédek szívesen találgatják, "milyen eredménnyel kecsegtet", amennyiben ügyfelük beismerő vallomást tesz. Az átlagos "büntetési engedmény" mértéke körülbelül a büntetés negyede és harmada között állapítható meg. Emellett a bírók gyakran helyeznek kilátásba felfüggesztett büntetést, mely szintén arra készteti a vádlottakat, hogy beismerő vallomást tegyenek. A tanulmány szerint a megállapodások megkötését - az állam oldaláról legalábbis - elsődlegesen a sértettek védelme motiválja, ezt követi az elhúzódó büntetőeljárások elkerülésének, valamint a munkateher csökkentésének a lehetősége. Leggyakrabban a kábítószerrel összefüggésben elkövetett, valamint a gazdasági bűncselekmények esetében alkalmazzák, a legsúlyosabb bűntettek esetében azonban ritkán. Végkövetkeztetésül: a bírók fele véli úgy, hogy az informális "Deal" nem mellőzhető a büntetőeljárásból, kétharmaduk ugyanakkor alkalmatlannak tartja a hatályos törvényi szabályozást.[39]
Az idézett tanulmány adatait több újságcikk feldolgozta. Még a legfrissebb, 2013. év közepén megjelent elemzések is arról számolnak be, hogy a büntetőeljárási megállapodás törvényi szabályainak gyakorlatba történő átültetése rendkívül nehézkes, holott a megállapodások létjogosultságával, és a törvényi legitimáció szükségességével csaknem minden jogász egyetért. Altenhain kutatása szerint minden harmadik bíró alkalmazza a büntetőeljárási megállapodást, azonban soha nem a törvényben előírt módon. Háromnegyedük pedig túlnyomórészt nem a törvény szövegének megfelelően jár el. Ez a megállapítás a törvény csaknem valamennyi vonatkozó szabályára érvényes, még arra is, hogy amennyiben a megállapodásra nem a tárgyaláson került sor, legalább jegyzőkönyvet kell róla készíteni. A megkérdezettek között minden harmadik bíróval előfordult már, hogy a megállapodást nem hirdette ki tárgyaláson, míg négy ügyvédből három számolt be ugyanerről a tényről. A bírók csaknem a fele nyilatkozott úgy, hogy az ítélet indokolásában nem utal a megállapodás tényére. Felmerül a kérdés: hogyan fordulhat elő, hogy a törvények tiszteletben tartására köteles bírók mégis az "illegális" gyakorlatot folytatják? Kétségtelen, hogy a bíró munkáját számottevően megkönnyíti, ha az ítéletet rövidített indokolással, a bizonyítékok értékelése nélkül hozhatja meg. Ez több hét munkaidő-megtakarítást jelent, és nem elhanyagolható szempont az ítélet azonnali jogerőre emelkedéséből származó előny sem.[40]
Az előbbi visszásságok és jogászi viták ellenére a német Alkotmánybíróság a "Deal" megengedhetősége mellett foglalt állást, ugyanakkor leszögezte: a törvény végrehajtása során jelentős hiányosságok mutatkoznak, a jogalkalmazó bírók és ügyészek kötelesek a törvény szerint eljárni. A megállapodások törvényességét az ügyészségnek kell felügyelnie, az ügyészség a jövőben nem vehet részt informális megállapodásokban, sőt az ügyészeknek az ilyen megállapodáson alapuló ítélettel szemben jogorvoslattal kell élniük.[41]
2013. március 19-én három konkrét ügyben született alkotmánybírósági döntés, melyek kapcsán a testület kimondta, a végrehajtási hiányosságok ellenére sem alkotmányellenesek a Verständigung törvényi szabályai, ugyanakkor felhívta a törvényhozót a szükséges intézkedések megtételére az alkotmányos követelmények érvényesülése érdekében. Az Alkotmánybíróság egyúttal leszögezte, a törvény mellőzésével létrejött informális megállapodások nem megengedhetőek a büntetőeljárásban.[42]
A németországi Új Bírói Egyesület az Alkotmánybíróság döntésének figyelembevételével összefoglalta azokat a követelményeket, melyeknek a Verständigung létrejötte során a büntetőeljárási törvénnyel összhangban érvényesülniük kell. Így az előbbieken túlmenően:
- 368/369 -
A) Az eljárás során korlátozni kell az ún. büntetéskiszabási olló[43] jelenségének érvényesülését. A vádlottra kényszerítőleg hathat, ha a bíró arra készteti, hogy a döntés meghozatala előtt a beismerés nélkül kiszabható és a beismerés eredményeként elérhető büntetés különbségét tartsa szem előtt.
B) A formális beismerés alkalmazása kifejezetten tilos. A bíró a Verständigung ellenére köteles az igazságot vizsgálni, és nem alapíthatja az ítéletét csupán formális beismerésre. Csak az ún. minősített beismerés képezheti a felülvizsgálatra alkalmas megegyezés alapját.
C) A hatékony kontroll feltétele az átláthatóság és a megállapodások dokumentálása. A megállapodásokat az ülnökök és a nyilvánosság számára is megismerhetővé kell tenni, ezért a megegyezésre irányuló megbeszéléseket a (fő)tárgyalás keretében kell lefolytatni. Ellenkező esetben legalább a lényegüket dokumentálni kell, és utóbbit a tárgyaláson fel kell olvasni. Kizárólag így érvényesülhet korlátlanul a nyilvánosság ellenőrző mechanizmusa.
D) Ki kell emelni az ülnökök szerepét az ilyen típusú eljárásokban. A megállapodás létrejöttéhez az ülnökök egyetértésére is szükség van, melynek a vádlott bűnösségére vonatkozó meggyőződésen kell alapulnia. Ennek érdekében a megállapodás minden részletét ismertetni kell az ülnökökkel.
E) Az egyesület messzemenőkig egyetért az Alkotmánybíróságnak a jogorvoslatról történő lemondással kapcsolatos óvintézkedéseivel.[44]
A Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság 2013. szeptember 24-i, 2StR.267/13 döntésében a törvény rendelkezéseitől eltérő büntetőeljárási megállapodások vonatkozásában az alábbiakat szögezte le:
1. Amennyiben a védő és az ügyész az eljárás lefolytatására illetékes bíró jelenlétében olyan tartalmú indítványról folytat megbeszélést, melynek tárgya az eljárás részbeni megszüntetését és a terhelt beismerő vallomását követően kiszabható büntetés neme és mértéke, és a bíró a vádlott formális beismerő vallomásra tekintettel az egyébként előre láthatóan szükséges bizonyítás felvételét mellőzi, majd a védő és az ügyész egybehangzó indítványát követően a vádlott jogorvoslati jogáról lemond, mindez rendszerint olyan ítéleti megállapodásra utal, melynek célja a Verständigung követelményeinek és jogkövetkezményeinek jogellenes elkerülése. Ennek megállapítását önmagában az sem zárja ki, ha a bíró "hallgat" a megegyezésre irányuló megbeszélés során, illetve kifejezésre juttatja, hogy a javaslatokkal nem ért egyet.
2. A jogorvoslatról való lemondás érvénytelen, amennyiben az ítélethozatalt informális megállapodás előzte meg.[45]
A korábban már idézett Burhoff a témát érintő aktuális kérdésekre a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntései alapján keresi a választ. A BGH előbbi döntése kapcsán Burhoff a következőket írta. A Verständigung törvényi szabályozása óta az informális megállapodásnak nincs helye a büntetőeljárásban. A jogorvoslatról való lemondás lehetőségének - StPO 302. §-ának (1) bekezdésén alapuló - kizárása különösen érvényes az informális megállapodásokra. Ez a jogi álláspont egybecseng a német Alkotmánybíróság eseti döntéseivel, melyek szerint a büntetőeljárás informális elintézése törvényellenes. Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően felhívja a figyelmet a felülbírálatra jogosult bíróságok eljárást ellenőrző szerepére. Az a vádlott, aki a bíró, az ügyész és a védő megbeszélésén nem vett részt, és akivel a megbeszélés jegyzőkönyvben rögzített, lényeges tartalmát nem közölték, továbbá akit a bíró az ítélethirdetést követően nem részesített ún. minősített tájékoztatásban a jogorvoslathoz való jogáról, különösképp védelmet érdemel az eljárás során. Ebben az esetben ugyanis a vádlott közvetlenül az ítélethozatal után nincs abban a helyzetben, hogy eldönthesse, érdemes-e jogorvoslattal élnie vagy sem. A bíró "hallgatása" a tárgyaláson nem eredményezheti az StPO 257c. §-ában foglalt rendelkezések mellőzését.[46]
Az informális büntetőeljárási megállapodás gyakorlati kérdéseivel foglalkozik Sascha Böttner, büntető-ügyekre szakosodott ügyvéd is. Ahogyan arra Böttner - az Alkotmánybíróság 2013. évi döntései[47] alapján - rávilágít, az StPO 257c. §-ának mellőzésével létrejött megállapodás egyenesen alkotmányellenes. Az informális "Deal" tárgyában előterjesztett alkotmányjogi panasz eredményeként ugyanis a testület rendszerint alkotmányellenességet állapít meg és új eljárás lefolytatását rendeli el. (Tehát a védők rosszhiszemű eljárása esetén a bíróság tehermentesítését, valamint az ügyek gyorsabb elintézését célzó Verständigung éppen az ellenkező hatás kiváltására alkalmas.) Az alkotmánybírósági döntések hangsúlyozzák: a büntetőeljárás fő feladata a valóságnak megfelelő tényállás feltárása. Ennek az alapelvnek a Verständigung létrejötte esetén is érvényesülnie kell. A bíróság nem mentesül tehát tényfeltárási kötelezettsége alól. Az átláthatóság biztosítása érdekében a büntetőeljárás során létrejött minden meg-
- 369/370 -
állapodásnak meg kell felelnie az StPO vonatkozó rendelkezéseinek, így a dokumentálásra vonatkozó előírásoknak is. Ennek érdekében a Verständigung létrejöttének minden körülményét a főtárgyalás anyagává kell tenni. Az Alkotmánybíróság élesen bírálta az előbbi követelményeket figyelmen kívül hagyó német bírói gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor nem értékelte alkotmányellenesnek a jelenlegi szabályozást, hiszen a törvényben megnyilvánuló védelmi mechanizmust nem találta olyan mértékben hiányosnak, amely az informális megállapodások térnyerését idézné elő. Mindazonáltal a testület hangsúlyozta, a jogalkotónak figyelemmel kell kísérnie a gyakorlat fejlődési irányát, és a hibás jogalkalmazás elkerülése érdekében meg kell tennie a szükséges intézkedéseket.[48]
A Verständigung intézménye jelenleg is számos megoldandó esettel szolgál a BGH és az Alkotmánybíróság számára. Ahogyan azt Burhoff szellemesen megjegyezte, a Verständigung intézményének törvénybe iktatása "igazságszolgáltatási maratont" eredményezett, nemcsak a szövetségi, de a tartományi szintű legfelsőbb bíróságokon is. A legutóbbi döntések kiindulási alapját az Alkotmánybíróság már idézett 2013. március 19-i határozatában foglaltak szolgáltatják. Az ítélkezési gyakorlat ismeretében megállapítható, hogy a bíróságok nehezen ültetik át a gyakorlatba a büntetőeljárási megegyezés törvényi szabályait. A szerző megállapította, hogy nem volt szerencsés megoldás az alapvetően perjogi alapokon nyugvó büntetőeljárási törvénybe implementálni a Verständigung konszenzuson alapuló szabályait. Véleménye szerint megfelelőbb lett volna, ha a büntetőeljárási megállapodás szabályozására egy önálló, konszenzuális eljárási elvekre épülő törvényben kerül sor.
Burhoff felhívja a figyelmet arra, hogy értelmezési probléma nemcsak az elsőfokú bírósági eljárás során merülhet fel. Az egyik tartományi legfelsőbb bírósági döntés szerint, amennyiben a fellebbviteli bíróság az StPO 243. § (4) bekezdésének megsértését kifogásolja, pontosan meg kell határoznia, hogy az eljárás mely szakaszában, milyen formában, milyen tartalommal került sor a főtárgyaláson kívüli megbeszélésre büntetőeljárási megállapodás megkötése céljából. A másodfokú bíróságnak név szerint kell megjelölnie, hogy kik között zajlott a megbeszélés. Az StPO 243. §-ának (4) bekezdése a bíró által vezetett megbeszélés esetére ír elő közlési kötelezettséget. Ezért az ún. nagy büntetőtanács által folytatott eljárás során csak azok a megbeszélések tartoznak ide, melyen valamennyi hivatásos bíró részt vett, vagy amelyeken a nagy büntetőtanács - megfelelő tanácskozást követően - valamely tagján keresztül megnyilvánult (OLG Celle, Urt. v. 18.12.2013 - 31 Ss 35/13).[49]
Az Alkotmánybíróság és a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntései alapján megállapíthatjuk, hogy a büntetőeljárási megállapodás törvényi szabályainak alkalmazása Németországban még a hivatásos bírók számára is nehézséget okoz, megalapozva ezzel a gyakori tévedés lehetőségét. Ebből kifolyólag valószínűtlen, hogy a feltehetőleg jogi szakvizsgával nem rendelkező vádlott - a számára átláthatatlan - eljárás során jogaival tisztában legyen, és azokkal segítség nélkül élni tudjon. Ezért már a Verständigungra irányuló megbeszélés megalapozza annak szükségességét, hogy a vádlott részére védő kirendelésére kerüljön sor. Burhoff hangsúlyozza, a BGH döntéseire nemcsak a tartományi bíróság hatáskörébe tartozó ügyek esetében kell figyelemmel lenni, hanem a helyi bíróság előtt folytatott eljárások során is, hiszen elsősorban ott folytatják a tárgyalásokat védő jelenléte nélkül.[50]
Böttner egyik írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a főtárgyaláson kívül létrejött Verständigung sértheti a nyilvánosság elvét. A törvény ezért előírja, hogy a bíróság köteles a Verständigung lényeges tartalmát kihirdetni. Az StPO 243. §-ának (4) bekezdése alapján a tanács elnöke köteles nyilvánosságra hozni, hogy a megbeszélés büntetőeljárási megállapodás megkötésére irányult-e. Ezen túlmenően nyilvánosságra kell hoznia a megbeszélés lényeges tartalmát is. A jogalkalmazás során gyakori kérdésként merül fel, mi meríti ki a "lényeges tartalom" fogalmát, tehát konkrét esetben mely mozzanatokra kell kiterjednie az ismertetésnek. Nem elegendő önmagában annak közlése, hogy az előkészítő eljárás során folytatott előzetes megbeszélés alapján végül nem került sor büntetőeljárási megállapodásra. Konrét eset kapcsán a büntetőszenátus kifejtette, legalább a tanács megegyezésre irányuló javaslatát valamint az eljárás egyéb résztvevőinek erre irányuló nyilatkozatát ismertetni kellett volna a főtárgyalás során. (A BGH 2013. október 23-án kelt, AZ. 5 StR 411/13 számú döntése.)[51]
A BGH ítélkezési gyakorlatának vizsgálata alapján Böttner megállapította, hogy az előbbi problémán túl jegyzőkönyvezési hiányosságok is gyakorta vezetnek a megállapodás eredményeként "született" ítéletek hatályon kívül helyezéséhez. Az StPO 257c. §-a és a 243. § (4) bekezdése alapján a tanács elnökének a tárgyaláson közölnie kell, hogy olyan megbeszélés lefolytatására került sor, mely a megegyezés lehetőségét is magában foglalta, és amennyiben a megállapodás létrejött, annak lényeges tartalmát. Mindezeket az StPO 273. § (1a) be-
- 370/371 -
kezdésének megfelelően kell jegyzőkönyvezni. A BGH által felülvizsgált ügyben a jegyzőkönyv kizárólag azt tartalmazta, hogy mely időpontban került sor az StPO 257c. §-a szerinti Verständigung létrehozását célzó megbeszélésre, valamint azt, hogy a terhelt teljes körű beismerő vallomása esetén a bíróság milyen büntetést helyezett kilátásba. A konkrét ügyben a BGH egyetértett azzal a védői állásponttal, hogy az előbbi tartalmú jegyzőkönyv a megbeszélés lényeges tartalmára nem terjedt ki, ezért annak törvényessége aggályos. A törvényi szabályozásnak ugyanis éppen az volt a célja, hogy az ilyen tárgyú megbeszéléseket az eljárás alanyai ne titokban, minden kontroll nélkül folytassák le, hanem azokról az eljárás valamennyi résztvevője és a nyilvánosság is tudomást szerezhessen. Megfelelő tartalmú jegyzőkönyvezés nélkül nem érvényesül a büntetőeljárás nyilvánosságának elve és lehetetlenné válik az ítéletek felülvizsgálata. A jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell, hogy a megállapodás megkötésének javaslata az eljárás mely résztvevőjétől származott, a megbeszélés résztvevői milyen álláspontot képviseltek, valamint azt is, hogy a javaslatot a másik "fél" elfogadta-e vagy elutasította. (A BGH 2013. október 8-án kelt, 4 StR 273/13 számú döntése.)[52]
Burhoff e megállapításokat az alábbiakkal egészítette ki. A bíróság közlési kötelezettsége nem áll fenn, amennyiben nem került sor büntetőeljárási megállapodást célzó megbeszélésre. A tanács elnökének azon nyilatkozata, mely a tényállás és a jogi helyzet értékelésére irányul, még nem tekinthető a Verständigung előkészítésének. A bíróság tájékoztatási kötelezettségének megsértésére irányuló kifogás csak abban az esetben vezethet eredményre, ha az ismertetés a büntetőeljárási megállapodásra irányuló megbeszélés időpontjára, formájára és tartalmára vonatkozik. A tájékoztatási kötelezettség egyéb hiányosságai nem alapozzák meg a törvénysértés megállapíthatóságát. Az StPO 243. §-ának (4) bekezdésében foglaltak nem tartoznak az StPO 338. §-ának 6. pontjában rögzített, a büntetőeljárás nyilvánosságát leszögező előírásokhoz.[53] Burhoff véleménye szerint azonban még a megállapodás céljából tartott megbeszélés tartalmának nyilvánossá tétele során felmerülő hiányosságok sem eredményeznek feltétlenül eredményes jogorvoslatot. A tájékoztatási kötelezettség elmulasztása csak abban az esetben lehet megtámadási ok, ha az az ítélethozatalra befolyással bírt. [Az StPO 243. §-a (4) bekezdésének megsértése nem olyan normasértés, melynek megállapítása esetén megdönthetetlen a vélelem, hogy az az ítéletet lényegesen befolyásolta.][54]
Az előzőek alapján látható, hogy a büntetőeljárás gyorsítása és egyszerűsítése érdekében megalkotott, a vádalkuhoz hasonló jogintézmény bevezetése és alkalmazása Németországban nem zökkenőmentes, ennek ellenére a német szabályozás, valamint a szabályok gyakorlati megvalósulásának figyelemmel kísérése tanulságos lehet a magyar jogalkotás szempontjából is. ■
JEGYZETEK
[1] Ralf Tscherwinka: Absprachen im Strafprozess, Frankfurt am Main, 1995. 13. o. (idézi: Herke Csongor: Megállapodások a büntetőperben, monográfia, Pécs, 2008. 5. o.).
[2] http://www.servat.unibe.ch/dfr/bs043195.html (letöltve: 2013. december 15.).
[3] Bernd Schünemann: Gutachten zum 58. Dt. Juristentag, in: Verhandlungen des 58. Dt. Juristentages, Bd.I, Teil B: Absprachen im Strafverfahren?, München, 1990., 18. o. (idézi: Vádalku a kontinentális jogrendszerben, Miskolc University Press, 2002., Publicationes universitatis Miskolcinensis, Sectio Juridica et politica XX/I. 254. o.).
[4] Bernd Schünemann: Absprachen im Strafverfahren - Zentrale Probleme einer künftigen gesetzlichen Regelung, AnwBl 7/2006, 439-442. o., http://www.anwaltsblatt.de/archiv2/pdf/jahrgang_06/07-06.pdf
[5] Bernd Schünemann: Absprachen im Strafverfahren?, München, 1990., 93. o. (idézi: Herke i. m. 10. o.).
[6] A tanulmányokat Dieter Schmidtchen a "Verständigung im Strafverfahren" c. előadásában foglalta össze.
[7] Schmidtchen i. m. 6. o.
[8] Schmidtchen i. m. 11-14. o.
[9] A tanulmánynak a valószínűség arányát meglehetősen túlbecsülő, azonban az alku mechanizmusát jól reprezentáló példája a következő. Az eljárás - főszabály szerinti - lefolytatása 5 év szabadságvesztés büntetés kiszabását eredményezné, amennyiben nem kerül sor megegyezésre a büntetőeljárás során. A tanulmány szerint egy valójában ártatlan vádlottnak 20% esélye van arra, hogy elítéljék, így a büntetésre vonatkozó "várakozási érték" esetében 5×0,2=1. Ugyanez a mutató egy valójában bűnös vádlott esetében 4. A bíróságnak vagy az ügyészségnek a vádlott előbbi valószínűségi megfontolásának ismeretében olyan büntetést kell felajánlania, mely nagyobb, mint 1 év, de kisebb, mint 4 év. Egy ilyen büntetést az ártatlan vádlott bizonyosan visszautasít, de a bűnös vádlott elfogad. (Claus Ott-Hans-Bernd Schäfer: "Plea bargaining" - der "Deal" im Strafprozeβ, Jahrbuch für Neue Politische Ökonomie, hrsg. von Schmidtchen, Dieter, u. a., Bd. 15. Vom Hoheitsstaat zum Konsenzualstaat, Tübingen, 1996, 120. o.)
[10] Winfried Hassemer-Susanne Hippler: Informelle Absprachen in der Praxis des deutschen Strafverfahrens, StV 1986, 360-361. o. (idézi: Herke i. m. 37. o.).
[11] Egon Müller: Kommentar, Jahrbuch für Neue Politische Ökonomie, hrsg. von Schmidtchen, Dieter, u. a., Bd. 15. Vom Hoheitsstaat zum Konsenzualstaat, Tübingen, 1996, 129. o.
[12] Schmidtchen i. m. 15. o.
[13] Tscherwinka i. m. 19. o (idézi: Herke i. m. 8. o.).
[14] A BGH ebben a döntésében már a "Verständigung" kifejezést használta az "Absprache" helyett.
[15] http://juris.bundesgerichtshof.de/cgibin/rechtsprechung/document.py?Gericht=bgh&Art=en&sid=f81f139209564c39892116ac70e075e6&nr=32382&pos=0&anz=1 (letöltve: 2013. december 14.).
[16] http://www.hrr-strafrecht.de/hrr/3/04/gsst-1-04.php (letöltve: 2014. január 10.).
[17] Detlef Burhoff: Wirksamkeit von Urteilsabsprachen über einen Rechtsmittelverzicht, Prozessrecht aktiv 07/2005, 123. o.
http://www.iww.de/pak/archive/pak-07-2005 (letöltve: 2014. január 10.).
[18] Az StPO 154. és 154a. §-a alapján az ügyészség eltekinthet a terhelt felelősségre vonásától olyan bűncselekmény vonatkozásában, amely miatt a kiszabható büntetés vagy az alkalmazható ún. javító-nevelő és biztonsági intézkedés a terhelttel szemben más bűncselekmény miatt jogerősen kiszabott vagy várható büntetés, illetve jogerősen alkalmazott vagy várható javító-nevelő és biztonsági intézkedés mellett a felelősségre vonás szempontjából nem bír jelentősségel. Az ügyészség olyan bűncselekmény esetében is eltekinthet a terhelt felelősségre vonásától, mely vonatkozásában méltányolható időn belül várhatóan nem születne ítélet, és a terheltre gyakorolt hatás valamint a jogrend védelme szempontjából elegendőnek látszik a terhelttel szemben - más bűncselekmény miatt - jogerősen kiszabott, illetve várhatóan kiszabásra kerülő büntetés. Az előbbi feltételek fennállása esetén a terhelt felelősségre vonásának részbeni mellőzésére is lehetőség van, amennyiben az elkövetett bűncselekmény önálló részbűncselekményekből, illetve egyéb törvénysértő magatartásokból áll. A vádirat benyújtását követően a büntetőjogi felelősségre vonás előbbiek szerinti korlátozására kizárólag az ügyészség beleegyezésével kerülhet sor.
[19] A BGH GSSt 1/04 számú döntés kapcsán kifejtetteket itt nem ismétlem meg.
[20] Az ügyész az illetékes bíróság és a terhelt egyetértésével - a terhelt számára előírt kötelezettségek megállapítása mellett - mellőzheti a vádemelést, amennyiben ez nem jár a társadalom bűnüldözéshez fűződő érdekének sérelmével, és nem összeegyeztethetetlen a terhelt által elkövetett bűncselekmény súlyával. A terhelt az ügyész rendelkezése szerint - többek között - kötelezhető a bűncselekménnyel okozott kár jóvátételére, közhasznú intézmény javára vagy az államkasszába történő pénzbefizetésre, egyéb közérdekű tevékenységre, tartási kötelezettség teljesítésére, stb.
http://dejure.org/gesetze/StPO/153a.html (letöltve: 2014. január 10.).
[21] Prof. Dr. Georg Küpper: Konflikt oder Konsens? Humboldt Forum Recht 2007/14
http://www.humboldt-forum-recht.de/deutsch/14-2007/bitrag.html#fn1(letöltve: 2014. január 5.).
[22] http://www.bundesrat.de/cln_051/SharedDocs/Drucksachen/2006/0201-300/235-06_28B_29,templateId=raw,property=publicationFile.pdf/235-06%28B%29.pdf (letöltve: 2014. január 5.).
[23] http://www.gesetze-im-internet.de (letöltve: 2014. február 24.).
[24] StPo 268a. § (1) bekezdés, StGB 59a §.
[25] Lásd a sértettel történő kiegyezésre törekvés, illetve a bűncselekménnyel okozott kár jóvátétele, 2. tartási kötelezettség teljesítése, 3. pénzösszeg juttatása közhasznú intézmény vagy az állam javára, 4. gyógykezelésen vagy elvonókúrán való részvétel, 5. ún. szociális tréningen való részvétel, 6. a közlekedési törvényben előírt tanfolyamon való részvétel.
[26] Uwe Murmann: Reform ohne Wiederkehr - Die gesetzliche Regelung der Absprachen im Strafverfahren, ZIS 10/2009, 527. o. http://www.zis-online.com/dat/artikel/2009_10_363.pdf (letöltve: 2014. január 5.).
[27] StPO 257c. §
http://www.gesetze-im-internet.de/bundesrecht/stpo/gesamt.pdf (letöltve: 2013. december 20.).
[28] A törvény indokolása szerint az "alkalmasságot" az eset körülményei alapján kell megállapítani. A fogalmat - az egyedi esetek kapcsán - a gyakorlat fogja kimunkálni. Elsősorban a különösen bonyolult és várhatóan hosszadalmas bizonyítási eljárással járó büntetőügyekben, illetve azokban az esetekben kerülhet sor az alkalmasság megállapítására, amikor a terhelt tevékeny megbánásának szerepe lehet (http://www.burhoff.de/insert/?/veroeff/aufsatz/zap_F22_S477.htm., "IV. Geeignete Fälle").
[29] Az StGB 61. §-a alapján "Maßregeln der Besserung und Sicherung" a következő lehet: pszichiátriai osztályon történő elhelyezés, ún. elvonó intézetben történő elhelyezés, az StGB 66. § (1) bekezdésében meghatározott súlyos bűncselekmény szándékos elkövetése miatt legalább két évig tartó szabadságvesztésre ítélt vádlott vonatkozásában (fokozott) biztonsági őrizet elrendelése, pártfogó felügyelet alá helyezés, járművezetői engedély bevonása, foglalkozástól eltiltás (http://www.gesetze-im-internet.de).
[30] http://www.buzer.de/s1.htm?g=stpo+3.8.2009&a=35a (letöltve: 2014. január 5.).
[31] http://www.buzer.de/s1.htm?g=Gesetz+zur+Regelung+der+Verst%C3%A4ndigung+im+Strafverfahren&f=1
[32] A német jogi szövegben az "Erörterung" kifejezés szerepel, mely tárgyalásként, vitaként is fordítható, azonban szándékosan kerülöm a "tárgyalás" szót, hiszen azt a magyar jogi szaknyelv a főtárgyalásra, vagyis a "Hauptverhandlungra" tartja fenn, és a "Verständigung" kapcsán a német eljárási törvény is kerüli még a "Verhandlung," tárgyalásként fordítható kifejezést is.
[33] Bernd Schünemann: Die Verständigung im Strafprozess. Wunderwaffe oder Bankrotterklärung der Verteidiger? NJW 1989, 1895-1900. o. (idézi: Herke i. m. 36. o.).
[34] Tscherwinka i. m. 101. o. (idézi: Herke i. m. 37. o.).
[35] A szabálysértési törvény 46. §-a a "bírságolási eljárásokban" a büntetőeljárás általános szabályainak alkalmazását írja elő.
[36] § 2 Jugendgerichtsgesetz, http://dejure.org/gesetze/JGG/2.html (letöltve: 2014. janzár 10.).
[37] Detlef Burhoff: Regelung der Verständigubg im Strafverfahren, Zeitschrift für die Anwaltspraxis 23/2009, http://www.burhoff.de/insert/?/veroeff/aufsatz/zap_F22_S477.htm (letöltve: 2014. január 5.).
[38] A kérdőív kitöltésére Nordrhein-Westfalen tartományban 330 bíró, ügyész és védőügyvéd részvételével, 2012 augusztusában került sor http://www.bundesverfassungsgericht.de/pressemitteilungen/bvg12-071 (letöltve 2014. február 20.).
[39] Wolfgang Janisch: Viele Richter kungeln am Strafrecht vorbei, 2012. november 2., Süddeutsche.de
http://www.sueddeutsche.de/politik/strafprozessregeln-zum-deal-viele-richter-kungeln-am-strafrecht-vorbei-1.1512195 (letöltve: 2014. február 20.).
[40] http://www.deutschlandfunk.de/der-deal-mit-der-wahrheit.724.de.html?dram:article_id=240854
[41] http://www.spiegel.de/panorama/justiz/verfassungsgericht-billigt-deal-im-strafprozess-a-889598.html
[42] http://www.bundesverfassungsgericht.de/entscheidungen/rs20130319_2bvr262810.html
[43] A "Strafzumessungsschere" fogalma azt jelenti, hogy a "Deal" keretében történő beismerés által eszközölhető büntetés és az általános szabályok szerint kiszabható büntetés között olyan nagy a különbség, mely meggátolja a terheltet a befolyásmentes döntéshozásban. (Ez a jelenség végső fokon az önvádra kötelezés tilalmával is összefüggésbe hozható, annak érvényesülését akadályozza.)
[45] http://juris.bundesgerichtshof.de (letöltve: 2014. február 25.)
[46] Detlef Burhoff: Richterliches Schweigen in der Hauptverhandlung gibt keine Absprache
http://blog.strafrecht.jurion.de/2014/01/richterliches-schweigen-der-hauptverhandlung-bringt-kein-absprache/ (letöltve: 2014. február 20.).
[47] A német Alkotmánybíróság 2 BvR 2628/10, 2 BvR 2883/10 és 2 BvR 2155/11 számú döntései.
[48] Sascha Böttner: Verständigung im Strafprozess verfassungsgemäß
http://www.strafrecht-bundesweit.de/strafrecht-blog/verstaendigung-im-strafprozess-verfassungsgemaess/ (letöltve: 2014. február 20.).
[49] Detlef Burhoff: Verständigung/Absprache - ein Rechtsprechungsmarathon http://blog.strafrecht.jurion.de/2014/01/verstaendigungabsprache-ein-rechtsprechungsmarathon/ (letöltve: 2014. február 20.).
[50] Detlef Burhoff: Sich "verständigen" ist schwierig
http://blog.strafrecht.jurion.de/2013/12/pflichti-7-sich-verstaendigen-ist-schwierig/ (letöltve: 2014. február 20.).
[51] Sascha Böttner: Ein häufiger Deal begründet die Revision
http://www.strafrecht-bundesweit.de/strafrecht-blog/ein-haeufiger-fehler-beim-deal-begruendet-die-revision/ (letöltve: 2014. február 20.).
[52] Sascha Böttner: Die Verständigung / Deal und die Protokollierung
http://www.strafrecht-bundesweit.de/strafrecht-blog/die-verstaendigung-deal-und-die-protokollierung/ (letöltve: 2014. február 20.).
[53] Az StPO 338. § 6. pontja alapján törvénysértő az ítélet, ha olyan szóbeli megbeszélésen alapul, melynek során az eljárás nyilvánosságára vonatkozó törvényi előírásokat megsértették.
[54] Detlef Burhoff: Lass uns darüber reden, aber nur, wenn es etwas zu erzälen gibt http://blog.strafrecht.jurion.de/2013/10/lass-uns-drueber-reden-aber-nur-wenn-es-etwas-zu-erzaeheln-gibt/ (letöltve: 2014. február 20.).
Visszaugrás
