Az európai büntetőjog fejlődésének kiindulópontjai az Európai Unió tagállamainak szorosabb együttműködésre való igénye, és az ezzel járó biztonsági kockázatok kezelésének szükségessége voltak. A Maastrichti Szerződés által létrehozott uniós polgárság intézménye biztosítja a szabad mozgás és tartózkodás jogát az uniós polgárok számára, míg a Schengeni Együttműködésnek köszönhetően megszűnt a határellenőrzés is a tagállamok közötti belső határokon. Ám az így létrejövő szabad mozgás térségében a bűnelkövetők ugyanolyan szabadságokat élveznek, mint bármely más uniós polgár. A szabad és ellenőrzés nélküli mozgás lehetőségével visszaélve az 1990-es években egyre nagyobb mértékben jelent meg a transznacionalitás a bűnözésben.[2] Ezen belül is különösen a szervezett bűnözés jelent nagyobb kockázatot a hozzá kapcsolódó többes elkövetői alakzat, azaz a bűnszervezet magas fokú szervezettsége és legális gazdaságba való beépülése miatt.[3] Az Europol első éves jelentésében, 1999-ben is már külön értekezik a szervezett bűnözői csoportokról, melyek között vannak, amelyek az Unión kívülről érkeznek, és vannak olyanok is, amelyek "őshonosak", azaz eredendően is az Unió tagállamaiban szerveződnek.[4] A szervezett bűnözés jelentette fenyegetés növekedését jelezte az is, hogy 2002-ben az Europol módszertani változtatás után kifejezetten a bűnszervezetekre kezdett koncentrálni elemzéseiben a korábbi, bűncselekményi területeket érintő fókusza helyett.[5] Ennek az eredményeként az Europol 2004-től önálló szervezett bűnözéssel foglalkozó éves jelentéseket adott ki, melyekben már kifejezetten a szabad mozgás térségében tevékenykedő bűnszervezetekről is ír és először ad átfogó képet az Unióban végbemenő transznacionális bűnözésről.[6] Szintén figyelemre méltó, hogy az európai szervezett bűnözés folyamatosan változik és alkalmazkodik az új kihívásokhoz. Az elmúlt évtizedben a bűnszervezetek gyakorlatában a hálózatosodás először dominánssá vált, majd az új évtizedre új trendek jelentek meg, melyek közül kiemelendő a kiberbűnözés térnyerése.[7] Ezek a trendek arra késztetik a jogalkotókat és a jogalkalmazókat, hogy újabb jogintézményeket és bűnüldözési technikákat dolgozzanak ki a szervezett bűnözés elleni küzdelemre.
Ebben a cikkben ismertetem az európai büntetőjog másodlagos jogforrásokon alapuló ún. operatív eszközeit, az európai elfogatóparancsot, a közös nyomozócsoportot, az európai nyomozási határozatot, valamint a
- 122/123 -
befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatokat, amelyek a tagállamok bűnüldöző és büntető igazságügyi hatóságainak együttműködését megalapozzák. Ahhoz, hogy átfogó elemzést nyújtsak, először röviden ismertetem az európai büntetőjog és a szervezett bűnözés kapcsolódási pontjait. Ezután bemutatom a kiválasztott eszközöket, és ismertetem a bűnügyi együttműködésben betöltött szerepüket, valamint alkalmazásuk tipikus eseteit. Végül ez alapján foglalkozom azok elhatárolási kérdéseivel, valamint a köztük fellelhető szinergiákkal.
Az európai büntetőjog fogalma alatt e cikkben az Európai Unió tagállamai büntető igazságügyi együttműködésének politikáját értem, melynek ezáltal jogforrásait az uniós primer és szekunder jogi aktusok alkotják. Az immár többek által önálló jogágként[8] felfogott európai büntetőjog 30 éves fennállása alatt több irányba fejlődött, amelyek különböző módon szolgálják a szervezett bűnözés elleni küzdelmet. Ezeket az ágakat alapvetően az Európai Unió Működéséről szóló Szerződésben biztosított jogalapokból lehet levezetni. Mivel a transznacionális bűnözés térnyerésének köszönhetően az európai büntetőjog fókuszába a tagállamok bűnügyi együttműködésének különböző módokon történő elősegítése került, ebben a pontban kifejezetten az Unióban tapasztalható bűnözési trendekhez igazodva mutatom be az EU főbb büntetőjogi jogalkotási hatásköreit.
Egyrészről említésre méltó, hogy az Európai Unió tagállamainak igazságügyi rendszerei, ha csak kis mértékben is, de eltérnek egymástól. Ez a különbség megmutatkozik a büntetőeljárási kódexekben és a büntető anyagi jogban is. Ezzel szemben az Európai Unióban léteznek olyan bűncselekményi területek, amelyek - transznacionális jellegükből eredően - azonos módon érintik valamennyi tagállam állampolgárát. A szakirodalom ezeket nevezi "eurocrimes"-nak, azaz európai bűn-cselekményeknek.[9] A tagállamok, és az EU részéről is felmerült az igény, hogy harmonizált joganyag vonatkozzon eme bűncselekményekre annak érdekében, hogy a bűnüldöző hatóságok egységesebb rendszerben léphessenek fel ellenük.[10] A harmonizált szabályozás kialakítására elsőként az Amszterdami Szerződés biztosított jogalapot, de a jelenlegi formáját a Lisszaboni Szerződésben nyerte el. Eszerint a büntető anyagi jogi jogharmonizációra egyes súlyos és határon átnyúló jellegű bűncselekmények vonatkozásában van lehetőség, feltéve, hogy a tagállamok egységes fellépése indokolt velük szemben.[11]
Másrészről nagy kihívást jelent, hogy az uniós szabad mozgás térségében a személyek szabad mozgásához nem társul egységes büntető igazságügyi térség, hanem továbbra is territoriális alapon létezik 27 büntető igazságügyi rendszer.[12] Egy ilyen térségben előfordulnak olyan helyzetek, amikor a bűncselekmény elkövetője egyszerűen
- 123/124 -
kikerül az állam joghatósági területe alól, ami együttműködés hiányában lehetetlenné tenné a büntetőeljárás hatékony lefolytatását.[13] Sőt olyan esetek is előfordulnak, amikor valaki több tagállamban követ el bűncselekményeket. Ilyenkor különösen fontos a tagállamokban folytatott büntetőeljárások összehangolása, a joghatósággal kapcsolatos megállapodások létrehozása és a nyomozás során megvalósuló bűnügyi együttműködés, ugyanis a transznacionális jelleggel elkövetett bűncselekményekre szinte mindig igaz, hogy több tagállamban is büntetőeljárásokat folytatnak miattuk, és a bizonyítékok is több tagállamban találhatók. Ugyanakkor a büntetőjog szigorú territorialitása miatt a bűnüldöző hatóságoknak főszabályként nincs lehetősége más tagállam területén eljárási cselekmények foganatosítására, tehát a tagállamok bűnügyi együttműködésének hiányában a bűncselekmények bizonyítékai nem volnának hozzáférhetők a bűnüldöző hatóságok számára.[14] Szintén problémát jelenthet a tagállamok hatóságainak a külföldön fellelhető vagyon visszaszerzése, hiszen a vagyonvisszaszerzésért felelős hatóságok sem járhatnak el más tagállam területén.[15]
Az európai bűnözésben megjelenő előbbi jelenségeket összefoglalóan transznacionalitásnak nevezhetjük. E kihívásokra reagálva a Tanács a 2000-es években, amikor is az Európai Tanács Tamperei következtetésekben megfogalmazott javaslatára tekintettel és az Amszterdami Szerződésben biztosított jogalapra alapozva elkezdte kidolgozni a kölcsönös elismerés elvén alapuló bűnügyi együttműködés rendszerét, amit az operatív együttműködés rendszerének hívhatunk.[16] A Tanács ebben az időszakban alkotta meg az európai elfogatóparancsot és a közös nyomozócsoportot. Az előbbi a külföldre távozó terhelt jelenlétét szolgálja a büntetőeljárásban, míg az utóbbi lehetővé teszi a tagállamok hatóságainak, hogy nyomozási cselekményeket végezzenek el más tagállamok területén. Ezt követően a Lisszaboni Szerződés hozott minőségi fejlődést az európai büntetőjogban, ugyanis integrálta a kölcsönös elismerés elvét a primer jogba.[17] A külföldön fellelhető bizonyítékok beszerzése, valamint a külföldön található vagyon visszaszerzése céljából immár a Tanács és az Európai Parlament társjogalkotóként alkotta meg az európai nyomozási határozatot, valamint a 2018/1805/EU rendeletet, amely pedig a befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatokat vonja be a bűnügyi együttműködés rendszerébe.
A kiválasztott eszközökben - a közös nyomozócsoport kivételével - közös, hogy a kölcsönös elismerés elvére épülnek. Továbbá - már ideértve a közös nyomozócsoportot is - alkalmazási területük kivétel nélkül az - anyagi vagy eljárásjogi értelemben vett[18] - transznacionális elemmel rendelkező büntetőeljárás. Noha tárgyi hatályuk és büntetőeljárásban betöltött szerepük javarészt eltérő, felfedezhetők átfedések közöttük. Éppen ezért elmondható róluk, hogy alapvetően különböző
- 124/125 -
esetekben bocsáthatók ki (tehát a bűnözésben megjelenő transznacionalitás különböző kihívásainak megoldására szolgálnak), ezáltal nem alkalmasak arra, hogy kiváltsák egymás szerepét a tagállamok közötti bűnügyi együttműködésben. Ám amikor eme eszközök büntetőeljárási szerepében átfedés mutatkozik, akkor látszólag verseny alakul ki közöttük, és kérdésként merül fel, hogy a kibocsátásra jogosult hatóság a melyiket alkalmazza az adott büntetőeljárási cél elérése érdekében. Ebben a cikkben nem csak az operatív eszközök fogalmát adom meg, hanem számba veszem a büntetőeljárásban betöltött szerepüket (másképp: büntetőeljárási céljukat), tipikus alkalmazási területüket és végül az ezekben fellelhető átfedésekből fakadó elhatárolási nehézségeket.
Az európai elfogatóparancsot (a továbbiakban: EEP) létrehozó 2002/584/IB kerethatározat úgy definiálja az EEP-t, mint egy igazságügyi hatósági határozat, amelynek célja olyan személy elfogása és átadása, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban, vagy akivel szemben szabadságvesztéssel járó intézkedést kell végrehajtani.[19] Az eszköz korábbi, hagyományos nemzetközi bűnügyi jogsegélyen alapuló kiadatási eljárást volt hivatott felváltani. A kölcsönös elismerés elvére építve önálló, uniós jogon alapuló átadási eljárást hozott létre. E célból kialakított egy quasi-automatikus, gyors eljárást az európai elfogatóparancs elismerésére és végrehajtására.[20] Mindenekelőtt a kerethatározat kimondja a megfelelő formában kibocsátott EEP elismerésének és végrehajtásának kötelezettségét.[21] Emellett pedig megállapítja a kibocsátásának, elismerésének és végrehajtásának szabályait, amivel minden tagállamban azonos keretbe foglalta az alkalmazását. A kerethatározat a hatékonyság érdekében leszűkíti az elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának indokait,[22] és meghatározott bűncselekmények esetén eltörli a kettős büntethetőség követelményét.[23] Továbbá standardizált formanyomtatványt kell alkalmazni az EEP kibocsátására, amelyet a kerethatározat tartalmaz. Ez garantálja, hogy valamennyi kibocsátott EEP azonos tartalmi elemekkel és formával rendelkezzék.[24] Kiemelendő még, hogy a kerethatározat a tagállamok társhatóságainak közvetlen kommunikációját hozza létre azáltal, hogy a kibocsátó igazságügyi hatóság közvetlenül a végrehajtó igazságügyi hatóságnak küldheti az elfogatóparancsot.[25] Végül a kerethatározat határidőt szab az EEP végrehajtására.[26]
A fenti szabályok az európai elfogatóparancs megalkotását követően általánossá váltak, és tekinthetünk rájuk úgy, mint a kölcsönös elismerés elvét érvényesítő mechanizmusok (kötelező végrehajtás, rövid határidő, formanyomtatvány, szűkített megtagadási indokok stb.). Ezekre a szabályokra a további alpontokban már csak utalni fogok, mert a többi operatív eszköz az EEP-hez nagyon hasonlóan épül fel.
Összességében a kerethatározat által alkalmazott megoldások jelentős mértékben lecsökkentették a keresett személyek átadásának időtartamát.
- 125/126 -
Az EEP által felváltott kiadatási egyezmény alapján a keresett személyek kiadatási eljárását átlagosan egy év alatt folytatták le, míg az EEP útján történő átadás még azokban az esetekben is átlag 50 napra redukálódott, amelyekben az érintett nem járult hozzá az átadáshoz.[27]
Az EEP büntetőeljárási célja a terhelt, illetve az elítélt jelenlétének biztosítása a büntetőeljárásban, valamint a büntetőeljárást követő büntetés-végrehajtási szakaszban. Ennél fogva tárgyi hatálya kiterjed a büntetőeljárásra és a büntetőeljárást követő büntetés-végrehajtási szakra egyaránt. Ugyanakkor logikai szempontból kizárt az alkalmazása, amíg a büntetőeljárásban nincs gyanúsított, vagyis csak akkor alkalmazható, ha az elkövető személyére fény derült már.[28] Szintén kizárt az alkalmazása, amennyiben a büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmény büntetési tételének felső határa nem éri el legalább a 12 hónapot, végrehajtandó szabadságvesztés büntetés esetén pedig a kiszabott szabadságvesztés mértéke nem éri el a 4 hónapot.[29] Ellentétben a továbbiakban bemutatott operatív eszközökkel, az EEP esetében nem állapítható meg, hogy mely bűncselekmények esetén nevezhető tipikusnak az alkalmazása, ugyanis a legtöbb bűncselekmény esetén kibocsátható, és a bűncselekmények elkövetői rendkívül változatos okok miatt hagyhatják el az elkövetés helye szerinti tagállamot - azzal ugyanakkor, hogy az EEP megalkotásával a cél alapvetően és hangsúlyosan a súlyos bűncselekmények elleni küzdelem volt.[30]
Noha a közös nyomozócsoport nem a kölcsönös elismerés elvén alapszik, a büntetőeljárásban betöltött szerepe, valamint az európai büntetőjog rendszerében elfoglalt helye alapján a bűnügyi együttműködés operatív eszközei közé sorolható. A közös nyomozócsoport egy olyan csoport, melyet több tagállam illetékes hatóságai hozhatnak létre abból a célból, hogy közösen folytassanak nyomozást egy vagy több tagállamban. A nyomozócsoportot olyan esetekben érdemes alkalmazni, amikor a bűncselekmények felderítésére irányuló nyomozás során egy tagállamnak bonyolult és nagy ráfordítást igénylő, más tagállamot is érintő nyomozást kell folytatnia vagy több tagállam folytat olyan bűncselekmények felderítésére irányuló nyomozást, amelyek körülményei az érintett tagállamok összehangolt és egyeztetett fellépését teszik szükségessé.[31]
A közös nyomozócsoport legfőbb hozzáadott értéke, hogy az egyes tagállamok nyomozó hatóságainak együttműködése során felváltja a kölcsönös jogsegély hagyományos csatornáit. Ezáltal lehetővé teszi a büntetőeljárásban felmerülő információk és a bizonyítékok közvetlen gyűjtését és cseréjét.[32] A nyomozócsoport keretében beszerzett bizonyítékok a megállapodás tárgyaként megadott bűncselekmények miatt folytatott büntetőeljárásokban korlátlanul felhasználhatók, melyet a jogszabályi szinten rögzített ún. per se kötelezettség mellett az is garantál, hogy a nyomozás során elrendelt eljárási cselekményeknél a nyomozócso-
- 126/127 -
port kiküldött tagjai is jelen lehetnek, akik más tagállam illetékes hatóságainak képviseletében vannak jelen a csoportban.[33] Ez utóbbi lehetőség növeli az eljáró hatóságok bizalmát a más tagállamban lefolytatott eljárási cselekmények iránt, és a társhatóságok közötti kommunikáció is leegyszerűsödik.[34] A fentiek alapján a nyomozócsoport elsősorban a több államban egyidejűleg folytatott párhuzamos büntetőeljárások koordinálását könnyíti meg.[35]
Ezek alapján a közös nyomozócsoport büntetőeljárási céljaként a párhuzamos nyomozások hatékonyabb koordinálása adható. Alkalmazásának tipikus - ám nem kizárólagos - esete az, amikor egy bűnszervezet több tagállamban követ el egymással szorosan összefüggő bűncselekményeket, ugyanis elsősorban az ilyen bűncselekmények esetén állnak fenn olyan kritériumok, amelyek tartalmi szempontból is indokolják a nyomozócsoport létrehozását. Ezek közé tartozik bűnszervezet és bűnözői tevékenység összetettsége és kifinomultsága, az érintett államokban foganatosítandó nyomozási cselekmények nagy száma és összetettsége, valamint az, hogy az érintett államok milyen mértékben vannak egymásra utalva a párhuzamos nyomozás során.[36]
Az európai nyomozási határozatot (a továbbiakban: ENYH) létrehozó irányelv az ENYH-t olyan bírósági (EU-jogi nyelvezetben helyesebb igazságügyi kifejezés) határozatként definiálja, amelyet valamely tagállam igazságügyi hatósága ad ki vagy érvényesít abból a célból, hogy egy másik tagállamban egy vagy több konkrét nyomozási cselekményt végezzenek el bizonyítékszerzés céljából, vagy azért, hogy a másik tagállam illetékes hatóságainak birtokában lévő bizonyítékot ezáltal megszerezze.[37]
Az ENYH kibocsátására jogosultak körét maga az irányelv szabályozza. Eszerint főszabályként a bíró, a bíróság, a nyomozási bíró és az ügyész bocsáthat ki európai nyomozási határozatot, de a határozat sajátossága, hogy kibocsátására feljogosítható egyéb bűnüldöző hatóság is, feltéve, hogy a büntetőeljárás során nyomozó hatóságként jár el (például a végrehajtó hatalomnak alárendelten működő rendőrség vagy bizonyos bűncselekmények vonatkozásában az adóhatóság).[38] Utóbbi szervek viszont csak azon nyomozási cselekmények elrendelését kezdeményezhetik ENYH útján, amelyeket a büntetőeljárás során egyébként saját hatáskörükben rendelhetnek el, és ebben az esetben is szükség van egy igazságügyi hatóság általi érvényesítési aktusra.[39]
Az irányelv célja, hogy kiterjessze a kölcsönös elismerés elvének hatályát a büntetőeljárás nyomozati szakaszára, ezen belül is valamennyi bizonyításfelvételi célú nyomozási cselekményre.[40] Éppen ezért az ENYH tárgyi hatálya horizontális jellegű, vagyis abban - a kibocsátó és a végrehajtó tagállam jogrendjeihez igazítva- bármilyen eljárási cselekmény elrendelhető, amely a bizonyítékszerzést szolgálja.[41]
Az irányelv azon túl, hogy expressis verbis kimondja az ENYH kölcsönös
- 127/128 -
elismerésének kötelezettségét, több olyan szabályozási megoldást is alkalmaz, amelyek a kölcsönös elismerés elve érvényesítésének bevett módjai. Továbbá olyan szabályokat is tartalmaz, amelyek a két tagállam kooperációjának különböző relációit egységesen szabályozzák. Ez szintén hozzájárul az együttműködés hatékonyságának fokozásához.[42]
Végsősoron tehát az európai nyomozási határozat büntetőeljárásban betöltött céljaként a határokon átívelő bizonyítékgyűjtés jelölhető meg, ám kiegészítő jelleggel, fő céljához kapcsolódóan akár biztosítási intézkedések is elrendelhetők benne.[43] A Dél-Dunántúli régió ügyészségein és bíróságain végzett esetjogi kutatás adatai, valamint az Európai Jogi Szaktanácsadói Hálózat tanácsadó véleményei alapján megállapítható, hogy az ENYH-t - legalábbis a magyar hatóságok - tipikusan egyszerű megítélésű ügyekben bocsátják ki és a leggyakrabban elrendelt nyomozási cselekmények a külföldön tartózkodó tanú, vagy külföldön fogva lévő vádlott meghallgatása, vagy táv-meghallgatása, továbbá a külföldön őrizetben lévő személyek ideiglenes átadása.[44]
A befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatok kölcsönös elismerését a 2018/1805/EU rendelet szabályozza.
Az EEP-nél és az ENYH-nál megismert, szokásos szabályozási technikát alkalmazza a kölcsönös elismerés elvének érvényesítésére.[45] Továbbá az ENYH-nál megismert módon definiálja a kibocsátó hatóság fogalmát, azaz főszabályként a befagyasztást vagy elkobzást elrendelő határozatot bíró, bíróság vagy az ügyész bocsáthatja ki, illetve az erre hatáskörrel rendelkező egyéb hatóság, feltéve, hogy a határozatot bíró, bíróság vagy az ügyész hitelesíti.[46] Ez alapján azt lehet mondani, hogy - noha erről hallgat a rendelet -a befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatok is igazságügyi hatósági határozatnak minősülnek.
A rendelet kétféle határozatot von a hatálya alá: egyrészről a befagyasztást, másrészről pedig az elkobzást elrendelő határozatot. Előbbi a vagyonelkobzás alá eső vagyon lefoglalását rendeli el, és célja, hogy megakadályozza az érintett vagyon megsemmisítését, átalakítását vagy az e vagyon iránti bármely más cselekményeket, melyek a lefoglalt vagyon vagyonelkobzás alóli elvonását eredményeznék. Utóbbi pedig a tényleges vagyonvisszaszerzési aktus, amelynek során ideális esetben az elkövetők elveszítik a bűnös úton szerzett vagyont.[47]
A befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatok a fentebb ismertetett eszközöktől eltérő céllal rendelkeznek, és alkalmazási területük a legszélesebbnek tekinthető, ugyanis alkalmazhatók már a nyomozás kezdeti szakaszában is, továbbá a büntetőeljárás érdemi befejezését követően is.[48] A közös nyomozócsoport mellett a legerősebb a kapcsolódásuk a szervezett bűnözés elleni küzdelemhez. Céljuk a bűnös úton szerzett vagyon visszaszerzése, ami általánosságban is kiemelt cél a bűnüldözésben, ám a szervezett bűnözés esetén még nagyobb prio-
- 128/129 -
ritást kap, hiszen a bűnszervezetek kifejezetten profitorientált szerveződések, amelyre nem csak a szakirodalom, hanem egyenesen a bűnszervezet egységes uniós definíciója is rámutat.[49] Ennél fogva a hatékony vagyonvisszaszerzés kiemelt prevenciós eszköz.[50] Eme büntetőeljárási cél jelentőségét mutatja az is, hogy már a 2000-es évek elején megkezdődött a vagyonvisszaszerzéssel kapcsolatos uniós joganyag kialakítása.[51] A jól körülhatárolható büntetőeljárási céllal szemben azonban alkalmazásuk tipikus esetei még nem állapíthatók meg tekintettel arra, hogy alig egy év telt el a rendelet hatályba lépése óta. Emiatt nem kristályosodott ki még az eszközök gyakorlata, és a büntető igazságügyi együttműködés területén működő különböző ügynökségek sem adtak ki esetjogi összefoglalót. Viszont megjegyzendő, hogy az Eurojust a befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatokkal kapcsolatban kiadott jegyzetében hangsúlyozta, hogy a rendelet nem él tárgyi korlátozással a hatály tekintetében, vagyis bármely bűncselekmény alapján kibocsátható, feltéve, hogy külföldről kell visszaszerezni a bűncselekmény útján szerzett vagyont.[52]
Az előző pontban ismertetett operatív eszközök büntetőeljárási céljai tehát a következők: 1) a terhelt, illetve az elítélt jelenlétének biztosítása a büntetőeljárásban, vagy a büntetés-végrehajtás szakaszában, 2) párhuzamos büntetőeljárások koordinálása, 3) külföldön való bizonyítékgyűjtés és 4) a külföldön fellelhető bűncselekményből származó vagyon biztosítása és visszaszerzése.
Az eszközök elhatárolásának azért van nagy jelentősége, mert közülük több is részleges átfedést mutat egymással céljaikban. Például a közös nyomozócsoport nem csupán a párhuzamos büntetőeljárások koordinálására szolgál, hanem - mivel a csoport keretében begyűjtött bizonyítékok felhasználhatók a hazai büntetőeljárásban - a bizonyítékok külföldön való gyűjtésére is. Az európai nyomozási határozat szintén a külföldön fellelhető bizonyíték beszerzésére szolgál. Emiatt nyilvánvalóan felmerülhet a kérdés, hogy egy-egy transznacionális elemmel rendelkező büntetőeljárásban melyik eszközt alkalmazzák. Az elhatárolási szempont a büntetőeljárásban megjelenő transznacionalitás jellege lesz, melyre a harmadik pontban utaltam már. Amennyiben hosszabb ideig tartó intenzív együttműködésre van szükség, a közös nyomozócsoportot érdemes alkalmazni. Az intenzív együttműködésre való igény olyankor jelenik meg, amikor tartalmi értelemben is transznacionális bűncselekményekről beszélhetünk, vagyis a büntetőeljárás vagy párhuzamos büntetőeljárások alapjául szolgáló bűncselekményeket több tagállam területén követi el azonos elkövetői kör, a bűncselekmények előkészületét másik tagállam területén követték el, vagy a bűncselekményeket egy olyan bűnszervezet követi el, amely alapvetően másik tagállam te-
- 129/130 -
rületén aktív.[53] Ezzel szemben hangsúlyozni kell, hogy az ENYH ad hoc jelleggel alkalmazott eszköz. Olyan esetekben merül fel az ENYH igénye, amikor egy vagy több nyomozási cselekményt kell végrehajtani egy másik tagállam területén, mert a bűncselekményt legalább részben külföldön követték el, vagy egyéb okból merül fel a külföldi bizonyítékgyűjtés igénye (pl. külföldre távozó sértett vagy tanú miatt), de az illetékes tagállami hatóságok intenzív együttműködésének szüksége nem merül fel, mert a bűncselekmény jellege nem kívánja azt meg (vagyis többnyire eseti jelleggel, tettes vagy legfeljebb néhány társtettes által elkövetett bűncselekmények esetén kerül sor ENYH kibocsátására, amikor a bűnszövetségben vagy a bűnszervezetben való részvétel nem állapítható meg). Másként szólva az ENYH alkalmazási területeként a csupán eljárásjogi értelemben vett transznacionális bűncselekmények jelölhetők meg, amelyekben ugyan felmerül az igény, hogy külföldi hatóságok segítséget nyújtsanak a bizonyítékok beszerzésében, de általában ehhez az igényhez nem társulnak párhuzamos büntetőeljárások, amik tartalmilag is kimeríthetnék a transznacionális büntetőeljárás fogalmát. Vagyis összességében a közös nyomozócsoport még úgy is szűkebb esetkörben alkalmazható az ENYH-nál, hogy céljaikban jelentős átfedés mutatkozik.
Ez nem jelenti azt, hogy nem lelhetők fel nagyon fontos szinergiák, együttműködési pontok az ENYH és a közös nyomozócsoport között. Gyakran előfordul, hogy az ENYH útján kérelmezett nyomozási cselekmény eredménye fényében válik szükségessé a nyomozócsoport létrehozása, és az sem példa nélküli, hogy a közös nyomozócsoport keretében folytatott nyomozásban válik szükségessé az ENYH alkalmazása egy olyan tagállam viszonylatában, amely nem vesz részt a nyomozócsoportban.[54]
Szintén érdekes átfedés mutatkozik az EEP és az ENYH között annyiban, hogy az európai nyomozási határozat is alkalmas a terhelt büntetőeljárásban való jelenlétének garantálására. A terhelt jelenléte ideiglenes átadás vagy távmeghallgatás útján valósulhat meg az ENYH keretei között, viszont ebben az esetben a terhelt jelenléte csak ideiglenes. E két lehetőség is különbözik egymástól, mivel az ideiglenes átadásnak eleve csak akkor van csak helye, ha egyrészt a terhelt a végrehajtó állam őrizetében van, másrészt pedig a jelenléte elengedhetetlen egy eljárási cselekmény elvégzéséhez. Az eljárási cselekmény elvégzését követően a terheltet vissza kell szállítani a végrehajtó államba. A másik opció, vagyis a videokonferencia útján történő meghallgatás alternatív megoldásként alkalmazható akár a végrehajtó állam őrizetében lévő, vagy a végrehajtó állam területén szabadon lévő terhelttel szemben is. Ez viszont nem kínál olyan széles részvételi lehetőségeket, mint az átadás, mivel e cselekmény célja kifejezetten a terhelt kihallgatása, nem pedig bármely eljárási cselekményen való részvételének garantálása. Végül mindkét lehetőség tekintetében meg kell jegyezni, hogy mind az átadás, mind az elektronikus úton történő meghallgatás a terhelt beleegyezéséhez kötött. Emiatt az ENYH
- 130/131 -
alkalmazása nem képes mindenek felett garantálni a terhelt részvételét az eljárásban.[55]
Mindezek ellenére is igaz az, hogy az EEP mellett immár az ENYH is alkalmas lehet a terhelt büntetőeljárási jelenlétének biztosítására. Emiatt pedig felmerülhet a kérdés, hogy melyik eszköz alkalmazása célszerű. A válasz ismét az alapul fekvő büntetőeljárás körülményeinek egyedi vizsgálatával válaszolható meg. Amennyiben lehetőség van az EEP kibocsátására, érdemes ezzel a lehetőséggel élni, mert a terhelt jelenléte ilyenkor az eljárás teljes tartamára, sőt az eljárást esetlegesen követő büntetés-végrehajtási szakra is biztosítható, továbbá a végrehajtás nem függ a terhelt beleegyezésétől. Ugyanakkor érdemes visszautalni a 3.1. alpontban leírtakra: vannak esetek, amikor az EEP kibocsátásának nincs helye. Amikor egy cselekmény nem egy évig terjedő szabadságvesztés büntetéssel (a magyar büntetőjog alapján tehát szabadságvesztés büntetés helyett elzárással) büntetendő, vagy elkövetőjével szemben egyáltalán nem alkalmazható szabadságvesztéssel járó szankció, akkor a terhelt jelenlétének biztosítására megfelelő alternatívát nyújthat az ENYH az előbb leírt módokon.
Végül, de nem utolsó sorban összevethető az ENYH, valamint a befagyasztást elrendelő határozat, ugyanis mindkettő célja valamilyen dolog (vagyontárgy) ideiglenes megőrzése. Mindkét eszköz esetében igaz az, hogy az ideiglenes megőrzés célja, hogy azt a terhelt vagy harmadik személy ne vonhassa el a büntetőeljárás alól. Azonban a jellegében hasonló intézkedések célja eltérő, ugyanis ENYH útján ideiglenes intézkedés azért bocsátható ki, hogy megakadályozza a bizonyítékként felhasználható elemek (bizonyítási eszközök) megsemmisítését, átalakítását, áthelyezését vagy elidegenítését,[56] míg a befagyasztást elrendelő határozat célja, hogy a vagyon rendelkezésre álljon a vagyonvisszaszerzés céljából.[57] Vagyis az eljáró hatóságoknak ügyelniük kell arra, hogy a büntetőeljárási célokat szolgáló eszközt alkalmazzanak, különben a kibocsátott igazságügyi határozat nem hajtható végre.
Összegzésképpen elmondható, hogy több, uniós jogon alapuló eszköz is rendelkezésre áll az Európai Unió tagállamainak bűnüldöző és igazságügyi hatóságai számára a bűnügyi együttműködés megvalósítására. Ezek az eszközök javarészt különböző szerepet töltenek be a bűnügyi együttműködésben, ám büntetőeljárási céljaikban, ha csak kis mértékben is, de átfedések is találhatók. Emiatt az adott ügyben alkalmazandó eszköz kiválasztása különös és egyedi mérlegelést igényel. E nélkül nem lehet megállapítani, hogy melyik eszköz kibocsátása a legcélravezetőbb, sőt, a nem megfelelően megválasztott eszköz kibocsátása az eljárási cselekmény célját is meghiúsíthatja.
A harmadik pontban leírtak alapján az egyedi mérlegelésnek ki kell térnie különösen a transznacionális elemmel rendelkező büntetőeljárásban fellelhető büntetőeljárási cél azonosítására, ugyanis ez szolgál az első igazodási
- 131/132 -
pontként. Itt érdemes megjegyezni azt, hogy e büntetőeljárási célok jóval differenciáltabbak, mint azt első ránézésre gondolnánk, ugyanis akár több részre is bonhatók vagy akár egyszerre több büntetőeljárási cél is megjelenhet egy büntetőeljárásban. A terhelt büntetőeljárásban való részvételének igénye lehet ideiglenes vagy a teljes büntetőeljárásra és az azt követő büntetés-végrehajtási szakra is kiterjedő. Továbbá az ENYH biztosítási intézkedése és a befagyasztást elrendelő határozat alkalmazása közötti választást nehezítheti meg az, amikor a vagyontárgy bizonyítékként is felhasználható, valamint vagyonelkobzás hatálya alá eshet. Nem utolsó sorban az intenzív együttműködés szolgáló közös nyomozócsoport alkalmazása melletti döntést az nehezíti meg, hogy az együttműködés korai szakaszában nehéz azonosítani azokat a párhuzamos eljárásokat, amelyeket be kell vonni a nyomozócsoport tevékenységébe.
A bűnügyi együttműködés során elérendő cél azonosítását követően lehet kiválasztani az együttműködés megfelelő eszközét. Ezzel azonban nem ér véget a mérlegelési folyamat, mivel az egyes eszközöknek szigorú alkalmazási feltételei vannak. Az operatív eszközök között található szinergiák itt lépnek be a mérlegelés folyamatába. Tehát, amennyiben a jogalkalmazó azonosítja a büntetőeljárási célt, a következő lépés az lesz, hogy megvizsgálja, hogy az egyedi ügyben fennállnak-e a cél elérésére legalkalmasabb operatív eszköz alkalmazási feltételei. Amennyiben igen, a mérlegelési folyamat lezárható. Amennyiben viszont nem, meg kell vizsgálni, hogy más eszköz alkalmas-e az előbbi kiváltására. Ha igen, akkor alternatív jelleggel alkalmazandó. A mérlegelési folyamat részét képezi annak azonosítása is, hogy egyidejűleg több büntetőeljárási cél is megjelenik az együttműködés során. Ilyen esetekben egyidejűleg mindkét eszközt alkalmazni kell, különben az egyik vagy másik büntetőeljárási cél nem fog teljesülni. ■
JEGYZETEK
[1] Jelen tanulmány a Magyar Jogász Egylet Ösztöndíjprogram támogatásával készült. A tanulmány a Magyar Jogász Egylet és a PTE ÁJK által 2021-ben kiírt pályázaton I. helyezést ért el.
[2] Valsamis Mitsilegas - Jörg Monar - Wyn Rees: The European Union and Internal Security. Guardian of the People? Palgrave Macmillan, Basingstoke 2003. 28-30. o.
[3] SOCTA: Serious and Organised Crime Assessment, Crime in the age of technology, The Hague, Europol, 2017. 13. o.
[4] Europol Annual report 1999. 18-19. o. A jelentésben szintén megjelennek a bűnszervezetekre leginkább jellemző bűncselekmények, mint például a kábítószer-kereskedelem, a pénzhamisítás és az emberkereskedelem. Ld.: Europol Annual report 1999. 11-16. o.
[5] Europol Annual report 2002. 8. o.
[6] Az Europol a 2004-ben először kiadott szervezett bűnözéssel foglalkozó jelentésében több kockázatot jelentő bűnszervezetet azonosított, és számos transznacionális bűnözési trendet leírt, így például rámutatott arra, hogy megjelentek a laza hálózatokat alkotó szervezetek, valamint a bűnözésturizmus jelensége is. Ld.: Europol: European Union Organised Crime Report 2004. 8-9. o.
[7] Europol: EU Serious and Organised Crime Threat Assessment 2013. 37-38. o.; Europol: EU Serious and Organised Crime Threat Assessment 2017. 14. o.; Europol: EU Serious and Organised Crime Threat Assessment 2021. 98-99. o.
[8] Ld. Farkas Ákos: Az EU büntetőjogi korlátai. Ügyészségi Szemle 2018. 2. sz. 74-96. o.; Valsamis Mitsilegas: EU Criminal Law After Lisbon. Rights, Trust and the Transformation of Justice in Europe. Hart, Oxford 2018.; Stefano Ruggeri (szerk.): Human Rights in European Criminal Law. New Developments in European Legislation and Case Law after the Lisbon Treaty. Springer, London 2015.; https://journals.sagepub.com/aims-scope/NJE (2021.12.21.)
- 132/133 -
[9] Ld.: Peter Csonka - Oliver Landwehr: 10 Years after Lisbon - How "Lisbonised" is the Substantive Criminal Law in the EU? eucrim 2019. 4. sz. 263. o.
[10] Mitsilegas: EU Criminal Law after... 54. o.; Stockholm Programme 2009. 43-44. o.
[11] Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (2012. évi konszolidált változat) 83. cikk (1) bekezdés (a továbbiakban: EUMSZ)
[12] A büntetőjog territorialitása alatt azt kell érteni, hogy szigorú joghatósági szabályok, illetve az államok belső szuverenitásának védelme okán egy tagállamok bűnüldöző és büntető igazságügyi hatóságai nem végezhetnek semmilyen eljárási cselekményt más állam területén. Ld.: Mitsilegas: EU Criminal Law after... 125. o.
[13] 2018-ban 17.471 európai elfogatóparancsot bocsátottak ki az Európai Unióban. Ez is mutatja, hogy gyakran fordul elő, hogy egy elkövető elhagyja az elkövetés helye szerinti tagállamok. Ld.: Thomas Wahl: Statistics on Use of EAW in 2018. https://eucrim.eu/news/statistics-use-eaw-2018/ (2021.12.22.)
[14] Az ilyen helyzetek gyakoriságára utal az, hogy az Europol 2009-ben 10.487, 2010-ben pedig 13.000 büntetőeljárásban nyújtott segítséget a tagállamok bűnüldöző hatóságainak. Ld.: Ludo Block: Joint Investigation Teams: The Panacea for Fighting Organised Crime? European Corsortium for Political Research Annual Conference 2011. 2. o.; Ezen túl a tagállamok bűnüldöző hatóságai 2019-ben 1,2 millió üzenetet váltottak az ügynökség SIENA elnevezésű titkosított üzenetküldő applikációján, 5,3 millió alkalommal használták az Europol Információs Rendszer keresőjét és az Europol 251 akciónapot bonyolított le egy éven belül. Ld.: Europol in brief 2019. 4. 7. 10. o.
[15] Jól mutatja a vagyonvisszaszerzés különösen nagy kihívását az Europol 2016-ban kiadott tanulmánya, amely szerint a tagállamok illetékes hatóságai a bűnös úton szerzett vagyon csupán 1,1%-át tudják visszaszerezni. Ld.: Thomas Wahl: Regulation on Freezing and Confiscation Orders. https://eucrim.eu/news/regulation-freezing-and-confiscation-orders/ (2021.12.22.)
[16] Az operatív együttműködés alatt a tagállamok társhatóságainak esetről esetre megvalósuló bűnügyi együttműködését kell érteni.
[17] EUMSZ 82. cikk (1) bekezdés a) pont
[18] A kategorizálásról részletesebben lásd: Szijártó István: Az európai nyomozási határozat helye a büntető igazságügyi együttműködés uniós rendszerében - esetjogi elemzés. Külügyi Műhely 2021. 2. sz. 51-52. o.
[19] A Tanács 2002/584/IB kerethatározata az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról (a továbbiakban: 2002/584/IB) 1. cikk (1) bekezdés
[20] Valsamis Mitsilegas: EU Criminal Law. Hart Publishing, Oxford 2009. 121. o.
[21] 2002/584/IB 1. cikk (2) bekezdés; A kerethatározat az irányelvhez hasonlóan elérendő célokat tűzhet ki. E másodlagos jogforrás ugyanúgy a tagállami jogrendszerbe való átültetés útján nyert jogi kötőerőt, mint az irányelv. Éppen ezért az implementáció következtében létrejön az EEP elismerésének és végrehajtásának jogi kötelezettsége.
[22] 2002/584/IB 3-4. cikk
[23] 2002/584/IB 2. cikk (2) bekezdés
[24] 2002/584/IB 8. cikk; A formanyomtatvány tartalmából kifolyólag a végrehajtó hatóságnak kevés lehetősége van további kérdéseket feltenni a kibocsátó hatóságnak. Ld.: Valsamis Mitsilegas: Mutual recognition, mutual trust and fundamental rights after Lisbon. in: (Valsamis Mitsilegas - Maria Bergström, - Theodore Konstadinides szerk.): Handbook on EU criminal law. Edward Elgar Publishing, Cheltenham 2016. 151. o.
[25] 2002/584/IB 9-10. cikk
[26] 2002/584/IB 23. cikk
[27] A Bizottság jelentése az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13-i tanácsi kerethatározat 2007-től való végrehajtásáról COM(2011) 175 1. melléklet https://www.europarl.europa.eu/RegData/docs_autres_institutions/commission_europeenne/com/2011/0175/COM_COM%282011%290175_HU.pdf (2021. december 30.)
[28] Büntetőeljárási jogi szakszóval akkor van helye az EEP kibocsátásának, ha valakivel szemben fennáll a megalapozott személyi gyanú. Ld.: Farkas Ákos - Róth Erika: A büntetőeljárás (Negyedik, átdolgozott kiadás). Wolters Kluwer, Budapest 2018. 96. o.; Erre többek között abból is következtethetünk, hogy az EEP kibocsátására szolgáló formanyomtatványban meg kell adni az elkövető személyes adatait. Ld.: Commission Notice: Handbook on how to issue and execute a European arrest warrant (2017/C 335/01) 20. o.
[29] 2002/584/IB 2. cikk (1) bekezdés
[30] Csongor Herke - Ágoston Mohay - Anita Blagojević: The legal characteristics of the European Arrest Warrant, its implementation in Hungary, and its future implementation in Croatia. In: (Tímea Drinóczi - Tamara Takács szerk.): Cross-border and EU legal issues: Hungary-Croatia. University of Pécs Faculty of Law / Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, Faculty of Law, Pécs / Osijek 2011. 58. o.
- 133/134 -
[31] 2002/465/IB 1. cikk (1) bekezdés
[32] Conny Rijken: Joint Investigation Teams: Principles, Practice, and Problems - Lessons Learnt from the First Efforts to Establish a JIT. Utrecht Law Review 2006. 2. sz. 103. o.; Jávorszki Tamás: Joint Investigation Teams as a Specific Form of Mutual Assistance. Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata. 2013. 47. o.
[33] 2002/465/IB 1. cikk (5) bekezdés, 2012. évi CLXXX. törvény az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről 70/C. § (4) bekezdés; A nyomozócsoport keretében gyűjtött bizonyítékok felhasználhatóságát támasztja alá a magyar bíróság mellett működő Európai Jogi Szaktanácsadói Hálózat tanácsadó véleménye is, amely szintén a 2012. évi CLXXX. törvény előbbi szakaszára hivatkozik. (A tanácsadó véleményt az Országos Bírósági Hivatal kutatási kérelemre tekintettel bocsátotta a cikk szerzőjének rendelkezésére.)
[34] Ludo Block: EU joint investigation teams: Political ambitions and police practices in: (Saskia Hufnagel - Simon Bronit - Clive Harfield szerk.): CrossBorder Law Enforcement. Regional Law Enforcement Cooperation - European. Australian and Asia-Pacific Perspectives. Routledge, London 2011. 89. o.
[35] JITs Network: A közös nyomozócsoportok. Gyakorlati útmutató. 2017. https://www.europol.europa.eu/sites/default/files/documents/jit-guide-2017-hu.pdf 4. o. (2020. december 10.)
[36] JITs Network: A közös nyomozócsoportok. Gyakorlati útmutató. 2017. 7. o.
[37] Az Európai Parlament és a Tanács 2014/41/ EU irányelve a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozaról (a továbbaikban: 2014/41/EU) 1. cikk (1) bekezdés
[38] Regina Garcimartín Montero: The European Investigation Order and the Respect for Fundamental Rights in Criminal Investigations. eucrim 2017. 1. sz. 46. o.
[39] 2014/41/EU 2. cikk (1) bekezdés c) pont
[40] Törő Andrea: Gondolatok az európai nyomozási határozat szabályozásáról és gyakorlati alkalmazásáról. Ügyészségi Szemle 2017. 4. sz. 7. o.
[41] 2014/41/EU 3. cikk; Törő: i.m. 11. o.
[42] Minden tagállamban egységes szabályok vonatkoznak a bizonyítékok átadására, az elismerés vagy végrehajtás elhalasztásának lehetőségére, a kibocsátó és végrehajtó hatóságok egymás iránti tájékoztatási kötelezettségére, az eljárási cselekményekben részt vevő olyan tisztviselők felelősségére, akik nem a kibocsátó államból érkeztek. Ld.: 2014/41/EU 13. cikk; 15. cikk; 16. cikk; 17. cikk; 18. cikk
[43] 2014/41/EU 32. cikk
[44] Ld.: Szijártó: i.m.; Erre utal az is, hogy az Európai Jogi Szaktanácsadói Hálózat 54 európai nyomozási határozattal kapcsolatos tanácsadó véleményből 23 vélemény született (~43%) távmeghallgatással és az ideiglenes átadással kapcsolatos ENYH tárgyában. (A tanácsadó véleményekett az Országos Bírósági Hivatal kutatási kérelemre tekintettel bocsátotta a cikk szerzőjének rendelkezésére.)
[45] A teljesség igénye nélkül alkalmazza a kettős büntethetőség követelményének mellőzését, a megtagadási indokok szűkítését, a kibocsátásra szolgáló formanyomtatványt és a végrehajtásra szabott határidőt. Ld.: Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2018/1805 rendelete a befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatok kölcsönös elismeréséről (a továbbiakban: 2018/1805//EU) 3. 8. 9. 17. cikk
[46] 2018/1805//EU 2. cikk 8. pont
[47] 2018/1805//EU 2. cikk 1-2. pont
[48] 2018/1805//EU 2 Preambulum (13) bekezdés
[49] A Tanács 2008/841/IB kerethatározata a szervezett bűnözés elleni küzdelemről 1. cikk 1. pont
[50] Nagy Richárd - Vári Vince: Új irányok a vagyonvisszaszerzésben. Belügyi Szemle 2021. 4. sz. 582. o.
[51] Ld.: A Tanács 2003/577/IB kerethatározata a vagyonnal vagy bizonyítékkal kapcsolatos biztosítási intézkedéseket elrendelő határozatoknak az Európai Unióban történő végrehajtásáról; a Tanács 2006/783/ IB kerethatározata a kölcsönös elismerés elvének a vagyonelkobzást elrendelő határozatokra történő alkalmazásáról
[52] A befagyasztást és az elkobzást elrendelő határozatok kölcsönös elismeréséről szóló (EU) 2018/1805 rendelettel kapcsolatos Eurojust Feljegyzés https://www.eurojust.europa.eu/sites/default/files/2021-01/note_regulationmutualrecognitionfreezingconfiscationorders_hu.pdf 2. o. (2021. január 5.)
[53] 2012. évi CLXXX. törvény az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről 70/B. § (2) bekezdés
[54] Eurojust: Report on Eurojust's casework in the field of the European Investigation Order (2020) https://www.eurojust.europa.eu/sites/default/files/2020-11/2020-11_EIO-Casework-Report_CORR_.pdf 19. o.
[55] 2014/41/EU 22. 24. cikk
[56] 2014/41/EU 32. cikk
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
