A Katolikus Egyház hatályos büntetőjogának - de valójában általánosságban a büntetőjognak mint jogágnak - a sajátosságait kristálytisztán foglalja össze a Codex iuris canonici (1983) [továbbiakban CIC] 1341. kánonja. Ez olyan végső eszköznek tekinti a büntető szankciót, amely segíti az igazságosság helyreállítását, az elkövető megjobbítását, az okozott kár elhárítását és a további hasonló cselekmények megelőzését. Ez a meggyőződés már a korábbi (1917. évi) CIC Can. 2214 § 2-ben is megtalálható volt, amely szó szerint idézte a Trentói Zsinat (1545-563) XIII. szessziójának rendelkezését.[1] Az alapelv Egyházon belüli ősiségét jól jelzi, hogy hasonló tartalmú rendelkezéseket találunk már az 1140 körül összeállított Decretum Gratianiban is.[2]
A legutóbbi időben egyre erőteljesebb külső - szekuláris - nyomás nehezedik a Katolikus Egyház saját büntetőjogára. Az egyházi hatóság irányában megfogalmazott világi elvárások meglehetősen szelektívek, és számos esetben ezek az igények nincsenek összhangban a büntetőeljárásoknak a kontinentális jogrendszerekben bevett alapelveivel (pl. folyamatban lévő előzetes vizsgálat, vagy ítélettel még le nem zárult büntetőeljárás adatainak a nyilvánosságra hozhatatlansága); mindeközben azonban nagyon gyakran nem rendelkeznek kellő mélységű ismerettel és tapasztalattal az egyházi büntetendő cselekmények rendszeréről, annak világos hátteréről és határozott kategóriáiról, az egyházi büntetőeljárás lefolytatásának jellegzetességeiről, és az egyes - megfelelő módon bizonyított -
- 243/244 -
ügyekben az Egyház rendelkezésére álló szankciók fajtáiról. Hangsúlyosan igaz ez az ún. külső és belső fórum területével kapcsolatosan (vagyis a gyónásban elhangzott büntetendő cselekmény megvallása, amely a gyónási titok tárgyát képezi). Az említett elvárások természetesen a civil társadalmat legsúlyosabban érintő, és az állami hatóság által is büntetendőnek ítélt cselekményekkel kapcsolatosak. Ezek leginkább akkor kerülnek az érdeklődés középpontjába, ha a cselekmény elkövetésével megvádolt személy pap, diakónus, szerzetes, vagy olyan valaki, aki valamely, az Egyház által fenntartott intézmény működéséhez köthető. Számos további büntetendő cselekmény van azonban, amely a Katolikus Egyház saját joga szerint szintén nagyon súlyos megítélés alá esik, de mivel az állami hatóság számára neutrális, így általában a világi nyilvánosság számára is indifferens. Vannak olyan kérdések is, amelyek mint kánonilag büntetendő cselekmények, magukat az Egyház hitelveit (vö. dogmatikus tanítását) érintik, így megértésükhöz a katolikus teológia beható ismerete elengedhetetlen feltétel. Mindezen cselekményt közösen delicta gravioranak, azaz legsúlyosabb büntetendő cselekményeknek nevezzük.[3]
Az ún. legsúlyosabb büntetendő cselekményeket és az esetükben alkalmazandó büntetőeljárás sajátosságait jelenleg a 2010. május 21-én kiadott Normae de delictis Congregationis pro Doctrina Fidei reservatis seu Normae de delictis contra fidem necnon de gravioribus delictis szabályozza,[4] amely módosította a korábbi, 2001. május 18-án kiadott hasonló kongregációs rendelkezést.[5] Mindez kiegészül II. János Pál pápa 2001. április 30-i Sacramentum
- 244/245 -
sanctitatis tutela kezdetű motu propriojával,[6] a Hittani Kongregációnak a nők pappá szentelésére vonatkozó 2007. december 19-i általános határozatával,[7] valamint természetesen a hatályos latin Egyházi Törvénykönyv és a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe vonatkozó rendelkezéseivel.[8] A Hittani Kongregáció 2011. május 3-án külön körlevelet adott közre a világ katolikus püspöki konferenciái számára, a klerikusok által kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális abúzusok ügyében alkalmazandó megfelelő eljárás pontos ismertetése céljából.[9]
A büntetőjogi tényállást megvalósítja az, aki arra méltatlan helyre tudatosan, vagy szándékos rosszakarattal eldobja vagy kiönti a konszekrált színeket [vö. Normae (21 mai. 2010) Art 3 °1[10]]. Megítélésénél a többszöri cselekedet minősített jellegét is figyelembe kell venni.[11] Természeténél fogva nem minősül méltatlan helynek a tabernákulum belseje, vagy az oltár menzája, de ezekben az esetekben vizsgálni kell a cselekedet szándékosságát és motívumát is.[12] Az említettekhez hasonló a konszekrált színek vagy partikulák elvitele, más helyre, szentségtörő céllal. Azaz a CIC
- 245/246 -
(1917)-ben szereplő rosszakarattal, vagy bűnös céllal történő elvitelhez (pl. eladás) képest a hatályos Egyházi Törvénykönyv pontosította a büntetőjogi tényállás tartalmát. Hasonló pontosítás történt a CIC 1367. kánonban azokra az esetekre nézve is, amelyek a konszekrált színeknek az arra illetékes egyházi hatóság engedélye nélküli magánál tartásának büntetendő cselekményéről rendelkeznek. Ezekben az esetekben is a szentségtörő szándék meglétét szükséges vizsgálni. Mind a CIC (1917) Can. 2320, mind a hatályos CIC 1367. kán.[13] az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítéssel bünteti a cselekményt, a klerikus elkövetőt pedig más, további szankcióval sújtja, a felfüggesztéstől kezdve, a klerikusi státuszból történő elbocsátásig. A CIC (1917) a szankció tekintetében kifejezetten a klerikus letételéről, sőt a lefokozásról - azaz degradatioról - intézkedett [CIC (1917) Can. 2207].[14] Amíg a kánoni büntetendő cselekménynek a világi jogrendben is volt hatása, addig az egyházi büntetésen túl az említett büntetendő cselekmény megvalósítóját át kellett adni a világi hatóságoknak, amely általában halálbüntetéssel szankcionálta azt.[15]
A legsúlyosabb büntetendő cselekmények közé tartozik az 1378. kán. 2. § n. 1 alapján, ha fel nem szentelt személy szentmisét mutat be. Ezzel a tényállás megvalósítója súlyosan vét az Oltáriszentség méltóságával szemben, és ezért az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítésbe esik, és megítélése a Hittani Kongregáció kompetenciájába tartozik.[16] Ahogy a szent színek meggyalázásának megítélésére vonatkozó kánoni fegyelem, úgy ez is a Piusz-Benedek féle Törvénykönyvben olvasható normát ismétli meg, amelyet a CIC (1917) Can. 2322 foglal össze.[17] A kérdésről - a diakónusok visszaéléseinek kifejezett elitélése kapcsán -
- 246/247 -
már a 314. évi Arles-i Zsinat[18] és a 325. évi I. Niceai Zsinat[19] is rendelkezett.[20] Amennyiben a felszentelt krisztushívői életállapotra készül a személy, úgy a szemináriumból el kell bocsátani. Ha már klerikusi státuszban van - ez értelemszerűen a CIC (1917)-ben a tonzúra felvétele utáni életállapotot jelentette, a hatályos CIC-ben pedig a diakónus szentelésben való részesedést -, de még nem nyerte el a presbiteri fokozatot, úgy a klerikusi státuszból el kell bocsátani, régi kifejezéssel: le kell tenni róla. Amennyiben laikus, úgy meg kell fosztani minden egyházi feladatkörétől és a későbbiekben sem engedhető szemináriumi képzésre.[21]
A gyónás szentsége elleni büntetendő cselekményeknek ehelyütt öt büntetőjogi tényállását különböztetjük meg: 1) a bűntárs feloldozása a hatodik parancsolat ellen elkövetett közös bűn alól; 2) a gyónás folyamán vagy annak okán a hatodik parancs ellen elkövetett bűn; 3) a gyónási titok közvetlen vagy közvetett megszegése; 4) a gyónásban elhangzottak rögzítése bármely információhordozó eszköz segítségével, ill. annak továbbadása, publikálása, etc.; 5) a gyónás szentségének szimulációja olyan személy által, aki állapotánál fogva nem képes a feloldozás megadására.[22]
A hatodik parancs ellen elkövetett bűnben való bűntárs feloldozásának megkísérlése tárgyában a fentebb már említett CIC 1378. kán. 1. §
- 247/248 -
rendelkezik, melynek forrása a CIC (1917) Can. 2366.[23] Azért tartjuk szükségesnek a "megkísérlés" kifejezés alkalmazását, mivel az ilyen jellegű feloldozást - halálveszély esetét kivéve - a CIC 977. kán. eleve érvénytelennek mondja ki, amely fegyelmi álláspont nemcsak a CIC (1917) Cann. 882 és 884-ben foglaltakat követi, de stabil fegyelmi tradícióját már a C. 26 q. 6 c. 14 is mutatja,[24] idézve a 397. évi III. Karthágói Zsinat 32. kánonját. Mindezen túlmenően ezt az abúzust megtaláljuk a legsúlyosabb büntetendő cselekmények között is, a CIC (1917) Can. 2367 elveihez hasonlóan. A kérdésben XIV. Benedek pápa, az 1741. évi konstitúcióját követően is, többször rendelkezett (vö. 1745; 1749), de meg kell említenünk IX. Piusz pápa (1846-1878) 1869. október 12-i konstitúcióját is.
A gyónónak a gyónás "folyamán, alkalmából, vagy ürügyén"[25] a hatodik parancs elleni bűnre való csábítását a CIC 1387. kán. a legsúlyosabb büntetendő büntetendő cselekmények közé sorolja. Szankciója az elkövetett tett súlyosságára figyelemmel történik, így nem önmagától beálló, hanem utólag kimondandó formában történik, de minden körülmények között kötelező. Boldog II. János Pál pápa Sacramentum sanctitatis tutela kezdetű motu propriojából és a legsúlyosabb büntetendő cselekményekről szóló, 2010. évi új Normából egyértelmű, hogy az ilyen jellegű ügyek kivizsgálása és a büntetés kiszabása a Hittani Kongregáció hatáskörébe tartozik. Fontos, hogy ez esetben is aláhúzzuk a kérdésnek már régi egyházfegyelemben megtalálható nagyon komoly súlyát. A kiszabható szankciók alapvetően a konkrét szentség tisztaságának védelmére kerültek kialakításra, már a korai kánonjogban, és mind a mai napig ezt hivatottak védeni. Ezt bizonyítja mind IV. Piusz pápa 1561. április 16-i,[26] XV. Gergely pápa 1622. augusztus 30-i rendelkezése;[27] XIV. Benedek pápa már említett Sacramentum Poenitentiae kezdetű konstitúciójának normája, mind maga a CIC (1917) Can. 2368 § 1 szövege. A régi jog olyannyira súlyos bűncselekménynek tartotta,[28] hogy a degradáción (lefokozáson) kívül a
- 248/249 -
világi büntetőhatóságnak történő átadását is elrendelte.[29] Ilyen jellegű intézkedés - az állam és egyház elválasztásának modelljeiből fakadóan - a hatályos jogban már nem található. Az Apostoli Szentszék legfelső bírósága, a Rota Romana több esetben foglalkozott a kérdéskörrel és a felmerült körülményekkel.[30] A CIC (1917) normája értelmében a cselekmény elkövetője fel lett függesztve a szentmise bemutatása és a gyónás szentsége kiszolgáltatása alól; meg lett fosztva minden javadalmától, egyházi méltóságától, aktív és passzív szavazati jogától; mindezek mellett pedig, a legsúlyosabb esetekben degradációnak is alá lett vetve.[31]
A gyónás szentségével kapcsolatos legsúlyosabb büntetendő cselekmények közül talán a szekularizált társadalomban is a legismertebb a gyónási titok megsértése. A CIC 1388. kán. értelmében, amely szó szerint átveszi a CIC (1917) Can. 2369 megfogalmazását, ez történhet mind közvetlen, mind közvetett formában; akár a gyóntató, akár azáltal, aki kívülállóként hallja - vagy kihallgatja - a gyónásban elhangzottakat.[32] A gyónási titok és annak a tartalma az Egyház lelkek üdvösségéért végzett tevékenységének ún. belső fórumon gyakorolt kitüntetett területéhez tartozik, amely szorosan kötődik a Szent Péternek átadott kulcsok hatalmához. Éppen ezért az Egyház a korai idők óta aprólékosan, körültekintően és kellő szigorral szabályozta azt, melyre példák akár Nagy Szent Gergely pápa (590-604), akár Beda Venerabilis († 735) írásai; a Decretum Gratiani,[33] és az 1234-ben kihirdetett Liber Extra [34] tartalma is, de feltétlenül utalnunk kell a Sacra Congregatio Episcoporum et Regularium által 1582-ben,[35] a Sacra Congregatio de Propaganda Fide által 1807-ben[36] és a Sacra Congregatio Sancti Officii 1934-ben kiadott intézkedésre.[37] Mindezek erőteljes hatását a mai napig érzékelhetjük a kánonjogon túl, az egyes országok állami
- 249/250 -
egyházjogában[38] (annak ellenére, hogy az utóbbi időben, több országban ez a terület is megfigyelhetően komoly szekuláris presszió alá került). A gyónási titok védelme és a bűnöknek az Egyház szolgálata által történő megbocsátása (vö. feloldozás) közvetlenül következik a Katolikus Egyház saját vallási meggyőződéséből, azaz a Krisztus megváltó tevékenységére vonatkozó dogmatikai tanításából.[39] A kérdés tehát az állami jogalkotás szintjén szorosan kötődik a lelkiismereti és vallásszabadság állam általi elismertségéből fakadó alapelvekhez. Éppen ezért szükséges megjegyeznünk, hogy semmilyen szintű, a gyónási titok felfedésére irányuló társadalmi igény sem indokolhatja a gyónási titok megsértését, még akkor sem, ha ennek a motívuma az a kérdés, hogy a gyónó gyónásában olyan bűnt vallott-e be, mely legsúlyosabb büntetendő cselekményt valósít meg a Katolikus Egyház joga szerint. Tehát, legsúlyosabb büntetendő cselekményt legsúlyosabb büntetendő cselekmény elkövetésére is tilos elkövetni. Ez nem a társadalomnak az igazság megismeréséhez való joga előli elzárkózás, hiszen az egyházi büntetés kiszabására nem önbíráskodás vagy állami büntetőeljárás következményeként kerül sor, hanem az Egyház saját belső joga szerint. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az egyházi vizsgálattal párhuzamosan a sértettek ne kezdeményezhetnék az állami büntetőeljárás megindítását a konkrét esetet elkövető személlyel szemben, amennyiben a konkrét legsúlyosabb büntetendő cselekmény államilag is ténylegesen büntetendő.[40] Különösen is igaz ez azokban az esetekben és országokban, ahol állami feljelentési kötelezettség áll fenn az állampolgárok részéről, meghatározott bűncselekmények vonatkozásában.[41]
- 250/251 -
Ebbe a kategóriába a nők pappá szentelésének a megkísérlését soroljuk, melynek komoly és részletes megalapozottságú dogmatikai indoka van. A 2010. évi Normae de delictis 3. artikulusa a CIC 1378. és a CCEO 1443. kánonjára utalva beszél a kérdésről, amelyre az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítést rendel el mind a szentelőre, mind a szentelendőre vonatkozóan. Ez a büntetendő cselekmény kiemelkedő példa arra, hogy az egyházi büntetőjog az egyház szentségeinek és tanításának tisztaságán alapuló, a Szentírásra és a Szenthagyományra visszamenő intézményes működését hivatott védeni; így nem célja valamely meghatározott kor, meghatározott kulturális, ill. földrajzi környezet sajátos - éppen aktuális - elvárásainak való megfelelés. Ez az, ami miatt számos olyan kérdés található meg egyazon kategória alatt, melyek a kánonjogban szervesen függenek egymástól, ám a szekularizált világ szemében nehezen összekapcsolhatók. A nők érvényes pappá szentelésének a kérdése a Katolikus Egyházban, a számos kortárs vita ellenére, mind dogmatikailag, mind jogilag tisztázott. Boldog II. János Pál pápa 1994-ben kiadott Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levelével rögzítette az Egyház teológiai tanítását ezen a téren. Az Egyház tehát nem képes érvényesen kiszolgáltatni a szent rendet nők számára, sőt annak megkísérlése - amint említettük - legsúlyosabban büntetendő cselekményt valósít meg.[42] Erről a kérdésről önálló általános határozatban is rendelkezett az illetékes kongregáció 2007. december 19-én.[43] Szeretnénk egyértelműen aláhúzni, hogy a fentebb idézett legújabb források nem a kérdéskör katolikus megítélésének újdonságát jelentik, hanem éppen egy szilárd és letisztult tradíció doktrinális és diszciplináris meggyőződés összefoglalásait, ill. az azokból származó következményeket sorolják fel.[44] Annak ellenére, hogy már a 3. században a keleti egyházban ismerték a női diako-
- 251/252 -
nissza tisztséget, akik feladatukat püspöki kézfeltétellel nyerték el [vö. Nagy Szent Bazil II. levelének 44. kánonja és a Chalcedoni Zsinat (451) 15. kán.],[45] de nem voltak feljogosítva a keresztség kiszolgáltatására. A latin egyházban éppen ellentétes gyakorlatot figyelhetünk meg: ott nem létezett a diakonissza tisztség, de megengedték nőknek is a keresztség kiszolgáltatását a korai századokban. A szentírási forrásokból,[46] az előbb említett gyakorlatból, valamint különösen a Satuta ecclesisae antiqua (5. sz.) szerkezetéből és tartalmából egyértelmű, hogy a korai egyházban sem merült fel kérdésként az egyházi rend pusztán férfiaknak történő kiszolgáltatása,[47] így az azzal ellentétes cselekmény súlyosan sérti magát a szent rendet.[48]
A nőtlenséget fogadott - vö. celibátus - felszentelt pap és a nős diakónus vonatkozásában, éppen a szent szolgálat végzésének erkölcsi tisztaságát biztosítandó, az 1395. kán. 1-2. §§ súlyosan büntetik a konkubinát tartó, a hatodik parancsolat ellen elkövetett bűnben botrányt okozó módon kitartó, de az egyéb - hatodik parancsolattal szembeni - nyilvános bűnt elkövető klerikust is. A felsorolásból kitűnik, hogy a konkubinán kívül - melyet a jog hagyományosan más nembeli személlyel fennálló tartós kapcsolatot ért[49] - minden egyéb büntetőjogi tényállás megvalósulhat akár különböző, akár azonos nemű személlyel is. Ebből egyértelmű, hogy a celibátusban élő klerikusok, ill. házas keleti rítusú papok, vagy nős diakónusok vonatkozásában, mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális kapcsolat
- 252/253 -
egyházjogilag a legsúlyosabb büntetendő cselekmények közé sorolandó. Büntetése az utólag kimondandó felfüggesztésen túl a klerikusi státuszból történő elbocsátásig terjedhet. A kánon előzménye, a CIC (1917) 2359 §§ 1-3. régi és szigorú hagyományra visszanyúló fegyelmi álláspontot tartalmazott, amelyet lényegében - az Egyház 20. századi viszonyaihoz alkalmazva - a CIC 1395. kán. is megőrzött. Már a Decretum Gratiani (de például az azt megelőző gregoriánus kánongyűjtemények is[50]) nagyszámú kánont szentelt a kérdésnek,[51] amelyet követtek a Liber Extra rendelkezései,[52] a Trentói Zsinat normái,[53] és több pápai állásfoglalás (X. Leó, XIII. Ince, XIII. Benedek és XIV. Benedek). Ezek az intézkedések magukban foglalták a felfüggesztésről, a feladatkörtől, hivatali javaktól, a javadalomtól és a méltóságoktól való megfosztásról történő rendelkezést és a legsúlyosabb esetekben a klerikus letételét.[54]
Az egyes - ebben az esetben: legsúlyosabb - büntetendő cselekmények sorában a hatályos CIC 1395. kán. 2. § a hatodik parancsolatot tizennyolc éven aluli kiskorúval vagy olyannal szemben megsértő klerikusról rendelkezik, aki állapotszerűen híjával van értelme használatának.[55] Rá kell mutatnunk arra a fontos distinkcióra, amely pozitív értelemben kiemeli az egyházi büntetőjogi rendszert ezen cselekedetek súlyos megítélésében az állami büntetőjogi szisztémák közül: a kánonjog határozott különbséget tesz a hetedik életév betöltése alatti személlyel (paedophilia) és a hetedik életévét betöltött, de a tizennyolcadikat még el nem ért (ephebophilia) sze-
- 253/254 -
méllyel szembeni szexuális abúzus között, mindkettőt nagyon súlyosan, de eltérő módon büntetve. A tényállást korábban klerikusok tekintetében a CIC (1917) Cann. 2358 és 2359 szabályozta, a korhatár tekintetében pedig a CIC (1917) Can. 2357 még a tizenhat év alatti kiskorúval szembeni szexuális abúzust említette, amely kánon hatálya kifejezett formában kiterjedt a laikusok hasonló cselekedeteire is.[56] A kiskorú lehet az elkövetőtől eltérő nemű és maga a cselekmény is különböző körülmények között valósulhat meg. De ugyanígy létrejöhet a büntetőjogi tényállás azonos neműek között is, amint arról már a Decretum Gratiani és a Liber Extra is pontos fegyelmi álláspontot tartalmazott (vö. pl. C. 27 q. 1 cc. 6, 28;[57] X 3.1.13[58]). A kánonjog és világi büntetőjog is hagyományosan kitért a vérrokonok és sógorok közötti ilyen jellegű abúzusra.[59] A jelenlegi kánon csak a klerikusokról rendelkezik, de a CIC (1917) 2357 § 1 - amint arra már utaltunk - a laikusokra is vonatkozott, akik a büntetendő tényállás megvalósításával önmagától beálló jogbecstelenségbe (azaz infamiaba) estek. Ez természetesen maga után vonta az adott világi krisztushívő által gyakorolt bármilyen jellegű egyházi feladatkörükből történő azonnali elbocsátását. Az illetékes helyi ordinárius ezen túlmenően további, utólag kimondandó büntetést is kiszabhatott. A klerikus büntetése[60] az önmagától beálló infámián és annak következményein (vö. a birtokolt egyházi hivatal magánál a jognál fogva történő elvesztése) kívül, a klerikusi állapotból történő elbocsátást is magában foglalhatja,[61] mind a CIC (1917) Can. 2359 § 2, mind a hatályos Egyházi Törvénykönyv 1395. kán. 2. § alapján. Hangsúlyoznunk kell, hogy a büntetés súlyos volta nem a 20. vagy a 21. századi jogalkotás eredménye, hiszen, annak forrásai a Decretum
- 254/255 -
Gratiani és a Liber Extra kánonjain túl X. Leó pápa,[62] a Trienti Zsinat,[63] Szent V. Piusz pápa állásfoglalásaiban,[64] valamint a Sacra Congregatio Concilii 1726. június 8-i rendelkezéseiben is olvashatók.[65] A Hittani Kongregáció jelenlegi joggyakorlata pontosan körülhatárolt csoportokba sorolja a kiskorúakkal szembeni szexuális visszaéléseket, azok körülményei és cselekményeinek sajátosságai alapján.[66]
A Hittani Kongregáció 2010. évi Normájában újdonság, hogy önálló büntetendő cselekményként kerül feltüntetésre (Art 6 § 1 °1) a tizennégy év alatti kiskorúakat ábrázoló pornográf képek bármilyen formában történő megszerzése, birtoklása vagy továbbítása klerikus által. A súlyos bűncselekményt, mérlegelve az elkövetett tett mértékét, kötelező büntetéssel kell sújtani, amely egészen a klerikusi státuszból történő elbocsátásig terjedhet. Látható, hogy ez a cselekmény a modern technikai eszközök rossz célra történő használata következményeként valósulhat meg, így nyilván a régi források nem tartalmazhatják annak előzményét, azzal együtt, hogy maga a büntetendő cselekmény kezelése jól láthatóan a fentebb már bemutatott kiskorúakkal szembeni szexuális abúzusok analógiájára került meghatározásra. Ricardo Daniel Medina a kérdés kapcsán megjegyzi, hogy körültekintő óvatossággal szükséges kezelni az új normában rögzítetteket, hogy a kiskorúak védelmével egyidejűleg, a bizonyítási eljárásban a megvádolt személyek jó hírnevének megőrzését és a bizonyítékok objektív kezelését is hangsúlyosan szem előtt tartsa a bíróság.[67] Fontos
- 255/256 -
megjegyeznünk, hogy a CIC 1390. kán. 1. § alapján a klerikus elleni, ilyen jellegű hamis vád önmagától beálló felfüggesztéssel büntetendő.[68]
2010. május 21-én - amint arra már többször is utaltunk - több helyen lényegesen módosult a Hittani Kongregáció által a legsúlyosabb büntetendő cselekményekkel kapcsolatos eljárás és kompetencia, amelynek legmarkánsabb újdonsága a Hittani Kongregáció ezen ügyekben illetékes stabil bíróságának 2011 márciusára történt felállítása.
Az egyházi büntetőeljárás megindítását, irányuljon az akár a legsúlyosabb büntetendő cselekmény elkövetése tényállásának meghatározására, meg kell, hogy előzze annak mérlegelése, hogy valószínűsíthetően megvalósult-e a kánoni szankcióval ellátott törvény megsértése, és ha igen, akkor elengedhetetlen-e az igazságosság helyreállításához, az elkövető megjobbításához, a kár elhárításához és a további hasonló cselekmények megelőzéséhez a büntetőeljárás lefolytatása, vagy az ordinárius más eszközzel is élhet.[69] Ezt nevezzük előzetes vizsgálatnak (1717-1719. kánonok).[70] Azon büntetendő cselekmények esetében, melyekben a büntetőeljárás lefolytatása fenn van tartva a Hittani Kongregációnak, az ordinárius súlyos felelőssége, hogy ne csak a büntetendő cselekmény elkövetésének valószínűségét állapítsa meg ennek folyamán, és az ügyet haladéktalanul az illetékes dikasztériumnak továbbítsa az előzetes vizsgálat minden okiratával együtt, hanem közigazgatási intézkedést is foganatosítson a büntetőeljá-
- 256/257 -
rás lefolytatásának idejére.[71] Ez a közigazgatási intézkedés azonban nem a büntetőeljárást lezáró ítélet elmarasztaló voltának az elővételezése.
A 2010. évi új Norma a büntetőeljárás mind statikus, mind dinamikus jogi kondícióit tisztázza. Az újonnan felállított stabil szentszéki bíróság, amely a legsúlyosabb büntetendő cselekmények tekintetében az Apostoli Legfelsőbb Bíróság szerepét tölti be, állandó bírákkal rendelkezik, akik közé tartoznak magánál a jognál fogva a Hittani Kongregáció tagjai (vagyis az Annuario Pontificioban felsorolt bíborosok és püspökök, nem pedig a különböző szintű hivatalnokok, konzultorok és az adminisztrációban tevékenykedő munkatársak).[72] A bírói kollégiumot természetesen a kongregáció prefektusa vezeti, akinek feladatkörét, akadályoztatása esetén, a bíróság gördülékeny működése érdekében, a titkár gyakorolja. Rajtuk kívül további bírók is tevékenykednek a bíróságon, akiknek felszentelt papnak, fedhetetlen erkölcsű kánonjogászoknak kell lenniük, állami jogban való jártassággal; de kinevezhetők a más kongregációkban tevékenykedő tisztségviselők közül is.[73] A bírókon túl ügyészi, jegyzői, képviselői és ügyvédi hivatalt betöltő személyek tartoznak a bíróság állományához, akik egytől-egyig kánonjogi doktorátussal rendelkező felszentelt papok.[74] Nyilvánvaló, hogy a hatodik parancsolattal szembeni és kiskorúval elkövetett büntetendő cselekmények alapos és lehetőleg mindenre kiterjedő vizsgálatához az esetek túlnyomó többségében hangsúlyosan szükség van különböző (azaz nem jogi) területek szakértőinek hivatalos bevonására, akikre szintén vonatkozik, hogy erkölcsileg fedhetetlennek kell lenniük.
A hatályos Kódex nem szabályozza részletesen az előzetes vizsgálat ordinárius általi lefolytatásának módját, hanem elsődlegesen az elégséges tények összegyűjtésére, és azoknak minél több szempontból való elemzésére teszi a hangsúlyt.[75] Ha az előzetes vizsgálat bármely szakaszában valószínűsíthetővé válik a legsúlyosabb büntetendő cselekmények közé tartozó tett elkövetése, úgy a vizsgálatot azonnal meg kell szakítani és az ügyben
- 257/258 -
való további bírósági tevékenységet haladéktalanul át kell engedni a Hittani Kongregációnak.[76] Amennyiben a konkrét eset előzetes vizsgálat nélkül kerülne a Hittani Kongregáció bírósága elé, úgy az mindaddig nem indítja el a büntető eljárást, amíg saját maga le nem folytatta az előzetes vizsgálatot.
Az említett bíróság, amely első és másodfokon jogosult ítélkezni, az egyes ügyekben három vagy öttagú bírósági turnusokban jár el.[77] A bírósági eljárás folyamata pápai titok terhe alá esik, amely gyakran félreértésre ad okot a külső szemlélő számára. Azonban le kell szögeznünk: a Hittani Kongregációnak olyan ügyek vannak fenntartva, amelyek tartalma különösen is sértheti a felek jó hírnévhez és a magánszféra védelméhez való jogát. A vád és az annak következtében megindított eljárás még a legsúlyosabb büntetendő cselekmények esetében sem jelentheti, hogy a bizonyítási folyamat - a bizonyítékok és tanúkihallgatások aprólékos és objektív mérlegelése - idején a megvádolt személy jogi kategóriáját összemossuk, az egyházi bíróság által jogerősen elítélt büntetendő cselekményt elkövetett személy státuszával. Ez újból alá húzza a belső fórum védelmét és megsértésének kánonilag szankcionált tilalmát. A belső fórumon felmerülő ügyekre nézve, éppen a gyónási titok teljes körű védelméből fakadóan, az Apostoli Penitenciáriának van sajátos illetékessége.[78] Fontos hozzátennünk, hogy a 2010-ben történt törvényi változás végérvényesen rendezte az addig egyedi esetekre - bár minden legsúlyosabb büntetendő cselekmény kapcsán - megadott felmentést a büntetendő cselekmények általános elévülési időszaka alól. Ez a hatályos Normában egységesen 20 évre emelkedett.
- 258/259 -
A legsúlyosabb büntetendő cselekmények sajátos kategóriát képeznek a Katolikus Egyház büntetőjogán belül. Az utóbbi időben az érdeklődés homlokterébe került ennek a kategóriának a kánoni szabályozása. A fentiekben a kánonjogtörténeti források, a CIC (1917) normája, valamint a hatályos Egyházi Törvénykönyvön kívüli kánoni jogszabályok részletes bemutatásából egyértelműen kitűnt, hogy a Katolikus Egyház a rendelkezésére álló saját eszközeivel folyamatosan - azaz nem a 20-21. század társadalmi nyomása következtében - súlyosan büntette és bünteti azokat a cselekményeket, amelyek elsődleges célját, azaz a lelkek üdvösségét és az azt előmozdító szentségeket közvetlenül rombolják. Ezek között a büntetendő cselekmények között vannak olyanok, amelyek egyúttal a társadalmon belüli alapvető erkölcsi és emberi jogi normákat is súlyosan sértenek. Azonban világosan kell látnunk, hogy a legsúlyosabb büntetendő cselekmények köre ennél jóval tágabb az egyházi büntetőjogban. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyházjog csak lelki eszközökkel (pl. szentségek vételétől való eltiltás, ill. kiközösítés, stb.) tudja szankcionálni azokat a tetteket, amelyekkel az adott személyek a Katolikus Egyház doktrinális és diszciplináris normáit megszegték. Ezek a hívő - az adott vallási közösséghez tartozó - ember számára ténylegesen súlyos büntetést jelentenek. A Hittani Kongregáció önálló bíróságának a felállítása és annak pontos eljárási rendje kellőképpen alátámasztja a Katolikus Egyház határozott elkötelezettségét a legsúlyosabb büntetendő cselekmények legszigorúbb megítélése terén.
* * *
by Szabolcs Szuromi
The most grave delicts-by the ecclesiastical terminology: delicta graviora-belong to a particular category within the own internal penal law of the Catholic Church (i.e. De sanctionibus). Recently, the canonical legislation of this category has taken a unique place of the public interesting. The most significant questions arose
- 259/260 -
concerning those problems which are also penalized by the state as extraordinary dangerous acts against the human society, particularly against minors (i.e. sexual abuses). This article intends to make clear that the canonical legislation from the early time has been seriously dealing with these delicts and categorized them into the most grave sins, therefore the strict regulation of the Catholic Church has composed not from the 20th-21st century, and not under the pressure of the current civil expectation. The canon law history sources from the 4th century, including the canons of the Council of Trient, legislation of several Popes and Congregations, moreover the contents of the Code of Canon Law in 1917, then the new Code in 1983 show well the continual attention of the legislator on these questions, because these are able to destroy the fundamental goal of the Church, which is the salvation of souls. Several "delicta graviora" are also opposite to basic moral principles and norms of human rights, which naturally can investigate by the state authority and penal process too. However, these processes-like the two penal law structures-are different and should be not confused. Within the ecclesiastical category of "delicta graviora" are several delicts which are irrelevant for the civil society. The canonical sanctions are spiritual instruments (e.g., interdict, excommunication, etc.). We must understand that these are really very serious penalties for a faithful member of the Catholic Church whose act was against the doctrinal or disciplinary norms of his or her religion. The renewal penal discipline regarding the "delicta graviora" in 2010 and the erection of an independent tribunal of the Congregation for Doctrine of the Faith sufficiently support the Catholic Church's continuous strong will to investigate and penalize strictly those most grave delicts which are under her competence. ■
- 260 -
JEGYZETEK
*Készült az OTKA K 106300-as program keretében.
[1] Conc. Tridentinum, Sessio XIII (11 oct. 1551), De reformatione, Can. II: Conciliorum oecumenicorum decreta, Bologna, 1973. 3 (továbbiakban COD) 699.
[2] D. 45. cc. 4, 6, 9, 14, 16 (Ae. Friedberg [ed.]: Corpus iuris canonici, Lipsiae, 1879. I. (továbbiakban: Friedberg I.) 161-164); D. 86 c. 2 (Friedberg I. 298); C. 23 q. 5 cc. 1, 3 (Friedberg I. 928-930).
[3] V. De PAOLIS: Norme "de gravioribus delictis" riservata alla Congregazione per la Dottrina della Fede. Periodica, 2002. 91. sz. 273-312.
[4] C. pro Doctrina Fidei: Normae, de delictis Congregationi pro Doctrina Fidei reservatis seu Normae de delictis contra fidem necnon de gravioribus delictis (21 mai. 2010). Acta Apostolicae Sedis (továbbiakban: AAS), 2010. 102. sz. 419-434. Vö. RENKEN, J. A.: Normae de gravioribus delictis: 2010 Revised Version. Text and Commentary. Studies in Church Law, IV. sz. (2010) 51-116.
[5] C. pro Doctrina Fidei: Epistula, a Concregatione pro Doctrina Fidei missa ad totius Catholicae Ecclesiae Episcopos aliosque Ordinarios et Hierarchas interesse habentes: De Delictis Gravioribus eidem Congregationi pro Doctrina Fidei reservatis (18 mai. 2001).
[6] Ioannes Paulus II, Litt. Ap. Sacramentorum sanctitatis tutela (30 apr. 2001). AAS 2001. 93. sz. 737-739.
[7] C. pro Doctrina Fidei, Decretum gen. De delicto attentatae sacrae ordinationis mulieris (19 dec. 2007). AAS 2008. 100. sz. 403.
[8] Vö. ARRIETA, J. I.: Cadinal Ratzinger's Influence on the Revision of Canonical Penal Law System. Studies in Church Law, (2010) VI. sz. 117-128.
[9] C. pro Doctrina Fidei: Litt. Circ. per aiutare le Conferenze Episcopali nel preparare Linee guida per il trattamento dei casi di abuso sessuale nei confronti di minori da parte di chierici (3 mai. 2011). AAS 2011. 103. sz. 406-412.
[10] Vö. Pontificium Consilium de Legum Textibus Interpretandis: Responsio ad propositum dubium (4 iun. 1999). AAS 1999. 91. sz. 918.
[11] VERMEERSCH, A.-CREUSEN, I.: Epitome iuris canonici cum commentariis ad scholas et ad usum privatum. III. 7. ed., H. Dessain, Parisiis-Bruxellis, 1956. 327.
[12] ERDŐ P.: Egyházjog. 4. kiadás, Szent István Kézikönyvek 7, 4. kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 2005. 642.
[13] Vö. CCEO Can. 1442.
[14] M. Conte a Coronata: Institutiones Iuris Canonici, IV. 340.
[15] WERNZ, F. X.-VIDAL, P.: Ius canoicum. Codicis normam exactum, VII. Romae, 1937. 451.
[16] C. pro Doctrina Fidei, Normae, de delictis Congregationi pro Doctrina Fidei reservatis, Art 3 °2.
[17] CIC (1917) Can. 2322 - Ad ordinem sacerdotalem non promotus: - 1° Si Missae celebrationem simulaverit aut sacramentalem confessionem exceperit, excommunciactionem ipso facto contrahit, speciali modo Sedi Apostolicae reservatam; et insuper laicus quidem privetur pensione aut munere, si quod habeat in Ecclesia, aliisque poenis pro gravitate culpae puniatur; clericus vero deponatur; - 2° Si alia munia sacerdotalia usurpaverit, ab Ordinario pro gravitae culpae puniatur.
[18] Conc. Arelatense (314) Can. 15: Gaudemet, Jean (ed.): Conciles gaulois du IVe siècle = Sources Chrétiennes 241, Paris, 1977 (repr. 2008) 54.
[19] Conc. Neceani (325) Can. 18: (...) Sed nec sedere in medio presbyterorum diaconis liceat, quia, si hoc fiat, praeter regulam et ordinem probatur exsistere. Si quis autem etiam post has definitiones oboedire noluerit, a ministerio cessare debebit. COD 15.
[20] WERNZ-VIDAL: i. m. VII. 454.
[21] VERMEERSCH, A.-CREUSEN, I.: Epitome iuris canonici, III. 328. M. Conte a Coronata: Institutiones Iuris Canonici, IV. 345.
[22] C. pro Doctrina Fidei, Normae, de delictis Congregationi pro Doctrina Fidei reservatis, Art 4. § 1.
[23] CIC (1917) Can. 2366 - Sacerdos qui sine necessaria iurisdictione praesumpserit sacramentales confessiones audire, est ipso facto suspensus a divinis; qui vero a peccatis reservatis absolvere, ipso facto suspensus est ab audiendis confessionibus.
[24] Friedberg I. 1041.
[25] ERDŐ: Egyházjog. i. m. 656.
[26] Pius IV: Epist. Cum sicut nuper (16 apr. 1561), n. 1.
[27] Gregorius XV: Const. Universi (30 aug. 1622), § 4.
[28] WERNZ-VIDAL: i. m. VII. 568.
[29] Gregorius XV: Const. Universi (30 aug. 1622).
[30] M. Conte a Coronata: Institutiones Iuris Canonici, IV. 566-588.
[31] WERNZ-VIDAL: i. m. VII. 569. M. Conte a Coronata: Institutiones Iuris Canonici, IV. 589.
[32] WERNZ-VIDAL: i. m. VII. 562-566.
[33] D. 6 c. 2: Friedberg I. 10-11.
[34] X 5.38.12: Friedberg II. 887-888.
[35] S.C. Episcoporum et Regularium: Caputaquen (26 iun1582).
[36] S.C. Sancti Officii, Decr. Cum ex expresso (21 iul. 1934). AAS 1934. 26. sz. 550.
[37] S.C. de Propaganda Fide, Decretum (13 apr. 1807), n. 17.
[38] SZUROMI Sz. A.: Az egyházi büntetőeljárást megelőző előzetes vizsgálat sajátosságai. Jogtudományi Közlöny, 2008. 63. sz. 51-54, különösen 53. Vö. SCHANDA B.: Az egyházi jogi személyiség új törvényi szabályozása Magyarországon. Kánonjog, 2012. 14. sz. 107-114, különösen 113.
[39] Vö. PIGHIN, F. B.: Diritto penale canonico = Manuali 3, Venezia, 2008. 429-430.
[40] BARR, D. L.: Obligations of the Tribunal to Report Child Abuse. Proceedings of the Seventy-Third Annual Convention, October 10-13, 2011, Canon Law Society of America, Jacksonville (Florida), 2011. 73. sz. 67-74.
[41] MARTENS, K.: L'Église et la justice belge dans les affaires de moeurs. Studia canonica, 2009. 43. sz. 5-25, különösen 20-24.
[42] Iohannes Paulus II: Litt. Ap. Ordinatio sacerdotalis (22 mai. 1994). AAS 1994. 86. sz. 545-548.
[43] C. pro Doctrina Fidei: Decr. gen. De delicto attentatae sacrae ordinationis mulieris (19 dec. 2007). AAS 2008. 100. sz. 403.
[44] Vö. VANHOYE, A.: Sacerdotes antiguos, sacerdote nuevo segun el Nuevo Testamento. Salamanca, 1992. 94-99.
[45] COD 94.
[46] Vö. VANYÓ L.: Az ókeresztény kor dogmatörténete. I. PPKE, Budapest, 1988. 64-71.
[47] SZUROMI SZ. A.: Fejezetek az egyházi jogalkotás történetéből - források és intézmények. Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, Budapest, 2011. 39-50, különösen 40-42.
[48] Vö. pl. MÜLLER, G. L.: Katolikus dogmatika a teológia tanulmányozásához és alkalmazásához. Kairosz, Budapest, 2007. 719.
[49] ERDŐ: Egyházjog. i. m. 664.
[50] Vö. pl. SZUROMI: Fejezetek az egyházi jogalkotás történetéből. i. m. 107-108.
[51] D. 27 c. 8 (Friedberg I); D. 28 cc. 2, 8-9 (Friedberg I. 101-103); D. 32 cc. 6, 10-11, 13 (Friedberg I. 117-121); D. 33 c. 7 (Friedberg I. 124).
[52] X 3.2.3-8, 10 (Friedberg II. 454-456).
[53] Conc. Tridentinum, Sessio XXI (16 iul. 1562), De reformatione, Can. 6: COD 730; Sessio XXV (3-4 dec. 1563), De reformatione, Can. 14: COD 792-793.
[54] VERMEERSCH, A.-CREUSEN, J.: Epitome iuris canonici cum commentariis ad scholas et ad usum privatum. III. 2. ed. Brugis-Bruxellis, 1925. 294.
[55] Vö. LOJACONO, P.: La tutela della personalità dei minori nell'ordinamento canonico. Parte II: Prevenzione e repressione dei crimini sessuali commessi dai chierici. Diritto Ecclesiale 2009. 120. sz. 421-468.
[56] Vö. CIC (1917) Can. 2357 - § 1. Laici legitime damnati ob delicta contra sextum cum minoribus infra aetatem sexdecim annorum commissa, vel ob stuprum, sodomiam, incestum, lenocinium, ipso facto infames sunt, praeter alias poenas quas Ordinarius infligendas iudicaverit.
[57] Friedberg I. 1049, 1053-1054; C. 27 q. 1 c. 6: Si quis episcopus, presbiter, aut diaconus, aut subdiaconus, aut lector, aut psalmista, aut hostiarius cum muliere sanctificata Deo mechatus fuerit, deponatur, quia sponsam Christi corrupit; si uero laicus, excommunicetur. Friedberg I. 1049.
[58] Friedberg II. 452.
[59] WERNZ-VIDAL: i. m. VII. 547-548.
[60] Vö. CIC (1917) Can. 2358.
[61] M. Conte a Coronata: Institutiones Iuris Canonici, IV. 529-530.
[62] Leo X, Const. Supernae dispositionis (5 mai. 1514) § 35.
[63] Conc. Tridentinum, Sessio XXV (3-4 dec. 1563), De reformatione, Can. XIV: COD 780.
[64] Pius V, Const. Cum primum (1 apr. 1566) § 11; vö. Pius V, Const. Horrendum (30 aug. 1568) § 3.
[65] S.C. Concilii, Lavellana seu Romana (8 iun., 6 iul. 1726).
[66] SCICLUNA, Ch. J.: Clerical rights and duties in the jurisprudence and praxis of the Congregation for Doctrine of the Faith on Graviora delicta. Folia Canonica, 2007/10. 271-281. AZNAR GIL, F. R.: Abusos sexuales a menores cometidos por clérigos y religiosos. Revista Española de Derecho Canónico, 2010. 67. sz. 827-850.
[67] MEDINA, R. D.: Algunas consideraciones acerca de las modificaciones a las normas de los delitos más graves. Anuario Argentino de Derecho Canónico, 2009-2010. XVI. sz. 121-160.
[68] CIC Can. 1390 - § 1. Qui confessarium de delicto, de quo in can. 1387, apud ecclesiasticum Superiorem falso denuntiat, in interdictum latae sententiae incurrit et, s isit clericus, etiam in suspensionem.
[69] SZUROMI, SZ. A.: Le particolarità dell'indagine previa nel processo penale canonico. In: Iustitia et iudicium. Studi di diritto matrimoniale e processuale canonico in onore di Antonio Stankiewicz (a cura di Kowal, j.-Llobell, J.). Città del Vaticano. 2010. 2135-2143, különösen, 2142.
[70] PINTO, P. V. (a cura di): Commento al Codice di Diritto Canonico = Corpus Iuris Canonici I, 2. ed. Città del Vaticano, 2001. 993. Codice di Diritto Canonico commentato, Milano, 2001. 1309-1310.
[71] SCICLUNA, CH. J.: Procedura e Prassi presso la Congregazione per la Dottrina della Fede riguardo ai "delicta graviora". In: Processo penale e tutela dei diritti nell' ordinamento canonico, a cura di D. Cito, Milano, 2005. 279-288.
[72] Normae de delictis, Art 9.
[73] Normae de delictis, Art 10.
[74] Normae de delictis, Arts 11-14.
[75] Exegetical Commentary on the Code of Canon Law, ed. A. Marzoa-J. Miras-R. Rodriguez-Ocaña, I-IV/2. Montreal, 2004. IV/2. 1995 (Sanchis, J.).
[76] V. De Paolis: Norme "de gravioribus delictis" riservata alla Congregazione per la Dottrina della Fede. Periodica 2002. 91. sz. 273-312.
[77] Normae de delictis, Art 22.
[78] SCICLUNA, CH. J.: Congregazione per la Dottrina della Fede. Competenze dottrinali e disciplinari. In: La Penitenzieria Apostolica e il Sacramento della Penitenza. Percorsi storici - guiridici - teologici e prospettive pastorali. = Monumenta Studia Instrumenta Liturgica 55, a cura di M. Sodi - J. Ickx, Città del Vaticano, 2009. 259-263, különösen 262-263.
Lábjegyzetek:
[1] Szuromi Szabolcs, MTA doktora, egyetemi tanár, PPKE JÁK Kánonjogi Intézet, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 28-30. E-mail: anzelm1@freemail.hu
Visszaugrás
