E tanulmány* a 2018. január 1. napjával bevezetett közigazgatási perrendtartás[1] hatálya alá tartozó eljárásokban vizsgálja a közvetítés lehetőségeit. E téma azért különösen izgalmas és időszerű, mert a közvetítői tevékenységről szóló törvény[2] a Kp. hatályba lépését megelőzően kifejezetten kizárta a közvetítést a közigazgatási perekben, mely szabályozás teljes mértékben összhangban állt az Európai Parlament és a Tanács 2008/52/EK irányelve[3] 1. cikk (2) bekezdésében foglaltakkal. A MIR hatályára vonatkozó rendelkezés szerint ugyanis az irányelv nem terjed ki a közigazgatási ügyekre.
A tanulmány arra keresi a választ, hogy e szemléletváltás - amely a közigazgatási ügyekben is lehetőséget teremt a közvetítés igénybevételére - eredményeként kialakult jogintézménnyel biztosítható-e az igazságszolgáltatáshoz történő hatékonyabb hozzáférés. Mindehhez először a közvetítés fogalma, lényege, valamint az eljárás jellemző sajátosságai, majd a közigazgatási perrendtartás hatálya alá tartozó jogviták közül azok kerülnek bemutatásra, melyekben - e cikk szerzőjének álláspontja szerint - a leginkább eredményes lehet a közvetítés. Az egyes jogviták feltárt jellemzőinek megfelelően végül egy SWOT-elemzés összegzi a közigazgatási perrendtartás hatálya alatti közvetítésre vonatkozó megállapításokat, mely alapján a kialakítandó stratégiai változtatások lehetőségeire igyekszik a cikk ráirányítani a figyelmet.
A mediációs irányelv által adott definíció[4] szerint a közvetítés olyan strukturált eljárás - függetlenül a megnevezésétől, vagy az arra való hivatkozástól -, amelyben egy jogvitában résztvevő két vagy több fél önkéntes alapon, közvetítő segítségével maga kísérli meg vitájának megállapodással történő rendezését. Ezt az eljárást a felek kezdeményezhetik, vagy bíróság javasolhatja, illetve rendelheti el, vagy egy tagállam joga írhatja elő. A közvetítés magában foglalja továbbá a kérdéses jogvitára vonatkozó bármely bírósági eljárásért nem felelős bíró által végzett közvetítést. Nem foglalja magában a jogvitára vonatkozó bírósági eljárás folyamán a megkeresett bíróság vagy bíró részéről a kérdéses jogvita rendezésére tett kísérleteket.
A MIR által adott - kissé "száraz" - jogi definíciónál jóval rövidebben (ezzel együtt ugyanakkor szemléletesen is) mutat rá a szakirodalom a mediáció lényegére, amikor azt a "kreatív egyezségteremtés művészete"-ként nevesíti.[5] Az alternatív vitarendezési eljárások egyik alapvető sajátossága ugyanis, hogy rugalmasan, a felek elképzelései szerint bővíthető a vitába bevonható javak köre, ezáltal pedig elérhetővé válik a felek számára a konfliktus megoldásának kulcsa.
A közvetítés során tehát egy független, kívülálló személy - a mediátor vagy közvetítő - által irányított párbeszéd zajlik a vitában érintett felek között. A mediátor feladata a kommunikációs folyamat irányítása és a felek közötti bizalmas légkör megteremtése, mivel ez alapozhatja meg, hogy a felek képessé váljanak problémájuk hatékony megoldására. A kialakult párbeszéd egy eszköz, melynek segítségével a felek felismerhetik és a másik fél számára is érthetővé tehetik szükségleteiket, érdekeiket és a konfliktushoz való viszonyukat. A kommunikáció egy folyamat, melynek eredményeként létrejöhet a konfliktus olyan megoldása, mely valamennyi érintett számára a lehető legjobb (win-win eredmény). A mediáció tehát a felek aktivitását igényli, a feleknek maguknak kell megtalálniuk a megoldást a jogvitájukra, mert ezt a feladatot nem veszi át tőlük a közvetítő. Azáltal, hogy a felek a konfliktust végig a kezükben tartják, irányítják, a létrejött megállapodást a sajátjuknak érzik, mely hozzájárul a megállapodás önkéntes betartásához. A közvetítői eljárásban született megállapodás ugyanis állami kényszer útján nem érvényesíthető, a felek önkéntes jogkövetésén alapul, az ismertetett eljárási rendre is tekintettel. Fontos, hogy a közösen levont tanulságok révén a megállapodás a jövőre orientál. A mediáció sikeressége sokszor a felek egymáshoz való viszonyától is függ, mert ha a feleknek fontos, hogy együttesen oldják meg a konfliktushelyzetet, ha bizalmuk van egymás iránt vagy épp a bizalmat szeretnék visszaszerezni, vagy a későbbiekben is szükség van az együttműködésükre, akkor ez a mediáció sikerességét mozdíthatja elő.
A bírósági közvetítés annyiban speciális az előzőekben ismertetett közvetítői eljáráshoz képest, hogy az kizárólag akkor vehető igénybe, ha a felek között polgári, illetve közigazgatási per (vagy nemperes eljárás) indult. A közvetítői eljárás a per folyamán bármikor kezdeményezhető, akár a jogorvoslati eljárásban is. A bírósági közvetítés lényegében olyan konfliktuskezelő módszer, mely a bírósági eljárás befejezését hivatott elősegíteni. Bírósági közvetítői tevékenységet kizárólag a közvetítői szakmai képesítéssel rendelkező - az Országos Bírósági Hivatal elnöke által kijelölt - bírósági titkár, bíró és rendelkezési állományba helyezett bíró végezhet. Ha a felek meg tudnak egyezni a közvetítői eljárás során, a megállapodásuknak azt a részét, amelyben jogvitájukkal a bírósághoz fordultak, a perbíróság közös kérelmükre jóváhagyja, ha az megfelel a jogszabályokban foglaltaknak. Az egyez-
- 8/9 -
séget jóváhagyó végzés ítélet hatályú, ami azt jelenti, hogy az állami kényszer útján érvényesíthető. E körben kiemelendő, igazi innovációnak tekinthető, hogy a hatályba lépő Kp.[6] lehetővé teszi azt is, hogy a bíróság a felek közötti egyezségnek a peres eljáráson túlterjeszkedő - a kereseti kérelem és ellenkérelem kereteit meghaladó - elemeit is jóváhagyja ítélet hatályú végzésével.
A közvetítésnek a peres eljárással szembeni előnyeit az alábbi ismérvekkel szokták jellemezni[7]: a közvetítés menetét a felek irányítják, így az rugalmasabb, gyorsabb, ugyanakkor olcsóbb[8]. A vita bármilyen, az ügy résztvevői számára közösen elfogadható megoldással lezárható, tehát az eljárás a "győztes-győztes" megoldásra törekszik, ahol nincsen pervesztes fél. A közvetítőt a felek maguk választhatják ki, így az eljárás is nagy valószínűséggel közvetlenebb és oldottabb légkörben zajlik. Az eljárás bizalmas jellegű, az ülések nem nyilvánosak, sőt a mediátort szigorú titoktartási kötelezettség terheli. Fontos, hogy abból sem származik hátránya a feleknek, ha nem sikerül megállapodniuk a közvetítői eljárás keretében, mert ebben az esetben a bíróság a peres eljárást lefolytatja és a bizonyítási eljárást követően dönt a jogvitáról.
A közvetítés hátrányai is meghatározhatók a bírósági eljárással szemben, amellyel a szakirodalom is foglalkozik[9]. Az eljárás önkéntes jellege már az eljárás kezdetén problémát jelenthet, hiszen nem is indulhat meg az eljárás abban az esetben, amikor valamelyik fél elzárkózik a jogvita alternatív rendezésétől. Mégis talán a leginkább hangoztatott hátrányként az emelhető ki, hogy a közvetítői eljárásban nem garantált a jogvita befejezése, lezárása. Ugyanis ha nem tudnak a felek egymással megállapodni, akkor a közvetítő nem hozhat döntést az ügyükben, így a felek kénytelenek mégis bírósághoz fordulni döntésért, és a közvetítői eljárással eltöltött időt feleslegesnek érezhetik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
