Egyszülős családokról akkor beszélünk, ha a gyermek(ek) nem élnek együtt mindkét szülőjükkel. Ennek az állapotnak többféle előidézője lehet; az egyik szülő halála, a szülők különélése, válása, az egyik szülő részéről a család elhagyása, vagy az, ami mostanában egyre gyakoribb: az anya - valamilyen ok miatt - kényszerből vagy szabad döntés alapján egyedül vállalkozik egy vagy több gyermek világrahozatalára és felnevelésére.
Az egyszülős családok száma és aránya a 20. század folyamán a világon szinte mindenütt egyre nagyobbá vált, annak ellenére, hogy szereplőit a különböző társadalmakban a jogi szabályozás és a közvélemény igencsak eltérően ítéli meg.1 Az azonban mindenhol megfigyelhető, hogy az egyszülős családok nagy többségében az anya az, aki neveli a gyermekeket; ezt pedig nemcsak a gyermekeiket apa nélkül is vállaló nők számának folyamatos emelkedése magyarázza, hanem elsősorban az, hogy a válóperes eljárások során meghozott bírói döntések többnyire az anyákat tartják alkalmasabbaknak a gyermekek gondozására-nevelésére.
Álljon itt néhány számadat is a fentiek illusztrálására!2
• Az Egyesült Királyságban 2004-es adatok szerint 3,1 millió gyermek élt egyszülős családban, ezek mindössze 9 százaléka élt a szülők válása után az apjával;
• Az Amerikai Egyesült Államokban 2003-ban 15 millió gyermek élt egyszülős családban; közülük csupán 1 milliót neveltek az apák egyedül;
• Franciaországban 2000-ben 1,423 millió gyermek élt egyszülős családban, az összes gyermek- és fiatalkorú 16 százaléka; az egyszülős családokban élő gyermekek 14 százalékát egyedülálló apjuk nevelte;
• Németország 2000-ben felvett adatai szerint ott különbségek vannak az ország keleti - a valamikori NDK - és nyugati része között: az előbbiben ugyanis a családok 20, az utóbbiban pedig csak 10 százaléka egyszülős.
• Ausztráliában 2003-ban a családok 14 százalékából hiányzott valamelyik szülő; 2001 óta pedig a gyermekek 31 százaléka házasságon kívül született.
Minden hozzáférhető statisztikai adat egyértelműen azt is jelzi, hogy az egyszülős családok aránya magasabb a nagyvárosokban, mint a vidéki kistelepüléseken3. (Az Egyesült Királyság népszámlálási beszámolói is minden vonatkozásban kihangsúlyozzák azt, hogy az országon belül Londonban található a legtöbb egyszülős család.) Nincs olyan, e témával foglalkozó közlemény sem, ami ne tenne említést arról is, hogy általában az egyszülős családok gyermekei rosszabb anyagi körülmények között élnek, mint a teljes családokban nevelkedő társaik4. A munkanélküli statisztikák jelzései szerint pedig az tűnik fel leginkább, hogy gyermekeiket egyedül nevelő szülők mintha nagyobb arányban veszítenék el munkájukat, mint a stabil párkapcsolatban élők, s nehezebb lenne visszatalálniuk is az állandó foglalkoztatás biztonságába.5 Súlyosbítja ezeket az amúgy is meglévő anyagi problémákat az, hogy az esetek igen nagy százalékában a gyermeket egyedül nevelő szülő még a gyermeket megillető tartásdíjat sem kapja meg a másik szülőtől. Így - természetesen - azon sem lehet csodálkozni, hogy a csonka családok fogyasztási szokásai is észrevehetően különböznek a teljes családokéitól; sok olyanhoz nem tudnak ugyanis hozzájutni, ami pedig szükséges lenne a gyermekek optimális fizikai és intellektuális fejlődéséhez.
Mindezek a kiragadott példák egyszersmind azt is bizonyítják, hogy az egyszülős családok jobban ki vannak téve nemcsak az elszegényedés, hanem a társadalmi leszakadás-szegregálódás kockázatainak is; s e kockázatok megélése könnyen nem kívánt irányba tereli a gyermekek életkilátásait. (Bár e vonatkozásban mind többen6 is különbséget tesznek az egyedülálló apáknál nevelkedő gyermekek javára; jelezvén azt is, hogy ennek részint az az oka, hogy a férfiak fizetése általában magasabb, mint a nőké, másrészt pedig - a tapasztalatok szerint - a férfiak ilyen helyzetben több segítséget kapnak környezetüktől. S bizonyos adatok azt is jelzik7, hogy az apákkal élő gyermekek általában idősebbek az egyedülálló anyjukkal élőknél; ami - bizonyos értelemben - ugyancsak sok szempontból megkönnyíti az egyedülálló apák helyzetét. Persze, az sem mellékes, hogy ezek az apák a felmérések szerint többnyire az átlagnál magasabb iskolai végzettségűek, és kedvezőbb társadalmi státuszt mondhatnak magukénak.)
Egyes szerzők8 azonban nemcsak az egyszülős családok struktúráját tekintik különösen sérülékenyeknek, hanem az itt növekedő gyermekeket is, akiket sok szempontból kifejezetten veszélyeztetteknek látnak. (Ne feledjük: sokhelyütt már az egyedülálló anya társadalmi megítélése, szociális státusza is nagyon kedvezőtlen!) Ezeket az aggodalmakat a különböző vizsgálatok is igazolják.9 Adatok vannak arra vonatkozóan, hogy az egyszülős családok gyermekei között - például - kétszer annyian morzsolódnak le az iskolákból (akár az alapfokú, akár a középfokú intézmények tanulóiról van szó), mint amilyen arányban ez elmondható a teljes családokban élőkről; és hozzájuk viszonyítva jóval kevesebben tanulnak tovább a felsőoktatási intézményekben (legalábbis közvetlenül a középiskolai tanulmányok befejezése után). Nagy arányban tapasztalható közöttük alacsony tanulmányi teljesítmény; s nem lehet tudni, hogy ez elsősorban a kevésbé előnyös szociális környezet hatására alakul-e így, vagy pedig az adott helyzettel együtt járó egyéb - például hátrányos hatású egészségügyi - problémák is szerepet kapnak benne. Mivel pedig egyszülős családoknál gyakran előfordul, hogy a gyermek(ek) teljesen elvesztik kapcsolatukat a másik szülővel, ez a hiány az egészséges személyiségfejlődésük folyamatát is kedvezőtlenül befolyásolja.
Emiatt válhatott gyakori tapasztalattá, hogy az egyszülős családokban élő gyerekek kortársaiknál könnyebben áldozatául esnek a drog- és az alkohol-abúzusnak, és - különösen a lányok - kortársaiknál sokkal gyakrabban válnak teenager-korban maguk is anyává. Hasonlóképpen könnyebben kialakulnak náluk különféle mentális és pszichés betegségek is. (Ez utóbbi kórformák - természetesen - az egyedülálló szülőket sem kímélik; közismert, hogy közöttük - főként az anyák körében - milyen magas a depressziós betegek aránya.)
*
Az utóbbi időben azonban mintha változni kezdene valami a családi funkciók megoszlásában, a szerepek szemléletmódjában, gyakorlásában. Mind több apa ismeri fel saját szerepének fontosságát a gyermeknevelésben, és ez a - kétségtelenül nagyon lassú - folyamat lassan-lassan megjelenik a legújabb statisztikai adatokban is. Az Amerikai Egyesült Államokban például a 2004-es esztendő során már 147 ezer apa vállalta magára a gyermek születése utáni gondozását; ami annyit jelentett, hogy számuk e tekintetben tíz év alatt megkétszereződött. (Ennek - persze - a sokszorosát teszi ki a gyermekükkel otthon maradó anyák aránya, de mégis…) Ennek - és a többi, lassan-lassan kitapintható átalakulásnak az alapján talán számítani lehet arra is, hogy a változások előbb-utóbb a megszokottól eltérő irányban befolyásolják a bontóperekben ítélkezők, a gyermekelhelyezés kérdéseiben döntésre jogosultak gondolkodásmódját is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
