Dr. gyóni Zlinszky János, egyetemi tanár, volt alkotmánybíró, az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának első dékánja élete 88. évében, 2015. június 18-án megtért Teremtőjéhez. Folyóiratunk 2015/2. számában közöltük a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és más jogi karokon tanító kollégáinak búcsúüzeneteit. Ezúttal újabb két, az első gyűjteményből kimaradó emlékező írást közlünk.
Nehéz szívvel fogadtam a felkérést, hogy csatlakozzam azokhoz, akik a most elhunyt kiváló jogász, Zlinszky János emlékét kívánják felidézni. Különösen fájdalmassá teszi az emlékezést, hogy előbb, nem is olyan régen Bánrévy Gábornak, most pedig Zlinszky Jánosnak, Karunk alapító dékánjának eltávozásával immár egyedül maradtam annak a generációnak a képviselői közül, amelyhez velük együtt magam is tartozom. Joggal kérdezhetem tehát a költővel, hogy "hol vagytok, ti régi játszótársak"?
Igen, az emlékezés mindig nehéz, ha olyan emberrel kapcsolatban történik, akivel még a közelmúltban, a tavaszi szemeszter utolsó napjaiban többször is összetalálkoztam az egyetemünk felé, vagy éppen az attól elvezető utunkon. Ilyenkor mindig megálltunk néhány pillanatra, hogy váltsunk egy-két szót, akár az éppen napirenden lévő eseményekkel, akár más tárgyakkal kapcsolatban, Nagyon nehéz, szinte lehetetlen tudomásul venni azt a szomorú valóságot, hogy ennek, legalábbis itt a földön, immár vége szakadt, de abban megingathatatlanul reménykedve, hogy egyszer majd odaát még találkozhatunk.
Zlinszky Jánosnak, a jogtudomány és a joggyakorlat kiváló képviselőjének, Karunk alapító dékánjának méltatása, tevékenységének érdemi értékelése nyilvánvalóan az arra hivatottabbak feladata. A következőkben tehát csak arra vállalkozhatom, hogy néhány személyes emlék, esetenként csupán nagyon is szubjektív benyomás felidézésével egészíthessem ki azt a képet, amely az Eltávozottról az emlékező visszaemlékezésekből kialakul.
A Zlinszky Jánossal való személyes ismeretségem tulajdonképpen, történetileg tekintve, igen rövidnek tekinthető, mert csupán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának megalakulásától vette kezdetét. Ekkor került sor - miután elfogadtam az új kar egyik, általam régóta ismert professzorától érkezett felkérést az ott folytatandó munkába történő bekapcsolódásra - a Zlinszky Jánossal való első személyes találkozásra is.
- 149/150 -
És ide máris egy nagyon is szubjektív megjegyzés kívánkozik, annak a többször is átélt tapasztalatnak a felidézésével, hogy a "rendszerváltás" névvel jelölt történelmi jelentőségű fordulat kapcsán ismételten találkozhattunk olyan, általunk esetleg egyáltalán nem, vagy legfeljebb névről ismert személyekkel, akik - mint most kiderült - az elmúlt évek során az általunk is követett irányban, lényegében azonos vagy legalábbis nagyon hasonló célok szolgálatában tevékenykedtek. Korábbi munkahelyemen, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében, ahol 1952. július 15. óta dolgoztam, az ott eltöltött hosszú évek folyamán többé-kevésbé kialakult egy olyan személyek nevét tartalmazó névsor, akikre - úgymond - a korábbi rendszer összeomlása után "majd számítani lehet". Csak az érdekesség kedvéért, vagy talán kor- vagy inkább kórtünetként említem meg azt a ma már, utólag legalábbis meglepőnek tekinthető tényt, hogy ebben a névsorban nemcsak Zlinszky János, hanem maga Antall József, a későbbi miniszterelnök sem szerepelt...
Az Állam- és Jogtudományi Intézet akkori vezetése, élén Kovács István profesz-szorral, a kiváló alkotmányjogásszal főleg olyan, az uralkodó párt ún. "reformista" szárnyához tartozó személyeket vett számításba, akik - mint pl. Pozsgay Imre - a párton belüli ellenzék vezetői közé tartoztak. Ehhez az irányhoz volt számítható az Intézet egykori munkatársa, utóbb az átmenetet végrehajtó utolsó MSZP-kormány igazságügyminisztere, Kulcsár Kálmán is. Említésre érdemes, hogy az e körhöz tartozó személyek túlnyomó többsége a fordulat után megalakult állami vezető szervekben, így az Antall József vezette kormányban sem kapott szerepet. Másfelől legalábbis meglepőnek számított az a tény, hogy pl. az újonnan létrehozott Alkotmánybíróság első elnöke az Állam- és Jogtudományi Intézet nagytehetségű civilistájaként megismert Sólyom László lett.
Engem ezek, az ún. "nagypolitika" terén végbemenő változások eleinte csak kevéssé érintettek. amennyiben továbbra is az akadémiai kutatóintézet tagjaként, valamint az ELTE Állam- és Jogelméleti Tanszékének keretében foglalkoztatott "külső" oktató tevékenykedtem, utóbb azonban a rendszerváltás az én életemben is jelentős fordulatot hozott. Előbb az első szabad választások eredményeként, mint akkori pestvidéki lakóhelyemnek a megyei közgyűlésbe került képviselője, ott az egyik bizottság keretében tevékenykedtem, majd kevéssel később a közgyűlésnek a vezetésben megüresedett helyet betöltő, csaknem egyhangúlag, egyetlen tartózkodással meghozott döntése alelnökké választott. Ebben a tisztségben bőven nyílt lehetőségem arra, hogy a korábban a nemzetközi tudományos élet területén szerzett tapasztalataimat immár szélesebb, inkább a nemzetközi politika szférájába tartozó ismeretekkel bővíthes-sem. Erre elég gyakran sor kerülhetett, mert a közgyűlés elnökének felkérésére, az ő megbízása alapján ismételten képviselhettem Pest megyét különböző nemzetközi rendezvényeken, így az európai régiók számos gyűlésén, többször is ellátogathattam az általam eddig csak képekről ismert spanyol városokba, és így találkozhattam több nagynevű, híres személyiséggel, köztük pl. Habsburg Ottóval, de sok más, részben a médiából is ismert, vagy legalábbis érdekes emberrel is.
A gyakori utazások fáradalmai, az otthonomtól való ismételt hosszabb-rövidebb távollétek azonban túlságosan igénybe vették erőtartalékaimat, így arra az elhatározásra jutottam, hogy a következő megyei választásokon már nem jelöltetem magamat, hogy visszatérhessek igazi hivatásomhoz, a kutató és oktató munkához. Erre a
- 150/151 -
PPKE újonnan létrehozott jogi kara - megítélésem szerint - nagyon kedvező lehetőséget kínált.
A Kart megszervező Zlinszky János dékánnal való kapcsolatom zökkenőmentesen, harmonikusan, a kölcsönös megbecsülés jegyében alakult és ilyen is maradt mindvégig. Minthogy szakmai érdeklődésünk tárgya igen különböző volta - a római jog, illetve az államelmélet és a jogösszehasonlítás - együttműködésünknek természetesen eleve kereteket szabott, közvetlen kapcsolatfelvételre általában csak konkrét problémák felmerülése esetén került sor.
Ilyen volt például a strasbourgi székhelyű Nemzetközi Összehasonlító Jogi Fakultással (Faculté Internationale de Droit Comparé) való kapcsolat ügye. A Fakultással úgyszólván annak megalakulása (1960) óta kapcsolatban voltam, előbb, mint annak az Állam- és Jogtudományi Intézet által oda kiküldött hallgatója, utóbb - a nemcsak számomra, hanem az egész korabeli, ún. szocialista magyar jogtudomány számára is megtisztelő felkérésnek eleget téve - annak professzora. Említésre érdemes, hogy a Nemzetközi Fakultás hallgatói között utóbb olyan, mind a hazai, mind a nemzetközi jogtudományi életben és jogi felsőoktatásban jelentős szerepet játszó személyek is szerepeltek, mint pl. Békés Imre, Harmathy Attila, Mádl Ferenc vagy Rácz Attila professzorok.
Zlinszky János a PPKE jogi karának dékánjaként a Nemzetközi Fakultással fenntartott kapcsolatunkat mindvégig támogatta. Ennek köszönhetően Karunk hallgatói ismételten részt vehettek a Fakultás tavaszi és nyári kurzusain, ún. szesszióin, ami -az előbbiek esetében - szükségszerűen együtt járt az ugyanakkor folyó itthoni oktatástól való távolmaradással. A távollétet a dékán és Karunk más vezetői is tudomásul vették, aminek következtében Karunk igen sok hallgatója számára nyílt lehetőség arra, hogy szakmai és nyelvi ismereteit külföldön gyarapítsa, és - last but not least -új ismeretségekre és kapcsolatokra tegyen szert.
Mindez és számos más, a Zlinszky Jánossal való harmonikus együttműködést bizonyító eset teszi érthetővé mély megdöbbenésemet, amikor a dékáni tisztségről történt lemondásáról értesültem. Ettől kezdve, mint Karunk egyik, köztiszteletben álló és utóbb - elsőként - a "professor emeritus" címmel kitüntetett oktatója tevékenykedett tovább, hallgatóinak felbecsülhetetlen értékű szellemi gazdagodására.
Mindez immár a múlt. Szilárdan hiszem és remélem azonban, hogy Zlinszky János emlékét velem együtt még sokan fogják örökre megőrizni.
Barátok voltunk? Ezzel nem mernék dicsekedni, mert ezt soha nem rögzítettük. 33 éves közeli és kiváló szakmai kapcsolatunk alatt nagyon ritkán tettünk egymásnál családi látogatást, nem söröztünk együtt, vagyis a "hivatáson" kívül ritkán találkoztunk.
Nagyon közeli szakmai kapcsolatunk a Miskolci Egyetemen kezdődött. Bár 50 éves elmúlt már a Kar 1982-s alapításakor, mégis beleegyezett abba, hogy ügyvédi munkaközösség vezetői állását felcserélje a vidéki egyetem egyetemi adjunktusi
- 151/152 -
státuszára - töredék pénzért. Tette ezt annak ellenére, hogy már az Osztrák Tudományos Akadémia tagja volt, de a magyar testvérintézmény (MTA) nem adta meg neki a kandidátusi fokozatot. Pedig ügyvédként is publikált bőven magyar és német nyelven.
Nem ez volt az első szakmai csapás életében. 1952-ben közvetlenül az államvizsga előtt elbocsátották az ELTE-ről (!) "osztályidegen" származása miatt, pedig Marton Géza nagyreményű tanítványa, a tanárok demonstrátora volt. Ez nem törte meg, kitanulta az ácsmesterséget, s 1957-ben a szétlőtt budapesti házak tetőit építette újjá.
A szocialista rendszer ezután látszólag "megbocsátott" - holott semmi bűnt nem követett el - visszavették az egyetemre, hiányzó vizsgáit egy hónap alatt letette.
Szoros szakmai kapcsolatunk a Miskolci Egyetemen kezdődött. Bármikor fordulhattam hozzá szakmai kérdéssel, írásaimat többször előlektorálta, egy évet oktattam a polgári jog mellett az általa vezetett tanszéken, de közösen csináltuk az általam vezetett egyetemi jogsegélyszolgálatot is. (Zlinszky János, mint a beosztottam? Menynyi abszurdumot produkált a 20. század. Legalább annyira abszurd, mint Zlinszky János az "ács"!)
Szoros kapcsolatunk a PPKE JÁK alapításakor folytatódott. 1995 -ben kapott megbízást a jogi kar szervezésére, s én lehettem mellette a szervező titkár. Hősi, de egyben szintén abszurd idők.
Az első hónapokban se pénz, se épület, se akkreditáció, de rengeteg érdeklődő hálás hallgató. Nem felejtem el azt a képet, mikor a Ménesi úti zárda lerobbant étkezőjében - már alkotmánybíróként - tartott római jogi előadást az ebédlőasztalokon buzgón jegyzetelő hallgatóknak.
Egy év után beköltözhettünk jelenlegi épületünkbe, melyet teljesen tönkretett állapotban a Franklin Nyomdától örököltünk. Leszakadt emeletek, itt hagyott sok tonnás roncs nyomdagépek, kiszakadt vezetékek, omló falak.
Kapcsolatunkat ez időben - ezt azért merem leírni, mert neki is többször mondtam - Don Quijote és Sancho Panza kapcsolatához hasonlítottam. Ő mindig több éves nagyszerű tervek megvalósításán dolgozott, én - Sancho Panzaként - próbáltam rávenni, hogy először vegyünk villanykörtéket, s üvegeztessük be a törött ablakokat, mert beesik az eső.
Kapcsolatunk gyümölcsöző volt, mert nagyszabású tervei megvalósultak, s villanykörtéket is vettünk. Szintén életre szóló emléknek maradt meg bennem, hogy mikor először mentünk végig a romos épületen, megjegyeztem, "ebből nehéz lesz jogi kari épületet csinálni." Azonnali válasza; "Mi az, hogy nehéz lesz? Megcsináljuk!" Megcsináltuk, bár néha nehéz volt meggyőzni a felújítást végző munkásokat, hogy az előadóteremben - ami a mostani előtér volt - előadás alatt ne használjanak légkalapácsot és fúrógépet.
Karunkat ez időben még jóakaróink is Pázmány Péter Kaotikus Egyetemnek hívták, az épület állapota, s a folyamatos felújítás miatt. Tették ezt annak ellenére, hogy a nehézségek ellenére a jogi hivatás legkiválóbbjai csatlakoztak a Karhoz azonnal, közte 5 alkotmánybíró, s akadémiai doktor. Két évig fizetés nélkül!
Hőskorunk illusztrálására még egy emlék. Talán 1999-ben meglátogatta Karunkat Orbán Viktor miniszterelnök. Benyitott az egyik 6 négyzetméteres szobába, ahol Kilényi Géza alkotmánybíró fogadta egy strandszéken, "százforintos" asztalnál.
- 152/153 -
(Azért hívtuk így az asztalt, mert 100 Ft-ot kellett volna fizetni a kukásoknak, hogy elvigyék.) Kilényi Gézának sikerült még strandszéket szerezni a miniszterelnöknek, aki döbbenten megjegyezte; "Téged nagyon utálhatnak itt, hogy ilyen szobát kaptál". "Ugyan - felelte professzor úr - nagyon szeretnek, ez a legjobb szobánk". (Ugyanakkor Dékánunk az elképzelhető legrosszabb állapotú szobát választotta magának.)
Természetesen folyamatosan érkeztek egyházi és állami támogatások, de a felújítások időbe teltek. Viszont nyugodtan állíthatom, hogy az oktatók, dolgozók között példás volt a kapcsolat, s talán az első években voltak a legkedvesebbek, legszorgalmasabbak a hallgatóink, akik közül nagyon sokan kiválóan megállták helyüket a gyakorlati életben. (Ne felejtsük, nagyon hosszú idő óta az ország egyik legszínvonalasabb jogi kara vagyunk - ebben Zlinszky János szerepe meghatározó volt!)
A kezdetek után felállt a kari vezetőség, ahol mellette - mint első dékán mellett - hat évig voltam dékánhelyettes, kari tanácstag. Meghatározó szerepe volt a kar kiépülésében, az épület felújításában, s abban, hogy a jogi karok rangsorában hamarosan a második helyre kerültünk. Ajtaja mindig, mindenki előtt nyitva állt, a konfliktusokat, nehézségeket szelíd szóval, s mosollyal oldotta meg.
Műveltsége, nyelvtudása messze az átlag fölé emelte, mondhatni reneszánsz ember, polihisztor volt, melyből nem nagyon van korunkban. Mondtam is neki; "Te az apám nemzedékéből vagy, akik tudásban, erkölcsben lényegesen magasabb szinten vannak, mint az én generációm, de sajnos az utánunk jövő még rosszabb állapotban van." Mosolyogva felelte; "Tudod, a rómaiak óta minden korban ezt mondják, mégis áll a világ. Bizakodjunk."
Igen, a minden körülmények közötti optimizmus is jellemzője volt, letörtnek, depressziósnak soha nem láttam - pedig volt, hogy oka lett volna rá.
Példakép volt és marad.■
- 153/154 -
Visszaugrás
