Az egészségügyi szolgáltatás nyújtására és annak igénybevételére irányuló jogviszonyban orvos és beteg között magánjogi kötelék van, jóllehet ezt egyetlen jogszabály sem mondja ki. A jogtudomány és a kezelési hibákért való felelősség talaján kialakult ítélkezési gyakorlat a jogviszony természetét illetően - kiindulva a kötelem jellegadó ismérveiből és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) fogalomhasználatából - egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy a felek között nem közjogi (közigazgatási), hanem magánjogi kapcsolat van, és az egészségügyi szolgáltatás nyújtása szerződéses keretek között történik.
Tehát a szolgáltatást igénybe vevő természetes személy és az egészségügyi szolgáltató között sajátos - a társadalombiztosítási finanszírozás és az egészségügyi ágazati jogszabályok szerződésformáló szerepe folytán közjogi elemekkel is átszőtt - a Ptk.-ban nem nevesített, atipikus polgári jogi szerződés, ún. kezelési szerződés jön létre. A szerződés célja és rendeltetése a beteg érdekének és akaratának megfelelő egészségügyi szolgáltatás nyújtása.
A kezelési szerződés fő jellemzőit tekintve gondossági kötelem, amely során az orvos nem eredmény nyújtására, hanem a gondos, szakszerű eljárásra vállal kötelezettséget, még akkor is, ha a szerződés célja valamilyen pozitív egészségügyi állapotváltozás előidézése.[1] Eredmény létrehozása az orvosi beavatkozás és az emberi szervezet természetéből, annak objektíve fennálló bizonytalanságából következően nem várható el. Az előnyös egészségbeli változás egyfajta végső célként fogható fel, amelynek érdekében az orvos cselekszik, de mindemellett az egészségügyi ellátás nem eredményszolgáltatás, a szerződésből tehát nem következik gyógyulási eredmény.[2]
Az orvos-beteg viszonyban a felek egyenlőségének és mellérendeltségének ideája nem feltétlenül érvényesül. Ebben a kötelemben az orvos rendelkezik megfelelő szakmai kompetenciával, a beteg oldalát információhiány jellemzi. A beteg egészségi állapotával kapcsolatosan lényegesen kevesebb tudással rendelkezik, hiszen nem látja át betegsége okait, gyógyításának lehetőségeit, azok természettudományos alapját és következményét.
A felek egyensúlyhiányának ellensúlyozása, autonómia és mellérendeltség erősítése, egyben a gyengébb fél védelme érdekében, az anyagi jogszabályok megalkotása során, különösen a betegjogok deklarálásával, a jogalkotó garanciális szabályokat állapított meg, de ezenfelül a bírói jogalkalmazás is különös eljárásjogi szabályokat alakított ki.
Tanulmányomban a bírói gyakorlat említett vívmányait mutatom be a jogviszony sajátosságain és felelősségi szabályokon keresztül, megvizsgálva, hogy a kialakult gyakorlat hogyan illeszkedik az új perjogi szabályokhoz, kiemelten az állítási és bizonyítási szükséghelyzet két jogintézményéhez.
Miközben nem vitatottan orvos és beteg között polgári jogi jogviszony már a kárkötelem keletkezését megelőzően létrejött, addig a bírói gyakorlat kezdetben többnyire deliktuális alapon döntötte el az ügyeket. A joggyakorlat egységesítése érdekében a jogalkotó 2010-es hatállyal módosította az Eütv.-t, és egyértelműsítette, hogy a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség szabályait kell alkalmazni az egészségügyi szolgáltatással összefüggésben keletkezett kárigények tekintetében.
Újabb változást a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) idézett elő, miután megreformálta a kártérítési felelősség rendszerét, és élesen elválasztotta egymástól a deliktuális és kontraktuális felelősséget. A kódex a szerződésszegési kártérítést szigorú, objektív alapra helyezte, elsősorban a professzionális üzleti élet követelményszintjéhez igazítva a felelősség mércéjét. A jogalkotó fenn kívánta tartani az egészségügyi szolgáltató felróhatóságtól függő felelősségét, ezért ennek megfelelően kivette a kontraktuális felelősség szabályai alól az egészségügyi szolgáltató vagyoni és nem vagyoni hátrányokért való felelősségét, és visszahelyezte a deliktuális felelősség rendszerébe.
Az Eütv. hatályos 244. § (1) bekezdése szerint "Az egészségügyi szolgáltatás keretében végzett ellátás során okozott kárért és személyiségi jogsértésért az egészségügyi szolgáltató tartozik felelősséggel, illetve helytállással". A (2) bekezdés értelmében pedig "Az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben keletkezett kárigényekre, illetve a személyiségi jogsértések esetén követelhető igényekre a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre, valamint a személyiségi jogok megsértésének szankcióira vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni".
- 13/14 -
Ez a kodifikációs megoldás kétségkívül dogmatikai ellentmondásokkal jár, viszont megelőzi a kezdeti jogalkalmazási zavarokat és lehetővé teszi az eddigi esetjog továbbélését - ahogy a módosító javaslat miniszteri indokolása fogalmaz: fenntartja a status qou-t.[3]
Az Eütv. 244. § (2) bekezdése értelmében az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben érvényesített kártérítés, illetve sérelemdíj iránti igényekre - utóbbi esetén a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésének utaló szabálya folytán - a Ptk. 6:519. §-ban elhelyezett deliktuális alaptényállást kell alkalmazni, amely szerint: "Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól a károkozó, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható".
A törvényi tényállás premisszái ez alapján: (1) jogellenes - károkozó vagy személyiségi jogot sértő - magatartás, (2) felróhatóság, (3) kár vagy nem vagyoni sérelem bekövetkezte, (4) a kár, nem vagyoni sérelem és károkozó magatartás közötti okozati összefüggés.
A perbeli bizonyítás szabályai alapvetően befolyásolják az eljárás kimenetelét, mivel a bizonyítatlanság következményeit mindig az viseli, aki a bizonyítási érdeket hordozza. Az anyagi jogszabály egyértelmű a bizonyítási teendőket illetően: perben a felperesnek kell bizonyítani a jogellenességet, a hátrányt és az okozati összefüggést, míg az alperes a kimentés körében felróhatósága hiányát bizonyítja. E konstrukció ellenére azonban az egészségügyi kártérítési perekben eltérő szabályokat fejlesztett ki a bírói gyakorlat. Speciális bizonyítási szabályok kialakítása alapvetően a jogviszony sajátosságaira, különösen a felek egyensúlyhiányos pozíciójára, valamint az okozati összefüggés bizonyításában rejlő nehézségekre vezethető vissza.
A felelősségi feltételek közül az egészségügyi perekben döntően az okozati összefüggés képezi a jogvita központi kérdését. A kártérítés alapkonstrukciója szerint a felperesnek kell bizonyítania, hogy az őt ért hátrány az alperes mely magatartásával okozati összefüggésben keletkezett. Ez ugyanakkor azt jelentené, hogy a laikus betegnek meg kellene jelölnie és bizonyítania, hogy az orvosok mely konkrét mulasztása vagy cselekvése vezetett állapotromlásához, emellett az ehhez párosuló természettudományos bizonytalanságokat is a terhére kellene értékelni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
