A Dardanellák és a Boszporusz tengerszorosai a XVIII. század második felétől, egész pontosan az 1768-1774-es orosz-török háború óta kerültek a nemzetközi nagyhatalmi politika középpontjába.[1] Az egyre gyengülő oszmán hatalommal szemben fellépő Oroszország egyik fő külpolitikai törekvésévé vált a tengerszorosok és az ősi görög-keleti központ, Konstantinápoly megszerzése. Az egymást követő orosz-török háborúk bebizonyították, hogy az Európa beteg emberének tartott Törökország már egyre kevésbé képes ellenőrzése alatt tartani a stratégiai fontosságú vízi útvonalat. Nagy-Britannia földközi-tengeri pozícióját alapvetően fenyegette az orosz hadiflotta esetleges megjelenése a Mediterráneumban. A XIX. század folyamán e két tengerszoros lépett elő a nagyhatalmi vetélkedés egyik meghatározó elemévé az úgynevezett keleti kérdés részeként.
A brit külpolitika, számos esetben karöltve a franciával és az osztrákkal, igyekezett Isztanbultól távol tartani az orosz hatalmat. A XIX. század válságai (görög szabadságharc, krími háború) során a britek elhárították Szentpétervár expanziós törekvéseit és az oroszok azon igyekezetét, hogy kijussanak a Földközi-tengerre. 1839-ben a brit és francia földközi tengeri flotta felvonultatása a Dardanelláknál hatékonyan tántorította el Oroszországot a tengerszorosok és a török főváros megszerzésétől.[2] Szintén a haditengerészet felvonultatása hozott politikai sikert Nagy-Britannia számára az 1877-78-as orosz-török háború során, a flottademonstráció mindkét alkalommal sikeresen tartotta távol az orosz haderőt a szorosoktól.[3]
A Törökország védnöki szerepében tetszelgő Nagy-Britannia csak az 1900-as évek elején, az egyre nagyobb német haditengerészeti fenyegetés hatására fordult el a Porta támogatásától. Az 1907-es orosz-angol egyezmények után London fokozatosan feladta korábbi külpolitikai irányvonalát az oszmánok irányában. A növekvő német gazdasági, politikai és katonai térnyeréssel szemben az angolok nem tudtak hatékonyan szembeszállni. E folyamat zárása volt az Oszmán Birodalom 1914-es hadba lépése a Központi Hatalmak oldalán. A tengerszorosok továbbra is nagy szerepet játszottak a brit külpolitikai és katonai tervekben, a háború során éppen a Dardanelláknál szenvedte el a Royal Navy és a brit hadsereg az egyik leglátványosabb kudarcát 1915-ben.[4]
Az első világháború végén a két tengerszoros és a szultáni főváros az antant hatalmak megszállása alá került. A Boszporusz és a Dardanellák mind az 1920-as sévres-i, mind az ezt revideáló 1923-as lausanne-i békében a győztes brit, francia és olasz külpolitikai vezetés homlokterében maradt. Musztafa Kemal 1919 és 1922 között zajló sikeres nemzeti felszabadító háborúját követően, az úgynevezett Chanak-krízis során a megszálló antant hatalmaktól kikényszerítette a megalázó sévres-i béke revízióját. A tagadhatatlan török katonai és diplomáciai sikerek ellenére a tengerszorosok jogállását nem sikerült az ifjú Török Köztársaságnak megnyugtatóan rendezni.[5] Az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békeszerződés szerint a győztes hatalmak elérték, hogy a szorosok demilitarizált státusba kerüljenek, így minden part erődítmény lerombolásra került.[6] A békeszerződés pontjai szerint Törökország szuverenitása alá került a vízi útvonal, de kimondták az átkelés teljes szabadságát mind háborúban, mind békében a kereskedelmi és hadihajók számára. Isztanbulban egy nemzetközi tengerszoros-bizottságot állítottak fel az egyezmény betartatásának ellenőrzésére.[7]
A tengerszorosok nemzetközi státusa nem változott meg az 1930-as évek közepéig. Ekkor az 1935-1936-os olasz-etióp háború nyomán Törökország fokozatosan közeledni kezdet a mediterrán térség domináns tengeri hatalmához, Angliához. A két ország viszonya az első világháború óta meglehetősen fagyos volt, Ankara egészen 1935-ig Angliát tekintette fő ellenségének. Róma terjeszkedésétől megrettent Kemal Atatürk azonban 1935 őszén váratlanul 800.000 (!) katonát ajánlott fel Nagy-Britanniának az olaszok ellen.[8]
Törökország határozott kiállása a Népszövetség eszméi és az olasz terjeszkedés megállítása mellett kifejezetten hátrányosan érintette az új Mare Nostrum kialakításán fáradozó Mussolinit. Itália számára a Boszporusz és a Dardanellák jelentősége éppen az etiópiai válság időszakában értékelődött fel, hiszen Olaszország 1934-es olajimportjának több mint fele a Szovjetunióból és Romániából érkezett, így a törökök ellenséges magatartása olasz olajbehozatal fő szállítási útvonalát veszélyeztette. Az 1935-től kibontakozó földközi-tengeri angololasz ellentét közepette Törökország egyértelműen felértékelődött, mivel stratégiai fekvése mellett flottájának és hadseregének viszonylag nagy mérete révén is kiemelkedett a Balkán kis államai közül.[9]
A váratlan török együttműködési készséget a britek irányában az olasz expanziótól való félelem motiválta. Ankara fő célkitűzése azonban ekkor még nem az angolokkal folytatandó kooperáció, hanem a tengerszorosok jogállásának a megváltoztatása volt. A török-angol viszony gyors javulásának egyetlen komoly akadályát a tengerszorosok demilitarizált státusa jelentette.[10]
- 234/235 -
A lausanne-i béke óta Nagy-Britannia ragaszkodott a Boszporusz és a Dardanellák korlátlan használatához. Törökország elnöke, Kemal Atatürk 1934 és 1935 folyamán számos alkalommal vetette fel a szorosok remilitarizálásának kérdését, azonban a lausanne-i békét aláíró két legfontosabb tengeri hatalom, Nagy-Britannia és Franciaország elutasította az időszerűtlennek tartott török javaslatot. Az 1935-1936-os olasz-etióp háború nyomán a Földközi-tengeren kialakult feszültség jelentősen módosította a nyugati hatalmak viszonyát a kérdéshez. London és Párizs ettől kezdve igyekezett megnyerni Olaszországgal szemben a törököket. Anglia helyzetét megkönnyítette, hogy Kemal Atatürk szintén fenyegetve érezte magát az olasz terjeszkedéstől, ezért viszonylag gyorsan megindult a korábban feszült angol-török viszony enyhülése.
Az etiópiai konfliktusban tapasztalható angol határozatlanság és tehetetlenség arra sarkallta Kemal Atatürköt, hogy erőteljesebben követelje a szorosok remilitarizálását. Amikor 1936 márciusában Hitler csapatai bevonultak a versailles-i békeszerződés által demilitarizált Rajna-vidékre, Ankara elérkezettnek látta az időt, hogy ismételten felvesse a Dardanellák kérdését. Április elején a török kormány jegyzékben fordult a lausanne-i békét aláíró hatalmakhoz a szerződés revíziójának reményében. A jegyzék kinyilvánította, hogy tekintettel a kialakult válsághelyzetre, a fennálló kollektív garanciák nem szavatolják Törökország és a szorosok biztonságát.[11]
London és Párizs nem akarta a rajna-vidéki egyoldalú remilitarizálás megismétlődését a Dardanelláknál, ezért végül beleegyezett a kérdés újratárgyalásába. Amennyiben elutasítják a tárgyalásos ajánlatot, könnyen megtörténhetett, hogy a török hadsereg Németország példáját követve kész tények elé állítja a nyugati hatalmakat. A brit külügyminisztérium szerint a szorosok demilitarizálása nem jelentett akkora stratégiai előnyt, amely megérte volna a nyílt konfliktust a növekvő erejű, regionális hatalommá váló Törökországgal.
1936. június 22-én gyűltek össze a svájci Montreux üdülővároskában rendezett konferenciára a lausanne-i szerződést egykor aláíró kilenc ország képviselői.[12] A tízedik hatalom, Olaszország az ellene hozott népszövetségi szankciók miatti tiltakozásul távolmaradt. A majdnem egy hónapig elhúzódó tárgyalásokat alapjában véve a brit és a szovjet álláspont közötti ellentétek határozták meg. A kereskedelmi hajók szabad áthaladásának és a remilitarizálás esetében egyöntetű vélemény alakult ki, azonban a hadihajók kérdése elkeseredett vitát okozott. Az angol delegáció minden haditengerészeti egység számára korlátlan átkelési szabadságot kívánt békeidőben és háborúban egyaránt, vagyis nem akart lemondani a Fekete-tenger elérésének lehetőségéről. Ezt a javaslatot azonban fenntartás nélkül csak Japán támogatta.
Rüstü Aras török külügyminiszter eredeti előterjesztése szerint a Fekete-tengerre tartó idegen hadiflották csak rendkívül szigorú korlátozásokkal kelhettek át a szorosokon. Javaslata a nem feketetengeri hatalmak hadihajói előtt békeidőben gyakorlatilag teljesen lezárta a szorosokat. A Litvinov vezette szovjet küldöttség természetesen támogatta a török tervezetet, hiszen így kirekeszthették a brit hadiflottát a Fekete-tengerről. Románia és Bulgária szintén helyeselte ezt a megoldást, emellett a szovjetekkel 1935 óta szövetségben álló franciák is elfogadták. Miután Japán visszalépett a szovjet javaslat ellenzőinek táborából, Nagy-Britannia egyedül maradt saját tervezetével, és több hetes alkudozás után kénytelen volt engedni a többség akaratának. Az angol diplomácia ettől függetlenül több mennyiségi korlátozást tudott elérni, amelyek a feketetengeri államok hadihajóit érintették az áthaladás során.[13]
Felvetődik a kérdés, mi késztette ilyen makacs ellenállásra a gyakorlatilag egyedül küzdő brit delegációt, és miért ellenezte a Fekete-tenger lezárását az angol hadihajók előtt? 1936 nyarán egyre markánsabban kezdett kibontakozni a Brit Birodalmat fenyegető hármas (német-olasz-japán) kihívás, ebben a helyzetben London természetesen nem akart egy negyedik frontot nyitni a Szovjetunióval szemben. A brit magatartás magyarázata az Admiralitás globális stratégiájában gyökerezett. Amikor július 15-én úgy tűnt, hogy a konferencia kudarccal zárul, amennyiben London nem tesz engedményeket, az Admiralitás első lordja úgy vélekedett, hogy a sikertelen megállapodás jelenti a kisebb veszélyt. A brit tengeri stratégia irányítói ugyanis a szovjet tengeri fegyverkezés felgyorsulásától tartottak, amelynek súlypontja a szorosok lezárásával a Baltitengerre helyeződhetett át, és így felboríthatta az 1935-ben az angol-német flottaegyezményben Berlinnel kialakított tengerészeti arányokat.
A globális stratégiát követő Admiralitás ellenkezése ellenére végül az angol kormány a szovjet javaslatok elfogadása mellett döntött. A magára maradt brit delegáció tehát beleegyezett a Feketetenger "feláldozásába", viszonzásul pedig Litvinov tett bizonyos engedményeket. A Foreign Office döntésének meghozatala során a Törökországgal kialakítandó jövőbeni jó kapcsolatok és az ezzel jelentősen erősödő brit mediterrán pozíciók meghatározó súllyal estek latba.
A montreux-i egyezményt 1936. július 20-án írták alá a kilenc hatalom delegátusai, a szankciók miatt megsértett Olaszország azonban csak 1938. május 2-án csatlakozott.[14] A szerződés szerint béke idején szabadon haladhattak át a kereskedelmi hajók a szorosokon. Háború esetén, ha Törökország hadviselő fél, azok a kereskedelmi hajók kelhettek át,
- 235/236 -
amelyek nem tartoztak a törökökkel hadban álló országokhoz, de csak nappal léphettek be a tengerszorosokba.
A hadihajók terén az egyezmény határozott különbséget tett a fekete-tengeri és az idegen hatalmak között. A part menti államok béke idején felszíni hadihajóik közül egyszerre maximálisan kilenc hajót (összesen 15.000 tonna vízkiszorítással) küldhettek át a szorosokon. A parti államok 15.000 tonnánál nagyobb csatahajói szintén átvonulhattak, ez a kitétel természetesen a szovjetek érdekében született meg, hiszen a Fekete-tengeren egyedül Moszkva rendelkezett kész, illetve tervezett csatahajókkal.[15] Románia kérésére került az egyezménybe, hogy a part menti országok a Fekete-tengeren kívül épített vagy vásárolt tengeralattjárói szabad utat kaphassanak. Szintén engedélyezték e hatalmaknak a tengeralattjárók átkelését javítási célból. Románia Nagy-Britanniában rendelt tengeralattjárókat és ezért volt számára szükséges a fent említett kitétel.
A nem parti hatalmak békében 15.000 tonnánál nem nagyobb össztonna tartalmú, legfeljebb kilenc hajóból álló köteléket irányíthattak át egy időben a szorosokon, és maximálisan 30.000 tonnányi hajóteret tarthattak fenn a Fekete-tengeren, 21 napnál nem hosszabb ideig. Amennyiben a legerősebb Fekete-tenger parti állam flottája legalább 10.000 tonnával meghaladta az 1936 júliusában közölt adatokat, akkor az idegen hatalmak is hasonló mértékben növelhették saját erejüket, de legfeljebb 45.000 tonnáig. Emiatt minden fekete-tengeri hatalom évente kétszer köteles volt közölni flottájának nagyságát a török kormánnyal. Az egyezmény utóbbi része a britek állhatatosságának eredménye. Mivel az Admiralitás nem sok tudomással bírt a szovjet hadihajó-építési programokról, ezért kívánatosnak tűnt, hogy ilyen módon legalább a feketetengeri fejlesztésekről adatokat szerezhessenek. Az legerősebbnek tekintett fekete-tengeri haditengerészet nyilvánvalóan a szovjet volt, és az erőltetett építési programok ellensúlyozására engedélyezték a "külső" államok hajótartalmának párhuzamos, korlátozott emelését.
Az egyezmény értelmében háború esetén teljes egészében a török kormány belátásától függött, hogy mely hatalmak hadihajóinak adott engedélyt a tengerszorosok használatára. Ankara jogot nyert a Dardanellák és a Boszporusz remilitarizálására, ezáltal ismét érvényesült a teljes török szuverenitás a vízi út felett. Az 1923-ban létrehozott nemzetközi tengerszoros-bizottságot feloszlatták és jogkörét átruházták a török kormányra. A hadihajók átkeléséről diplomáciai úton előzetesen értesíteni kellett Törökországot az alapvető adatok (rendeltetési hely, név, szám, típus, tonnatartalom, átkelési és esetleges visszatérési időpont) megadásával. Ezeket az adatokat a törökök részben a szerződő felek ankarai képviselőivel, illetve évente a Népszövetséggel közölték.
A montreux-i egyezmény volt az első nemzetközileg általánosan elismert szerződés, amely revízió alá vett egy az első világháború után kialakult rendezést. Törökország ismét a tengerszorosok egyedüli őrzője lett. Kemal Atatürk sikeresen kihasználta a Nagy-Britannia és a Szovjetunió között kialakult patthelyzetet, anélkül, hogy bármelyik oldalon egyértelműen elkötelezte volna magát. London és Moszkva a legkisebb kockázattal járó megoldást választotta a konfliktus megoldására, amikor tárgyalásos úton visszaadták Törökország kezébe a szorosok ellenőrzését.
Az 1936-os tengerszoros-egyezmény legnagyobb haszonélvezője Törökország mellett a Szovjetunió volt. Moszkvának sikerült elérnie, hogy a veszedelmesnek tartott nyugati hadiflották békeidőben távol maradjanak a Fekete-tengertől, ugyanakkor saját haditengerészete bizonyos korlátozásokkal ugyan, de kijuthatott a mediterrán térségbe. Ez a lehetőség azonban a harmincas években nem igazán kerülhetett napirendre, mert a szovjet feketetengeri flotta erőltetett fejlesztése ellenére 1939 körül mindössze 115.000 tonnányi hajótérrel rendelkezett, és a balti flottával ellentétben gyakorlatilag csak partvédő szerepet vállalhatott.[16] A szovjet haditengerészet 1930-as években megfigyelhető gyengesége részben megmagyarázza, miért volt Nagy-Britannia hajlandó aláírni a montreux-i egyezményt.
Látszólag Anglia vesztett a legtöbbet a megállapodáson, hiszen hadiflottája többé nem befolyásolhatta érdemben a Fekete-tenger menti országok erőviszonyait. Igazság szerint azonban a szigetország a Montreux-t megelőző másfél évtized alatt amúgy is alig alkalmazta tengeri haderejét a Boszporuszon túl, leszámítva az oroszországi intervenció 1918 és 1920 közötti két esztendejét. Nagy-Britanniának nem voltak jelentős gazdasági és kereskedelmi érdekeltségei a Fekete-tenger térségében. Végül is London az egyezmény aláírásával csak minimális presztízsveszteséget szenvedett, míg a Mediterráneum geostratégiai viszonyai Törökország jóindulatának megnyerésével inkább a szigetország előnyére változtak meg.
Érdekes, hogy amikor a török kormány 1936-ban jegyzéket nyújtott be a lausanne-i békét aláíró hatalmakhoz, az ankarai lépés nagy visszhangot váltott ki Magyarországon. A török remilitarizálási szándék megvalósulása precedenst teremthetett a trianoni békeszerződés békés úton történő megváltoztatásához. Hazánk és Törökország helyzete nagyon hasonlított egymásra, mindkét állam vesztesen került ki az első világháborúból, mindkét nemzettel megalázó feltételek mellett kötöttek békét. Egy esetleges török diplomáciai siker a tengerszorosok kérdésében jogalapot teremthetett az annyira
- 236/237 -
áhított magyar területi revízióhoz. Ez a szempont ad magyarázatot arra, hogy a magyar követi jelentések 1936 folyamán miért foglalkoztak rendkívül nagy terjedelemben a tengerszorosok kérdésével. A genfi, ankarai és moszkvai követségek igen részletes leírásokat közöltek a konferencia eseményeiről, az álláspontok ütközéséről, a felvetett javaslatokról.[17]
A montreux-i egyezmény tárgyalásos úton revideált egy korábbi békeszerződést. A magyar politikusok nem minden alap nélkül következtettek arra, hogy esetleg precedensként hivatkozhatnak rá a békés revízió, valamint a magyar fegyverkezési egyenjogúság megvalósítása során. 1936 októberében Paget, a brit vezérkar ezredese úgy vélte, hogy a magyaroknak népszövetségi úton, a törökökhöz hasonló utat követve kell elérniük a fegyverkezési egyenjogúságot. Amennyiben a magyar hadsereg növelését ilyen módon igyekeznének elérni, akkor ez a törekvés nem csak a brit hadügyminisztériumban, de a külügyminisztériumban is szimpatikus fogadtatásra találna.[18] A magyar revíziós törekvések megvalósulása a kisantant államok ellenállása miatt nem történhetett meg a montreux-i modell szerint, a három szomszéd ország elfogadhatatlannak tartotta egy hasonló nemzetközi konferencia összehívását.
A montreux-i egyezmény aláírása után tovább javultak az angol-török kapcsolatok. A szorosok új ura Ankara lett, ezzel Törökország stratégiai helyzete nagyban felértékelődött. 1936 után mind a brit kormány, mind az Admiralitás fontosnak találta a baráti viszony további elmélyítését. E valóban kialakult jó viszony ellenére a második világháború alatt kisebb német és olasz hadihajók néhány alkalommal használták török engedéllyel a szorosokat, de egyébként Ankara zárva tartotta tengerszorosokat. Miután 1945 januárjában a törökök megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal, megengedték, hogy a szövetséges kereskedelmi hajók hadianyagot szállítsanak a Szovjetunió irányába.[19]
A hidegháború éveiben a szovjet fekete-tengeri hadiflotta rendszeresen használta a Boszporuszt és a Dardanellákat, de ugyanakkor az amerikai flotta rakétával felszerelt egységei is. A Szovjetunió többször is tiltakozott az 1960-as években az amerikai hajók áthaladása miatt, azonban a NATO-tagsággal rendelkező Törökország határozottan elutasította ezeket, arra hivatkozva, hogy a rakétákkal ellátott hadihajókra nem vonatkoznak a montreux-i egyezmény korlátozásai.
A hidegháború vége és a Szovjetunió megszűnése után úgy tűnt átmenetileg, hogy csökkent a szorosok szerepe a világpolitikában. Az ezredforduló óta újra megerősödő Moszkva azonban láthatóan ismét feleleveníti a cári Oroszország és a szovjet korszak déli irányú nagyhatalmi törekvéseit. Az orosz diplomáciát nyilván zavarja, hogy a Feketetenger partvidékén lévő államok közül több amerikai befolyás alá került, vagy tagja lett a NATO-nak (Törökország, Románia, Bulgária), vagy igyekszik belépni a katonai szövetségbe, mint Grúzia.
Egyre többet szerepelnek a híradásokban a montreux-i egyezmény megsértésének állítólagos esetei. Oroszország több alkalommal bírálta az amerikaiakat, hogy a Földközi-tengeren állomásozó hadiflottájuk egységei ismételten megszegik a Montreux-ben kialakított korlátozásokat. A 2008-as grúziai háborút követően három nagy amerikai hadihajó szállított a szorosokon át humanitárius segítséget a vereséget szenvedett Grúziának. Köztük volt a USS MOUNT WHITNEY, a hatodik amerikai flotta zászlóshajója is. Az orosz vádak szerint az amerikai hajók teljes tonnatartalma meghaladta az 1936-ban engedélyezett maximális 45.000 tonnát.[20] A másik gyakori orosz panasz az amerikai hajók 21 napnál tovább történő tartózkodásához kapcsolódik. Ilyen eset történt 2014-ben, amikor az USS TAYLOR rakétás fregatt a török partoknál zátonyra futott. Ezt megelőzően az krími válság nyomán megélénkülő amerikai flottajelenlét váltotta ki az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov tiltakozását. A Pentagon természetesen visszautasította a vádakat.[21]
A tengerszorosok közel 80 évvel a montreux-i egyezmény megkötése után továbbra is a világesemények középpontjában állnak. A vízi útvonal geostratégiai jelentősége az ukrajnai válság kibontakozása óta egyre fokozódik. A Putyin vezette Oroszország nyilvánvalóan szeretné minél inkább betartatni a külső hatalmakat érintő korlátozásokat, és minél jobban távol tartani az Egyesült Államok hadiflottáját a saját érdekterületének tekintett fekete-tengeri térségtől. Hogy mennyire sikerül az oroszoknak a frissen megszerzett Krím-félsziget birtokában csökkenteni az amerikai befolyást, ez már a jövő kérdése. ■
JEGYZETEK
[1] Anderson, R. C.: Naval Wars in the Levant, 1559-1853. Princeton University Press, Princeton 1952. 277-307. o.
[2] Anderson i.m. 553-555. o.
[3] Recollections of the passage of the Dardanelles by the British battle squadron in the European crisis of 1878. In: Naval Review, Vol. XXVIII. No. 1, 1940 February. 65-94. o.
[4] A Gallipoliért folyó véres tengeri harcokról: WATTS, Anthony J.: The Royal Navy. An Illustrated History. London, 1995. 104-109. o., Potter, E. B.: Sea Power. A naval history. Prentice Hall, 1960. 412-431. o., Wilkinson, Norman: The Dardanelles. Colour sketches from Gallipoli. London, 1915., Hurd, Archibald - Basford, H. H.: The heroic record of the British Navy. New York 1919
[5] Ormos Mária - Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 279-280. o. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. História, Budapest 1994. 303-306. o.
- 237/238 -
[6] Az egyezmény megvitatása során a három nagyhatalom - Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország - mellett Törökország, Görögország, Jugoszlávia, Románia és Japán képviseltették magukat. A tengerszorosok kérdésében Szovjet-Oroszország küldöttsége is részt vett a tárgyalásokon, bár a békeegyezményt nem írta alá.
[7] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918-1945. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Kiadó, Budapest 1983. 387-388. o.
[8] Edwards, Kenneth: The Grey Diplomatists. Rich and Cowan, London 1938. 157. o., Flesch István: Atatürk és kora. Corvina Kiadó, Budapest 2004. 278-280. o.
[9] Törökország és a tengerszorosok helyzetéről az 1930-as években: PRATT, Lawrence R.: East of Malta, West of Suez. Britain's Mediterranean Crisis, 1936-1939. Cambridge University Press, Cambridge 1975. 138-144. o., Halmosy i.m. 386-400. o.
[10] Command Papers 1929. Treaty Peace with Turkey and Subsidiary Documents. Lausanne, 1923. H. M. S. O., London 1923 -
[11] Pratt i.m. 140-142. o.
[12] A konferenciáról és az egyezmény pontjairól magyarul: Halmosy i.m. 386-400. o., Diószegi i.m. 390-391. o.
[13] Slocombe, George: The Dangerous Sea. The Mediterranean and its Future. London 1936. 139-143. o.
[14] Angol nyelven az egyezmény: Command Papers 5551. Convention Regarding the Regime of the Straits, with Protocol. Montreux, July 20, 1936. H. M. S. O., London 1937
[15] Meister, Jürg: Soviet Warships of the Second World War. MacDonald and Jane's, London 1977. 15-24. o.
[16] Bredt, Alexander: Weyers Taschenbuch der Kriegsflotten. XXXIV. Jahrgang 1940. J. F. Lehmanns Verlag, München-Berlin 1940. 160-171. o.
[17] A montreux-i konferencia eseményeiről és a felvetett problémákról a magyar külképviseletek vezetőitől: MOL, K 63, KÜM, 290. csomó, 1936-32/5-98. "A szovjet-török ellentét a Dardanellák kérdésében. Litvinov az ellentét elhallgatása mellett, Rüstü Aras érdekében. Állásfoglalás Montreux-ben. Az ellentét kirobbanása Moszkvában. Annak okai." Moszkva, 1936. július 3. Jungerth-Arnóthy Mihály moszkvai követ jelentése. MOL, K 63, KÜM, 290. csomó, 1936-32/5-53. "Részletes jelentés a montreux-i konferenciáról." Genf, 1936. július 14. Lippai Imre jelentése.
[18] MOL, K 64, KÜM, 73. csomó, res. pol. 1937-35-207. "A brit vezérkar felfogása a magyar fegyverkezésről és annak végrehajtási lehetőségeiről." London, 1936. október 28. Álgya Pap Zoltán katonai attasé titkos jelentése.
[19] Halmosy i.m. 388. o.
[20] http://kitekinto.hu/europa/2008/09/08/feszultseg_a_fekete-tengeren
[21] http://m.cimkezes.origo.hu/nagyvilag/20140423-ujabb-amerikai-hadihajo-erkezett-a-fekete-tengerre.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző történelemtanár.
Visszaugrás
