A magyar mezőgazdaság 1945 óta nem ismeri a földpiacot, mert az államszocialista földpolitika a föld termelőeszközkénti elsajátításából az áru- értékkategóriákat tudatosan kizárta[1]. A kilencvenes évek elején megkezdett földprivatizációs folyamatok eredményeként a termőföld magántulajdonának visszaállítása megtörtént Magyarországon[2]. Általánosságban elmondható azonban, hogy a termőföld Magyarországon nem annak a tulajdonában volt/van, aki műveli azt, a földtulajdon és a földhasználat erőteljesen elvált/elválik egymástól. Mindez arra utal, hogy hatalmas a jövőbeni lehetősége a földforgalom növekedésének[3], és ezért a gazdasági és jogi érdeklődés középpontjába került a termőföld.
A szocializmusból a kapitalizmusba/piacgazdaságba átalakuló országok kormányai versengve hívták be a külföldi tőkéseket az ipari és szolgáltató szektorokba és ajánlották fel számukra a meglévő hazai vállalatokat, illetőleg telephelyeket megvásárlásra - minél több a működőtőke-import, annál sikeresebbnek tekintik az ország gazdaságát. A rendszerváltás után Magyarország gazdasági területen alig nyitott a külföld felé, máris bezárkózó politikát kezdett el folytatni a mezőgazdaságban. Magyarországon a rendszerváltás után 12 évvel az élelmiszeripar 57,4%-a volt külföldi kézben. Ugyanakkor a magyar mezőgazdaságban csak 7,1% volt a külföldi tőke aránya - az is főként a mezőgazdasági társaságokban[4]. Alig ébresztette fel a kormány a belföldi és külföldi befektetők bizalmát, azok 1994-ben máris zárt kapukat találtak a termőföldszerzés területén. A magyar politika ugyanis a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvénnyel (a továbbiakban Tft.) gátat szabott a földforgalom növekedésének: először kizárt minden külföldit a termőföldszerzésből, majd 2004-ben (Magyarország uniós csatlakozásával) kivette a külföldiek kategóriájából a tagállami külföldi állampolgárt és az ő vonatkozásában csak korlátozta a földtulajdon megszerzésének jogát - ugyanúgy a belföldi természetes személyek szerzését is.
Miért hatékonyabb vagy igazságosabb a földhasznosulás akkor, ha belföldi és helyben lakó természetes személyek művelik a földet? Miért jobb, ha belföldi természetes személyek, akik maguk nem foglalkoznak földműveléssel, fejenként 300 hektárig termőföldet szerezhetnek és más mezőgazdasággal foglalkozók, akik a földművelésre rendezkedtek be, kínálat hiányában nem tudnak termőterületet venni? Ezekre a kérdésekre nehéz választ adni[5]. A Tft. szabályozása többek szerint is politikától átitatott, az nem az agrárüzemek javát szolgálja. Számos kutató, pl. Kurucz Mihály, Csák Csilla, Prugberger Tamás több elgondolkodtató, a termelőt a középpontba helyező megoldást kínál - mindazonáltal eddig nem sikerült olyan szabályozást megalkotni, amellyel a magyar mezőgazdaság rövid idő alatt felzárkózhatott volna az oly sokszor emlegetett nyugathoz és versenyképessé vált volna.
1994-ig külföldiek tulajdont szerezhettek termőföldön, igaz szigorú engedélyeztetési eljárás során. Azonban 1994-ben ez a lehetőség bezárult és egy általános tiltás került bevezetésre a tulajdonszerzés területén. A nagyon rövid idő alatt bekövetkezett teljes tiltásra a gazdaság a maga módján reagált: átmeneti megoldásokat keresett. Az átmeneti megoldásokat a felek többek között a zsebszerződésekben látták.
A zsebszerződések egyrészt semmis szerződések, másrészt a felek számára semmiképpen nem jelentenek biztos megoldást arra az időre, amikor majd külföldi állampolgár is tulajdonosa lehet termőterületnek.
Tanulmányomban bemutatom a külföldiek termőföldszerzésének szabályozását, illetve a zsebszerződések veszélyeit.
A termőföld fogalmát a Tft. az alábbiak szerint határozza meg: "Termőföld az a földrészlet, amelyet a település külterületén az ingatlan-nyilvántartásban szántó, szőlő, gyümölcsös, kert, rét, legelő (gyep), nádas, erdő, fásított terület művelési ágban vagy halastóként tartanak nyilván. A termőföldre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell a mező-, erdőgazdasági művelés alatt álló belterületi földre is"[6].
A termőföld fogalmának meghatározásánál a jogszabályok csak a művelési jelleget veszik figyelembe, nincsenek tekintettel a terület nagyságára. Az egyetlen fogalom, mely a területnagyságot is figyelembe veszi, az a tanya. A tanya a település külterületén lévő mezőgazdasági termelés (növénytermesztés és állattenyésztés, továbbá az ezekkel kapcsolatos termékfeldolgozás és terméktárolás) céljára létesített lakó- és gazdasági épület, épületcsoport és az azonos helyrajzi szám alatt hozzá tartozó, legfeljebb 6000 m2 területű föld együttese[7].
A külföldi magánszemély és a külföldi jogi személy, továbbá a belföldi jogi személy termőföld tulajdonjogát nem szerezheti meg. Ez alól a tagállami állampolgárok esetében a következő kivételekkel lehetséges a tulajdonszerzés:
a) aki önálló vállalkozó mezőgazdasági termelőként kíván letelepedni Magyarországon, és legalább három éve folyamatosan, jogszerűen Magyarországon lakik és folytat mezőgazdasági tevékenységet[8],
b) önálló ingatlanként (földrészletként) legfeljebb 6000 m2 területtel kialakított tanya tulajdonjogát a ter-
-350/351-
mőföldnek nem minősülő más ingatlanokra vonatkozó szabályok szerint szerezheti meg.
A nem tagállami állampolgárok esetében csak a tanya megszerzésére van lehetőség, előzetes engedélyezési eljárás során.
Amennyiben a fenti kritériumoknak megfelel a tagállami állampolgár, úgy a belföldi magánszemélyekre vonatkozó, szerzési mértéket korlátozó szabályok vonatkoznak rá.
A Tft. elfogadása után, de még a kihirdetése előtt az Alkotmánybíróság határozatot hozott abban a kérdésben, hogy összeegyeztethető-e az Alkotmánnyal (1949. évi XX. törvény), hogy a termőföld tulajdonjogát külföldi állampolgár főszabály szerint nem, belföldi pedig csak korlátozottan szerezheti meg.
Göncz Árpád köztársasági elnök (1990.05.03.-2000.08.04.) indítványában hivatkozott az Alkotmány 9. § (1) bekezdésére[10], illetve az Alkotmánybíróság korábbi határozataira[11], és feltette azt a kérdést, hogy egyenlőnek kell-e tekinteni a polgári jogi jogviszonyok alanyait azonos szabályozási koncepción belül, tekintettel arra, hogy az Alkotmány 70/A. §-a[12] jogegyenlőségről rendelkezik. A jogegyenlőség elvét támasztja alá az AB 34/1992. (VI. 14.) határozata is.
A köztársasági elnök feltette továbbá a kérdést, hogy az Alkotmány 14. §-ában biztosított öröklési jognak nem korlátja-e a szabályozás. A tulajdonjog egyik speciális rendelkezési részjogosítványa a halál esetére szóló egyoldalú nyilatkozat vagy halál esetére szóló szerződés"[13]. A köztársasági elnök kíváncsi volt arra is, hogy "a tulajdonszerzés ilyen korlátozása - túl azon, hogy a piaci törvények érvényesülésének, a földárak közgazdasági törvények szerinti alakulásának akadályozását is eredményezi; sérti a magántulajdon kezelésében kialakított nemzeti konszenzust, rontja az ország nemzetközi versenyképességét, a gazdaságos üzemi méretek kialakítását és a nemzetközi integrációkba való bekapcsolódást - nem sérti-e az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében[14], a 13. § (1) bekezdésében, 14. §-ában[15], 56. §-ában[16], valamint 70/A. § (1) bekezdésében[17] írt elveket"[18].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
