A Közjegyzők Közlönye megindulásától kezdve tartalmazta a "Bírói szemmel" rovatot, amelynek szerkesztője 2013-ig e sorok írója volt. A rovat széles skálán igyekezett bemutatni azokat a legfelsőbb bírósági (majd kúriai) valamint más felsőbírósági határozatokat, amelyek a közjegyzők érdeklődésére számot tarthatnak. Nem csupán a hagyatéki eljáráshoz kapcsolódó bírósági döntések összefoglalására került sor a rovatban, hanem a tulajdoni perektől a kártérítésig, a szerződési vitáktól a családjogig minden olyan eset ismertetésére, amelyek a közjegyzői kar részére hasznosak lehettek munkájuk során, vagy pusztán jogi látókörük, jogászi kultúrájuk szélesítése szempontjából volt érdekes számukra.
Új korszak kezdődött a rovat életében 2014. március 15-étől, amikor az új Ptk. (a továbbiakban: Ptk.) hatályba lépett.[1] Az öröklési jogban bekövetkezett változások megnövelték az érdeklődést a közjegyzők, közjegyzőhelyettesek körében is az új rendelkezések helyes értelmezését illetően. A rovat vezetését a hatályba lépéstől kezdődően dr. Orosz Árpád, tanácselnök (2021 óta a Kúria Polgári Kollégiumának vezetője) vette át. Ugyanebben az időben a Kúria elnöke létrehozta az Új Ptk. Tanácsadó Testületet, "abból a célból, hogy a jogtudomány és a joggyakorlat művelői együttesen kísérhessék figyelemmel a társasági jogot és a családjogot is magában foglaló kódex gyakorlati érvényesülését."[2] A testület vezetője a kezdetektől dr. Menyhárd Attila, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára, és havonta ülésezik. Tagjai között egyetemi tanárok, kúriai és más bírósági szakmai vezetők, aktív és nyugalmazott kúriai bírák és az ügyészi, ügyvédi valamint a közjegyzői hivatások egy-egy képviselője is megtalálhatók. A testület a szakmai tanácskozásain olyan kérdéseket vitat meg, amelyek az említett hivatásrendek gyakorlatában a Ptk. alkalmazása során felmerültek, országos merítéssel összegyűjti a problémákat, és a konzultációk eredményeként az adott kérdésekben, kérdéscsoportokban véleményt fogalmaz meg. Ezek a vélemények természetesen nem kötelezők a jogalkalmazók számára, nem tekinthetők - még az eseti bírósági határozatok szintjén sem - "hivatalos" iránymutatásnak, a bennük kifejezésre jutó, több
- 30/31 -
hivatásrend megbecsült képviselői által megfogalmazott tételek azonban jogirodalmi álláspontként hivatkozhatók, és megjelentek a kommentárok magyarázataiban is.[3]
Az Új Ptk. Tanácsadó Testület (a továbbiakban: Testület), a megalakulása óta több, a közjegyzőket érintő állásfoglalást tett közzé. Ezek közé tartoznak a Ptk. hatályba lépésével az öröklési jogi szabályok változásához kapcsolódó értelmezési kérdések. A közjegyzői kart foglalkoztató problémákat túlnyomó részben dr. Anka Tibor, a MOKK tiszteletbeli elnökhelyettese, testületi tagunk terjeszti a grémium elé megvitatásra. Ezen problémák közül tárok most az olvasók elé két olyan felvetést, amelyek az utóbbi évben kerültek a Testület asztalára, felelevenítve azokat a szakmai érveket, ellenérveket, az azokat támogató vagy elvető jogirodalmi véleményeket is, amelyek gondolatébresztők lehetnek minden, e területtel foglalkozó jogász számára.[4]
A kérdés egy olyan, konkrét esettel kapcsolatban merült fel, amelyben házasulni kívánó pár fordult a közjegyzőhöz házassági vagyonjogi szerződés megkötése céljából, akik egyúttal az egymás javára törvényes öröklésről kölcsönösen le kívántak mondani. Ezzel azt szerették volna elérni, hogy egyikük halála esetén ne a másik örököljön, hanem az örökrész a törvényes öröklés szabályai szerint soron következő örökösökre szálljon át. A Ptk. 4:68. §-a csak a házastársak számára teszi lehetővé, hogy házassági vagyonjogi szerződésben vagyonukról haláluk esetére rendelkezzenek; e rendelkezésre a közös végrendeletszabályainak alkalmazását írja elő. A 7:3. § (2) bekezdése pedig megerősíti, hogy házastársak számára, a házastársi életközösség fennállása alatt nyílik mód érvényesen közös végrendelet készítésére, az ott rögzített feltételekkel. Van-e tilalom azonban arra, hogy a házasulók - akik a házassági életközösség időtartamára egymás közötti vagyoni viszonyaikat házassági vagyonjogi szerződéssel előre rendezhetik -, mint örökhagyók írásban, kölcsönösen lemondjanak a törvényes öröklésről? A kérdést általánosítva: a lemondáskor már fenn kell-e állnia a törvényes öröklési kapcsolatnak az örökhagyó és az örökös között, vagy ilyen szerződés csak akkor köthető, ha a törvényes öröklési kapcsolat ténylegesen létrejött?
Az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) és a hatályos Ptk. szövegét összevetve úgy tűnik, hogy az utóbbi válsz a helyes: a Ptk. 7:7. § (1) bekezdése szó szerint átvette az 1959-es Ptk. 603. §-ának (1) bekezdését, miszerint: "Aki törvényes öröklésre jogosult, az örökhagyóval kötött írásbeli szerződésben - egészben vagy részben - lemondhat a törvényes öröklésről." Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a Kúria Pfv. 21.866/201/8. sz.
- 31/32 -
döntése, amelynek indokolása szerint "a lemondás szerződés, élők közötti jogügylet, amelyet az örökhagyó és az öröklés sorrendjében tényleges öröklésre jogosult törvényes örökös (kiemelés: K. A.) köthet egymással az örökhagyó életében." (Az 1959-es Ptk.-val kapcsolatban ugyanerre az álláspontra helyezkedett az LB Pfv. V. 21.842/1996. sz. eseti határozat). A kommentár-irodalomban is hangsúlyosan jelent meg az a nézet, hogy "lemondásnak az örökhagyó életében és az öröklés sorrendjében ténylegesen öröklésre jogosult törvényes öröklésre jogosult törvényes örökös között megkötött szerződéssel van helye."[5] Ráadásul a Ptk. ott, ahol nem csupán a "tényleges" törvényes öröklési kapcsolatot értékeli, hanem annak jövőbeni lehetőségét is, azt külön kimondja: a 7:29. § (1) bekezdése értelmében az örökhagyó kizárhatja az öröklésből azt, aki törvényes örököse vagy azzá válhat. A 7:54. § szerint pedig az örökhagyó leszármazói köthetnek szerződést várt örökségük tárgyában. A lemondásra és a várt öröklésről való rendelkezésre egy szerződésben is sor kerülhet.[6]
Mikor kell tehát a törvényes öröklési kapcsolatnak fennállnia az örökhagyó és az örökös között: a lemondási szerződés megkötésekor vagy a hagyaték megnyíltakor?
A régi magyar magánjog a Ptk.-nál tágabban határozta meg azoknak a körét, akik a törvényes öröklésről lemondhatnak. Az 1928-as Mtj. 1772. §-a[7] alapján "az örökhagyóval kötött szerződéssel az örökhagyó rokona, házastársa vagy a házasság megkötésének esetére jegyese, általában a törvényes öröklésre hivatott személy egészben vagy részben lemondhat a törvényes öröklésről." A következő évtizedek jogirodalmában Vladár Gábor kúriai tanácselnök azt írja, hogy "a reménybeli öröklésről, az öröklési várományról" lehet lemondani. Majd így folytatja: "az öröklésről lemondás az örökhagyóval kötött szerződés, amellyel a törvényes öröklésről előre lemond az, aki a törvényes öröklés rendje szerint majd annak idején örökölne" [kiemelés: K. A.]. Ezek szerint tehát azok mondhatnak le az öröklésről, akik olyan hozzátartozói viszonyban (házasság, rokonság) állnak az örökhagyóval, amelynek alapján a hagyaték megnyílásakor törvényes örökösök lehetnek. Speciális helyzetben van a jegyes, aki (még) nincs hozzátartozói kapcsolatban az örökhagyóval: ő lemondhat ugyan az öröklésről, de ez a lemondás csak a törvényes örökösi minőséget megalapozó hozzátartozói viszony létrejötte, a házasságkötés esetére szól.
Az 1959-es Ptk. fenntartandónak ítélte a lemondás jogintézményét, azzal azonban, hogy azt a törvény "arra a körre szorítja, amelyben ennek gyakorlatilag rendszerint célja lehet és ahol az életben leggyakrabban előfordul."[8] A már idézett, tömör, a hatályos Ptk.-val megegyező szöveg tankönyvi elemzése során dr. Vékás Lajos a lemondás alanyaival
- 32/33 -
(örökhagyó, törvényes örökös) kapcsolatban "a törvényes örökrész várományosáról" ír, azaz olyan személyről, aki "reménybeli örököse" az örökhagyónak."[9]
Véleményem szerint a kérdés megválaszolásánál abból kell kiindulnunk, hogy mikortól beszélhetünk arról, hogy valaki törvényes örökös vagy egyáltalán örökös? A Ptk. 7:1. §
- az 1959-es Ptk. 598. §-ával egyezően - úgy rendelkezik, hogy "az ember halálával hagyatéka mint egész száll át az örökösre." Az öröklés tehát - általános értelemben az ember halálával megnyíló egyetemes jogutódlás, amelynek jogcíme lehet a végintézkedés vagy a törvényes öröklés. "Tényleges" örökösi minőségről mindkét esetben csak az öröklés megnyílásától beszélhetünk. A lemondásra vonatkozó szerződést a felek az örökhagyó életében kötik, tehát az "aki törvényes öröklésre jogosult" meghatározás nem értelmezhető másként, mint hogy olyan személyről van szó, aki az örökhagyó halála pillanatában törvényes öröklésre hivatott lehet. Ez annak ellenére így van, hogy a törvény nem tartalmazza a "vagy azzá válhat" kitételt, mint a kizárásnál.
Tekintettel arra, hogy a lemondás élők közötti szerződés, a kérdés az Új Ptk. Tanácsadó testület előtt úgy vetődött fel: feltétele-e a lemondás tárgyában kötött szerződés érvényességének, hogy annak megkötése időpontjában a törvényes öröklést megalapozó kapcsolat fennálljon? A Testület egységes álláspontja szerint a lemondási szerződés érvényességének ilyen feltétele nincs, az "aki törvényes öröklésre jogosult fordulat olyan személyt jelent, aki az örökhagyó halálakor majd törvényes örökössé válhat. Ezért az a lemondásról szóló szerződés is érvényes, amelyet a majdani örökhagyó a távolabbi egyenesági vagy oldalági rokonával, vagy más olyan személlyel köt, akivel az öröklés megnyílta idejére a törvényes öröklési kapcsolat létrejöhet, ideértve a házasságot, bejegyzett élettársi kapcsolatot és az örökbefogadást is. Érvényes tehát az az öröklésről lemondás tárgyában kötött szerződés is, amelyet a házastársak vagy házasulók kötnek egymással, akár házassági vagyonjogi megállapodás részeként is. Ha viszont a lemondásról szóló szerződést kötő fél az örökhagyó halálával nem válik törvényes örökössé, nem jön létre az a helyzet, amelyben a szerződés joghatást fejthetne ki."[10] Ez utóbbihoz annyit fűznék hozzá, hogy
- ha az öröklési szabályok másként nem rendelkeznek - a lemondási szerződésre a kötelmi jog szabályai irányadók, így valójában az, hogy létrejön-e a hagyaték megnyílásáig a törvényes öröklési kapcsolat, egy bizonytalan jövőbeli eseménynek minősül, ami a szerződés érvényességét nem, csupán annak hatályosságát érintheti (Ptk. 6:116. §).
- 33/34 -
Az 1959-es Ptk. az örökhagyó házastársa részére haszonélvezeti jogot biztosított mindazokban az esetekben, amikor a hagyaték állagát a törvény alapján más örökölte. A 615. § (1) bekezdése kimondta, hogy az örökhagyó házastársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örököl (özvegyi jog); haszonélvezeti joga új házasságkötéssel megszűnik. Ehhez képest a Ptk. jelentősen változtatott a túlélő házastárs mint törvényes örökös jogállásán. A 7:58. § (1) bekezdése szerint az örökhagyó házastársát, leszármazó törvényes örökös mellett csak az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon illeti meg holtig tartó haszonélvezeti jog, a hagyaték többi részéből egy gyermekrészre jogosult, tehát úgy örököl, mintha maga is az örökhagyó gyermeke lenne.
Nem változott ugyanakkor az a szabály, hogy ha nem az örökhagyó leszármazója a törvényes örökös, az örökhagyóra valamelyik felmenőjéről öröklés vagy ajándékozás útján hárult vagyontárgy ági öröklés alá esik (1959-es Ptk. 611. §, Ptk. 7:67. § (1) bek.), és az sem, hogy a túlélő házastársat az ági vagyonon (is) holtig tartó haszonélvezeti jog illeti meg. (Ez korábban az 1959-es Ptk. 615. § (1) bekezdéséből következett, a törvényes öröklés általános szabályának változására tekintettel azonban a Ptk. kifejezetten kimondja (Ptk. 7:69. § (1) bek.). A Ptk. az általános szabályok körében a házastárs részére, ági öröklés esetén mind a házastárs, mind az ági örökös részére lehetővé teszi, hogy igényelje a haszonélvezeti jog megváltását; ági öröklés esetén az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon fennálló haszonélvezeti jog a házastárssal szemben nem igényelhető (Ptk. 7:59. §, 7:69. § (2)-(3) bek.).
Kérdés, hogy ha a hagyatékban ági vagyon (is) van, az örökhagyó leszármazójával együtt öröklő házastársat az ági vagyonból is megilleti-e egy gyermekrész, tekintve, hogy ő nem az örökhagyó leszármazójaként, hanem házastársaként örököl. A Ptk. nyelvtani értelmezéséből az következne, hogy ezt az örökrészt az ági örökös örökli. Anka Tibor példájával élve: ha a hagyatékban személyenként H-H részben törvényes örökös a leszármazó és a túlélő házastárs, a hagyatékhoz tartozó ági vagyonból a leszármazó H részt örököl, hiszen ő az örökhagyó leszármazójaként törvényes örökös, a túlélő házastársra eső H gyermekrészt azonban a túlélő házastárs nem örökölheti, mert ő nem az örökhagyó leszármazójaként törvényes örökös (sőt lehetséges, hogy ezt a "gyermekrészt" nem is az örökhagyó leszármazója, hanem az ági öröklés rendjében más örökli). Ha az örökhagyónak van egy gyermeke és nincs túlélő házastársa, az ági örökös nem örököl semmit, az ági vagyont a gyermek örökli, míg ha van túlélő házastársa, akkor a gyermek örökli az ági vagyon felét, (az H törvényes örökrészének megfelelően), a túlélő házastársra eső H örökrészt azonban sem a gyermek, sem a túlélő házastárs nem örökli, hanem az ági örökös, mivel a házastárs nem mint az örökhagyó leszármazója a törvényes örökös.
A jogirodalom szerint "látszatproblémáról" van szó. "Mivel az özvegy a leszármazókkal együtt örököl egy gyermekrészt, örökrésze adott esetben - egészben vagy részben - látszólag az elvileg ági jellegűnek tekinthető vagyonból [is] nyerhet kielégítést. Valójában azonban ilyenkor nyilvánvalóan nincs ági vagyon, hiszen az ági vagyon fogalmi eleme
- 34/35 -
a leszármazói öröklés hiánya. Másképp fogalmazva: leszármazók - akár részbeni - öröklése esetén nincs ági vagyon. A túlélő házastárs állagöröklése tehát a tárgyalt esetben nem az ági vagyonból történik, hanem a leszármazók rovására, a haszonélvezeti jog feladása miatt és annak helyében."[11]
Véleményem szerint a probléma megoldásánál - az Alaptörvény 28. cikkének jogértelmezési szabályát követve - az ági öröklés céljából kell kiindulni. Ez pedig nem más, mint hogy biztosítsa a családi vagyonnak az eredeti családi ágon maradását, ha az örökhagyónak nincsenek leszármazó örökösei. Az 1861-ben az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok által a feudális tartalmú ősiség helyébe léptetett ági öröklésnek, mint a törvényes öröklés speciális esetének eltörlése mind az 1959-es, mind az új Ptk. előkészítése során felmerült,[12] végül a szakértői véleményekre támaszkodó jogalkotó mindkét esetben annak - korlátozott mértékű - fenntartása mellett döntött.
Abban viszont mindig egységes volt a megítélés, hogy az ági vagyon csak akkor szálljon vissza az ágra, ahonnan származik és az ági örökös csak akkor örököljön, ha az örökhagyónak nincs törvényes leszármazója. A hagyatéki vagyonban kizárólag akkor kell különválasztani az ági és a nem ági (szerzeményi) vagyont, ha az örökhagyónak nincs leszármazója.[13] A két alvagyonra vonatkozó öröklési rend különbözősége abban is megnyilvánul, hogy a vagyontárgy ági jellegét sem a közjegyző, sem a bíróság nem veheti hivatalból figyelembe, hanem arra annak kell hivatkoznia, aki ezen a címen öröklési igényt támaszt és bizonyítania kell a vagyontárgy ági jellegét.[14] A hagyatékban tehát lehet ági eredetű vagyon ( a Ptk. 7:67. § szerint az örökhagyóra valamelyik felmenőjéről öröklés vagy ajándékozás útján hárult vagyontárgy, a testvértől vagy a testvér leszármazójától örökölt vagy ajándékba kapott vagyontárgy, ha a vagyontárgyat a testvér vagy a testvér leszármazója az örökhagyóval közös felmenőjétől örökölte) ági öröklésnek azonban leszármazó törvényes örökös esetében nincs helye. Ebből pedig - Anka Tiborral egyetértve - egyértelműnek tűnik, hogy a Ptk. 7:67. §-át úgy kell értelmezni, hogy ági öröklésnek nem csak akkor nincs helye, ha a törvényes örökös kizárólag az örökhagyó leszármazója, hanem akkor sincs, ha a törvényes örökös az örökhagyó leszármazója (leszármazói) és a leszármazóval együtt öröklő túlélő házastárs. (A teljesség kedvéért meg kell említenem, hogy találkoztam olyan, nem publikált jogászi véleménnyel, amely szerint - céljának megfelelően -biztosítani kellene az ági vagyon védelmét a leszármazó és a házastárs együttes öröklése esetén is, tehát az lenne a helyes, hogy ilyen esetben az ági vagyont egyedül a leszármazó örökölje a házastárs haszonélvezeti jogával terhelten).
Noha az új Ptk. Tanácsadó Testület még nem foglalt állást az e kérdésben eléje terjesztett felvetésről, reményeim szerint a fentiek kellő támpontot adhatnak mind a közjegyzők, mind az öröklési perekben eljáró bíróságok számára a kérdés megválaszolásához,
- 35/36 -
segítik az önálló gondolkodást, amely egyébként is nélkülözhetetlen a jogászi munkában. Hiszen, ahogy Szladits Károly megfogalmazta: "Minden jogrendszer szükségképpen tökéletlen, mert nem számolhat előre az életviszonyok végtelen változatosságával és újszerű alakulataival." Ez pedig a jogértelmezés és szükség esetén a jogfejlesztés nehéz feladatát rója valamennyi jogászi hivatásra.[15] ■
JEGYZETEK
[1] 2013. évi V. törvény a Polgári törvénykönyvről.
[2] Ld. Szakmai testületek állásfoglalásai címszó alatt a Kúria honlapján https://www.kuria-birosag.hu/hu/ptk.
[3] Hasonló jellegű, jelentős segítséget nyújtott a jogalkalmazóknak az 1959-es Ptk. hatályba lépését követően kiadott kézikönyv: Benedek Károly-Világhy Miklós: A Polgári Törvénykönyv a gyakorlatban. Száz jogeset (KJK Budapest, 1965.), amelyet - gyakorló jogásztársaival együtt - e sorok írója is rendszeresen forgatott kezdő bíró korában.
[4] Köszönettel tartozom dr. Anka Tibornak, hogy hozzájárult gondolatai felhasználásához és támogatta e tárgyú írásom megjelentetését.
[5] Sőth Lászlóné in: Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata , KJK-KERSZÖV, Budapest, 2001., 2. kötet, 2022. o.
[6] Az LB P. törv. II, 21.416/1976. sz. határozat indokolása szerint "semmi nem zárja ki, hogy a leszármazók mint ún. reménybeli örökösök szerződésében részt vehessen maga az örökhagyó is, mégpedig oly módon, hogy az egyik reménybeli örökös egészben vagy részben lemond a törvényes öröklésről". (ismerteti: Gellért. i. m. 2326. o.) Ugyanezt az álláspontot képviseli a BH 1996.477. számon közzétett eseti határozat.
[7] Magyarország magánjogi törvénykönyvének javaslata, in: Igazságügyi Zsebtörvénytár. Összeállította és jegyzetekkel ellátta dr: Térfy Gyula. Grill, Budapest, 1929. 312. o.
[8] A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve: az 1959. évi V. törvény és a törvényjavaslat miniszteri indokolása. Közzéteszi az Igazságügyminisztérium. Budapest, 1959.
[9] Vékás Lajos: Öröklési jog. ELTE Eötvös Kiadó 1997., 24-25. o.
[10] A Testület véleményét egyetértően idézi Orosz Árpád a Ptk. magyarázatának 2021. évi kiadásában. Ld. Wellmann György (szerk.:) A Ptk. magyarázata I/VI. HVG-ORAC 2021. 234. o.
[11] Vékás Lajos: Weiss Emilia és a megújult öröklési jogunk. Közjegyzők Közlönye 2015/5. 5-19. o.
[12] Világhy Miklós: Az öröklési jog elvi kérdései a Polgári Törvénykönyv tervezetében. Jogtudományi Közlöny 1958. évi 5. szám, 142-151. o., Vékás Lajos: Parerga. Dolgozatok az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. HVG-ORAC, Budapest, 2008. 321. o., Vékás Lajos: (szerk.): Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Complex kiadó, 2008. 1176. o.
[13] A Ptk. magyarázata, 5. lj.-ban i. m. 2044. o.
[14] Orosz Árpád: A Ptk. magyarázata I/VI. 10. lj.-ben i. m. 299. o.
[15] Szladits Károly: Magyar magánjog. I. kötet 12.§ I. B) pont: A jogfejlesztő jogalkalmazás. 159. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző nyugalmazott bíró, Kúria.
Visszaugrás
