Tengernyi irodalma van a jogi norma érvényességére és hatályára vonatkozó nézeteknek. És ahány szerző, annyiféle megközelítés, a filozófia, a szociológia, a politológia vagy éppen a jogdogmatika, illetőleg valamely jogág törvényszerűségei felől. Nincs tehát - minden tudományágnak megfelelő - meghatározása a két fogalomnak, pedig ettől a választól függhet a vizsgált jogszabály legitimitása, elfogadottsága, hatása a társadalomra.
A jogbölcselet tudományában a legtöbb szerző utal arra, hogy az érvényesség egyaránt lehet tartalmi és formális. Az érvényesség fogalmát meghatározva azonban ritkán vállalkoznak a norma tartalmi követelményrendszerének részletes, alkalmazható feltárására. A szerzők érvénytelenség fogalmában meghatározó elem a jogszabály alkotmányos létrejöttének minősége, tehát, hogy a normát létrehozó eljárás szabályos volt-e (megtörtént-e a norma kihirdetése, erre hatáskörrel felruházott szerv alkotta-e). Az érvényességnek ez a kritérium rendszere a jogtörténetben is kimutatható, a formális érvényesség-fogalom kialakulása egybeesik az ius-ból a lex-re való áttéréssel, lényegét tekintve a jogivá váláshoz szükséges kritériumok felmutatásának kifejezése.[1] A szabály érvényessége a szabály jogi mivoltát jelöli ki, következésképpen érvénytelensége pontosan e jogiság megszűntéről vagy meg sem szerzettségéről tanúskodik.[2]
Az érvényesség fogalmának árnyaltabb feltárása, az érvényesség tartalmi és formális megkülönböztetése nem minden szerző esetében egyértelmű. Kelsen[3] érvényes normának a létező normát tekinti, tehát tartalmi jegyek nélkül is létrejöhet érvényes jogi norma. Kelsen szerint tehát az érvényesség a jogi norma léte, de nem tulajdonsága, tehát érvényes, ha a hatáskörrel felruházott szerv az ehhez rendelt eljárásnak megfelelően bocsátotta ki.[4] Ebben a felfogásban is rejlik egy tartalmi követelmény, hiszen a jogalkotás rendjének megfelelő eljárásban benne foglaltatik az is, hogy az új norma ellentmondásmentesen illeszkedik a jogrendbe.
Kelsen - halála után közzétett - munkája már meghaladása korábbi tanításának.[5]
Kelsen fő tétele: a normák sem nem igazak, sem nem hamisak (emiatt a normák között nem áll fenn logikai összefüggés). A normák híjával vannak az igazságértéknek, viszont az érvényesség az igazsághoz hasonló szerepet tölthet be.
Ebből az is következik, hogy az érvényesség ugyanazt jelenti, mint a létezés, ennek folytán nincsenek érvénytelen (hatálytalan) normák. Ota Weinberger egy könyvet szentel Kelsen utolsó művének.[6] Kelsen előbb említett tételeit Weinberger nem osztja, de e kritikához hozzáfűzi: ha a létezésen a norma teljesítését értjük, úgy lehetséges, hogy vannak érvénytelen normák.
A jogbölcselet a tartalmi érvényesség-fogalom feltárásától tartózkodik, a tartalmi érvénytelenségre a szer-
- 243/244 -
zők csak közvetetten utalnak, vagy a norma etikai tartalmára hivatkoznak.
Az érvényesség fogalommal kapcsolatban Varga is az érvényesség egyfajta konszenzus tartalmát fedő fogalmához jut el, s - Ross-ra építő - megfogalmazásában: az érvényesség állam tekintélyét alátámasztó ideologikus eszköz.[7] Eredendően pesszimista, amikor - Castberggel szólva - arra utal, hogy "az érvényesség nem más, mint olyan a priori eszme, amely megfigyelhető tényekkel meghatározott tapasztalati adatokra nem vezethető vissza". Majd később így összegez: "érvényesség felfogásunk nem más, mint jogfelfogásunk puszta vonatkozása, értelmezési kerete, változó megközelítéseinkben a voltaképpeni jog kijelölője".[8]
Vajon ennyire reménytelen a helyzet? Az érvénytelenség fogalma megmarad a jogbölcselők könyveiben, s nem válhat az élő jog elemévé? Fogadjuk el a jogbölcselet tanítását arról, hogy a norma tartalmára vonatkozó általános követelményrendszer meghatározásáról le kell mondani? Persze megítélés dolga, hogy ki mennyit akar és tud a jogbölcselet tételeiből felhasználni.
A jogbölcselet tudományán kívül a szaktudományokat is nehéz dilemma elé állítja az érvényesség fogalmának kibontása. Ezek a felfogások a gyakorlat felől közelítik meg a fogalmat, s ha tanításukat összevetjük a jogbölcselet nézeteivel, egymásra hatásuk csak bizonyos kontextusokban mutatható ki.
A jogtudományok az érvénytelenség és a hatályosság fogalmát általában együtt tárgyalják, ami kétségtelenül a gyakorlatot segítő megközelítés, a két fogalom tisztázásához azonban kevés segítséget ad.
Az érvényesség tankönyvi meghatározása is a formai érvényességet definiálja, azokat a pozitív jogi mozzanatokat, amelyek a normát érvényessé teszik, tehát a jogforrási hierarchiába való illeszkedését, a jogalkotási hatáskörrel felruházott szerv által történő kibocsátást, végül a megfelelő kihirdetést.[9] Ez érthető, hiszen a norma formai érvénytelensége könnyebben felismerhető. Nem tekinthető teljesnek az a megfogalmazás sem, amely az érvényességet azonosnak tekinti a kötelező erővel, s a hatály szerepét abban látja, hogy a hatály feladata az érvényesség hatókörének időbeli, területi és személyi vonatkozású kijelölése.[10] A magánjog tudománya pontosabban difiniái. Szászy-Schwarz Gusztáv szerint "meg kell különböztetni a törvény érvényességét (mások szerint: formai érvényességét) a törvény hatályosságától (mások szerint: anyagi érvényesség, életbelépés, alkalmazhatóság). A törvény érvényes, mihelyt a törvényhozó azt kellő formában kijelentette: ez időponttól fogva a jogszabály fennáll, létezik."[11]
Ez a meghatározás sem jelenti az érvényesség fogalmának teljes kibontását. Amiről Szászy-Schwarz ír, az a jogi norma formai érvényessége; a megfelelő formában közzétett norma érvényes, még akkor is, ha hatályba nem lépett. Az érvényesség - ennél pontosabb - meghatározásában a tartalmi követelményeknek is meg kell jelenniük. A tartalom felőli megközelítés különösen azokban a szociológiai töltésű meghatározásokban mutatható ki, amelyek a jogszabály (jogi norma) érvényességét társadalmi elfogadottságán mérik. Így Peschka szerint a jogszabály érvényessége függ államakaratként való kifejezésétől, de attól a társadalmi bázistól is, amelynek akaratát a jogszabály kifejezi, valamint attól is, hogy a jogszabály társadalmi méretekben és általánosságban miként érvényesül.[12] Mások kézzelfoghatóbb minőséget tulajdonítanak az érvényes normának, valamiféle értéket. Érdekes módon azonban nem az érték fogalmát határolják körül, hanem a norma értékét azon mérik, hogy követik e a normát a társadalom tagjai. "A jog ti. a maga lényegében eleven valóság, s nem elvont, élettelen képzemény, ha ti. értékkel akar bírni. A megírt szabály még nem teszi a jogot abban az értelemben létezővé, amelynek itt a megítélést vezérelnie kell. (...) Más szóval a jogalkotásnál nem csupán a létrehozott jogtételeknek, hanem az eleven létre átmenetelnek a mértéke is nagy fontossággal bír."[13] Szászy-Schwarz közérthetően és színes képpel írja le ugyanezt: "ha a törvény vagy a szokás nem kelti fel a követés kényszerűségének érzését: vakszabály marad mindkettő, jogot nem produkál; csakúgy, mint hangot nem produkálna a hangszer, ha csupa fül lenne a világon."[14] Moór Gyula is hasonlóképpen határozza meg a jogszabály érvényességét (bár szerinte a jogszabály alkalmazhatósága elsősorban a jogalkotó akaratától függ), felfedezhetjük megfogalmazásában a norma tartalmi érvényességére (a logikai és etikai érvényességére) történő utalást: «Az amit "jogi érvényességnek" nevezünk, nem (...) a valóság tényeitől független érvényesség, érték. Eltekintve attól, hogy a jogi normatartalmaknak logikai és etikai érvényessége is lehet, "jogi érvényességük" társadalmi tényektől, a jogalkotó empirikus akaratától függ. A jog kényszerszabály és ezért csak az az akarat válik joggá, amely kényszerrel is érvényesülni tud. A jogi érvényesség tehát kauzális elemektől, a jogalkotó hatalom akaratától függ: a hatalmi viszonyok alakulása, a társadalmi erők
- 244/245 -
küzdelme dönti el, hogy mi váljék jogi normatartalommá, mi váljék joggá.»[15]
Nem titkolom, magam a tartalmi érvénytelenség fogalmát ott keresem, ahol a jogi norma érvényességében az értékmozzanat kap szerepet. Ezzel a megközelítéssel azonban nem a norma érvényességével kapcsolatos írásokban találkozhatunk, hanem az ún. jogi értéktanra vonatkozó fejtegetésekben. Moór Gyula is a helyes jog problémájával kapcsolatban mutat rá arra, hogy az érték gondolata a jog fogalmában benne rejlik, de "az erkölcsi helyesség gondolata nem foglaltatik benne", tehát ha valami jogszerű, az nem jelent erkölcsi értékelést. Ezzel Moór a helyes jog problémáját az etika területére tolja át, arra a területre, ahol az erkölcstani felfogások igen eltérőek, koronként és irányzatonként változóak. Moór felfogásához a kereszténység erkölcsi világfelfogása áll a legközelebb, megállapítja azonban, hogy minden erkölcsi értékmérő maga is változásnak van kitéve, a jog helyessége tehát csak az adott történelmi helyzethez mért relatív helyességet és nem abszolút értéket jelent. (Moór szerint a természetjogi felfogás hibája, hogy nem jutott el erre a belátásra.)[16] Gondolom, az értéknek ezt a relativitását nem csak a helyes jogra, hanem a jog érvényességére is vonatkoztatnunk kell.
Ugyanez a dilemma foglalkoztatja az igazságos jog kutatóit. Ulpianus római jogtudóstól kezdve a mai kor tekintélyes jogszociológusáig senki nem vállalkozik a jog igazságosságának átfogó meghatározására. "Örökös akarat arra, hogy mindenkinek megadják az őt megillető jogot" (Ulpianus). "Minden személynek egyenlő joga van a másokéval összeegyeztethető legkiterjedtebb alapszabadságra" (John Rawls).[17] Az ilyen tipusú igazságosság-maximákat ma az országok alaptörvényei határozzák meg, és ezekről sem állíthatjuk, hogy korokat átívelő örök igazságok. Mély pesszimizmus hatja át azokat a fejtegetéseket, amely szerzői az igazságos jog fogalmát próbálják meghatározni. Ezzel találkozhatunk Varga Csabánál is, aki szerint - konstatálva, hogy a nemzetek ugyan körülírták a jogrend és törvényesség tartalmi feltételeit, megkísérelték a demokrácia, szabadság és egyenlőség értékeinek, mint minimum feltételeknek a jogba való közvetlen bevitelét - ez elméleti megújulást nem hozott, a jogfogalom teoretikus tartalmisítását nem vihette végbe.[18]
Ha a jogbölcselet visszavonulót is fúj (mivel ez már nem az ő terepe), mi nem mondhatunk le arról, hogy az itt és most alkalmazandó érvénytelenség fogalmát megkíséreljük körülírni. Ideje tehát visszakanyarodni ahhoz a tételhez, ami a norma minőségében megkülönbözteti a formai, valamint a tartalmi érvénytelenséget. A formai érvénytelenség - mint láttuk - jól körülhatárolható, kritériumrendszerét a jogalkotóra kötelező közjogi szabályok határozzák meg. A jogszabály megalkotására vonatkozó rendelkezések célja, hogy a norma minőségét biztosítsák, a formai érvényesség tehát egyben a norma minőségét jelenti. H. Hill is hangsúlyozza, hogy az alkotmánybíróságok, valamint a közigazgatási bíróságok gyakorlata bizonyítja: "a törvényhozás módszertana nem csupán döntéselméleti követelmény, hanem alkotmányos kötelesség, amely a leggondosabb és legésszerűbb döntés kialakítását biztosítja. A törvényhozó döntéskialakítását a különböző szervek munkamegosztásos közreműködése, a demokratikus kompromisszum kialakításra vonatkozó eljárás erőteljesen határozza meg." Ezeknek a követelményeknek megtartása nem csupán a törvényhozó alkotmányjogi kötelezettsége, hanem az alkotmánybírósági ellenőrzés hatálya alá is esik.[19]
A tartalmi érvénytelenséget főként az országok alaptörvényei, nemzetközi szerződései határozzák meg. Ezek megalkotói a természetjogot hívják segítségül ahhoz a tanításhoz, amely a jogi normát felsőbb mércéhez méri, s csak azt fogadja el, ami e mércének megfelel. A természetjogi tanítás nemcsak filozófiai művekben, a tárgyi jogban is megnyilvánul. A magyar jogrendben elsőként a Tripatitum Bevezető 2. cím 5. §-ában ("A természeti jog alatt értjük azt, ami a mózesi törvényben és az evangéliumban foglaltatik, melynél fogva mindenki köteles úgy viselkedni mással szemben, amint akarja, hogy más viselkedjék ő irányában; és tilos mással olyat tennie, amit nem akar, hogy más tegyen ővele").
Ennél kézzelfoghatóbb tételeket tartalmaznak azok a múlt századi a nemzetközi egyezmények, amelyek az államok törvényei felett álló, minden népre egyetemesen érvényes emberi jogokat fogalmaznak meg, vagy kodifikálják a háborúban elkövetett visszaéléseket. A jogállam eszméjének megjelenésével a tartalmi érvényesség kritérium-rendszere megismerhető tartalmat nyert. A jogállamiság követelményei, politikai és jogi elvekbe foglalhatók. Politikai elv pl. a hatalom gyakorlásának pluralizmusa, az államhatalmak megosztása, az állam demokratikus működése, az önkormányzatiság; a jogi (közjogi) kritériumok: az Alkotmány meghatározó szerepe a jogrendszerben, ennek keretében az alkotmányos alapvető jogok biztosítása, a kormányzás és közigazgatás törvényeknek való alávetettsége, s nem utolsó
- 245/246 -
sorban a jogbiztonság elve.[20] Ezeknek a kritériumoknak többsége visszavezethető az Alkotmány valamely rendelkezésére, egyébként a jogpolitika más és más követelményeket helyezhet előtérbe, különféleképpen csoportosíthatja e kritériumokat. Az élő jogba való átültetésük elsősorban az Alkotmánybíróság feladata, e szerv gyakorlata rendszerezi, állapítja meg ezt a követelményrendszert, így az alapvető emberi jogok korlátozásával kapcsolatban az "elkerülhetetlenség, szükségesség és arányosság" mércéjét alkalmazza [14/1996. (IV. 24.) AB hat.].
A jogállamban az alkotmányossági mérce elsődleges alkalmazója azonban mégis a jogalkotó, a törvényszerkesztő. A törvényszerkesztőre bizonyára nem csupán ez a mérce irányadó, hanem rendelkeznie kell a helyes és hatékony jogszabály kritériumait összefoglaló követelményrendszerrel is. A még jobb törvényszerkesztő ezt a kritériumrendszert egy megismerhető dokumentumban is összefoglalja. Ahogy a jogalkotási eljárást a jogalkotásról szóló törvény tartalmazza (ez a formai érvényesség mércéje), a jogalkotás jogpolitikai elvei határozzák meg a jogszabályok kívánatos tartalmára vonatkozó elképzeléseket (ez magában foglalja a tartalmi érvénytelenség normáit, de ennél szélesebb az alkalmazási területe).
Ebből az is következik, hogy a jogszabályok érvényessége felett nem kizárólag az Alkotmánybíróság őrködik, ez a jogalkotónak is mindenkori feladata.
Az Alkotmánybíróság azonban "nyílt kártyákkal" játszik, körülhatárolja, megindokolja az alkotmánysértést, s az alkalmazott joghátrányt is. A törvényhozó, a törvényszerkesztő ugyanakkor az érvénytelen norma feltárását és megszüntetését - maradva a kártyahasonlatnál - gyakran pókerarccal teszi. Az alkotmánysértés (a feltételezett érvénytelenség) orvoslását a jogalkotó gyakran nem ezzel az indokkal végzi, hanem - politikai vagy más megfontolásból - a norma megváltoztatására, hatályon kívül helyezésére tetszetősebb indokot talál.
Az érvényesség általam vallott felfogása szerint a jogszabály érvényességétől való megfosztását kell feltételezni, ha a jogalkotó a normát hatályon kívül helyezi. A hatályon kívül helyezés annak kinyilvánítása, hogy a normát a továbbiakban nem tekinti a jogalkotói akarat kinyilvánításának. Ez az eset ugyan nem felel meg az érvénytelenség nyilvánvaló fogalmának, mégis a továbbiakban ezt az esetkört is az érvénytelenség fogalma alá soroljuk; ezt kell tennünk, ugyanis az érvénytelenségnek ez a nem tipikus esete is elválik a norma hatályától.[21]
Megfigyelhető, hogy a formai érvénytelenség kiküszöbölésére - a jogalkotó vagy az Alkotmánybíróság döntése alapján - általában a jogszabály megalkotását követő rövid idő után kerül sor. A jogszabály tartalmi érvénytelenségének megállapítása már hosszabb időt igényel, különösen, ha ezt nem az Alkotmánybíróság végzi. Ez a "hosszabb idő" éveket, sőt évtizedeket is jelenthet. Van ugyanis a tartalmi érvénytelenségnek egy területe, amelynek szabályait a politika (a történelem) írja. A formailag érvényes törvényeket utóbb a történelem tartalmilag érvénytelenné nyilváníthatja, pontosabban: az a cselekmény, amely a korabeli formálisan érvényes jog szerint legitim (vagy illegitim) volt, utóbb tartalmilag érvénytelen jognak, a cselekmény tehát legitimnek (illegitimnek) minősül. Ez a történelmi érvénytelenség. Az elmúlt évtizedekből erre bőségesen találunk példát. Embercsoportoknak alapvető emberi jogoktól való megfosztása a nemzeti szocialista jog szerint jogszerű volt, a szövetséges hatalmak győzelme után - most a jogi érvelést mellőzve - illegitim, sőt büntetendő cselekménnyé vált. Példákat a magyar történelmi fordulatok is kínálnak. A Bajcsy-Zsilinszky elítélésének jogszerűségét (fegyveres ellenállása miatt) az elítélés idején hatályos törvény, vagy az 1945 utáni években hatályos népbírósági jogalkalmazásra irányadó jog alapján kell elbírálni?[22] A nemzetközi jog a visszamenőleges hatályú tartalmi érvénytelenséget a természetjogi ideológiákra építő nemzetközi szerződésekből vezeti le. Természetjogi megfontoláson alapul a II. világháború utáni büntető ítélkezés, amelynek filozófiai alapját Gustav Radbruch így határozza meg: "Vannak tehát jogalaptételek, amelyek erősebbek, mint minden jogi tételezés, úgy hogy a törvény, amely ezeknek ellentmond, érvényesség nélkül való. Ezeket az alaptételeket természetjognak vagy észjognak nevezzük."[23] (Erre a kérdésre - az alábbiakban - a visszamenőleges érvénytelenség kifejtése során még visszatérek.)
Lépjünk tovább az érvénytelenség tartalmi meghatározásán. Mi az érvénytelenség jogkövetkezménye? A jogbölcselet erről is keveset mond, holott a jog mivelőjét ez a kérdés kell, hogy érdekelje. Egy jogszabály érvénytelenné nyilvánítása milyen hatást gyakorol az érvénytelen norma által kialakult viszonyokra? Az érvénytelen jogszabály megalkotásának pillanatától érvénytelen, vagy csak akkortól, amikor érvénytelenségét megállapították. Ennél a pontnál érezhetjük elkerülhetetlennek, hogy pontosítsuk az érvénytelenség és a hatály fogalmát.
Az érvénytelenség - lényege szerint - nem kötődik időhatárokhoz, ami érvénytelen, az megszületése pil-
- 246/247 -
lanatától érvénytelen. Ez a tétel természetesen csak akkor igaz, ha az érvénytelenség lényegét nem valamiféle kötőerőben, alkalmazási képességben találjuk meg, hanem a norma értékében, amely ha hiányzik: nem lehet szó érvényesen létrejött és létező normáról.
Az érvénytelen jogi norma tehát keletkezésekor már érvénytelen, joghatást nem vált ki. Ezt a kétségtelenül helytálló tételt azonban egyik jogág sem képes tiszta formában alkalmazni.
A polgári jog általános szabálya szerint az érvénytelen jogügylet eredetileg is érvénytelen, ennek ellenére az irreverzibilis helyzeteket hatályossá lehet nyilvánítani. Ez annak elismerése, hogy vannak jogcselekmények, amelyek meg nem történtté nem tehetők, vagy - figyelmen kívül hagyásuk esetén - súlyosan méltánytalan eredménnyel járnának. Ez a gondolatsor már átvezet a jogszabály hatályosságának - nem kevésbé problematikus - kérdéséhez, majd ahhoz: tulajdoníthatunk-e visszaható hatályt a jogszabály érvénytelenségének.
Ha a jogszabály érvényességét értéknek fogjuk fel, nincs jelentősége annak, hogy a norma időben, térben, személyi vonatkozásban mennyiben érvénytelen. A norma érvényessége és hatálya nem egymást feltételező fogalmak, hiszen az érvénytelen normát is gyakran alkalmazzák, érvényes norma alkalmazására pedig - adott esetben - nem kerül sor.
A jogszabály hatályával kapcsolatos kiindulási pontunk a következő: a jogszabály hatására bizonyos jogi tények jogokká rendeződnek, illetőleg kötelezettségeket keletkeztetnek. Ez a hatás mindaddig fennáll, amíg a rendelkezés hatályban van. A rendelkezés hatályon kívül helyezése a már létező igényeket (kötelezettségeket) nem érinti, kivéve, ha az új jogszabályt a létrejött jogviszonyokra is - visszamenőleges hatállyal - alkalmazni kell. Ez azonban kivételes eset lehet, különösen, ha jogfosztást - a létrejött igények megsemmisítését - jelenti. Ez az alapja annak, hogy a jogszabály hatályon kívül helyezése esetén is a jogviszony keletkezésekor fennálló jogszabályt kell alkalmazni.
Ez a folyamat néha "visszafelé" is működik. A jogszabály alkalmazhatóságát - amíg hatályban van - a tárgyi jogon kívüli egyéb jogi tények megszüntethetik, ilyen hatása nemcsak a rendelkezés hatályon kívül helyezésének lehet. Ilyen tény lehet, pl. az időmúlás, vagy a jogi környezet megváltozása: ritkábban a jogszabályt meghatározó társadalmi viszonyok megváltozása. A hatályvesztésnek ezt a folyamatát nem tekinthetjük a jogszabályalkotás normális rendjének, azonban ezzel a hatással mindig számolni kell. A hatályvesztésnek "normális" esete ugyanakkor a már végrehajtott jogszabály. Ennek oka lehet a meghatározott időtartamhoz, vagy alkalomhoz kötött jogszabály, továbbá a módosító, hatályon kívül helyező jogszabály.
Szászy-Schwarz szerint a jogszabály hatálya akkor szűnik meg: a) ha a jogszabály maga csak bizonyos időtartamra állítja fel a maga tartamát (átmeneti - tranzitórius - jogszabályok); b) ha a törvényhozó maga nem is tűzött végső időt: a jogszabály hatálya megszűnik, mihelyt bizonyos, hogy az a tényállás, amelyet a jogszabály szabályoz, ezentúl elő nem fordulhat, ám csupán azért, mert azok az indító okok szűntek meg. amelyek egy jogszabályt életbe hívtak, a jogszabály maga még nem szűnik meg; c) a jogszabály megszűnik, ha egy későbbi jogszabály azt megszünteti.[24]
Grosschmid ehhez hasonlóan írja körül azokat az eseteket, amikor a jogszabály hatálya megszűnik. Az első eset, amikor a megszűnést olyan körülmények idézik elő, melyeknek bekövetkeztéhez maga az illető törvény nyíltan vagy hallgatólag hozzákötötte a saját megszűnését. Ilyen lehet az idő letelte, amelyre a törvény a saját hatályát megállapította (pl. az 1899:XV. tcz. nyolc esztendőre szólt, vagy ha a törvény csak "múlólagos" viszonyokat rendez, s e viszonyok végetértek). Ide sorolható az az eset, ha a törvényt felfüggesztő feltétel mellett hozták meg (pl. az 1892. évi XVII. t.czikket annak 24. §-a szerint), s az nem teljesedik be. Megszűnik a törvényszabály ezen kívül akkor is, ha valamely későbbi jogszabály eltörli, hatályon kívül helyezi (abrogatio). Lex posterior derogat priori. Az eltörlés lehet nyílt vagy bennfoglaltató, kifejezett (explicit) vagy hallgatólagos (implicit).[25]
A hallgatólagos hatályon kívül helyezés esete, amikor a későbbi jogszabály nem rendelkezik erről, azonban tartalmából nyilvánvaló, hogy a korábbi törvény alkalmazása ellentétes lenne az új rendelkezésekkel, így azok kizárják a régi jog alkalmazását.
A törvény hatályvesztése azonban nemcsak egy hasonló tárgyú új jogszabály megjelenésére vezethető vissza. Ilyen helyzet bekövetkezhet akkor, ha a körülmények - amelyek közepette a régi jog alkalmazása végbement - megváltoznak, a társadalmi viszonyok meghaladják a korábbiakat, ezáltal értelmetlenné válik a régi törvény alkalmazása. A jogforrások ontológiájára vonatkozó tanítás a törvény hatályának egy másféle hallgatólagos megszűnését a nem-írott jogforrásnak tulajdonítja, közkeletű - de nem pontos - elnevezéssel a szokásjognak. "A szokásjog hatályon kívül helyezheti a vele ellenkező régi törvényt (...) A szokásjognak tehát törvényrontó ereje van."[26] Moór Gyulát idézve ehhez Angyal hozzáfűzi: "A törvény-
- 247/248 -
rontó szokás ugyanis felfogható, mint konzervatív forradalom." Grosschmid hasonló felfogást képvisel: a nemzet, amely törvényhozás útján hívatva van jogot alkotni, ugyanezt a gyakorlás, a szokásba vétel által is megteheti.[27] Ez a tétel fordítva is igaz, az a jogi norma, amit a gyakorlat elfelejtett, amit már nem gyakorolnak, elveszti erejét, hatályon kívülinek tekinthető.
"Gyakran a már nem illő törvényeket a törvényhozás éppen azért nem törli el, mert a szokás túltevén magát rajtuk, azokat mintegy eltemette..."[28]
A szokásjog törvényrontó ereje hallgatólagos, másfelől mégis akaratlagos hatályon kívül helyezést jelent a törvényhozó hatalom részéről. A szokás kialakulását - ha hallgatólagosan - az állam vagy tudomásul veszi, vagy eltűri, vagy maga is ösztönzi.
A jogszabály hatálya és érvényessége egymást feltételező fogalmak, az érvényességhez (érvénytelenséghez) párosulnia kell a jogszabály alkalmazhatóságára vonatkozó kifejezett vagy hallgatólagos szabályozásnak. A jogi norma tartalmi és formai érvényessége nem könnyen határolható el hatályától, tehát alkalmazhatóságától; a létezés és a létezés minősége gyakran egybemosódik. A jogszabály hatályba lépése normális esetben és rendszerint azt jelenti, hogy érvényes norma jött létre, hatályon kívül helyezése pedig azt, hogy a norma érvényét vesztette.
Ez általános szabály. Kivételekkel azonban találkozhatunk, foglaljuk tehát össze az érvényesség és hatályosság eseteit. A jogi norma lehet:
a) Hatályos és érvényes: Ez az alkalmazandó jog természetes állapota.
b) Nem hatályos és érvényes: A jogi norma érvényesen létrejött, azonban még nem hatályos (hatályba lépésének idejét későbbi időpontban határozták meg, pl.: hogy az új rendelkezések elsajátítására kellő idő álljon rendelkezésre). Ez az esetkör azonban azokra a jogi normákra is vonatkozik, amelyek tartalmukat és formájukat tekintve érvényesek, formailag nem is helyezték őket hatályon kívül, alkalmazásukra azonban már nem kerül sor, mert a norma egy meghatározott esetre vonatkozott (pl.: egy meghatározott vagyontárgy kisajátítására), vagy meghatározott időszakra vonatkozó rendelkezést tartalmazott (a munkaszüneti napok meghatározása valamely évben), vagy a jogi normát már egyéb módon végrehajtották.
c) Hatályos és nem érvényes: Az érvénytelen jogi norma is alkalmazásra kerülhet: akár a jogbiztonság fenntartása okából, akár más indítékból. A jogszabály érvénytelenségét megállapító aktus (pl.: az Alkotmánybíróság határozata) az alkalmazhatóság idejét egy későbbi időpontban is megállapíthatja. Ha a jogszabálynak - a jogalkotó által történő - hatályon kívül helyezését is a norma érvényvesztésének fogjuk fel (mert a jogalkotó nem köteles számot adni arról, hogy miért tekinti a jogszabályt úgy, mint amely minőségét elvesztette), nos, ebben az esetben is - általános szabály szerint - a normát a már létrejött jogviszonyokra továbbra is alkalmazni kell (természetesen a jogszabály rendelkezhet arról is, hogy a hatályon kívül helyezett norma meghatározott esetekre továbbra is alkalmazható).
Ezek a hatályos és nem érvényes normák gyakorlatban rendszerint előforduló esetei. Ide kell sorolni azonban azt a nehezebben definiálható esetkört, amikor a jogszabály az ún. történelmi érvénytelenség folytán - a megváltozott társadalmi-jogi környezet hatására - tartalmában elveszti érvényét.[29]
Ez múltra vonatkozó minősítés, arra a múltra, amelyben a jogszabály alkalmazásra került.
Felvethető, hogy ezek a jogszabályok alkalmazásuk idején még érvényesek voltak: ez a feltételezés azonban az érvénytelenség fogalmának ellentmond, ugyanis a jogszabály minősége eredendően, keletkezésétől bennfoglaltatik, érvénytelensége nem utóbb következik be. Más kérdés, hogy az érvénytelen jogszabály alapján létrejött jogviszonyokat utóbb a jogrend hogyan értékeli, ez már a - később tárgyalandó - visszaható hatály kérdése.
d) Hatálytalan és nem érvényes: A jogszabály végső stádiuma, elmúlása. Rendszerint akkor következik be, ha a jogszabályt hatályon kívül helyezik, vagy megsemmisítik, egyben hatályát is veszti, tehát nincs olyan jogviszony, amelyre a továbbiakban alkalmazni kellene.
Összefoglalva: az érvényesség a norma minőségét (értékét) jelöli; a hatály a norma alkalmazhatóságát. A norma értéke vagy tartalmi, vagy formai; a formai érték a norma szabályszerűségét fejezi ki; a tartalmi érték kritérium-rendszerét az alkotmányos elvek, nemzetközi szerződések, konvenciók határozzák meg, néha jogpolitikai elvárások.[30] A tartalmi és formai érvénytelenség nem mindig különválaszthatóan értékelhető minőség, a formai követelmények megsértése gyakran az alkotmányos tartalmi elveket is sérti.
A hatály nem fejez ki értékítéletet a norma tekintetében, olyan akarat, amely közli (kifejezetten vagy hallgatólagosan) a jogi norma címzetteivel, hogy térben, időben és személyeket illetően mely esetekben kell a normát alkalmazni, kik, mire kötelezettek, illetőleg jogosultak.
- 248/249 -
Az érvénytelenség és a hatályosság visszaható hatása: ez egyik problematikus kérdése témakörünknek. A visszaható hatály fogalma a leginkább kidolgozott: visszaható hatályt a jogszabálynak csak kivételesen lehet tulajdonítani, joghatás kiváltására nem alkalmas a múltbeli jogi tényekre vonatkozó rendelkezés. A jogszabály kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé (1987. évi XI. törvény); a kedvezőbb joghatás kiváltása azonban nem tilos (pl. az adó visszamenőleges csökkentése, múltbeli kötelezettségek eltörlése).
A jogi norma visszaható érvényessége közel sem ennyire tisztázott. Egyáltalán: az érvényesség fogalmával összeegyeztethető a visszaható érvényesség? Nézetünk szerint ez pontatlan fogalmazás, amely összemossa az érvénytelenséget az érvénytelenség megállapításával.
Az érvényesség általunk vallott tartalma szerint - ha tehát az érvényesség minőséget jelent - az érvénytelenség nem időhöz, térhez vagy személyhez kötött, a minőség hiánya a norma megszületése pillanatában kimutatható. Ez a tétel annak ellenére helytálló, hogy az érvénytelenség megállapítására többnyire a norma keletkezését követően kerül sor, akár évtizedekkel később.
A másik alapvető tételünk: elengedhetetlen az érvényesség és a hatály különtartása, eltérő tartalmuk kijelölése. Érdekes, hogy Peschka maga is jelentőséget tulajdonít az érvényesség és hatály megkülönböztetésének, vitatkozva azzal a jogszabálytani felfogással, amely szerint a jogszabály megalkotása pillanatától érvényes, érvényessége azonban csak addig tart, amíg hatályba nem lép. Álláspontja szerint jogi normáról csak akkor beszélhetünk, ha az valóban létezik, érvényes, azaz meghatározott helyen és időben, meghatározott személyi körben kötelező.[31] E nézettel valóban leszámol a helytelen jogszabálytani felfogással, azonban az érvényesség és hatály tartalmi megkülönböztetését kizárja. A jogszabály alkalmazása (kötelező ereje) - amint megkíséreltük bemutatni - nem azonos az érvényességgel. A visszaható hatás tekintetében különösen kimutatható az a tételünk, hogy az érvényesség a jogi norma megalkotásával bekövetkező minőséget jelenti. Logikai töréssel lehet csupán azt állítani, hogy a visszaható hatás az objektív idő irreverzibilitását a jogszabályi érvényesség világában szubjektíve feloldja, megszüntet.[32] Peschka ugyan rámutat arra, hogy az idő objektív irreverzibilitása nem szüntethető meg, a múltban előforduló esetek lejátszódó történései nem változtathatók meg, nem tehetők meg nem történtté.
A jogi norma keletkezésétől kezdődően lehet érvényes, hiszen csak keletkezésétől kezdődően értékelhetjük, hogy formailag érvényesen létrejött, és tartalmában is érvényes. Azzal, hogy a jogi norma szabályozás alá von múltbeli eseteket, vagy éppen múltbeli joghatásokat szüntet meg, nem a jogi tényeket változtatja meg, hanem a jelenben újraértékeli azokat. Az már a jogszabály visszaható hatályát jelenti, hogy rendelkezéseit a múltban volt jogi tényekre kell alkalmazni.
Megengedhető tehát visszaható hatályú norma alkotása? A visszaható hatály korlátai között - jogokat nem tesz terhesebbé, új kötelezettséget nem állapít meg - ez a jogalkotói gyakorlat nem kifogásolható. Ha a visszaható hatály átlépi ezt a korlátot, már erős fenntartásainknak kell hangot adni. (Megjegyzem: a jogszabály visszamenőlegesen lép hatályba akkor is, ha formálisan kihirdetésekor lép hatályba, azonban rendelkezéseit a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell. A visszamenőleges hatálynak ez a megállapítása azonban nem kifogásolható, ha nem avatkozik be hátrányosan és indokolatlanul a már létrejött jogviszonyokba.)
A visszaható hatály tilalma a jognak azt a lényegét fogalmazza meg, amely szerint a törvény csak a jövőre nézve rendelhet el joghatást. Ez évszázados bölcsesség, amelyről Frank Ignácz ezt írta: "A törvény, mennyire valami újat rendel, csak a jövendő időt, a későbbi ügyeket illeti; a múltra tehát, az az régiebb ügyekre nézve semmi helye, ha csak a, törvény azokra világosan ki nem terjesztetett."[33]
Ezzel egybecseng a XX. századi magyar magánjog egységesnek mondható álláspontja. Szászy-Schwarz szerint «Minden jogszabály csak előre (jövőre) hathat, egyik jogszabály sem hathat "vissza" (a múltra). De az újabb törvény kimondhatja, hogy múlt tényállásoknak ezentúl olyan legyen a hatásuk, mintha a régibb törvények már ugyanazt rendelték volna, amit az új törvény rendel. Az ilyen intézkedés törvényhozási szempontból sokszor igazságtalan lehet; de logikailag kifogástalan és néha törvényhozásilag is igazságos. Ez az, amit "visszaható jogszabály"-nak szokás mondani.» Szászy-Schwarz azonban kifejti azt is, hogy a visszaható hatály miért igazságtalan:
"Az érdekelt felek, kik a régi törvény idejében valamely jogviszonyt megalapítottak, ezt a régi törvényre való bizalomban tették, és e bizalmukban csalódnának, ha az egyszer megalapított jogviszony későbbi szakában oly törvény nyerne alkalmazást, amellyel a viszony megalapításakor nem számolhattak. Ez okból nem elég, hogy az ilyen jogviszonynak a régi törvény idejében máris előállott hatásaira az új törvény vissza
- 249/250 -
ne hasson, hanem méltányos, hogy ez a viszony fennállásának egész ideje alatt (tehát az új törvény idejében is) a megalapításakor hatályban volt törvény uralma alatt maradjon, vagyis: az új törvény vissza nem hatását a régi törvény továbbhatásával kell kiegészítenünk."[34]
Grosschmid a visszaható hatály tilalmában nem a jelen jogalkotó hatalmának korlátozását véli felfedezni, tehát nem a korábbi törvény képez akadályt az új törvény hatálya tekintetében, és a korábbi törvény a régi tényállások tekintetében nem a mostani törvény korlátját jelenti. Ha egy törvény hatályba lépett, az egyedül és kizárólag irányadó mindazon tényállás tekintetében, amelyek "alája illenek"; az új törvény akarja azt, hogy a korábbi tényállásokra ne az ő, hanem az akkori szabályt kell irányadónak tekinteni. Ez -Grosschmid szerint - "igazsági diktatúra", hogy a törvények vissza nem hatnak. Így vagy úgy, a tényállásra azt a jogi normát kell alkalmazni, ami akkor hatályos volt, s ezen a norma hatályon kívül helyezése sem változtat.[35]
Egyet kell érteni Peschkával abban, hogy a visszaható hatályú (Peschkánál: visszaható érvényességű) norma ellentmond a jogszabály lényegének, a jogi norma alternatív jellegének (kizárja a választás lehetőségét), ontológiai ellentmondásossága megmutatkozik az ignorantia iuris elvével való összeütközésben, végül a jogi norma belső struktúrájával sem összeegyeztethető (a jogi norma szerkezete teleologikus felépítésében a jövőre orientált).[36]
Ez a tiszta dogmatika, amelyen a gyakorlat a tartalmi érvénytelenség eseteiben túllép. Az alkotmánybíróságok gyakorlatában a visszaható hatály nem jelent abszolút korlátot. A magyar Alkotmánybíróságnak is lehetősége van arra, hogy a jogszabály megsemmisítését ex tunc hatállyal mondja ki [1989. évi XXXII. törvény 43. § (4) bek.], ez azonban gyakorlatában ritkán fordul elő. A visszaható hatályú megsemmisítésnek korlátot szab (a tárgyi korlátozottságon kívül) a jogbiztonság elve.
El kell gondolkodnunk Kelsen bölcsességén. Vajon a jogrendszer piramisából kihúzott kőtömb nem okozhatja az építmény összeomlását? A jogszabály legitimitásának megkérdőjelezése milyen hatást vált ki a jogkövetőnek kívánt társadalomból?
A legtöbb nehezen megválaszolható kérdést a jogszabály történelmi érvénytelenségének kimondása okozhatja. Visszamenően meddig kérdőjelezhető meg egy jogszabály legitimitása? Utaltam már arra a dilemmára, amely a második világháborút követően foglalkoztatta a jogtudományt, s az elfogadható választ a természetjogi tanításban vélték felfedezni. Ugyanakkor napjaink magyar jogéletét is foglalkoztató kérdések ezek. Az ötvenes években hozott tulajdonelvonó jogszabályok - felfogásunk szerint - alapvető jogokat sértettek, mégis kiiktatásukra, s az ezzel járó reparációra - a velük bekövetkezhető jogbizonytalanságra figyelemmel - nem került sor. Hogyan ítéljük meg az antifasiszta ellenállók, vagy éppen az 56-os forradalom felkelőinek fellépését az akkori államhatalom ellen, mai jogérzetünk vagy a korabeli - legitim? - jogszabályok alapján; s hogyan az akkori államrend nevében fellépő hatósági erők akcióját, mai vagy a korabeli - legitim? - jog alapján? A magyar alkotmánybírósági gyakorlat e kérdések megítélésében általában bölcs és mértéktartó volt. Visszautasította az 1950-es években hozott egyes közjogi és polgári jogi törvények érvénytelenségének kimondását, és a politikai hatalom sem a visszamenőleges hatályú reparációval, hanem jövőbe néző jóvátétellel orvosolt. A jogfolytonosság-jogbiztonság kívánalma erősebbnek bizonyult, mint az elkövetett tulajdon elleni, vagy közigazgatási jogi - más esetekben érvénytelenségi oknak minősülő - tényéknél. Nyilvánvaló, hogy visszamenőleges hatályú érvénytelenség kimondására a politikai hatalom eltökéltsége, ösztönzése nélkül nem kerülhet sor. Ha ez hiányzik, felülkerekedhet a bölcs megfontolás. Ne feledjük, az évtizedekre visszanyúló visszamenőleges érvénytelenség - a történelmi érvénytelenség - többnyire nem jogi, hanem történelmi kategória, és - mint tudjuk - a történelmi igazságok változékonyak.
A jogi norma érvénytelensége és hatálya hogyan jelenik meg a gyakorlatban, elsősorban az Alkotmánybíróság gyakorlatában?
Az Alkotmánybíróság ugyan sem az érvénytelenség, sem a hatály fogalmát nem használja, a határozatok szövegezése azonban megfelel e fogalmaknak. A jogszabály alkotmányellenességének megállapításakor határozatának rendelkező részében az Alkotmánybíróság általában így fogalmaz: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a ..... törvény (rendelet) alkotmányellenes, ezért a jelen határozat kihirdetése napjával megsemmisíti." Ebben az esetben az Alkotmánybíróság rendelkezik a jogszabály érvényességéről (tehát arról, hogy alkotmányellenes) és a hatályáról (tehát, hogy mikortól nem alkalmazható).
A rendelkező rész a következő is lehet: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvény rendelkezése alkotmányellenes." Ezt a rendelkezést az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett (tehát nem hatályos) törvény alkotmányosságának előzetes
- 250/251 -
vizsgálata nyomán hozza az Alkotmánybíróság; a jogszabály még nem érvényes és nem is hatályos, az érvényesség előzetes megállapítására is lehetőség van. Amikor az Alkotmánybíróság megállapítja a jogszabály alkotmányellenességét, általában határozatának közzétételét követő időponttól semmisíti meg (tehát a hatályvesztést egy későbbi időpontra nézve állapítja meg). Ennek indoka lehet praktikus szempont, pl.: a régit felváltó új norma megalkotására a jogalkotónak megfelelő idő álljon rendelkezésére. Jelentősebb a jogbiztonság megőrzésének követelménye, a már létrejött jogviszonyok megóvása. Az Európai Bíróság is folytat hasonló gyakorlatot, előfordul, hogy megsemmisítés esetén is a jogi norma hatályát egy későbbi időpontig meghosszabbítja (pl. C-317/04. és C-318/04. sz. hat.).
Végül - kivételes esetben - mód van az alkotmányellenesség megállapítására és a jogszabály hatálybalépésével azonos időpontban történő megsemmisítésére (ex tunc hatályú megsemmisítés). Erre rendszerint akkor kerül sor, ha a hatálybalépést követően nem hosszú idő telt el, vagy az érvénytelen norma alapján nem jött létre jelentősebb számú jogviszony, illetőleg felszámolásuk mindenképpen indokolt.
Ha az Alkotmánybíróság már hatályon kívül helyezett rendelkezés alkotmányellenességét állapítja meg, a határozat rendelkező részét a következők szerint fogalmazza meg: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a (...) rendelet (...) §-a alkotmányellenes volt"[37]
E rendelkezéshez a határozat rendszerint hozzáfűzi: "ezért a (...) Bíróság előtt (....) szám alatt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható".
Ez a rendelkezés több okból is aggályos. A "volt" szó használatát nem tartom helyénvalónak, ugyanis az alkotmányellenesség megállapítása - bár az érvénytelenség múltra szóló megállapítása - mégis egy hatályos (még élő, alkalmazandó) rendelkezés jelenre vonatkozó hatályon kívül helyezése. A rendelkezés második fordulata a következő kérdéseket veti fel: Ha az alkotmánysértő jogszabály alkalmazásának tilalmát kimondja az Alkotmánybíróság ez nem sérti a kötelező jogegyenlőség elvét? Ezt a rendelkezést az Alkotmánybíróság az indítványozó "különösen fontos érdeke" esetén alkalmazza. Másnak nem lehet ilyen fontos érdeke? Ha más bíróság előtt hasonló per van folyamatban, s abban - egyébként - a rendelkezés alkalmazandó lenne, alkalmazása ott is mellőzhető? Az alkotmányellenesség megállapítása nem lehet más, mint inter onmes, általános hatályú. Az alkotmányellenesség megállapítása formailag hatályon kívül helyezett rendelkezés tekintetében akkor lehetséges, ha még alkalmazni kell a hatályban léte esetén keletkezett ügyekben, tehát a rendelkezés még élő, gyakorlatilag hatályos. Alkalmazásának megtiltása hatályától való megfosztását jelenti. Az Alkotmánybíróságot nyilván olyan megfontolás vezette: nem kívánja a rendelkezést visszamenő hatállyal megsemmisíteni, mégis a folyamatban lévő ügyben az érintett félnek igazságot szolgáltat. Ezzel egyedi ügyben az érvénytelen norma hatályát megszünteti, tehát gyakorlatilag hatályon kívül helyezi a normát. De nem általános érvénnyel, csupán meghatározott jogviszony tekintetében. Ez igazságos megoldásnak tűnhet, elkerüli a - mindenkire kiterjedő - visszamenőleges hatály által kiváltható negatív hatásokat, - mégis fenntartásainkat nem hallgathatjuk el.
Vitatható gyakorlatot folytat az Alkotmánybíróság az ún. beiktató törvények megsemmisítése tekintetében. (Beiktató törvény, amely egy már meglévő törvény egyes rendelkezéseit - vagy az egész törvényt - hatályon kívül helyezi vagy módosítja.) Az Alkotmánybíróság bevezette a "részleges érvénytelenség" fogalmát azokra az esetekre, amikor a beiktató törvény formai érvénytelenségét állapította meg, azonban nem kívánta érinteni a módosult törvény tartalmát.[38]
Az Alkotmánybíróság szerint, ha a törvényalkotó megsérti a meghatározott tárgyú törvény megalkotására előírt rendet, ha nem biztosítja "a demokratikus törvényalkotási eljárás során figyelembe veendő rendelkezések maradéktalan érvényesülését" (IV/1.p.) alkotmánysértést követ el, ennek következtében "részleges közjogi érvénytelenség" áll fel. Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában ettől némileg eltérő érvényességi fogalmat használt: "az alkotmányos jelentőségű eljárási szabályok megsértése formailag érvénytelen (közjogi érvénytelenség) ..." [62/2003. (XII. 15.) AB hat.]., bár a részleges közjogi érvénytelenség fogalma e következő döntésben [63/2003.(XII.15.) AB hat.] már szerepel. A részleges közjogi érvénytelenség tartalmilag tehát azt jelenti, hogy a megsemmisítés nem érinti "a megsemmisített törvényi rendelkezések által a jogrendszerben végrehajtott más változások, módosítások, különösen hatályon kívül helyezések érvényességét" (IV/3. pont).
Előrebocsátom, hogy az Alkotmánybíróságnak ezzel a gyakorlatával nem értek egyet. A jogszabálymódosítás (hatályon kívül helyezés, változtatás, kiegészítés) folytán a beépített elem az eredeti jogszabállyal szervesül. Az alapjogszabály marad továbbra is a jogszabály (Polgári Törvénykönyv, Polgári perrendtartás, stb.), a módosító jogszabály a beépüléssel kiüresedik, végrehajtott jogszabállyá válik, jelentőségét elveszíti (kivéve azokat a részeket, amelyek nem épülnek be az alapjogszabályba, tehát pl. átmeneti szabályt tartalmaznak).
- 251/252 -
Ha a módosítás beépül a törvénybe, ez a rendelkezés lesz a hatályban lévő rendelkezés, s a módosító törvénynek - miután feladatát teljesítette - nincs valóságos hatálya. (Érdekes, hogy "normális" esetben ezt a felfogást követi az Alkotmánybíróság gyakorlata is, hiszen egy rendelkezés megsemmisítése mindig az éppen hatályos - módosított - rendelkezésre terjed ki, s nem foglalkozik a módosító rendelkezésekkel.
Mi következik tehát az általam helyesnek tartott felfogásból? A következő megoldásokat tartom helyesnek:
a) Az alapjogszabályt formailag akkor is változatlannak kell tekinteni, ha az idők folyamán teljesen ki és cserélődik (a Pp. ma is az 1952. évi III. törvény, s a Pp. 2/A. §-a az 1952. évi III. törvény 2/A. §-át jelenti, nem az 1972. évi 26. tvr. 1. §-át, ami időközben beiktatta e szakaszt).
b) Hivatkozni mindig az alapjogszabályra kell, nem a módosításra, mert az már megszűnt önálló lenni. Hatályon kívül helyezni, módosítani is mindig az alapjogszabályt kell, még akkor is ha közben módosult. Ha tehát a Pp. 2/A. §-át hatályon kívül kell helyezni, akkor ez úgy történhet, hogy az 1952. évi III. törvény 2/A. §-át helyezzük hatályon kívül, nem pedig az 1972. évi 26. tvr. 1. §-át.
c) A jogszabálymódosító jogszabály olyan, mint valamely árú göngyölege, amiből a benne lévő tartalmat már felhasználták (a kiürült befőttesüveget kidobhatjuk, össze is gyűjthetjük - nincs jelentősége). Ezért pl.: jogszabálygyűjteménybe vagy nem kell felvenni, vagy csak a címét (jelezve, hogy itt azért valaha volt valami).
d) Ha a hatályon kívül helyezett rendelkezés helyébe lépett rendelkezést helyezik hatályon kívül: az először hatályos rendelkezés nem éled fel.
e) A beiktató hatályon kívül helyező - tehát fenti c) pont alattiak szerint nem élő, végrehajtott - jogszabályt nem kell hatályon kívül helyezni, mert tartalom nélküli göngyöleg csupán. Értelmetlen, ha a jogrendszert mindenáron tisztítani - deregulálni - akarók ezeket is hatályon kívül akarják helyezni. Vajon a beiktató (hatályon kívül helyező) jogszabályt is majd hatályon kívül kell helyezni? S az ezt hatályon kívül helyező jogszabályt ismét, - az idő végezetéig?
Ma a kodifikációs gyakorlat nem ezt a felfogást követi. A hibás szemléletre épülő kodifikációs gyakorlatnak azonban nem az Alkotmánybíróság a szülőanyja. A magyar jogalkotásban ez a gyakorlat az 1980-es év végétől, 1990. évtől kezdődött, egybeesett az áttekinthetetlen, egyre kuszábbá váló kodifikációs működéssel. Az első ilyen - hibáit tekintve klasszikusnak mondható - törvénymódosítás a földtörvényt módosító 1991. évi törvény (1991. évi XXXIII. törvény) volt.[39]
Még a helytelen kodifikációs gyakorlat kialakulása sem volt töretlen, az új és régi gyakorlatot felváltva alkalmazták a törvényszerkesztők. Az évek múlásával azonban - az általam hibásnak tartott - kodifikációs gyakorlat vált általánossá. Ez a gyakorlat mentette meg az ún. deregulációs törvényeket, hiszen a sikert csak úgy lehetett impozáns számokkal érzékeltetni, hogy a deregulációs törvény által "kirostált", hatályon kívül helyezett jogszabályok nagy része végrehajtott, jogszabályok módosítását (hatályon kívül helyezését) elrendelő jogszabály volt.
A jogszabálymódosításnak ez a gyakorlata azt a kérdést is felveti, hogy a módosító törvény hatályon kívül helyezésével visszaáll az eredeti állapot? A megváltoztatott rész eredeti szövege válik ismét hatályossá? Pedig a halott újra nem támasztható fel, a szabály reinkarnációjára a törvényalkotásban sincs mód.
Visszatérve az Alkotmánybíróságnak a részleges érvénytelenséggel kapcsolatos gyakorlatára: az említett határozatot az Alkotmánybíróság szótöbbséggel hozta. Bihari Mihály párhuzamos indokolása szerint a részleges közjogi érvénytelenség oka a jogalkotási eljárással való visszaélésben ragadható meg. Ez helytálló megállapítás. Ugyanakkor Bragyova András párhuzamos indokolása - amelyhez Kukorelli István is csatlakozott - helyesen ismeri fel, hogy a módosító törvények jogi hatása közvetlenül csak a jogrendszeren belül van, ha a "helyébe lépés" vagy a "kiegészülés" megtörtént, a már így teljesedésbe ment törvény hatálya szűnt meg. Érvelésének - álláspontom szerint - gyenge pontja, hogy ezt a folyamatot a deregulációs törvények hatásához hasonlítja, ugyanis ha ezen törvények hatálya megszűnt, hogyan lehet a már teljesedésbe ment, így további jogi hatást ki nem fejtő törvénynek bármiféle hatályt tulajdonítani. Véleménye így meglehetősen ellentmondásos, mert - ha helyesen értem - álláspontja szerint a "törvénymódosító szabályok érvénytelenségét megállapító" alkotmánybírósági állásfoglalásból az következik, hogy a módosított törvények "változatlanul érvényben maradnának, mert a megsemmisítés hatálya rájuk nem terjed ki".
Erdei Árpád különvéleménye mind a "részleges érvénytelenség", mind a Bragyova-Kukorelli álláspontban szereplő "érvénytelenség hatálya" önmagának is ellentmondó fogalmát kívánja meg egyértelművé tenni. Felfogása szerint a formai értelemben alkotmányellenes rendelkezés nem eredményezhet felemás alkotmányellenességet, mind a módosító, mind a módosított rendelkezés alkotmányellenes, s ezért megsemmisítendő. Lényegét tekintve így foglalt állást Harmathy Attila is, míg Holló András különvéleménye
- 252/253 -
szerint, az alkotmánysértés megállapítása - a jogbiztonság mércéjére figyelemmel - nem feltétlenül jár együtt a rendelkezés megsemmisítésével.
Elvileg tisztább álláspontot tudott volna az Alkotmánybíróság elfoglalni, ha - az előzőekben kifejtett véleményemmel azonosan - elfogadják - a jogszabály érvénytelensége és hatálya közötti élesebb megkülönböztetés alapján - azt, hogy a feladatát betöltő módosító jogszabály többé már alkalmazásra nem kerül, tehát hatálytalan. Felesleges - az érvénytelenség fogalmát eltorzító - részleges érvénytelenség fából-vaskarika fogalmát a jogrendszerben meghonosítani. Az Alkotmánybíróság gyakorlatától sem idegen, hogy külön rendelkeznek a jogszabály megsemmisítéséről (érvénytelenségéről) és külön a hatályáról. Ebben az esetben sem lett volna akadálya, hogy megállapítsák a módosító jogszabály formai érvénytelenségét, azzal, hogy ez hatályát (pontosabban: hatálytalanságát) nem érinti.
Ennél is nagyobb baj, hogy a határozat megerősítette azt a rossz kodifikációs gyakorlatot, amely szerint a végrehajtott, kiüresedett jogszabályokat is hatályon kívül kell helyezni. Kíváncsian várom, hogy ha az 1952. évi III. törvényt (a polgári perrendtartást) egyszer majd hatályon kívül helyezik, sikerül-e felkutatni, és hatályon kívül helyezni a törvényt 1952. óta módosító valamennyi - rég elfelejtett - jogszabályt. ■
JEGYZETEK
[1] Varga e nézet kapcsán Fuchs felfogására utal in: Varga: Érvényesség, Állam és jogtudomány XLV. éfv. 247. (továbbiakban: Varga 2004.)
[2] Varga 2004. 248-294.
[3] Kelsen, H.: Tiszta jogtan, ford. Bibó István, MTA 1988.
[4] Kelsen, H.: General Theory of Law and State, Cambridge, Harvard University Press, 1945. 41.
[5] Kelsen: Allgemenie Theorie der Normen, New-York 1979.
[6] Weinberger: Normentheorie als Grundlage der Jurisprudenz und Ethik, Berlin, 1981.
[7] Varga: 2004. 247.
[8] Varga: 2004. 260-261.
[9] Szilágyi Péter: Jogi alaptan, Osiris, 1998. 251. - Ez a meghatározás a kelsini kritérium rendszerre épül.
[10] Szilágyi 1998. 252.
[11] Szászy-Schwarz Gusztáv: Parerga, Budapest, 1912. 49.
[12] Peschka Vilmos: Jogszabály, in: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia, Budapest, 1980. 951-952.
[13] Groschmid Béni: Jogszabálytan, Atheuaenen 1905. 38-39. /továbbiakban: Groschmid /1905./
[14] Szászy-Schwarz 1912. 67.
[15] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába, Budapest, 1923. 300.
[16] Moór Gyula: Jogfilozófia, Püski, 1994. 245-254.
[17] Rawls J.: Theory of Justice, Oxford University Press, Oxford
[18] Varga Csaba: Mi kell a joghoz? Valóság, 1989/3. 14.
[19] Hermann Hill: Rechtsdogmatische Probleme der Gesetzgebung, Jura, 1986/6. 289.
[20] Tamás András: Az Alkotmány általános rendelkezései, in: Alkotmány a gyakorlatban /HVG-Orac/ 45-59.
[21] A "hatályon kívül helyezés" törvényszerkesztői fogalma nem felel meg a célzott joghatásnak, hiszen a hatályon kívül helyezett normát sok esetben továbbra is alkalmazni kell (pl. a hatálya alatt keletkezett ügyekben).
[22] A Ságvári Endrét üldöző nyomozók egyikét - a Legfelsőbb Bíróság által történő - felmentő ítélet egyik mellékszála is az érvénytelenség kétféle felfogása miatt váltott ki közírói vitát.
[23] G. Radbruch: Rechtsphilosophie, Stuttgart, 1950. 336.
[24] Szászy-Schwarz: 1912. 49., 50.
[25] Grosschmid: 1905. 942., 943., 944.
[26] Angyal Pál: A jogbölcsészet alaptételei, Politzer, 1926. 77.
[27] Grosschmid: 1905. 235.
[28] Grosschmid: 1905. 460.
[29] Történelmi érvénytelenség esetkörébe tartoznak a társadalmi tulajdonra vonatkozó privilegizáló polgári jogi szabályok, amelyek 1991. júliusáig hatályban voltak, bár nyilvánvalóan nem feleltek meg a tulajdonformák egyenjogúsága alkotmányos elvének. (Helyesebb lett volna az érvénytelenséget és hatályvesztést kifejezett aktussal megállapítani.)
[30] Ismét hangsúlyoznom kell, hogy ezt a kritérium-rendszert az éppen hatályos jogszabályok és politikai-jogpolitikai állásfoglalások határozzák meg, érték-minősége tehát relatív. Ez azonban alkalmazásának kötelezettségét nem befolyásolja.
[31] Peschka: Vilmos: A jogszabály visszaható érvényessége, 13. in: Studia L. Vékás dedicata, 1999.
[32] Peschka: 1999. 15.
[33] Frank Ignácz: A közigazgatás törvénye Magyarhonban, 1845.I. 55.
[34] Szászy-Schwarz: 1912. 52-57.
[35] Grosschmid: 1905.950-951.
[36] Peschka: 1999. 23.
[37] Pl.: 28/2006. (VI. 21.) AB hat.
[38] u.o.
[39] A törvényszerkesztőnek fejtörést az okozott, hogy a 13. § (3) és (4) bekezdését két - előző évben hozott - törvény (az 1990. évi XXXVII. tv. és az 1990. évi XLI. törvény) állapította meg, a (6) bekezdést pedig az 1991. évi XIII. törvény. Mit tett tehát a törvényszerkesztő? A 13. § (3), (4) és (6) bekezdése helyett a módosítást elrendelő törvényt helyezték hatályon kívül, majd ezt a kodifikációs technikát elfeledve később a törvény mégis a 13. § (3) bekezdéséről szól.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző, a Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott kollégiumvezetője.
Visszaugrás
