Filó Mihály nem régiben megjelent könyve kapcsán1 bevezetésként talán megengedhető egy személyes megjegyzés. Az utóbbi évtizedben több olyan tudományos munka védésén és könyvbemutatón volt szerencsém részt venni, ahol az opponensek vagy a recenzensek feladatukat akár szándékosan félreértve szinte csupán ürügynek tekintették az eseményt saját nézeteik, az adott témával kapcsolatos gondolataik kifejtésére. Nem annyira a művel foglalkoztak, az csak jó alkalmat kínált arra, hogy végre rangos közönség előtt is elmondhassák, ők maguk miként vélekednek a napirenden lévő témáról.
Magam néhány ilyen rendezvény után eldöntöttem és megfogadtam, hogy igyekszem kerülni a hasonló funkciótévesztést. Ezúttal azonban nem csekély kísértést érzek arra, hogy e fogadalmat megszegjem. Szeretném persze hinni, hogy mindez nem a magamutogatás egyetemi oktatókra többé-kevésbé általánosságban jellemző igényéből adódik, hanem sokkal inkább a szerző tartalmas, valóban aktuális kérdéseket érintő, olykor már-már magával is polemizáló, de mindenképpen vitára ösztönző munkájának köszönhető. A könyv egyik erénye, hogy bevonja az olvasót az együttgondolkodás folyamatába, érzékelhetően számít az egyetértésére, megerősítésére, és - ami végképp rendhagyó - eleve nem zárja ki, sőt esetleg várja az esetleges ellenérveit is. Interaktív olvasásra ösztönöz tehát, s ez a csalhatatlan kinyilatkoztatások korában ritka pozitívum.
Ez persze részben a választott témának is köszönhető. Az eutanáziáról és az öngyilkosság okairól, a társadalom és a szűkebb környezet felelősségéről különféle szakmai körökben szinte állandó vita folyik. A monográfia valamennyi, számomra - és talán az olvasók számára is - érdekes kérdését terjedelmi okokból nem tudom áttekinteni. De talán néhány tézisszerűen megfogalmazott gondolat-töredék kiemelése is alkalmas lehet arra, hogy kedvet csináljak a teljes problémakör megismeréséhez, a könyv elolvasásához.
1. Kezdjük azzal, hogy feltétlenül helyeselhető volt már a címben utalni a kérdéskör büntetőjogi megközelítésére.
Az eutanázia, a kegyes, jótékony, szenvedés nélküli halál, az emberi méltóság utolsó pillanatig történő megőrzésének igénye ugyanis nyilván nem osztja meg sem a szakmai, sem a laikus közvéleményt. Ha a kérdést úgy tesszük fel, van-e, aki a lassú, gyötrelmes, csillapíthatatlan fájdalmakkal terhelt elmúlás híve, van-e aki ne tudna különbséget tenni vegetálás és valódi élet között, a válasz nem lehet kétséges.
Nincs közülünk senki - még azok között sem, akik orvosként, jogászként, lelkészként, vagy akár súlyos betegséggel küszködő emberként személyükben is érintettek - aki ne az ilyen értelemben vett kegyes halál feltétlen híve lenne.
Ha azonban a kérdést a büntetőjog szemszögéből vizsgáljuk, nyomban szembetaláljuk magunkat a nehezen megválaszolható kérdéssel: ki, mikor, milyen módon, milyen feltételek mellett avatkozhat be kívülállóként az elmúlás küszöbén álló személy sorsának alakulásába. Mindig biztosan tudható-e, hogy erre a külső segítségre szükség van, s ezt valóban igénylik-e. Igen, ez a büntetőjog egyik évszázados dilemmája: gyógyíthatatlan szenvedések enyhítése megszüntetése a halál más általi siettetésével, előidézésével, vagy az ahhoz nyújtott segítségnyújtással.
"Meggyőződésünk - írja a szerző könyve elején -hogy a jogállamban az eutanázia fogalomkörébe eső magatartások egyedi elbírálása kizárólag a büntetőjog kompetenciájába tartozhat. Ezekben az esetekben a döntés végső határait szükségszerűen a büntetőjog határozza meg, bármilyen érvelés csak akkor fogadható el, ha a büntetőjog által kijelölt határokon belül mozog."
E határok megvonása körében a büntetőjog sokáig nagyon konzervatív és óvatos volt, az utóbbi néhány évtizedben azonban egyre inkább megfigyelhető, hogy akár dogmatikai érvrendszerek felállítása vagy felülvizsgálata mentén is igyekszik korábbi mereven elutasító álláspontján enyhíteni. Mint a könyvből is megtudhatjuk, bizonyos változás figyelhető meg az aktív és passzív eutanázia elhatárolásának kérdésében és differenciálódik a passzív eutanázia körébe vonható magatartások megítélése is.
2. Ezt a folyamatot kíséri végig és elemzi Filó Mihály, három önálló, de egymással szorosan összefüggő gondolati körben.
Először a büntetőjog fogalomrendszerének segítségével bemutatja az eutanázia fenomenológiáját és kultúrtörténetét. Erre építkezve részletesen elemzi a sértett beleegyezésének büntetőjogi jelentőségét, s e sajátoson rejtőzködő, de mindennapi gondolkodásunkban lépten-nyomon jelen lévő büntethetőségi akadály dogmatikai alapjaitól jogfilozófiai kérdésekig jutva kínál támpontokat mind az eutanázia korlátainak, mind az öngyilkossághoz kötődő magatartások megítélésének felismeréséhez. Mindezek végül
- az életmentő vagy életfenntartó ellátások visszautasításának (a szorosabb értelemben vett passzív eutanáziának),
- a fájdalomcsillapítás életet veszélyeztető kockázatának (az indirekt eutanáziának), és
- a büntetőjogi értelemben felfogható kívánságra ölésnek (lényegében az aktív eutanáziának)
- a megkülönböztetéséhez és a büntetőjog rendszerében való elhelyezéséhez vezetnek.2
3. A kultúrtörténeti részből indokoltnak vélem kiemelni, a XX. század első felében Németországban folytatott vitákat és ezek eredményét, mert ez a diskurzus számos kérdésben determinálta a máig ható álláspontokat.
Karl Binding, a német büntetőjog fejedelmének tartott nagy tudós, élete alkonyán, 79 évesen elérkezettnek látta az időt, hogy az eutanázia kérdéseivel is foglalkozzon, s egy Alfred Hoche nevű orvossal közösen megírta "Die Freigabe der vernichtung lebensunwerten Lebens" című tanulmányát3, amit azóta is sokan idéznek. Binding a halálba segítést "közvetett öngyilkosságnak minősítette", amelyet az orvos nem csupán a saját életük kioltására képtelen, halálos betegségben szenvedő vagy öntudatlan páciensein hajthat végre, hanem gyógyíthatatlan elmebetegeken, "idiótákon" is. Szerinte a halálra vált ember élete nem érdemel akkora védelmet, mint egy "robosztus élet", az ilyen ember már önmagának is nyűg, és a hozzátartozói, valamint a társadalom szempontjából is csupán teljesen improduktív "szellemi halott" aki csak hiábavaló fáradozásokba kerül. Nem vitatja, hogy a menthetetlenség kérdésében történő döntés valóban bizonytalan lehet, ám szerinte "az ésszerű dolgoknak az esetleges tévedések ellenére érvényesülniük kell". A halálba segítés tehát -Binding szerint - az említett esetekben - mind egyénileg, mind társadalmilag üdvös célt szolgál így nem szabad semmiféle negatív értékítélettel sújtani. Hoche, orvosként még tovább megy, s egyebek mellett preventív célnak, szükséges "sebészi beavatkozásnak" tekinti a beteg egyéneknek a társadalom egészséges szervezetéből való kitaszítását, és felesleges pazarlásnak tekinti az elmebetegek gondozásával járó magas költségeket is.
Filó Mihály úgy véli, a jogtudós és orvos szerzőpáros művét inkább "eszmetörténeti érdekességként mint tudományos műként kellene ma értékelnünk", s "az embertelen nézeteket a korabeli német jogtudomány szinte egyöntetűen elutasította". Horváth Tibor azonban néhány évtizede rámutatott, hogy e javaslathoz bizony mások is csatlakoztak4, s az is tény, hogy az ismertetett nézetek elszigetelt voltát igazolni látszó idézett mű - Engisch monográfiája - 30 ével később, a háború után, már a közelmúlt szörnyű tapasztalatain okulva született5.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
