Tíz évvel ezelőtt alakult meg a Nyilvánosság Klub, és ekkor készítették el a klub kezdeményezői a Javaslat a nyilvánosság és a tömegkommunikáció reformjára című vitaanyagot, mely előbb a Fordulat és reform című tanulmány háttéranyagaként jelent meg a Medvetánc 1987. évi 2. számának mellékletében, majd némileg bővített formában a Kritika 1988. októberi számában. Az évforduló apropóján a Nyilvánosság Klub mai ügyvivői testülete egy tanulmánykötet kiadását határozta el. A két ügyvivő-szerkesztő (Vásárhelyi Mária és Halmai Gábor) szándékai szerint a kötet helyzetjelentést ad a nyilvánosság állapotáról tíz esztendővel a klub létrejötte után. Az eltelt tíz év egyben a rendszerváltás, benne az átalakult nyilvánosság első évtizede is. A kötet második részében közölt tanulmányok szerzői tudományos igénnyel vizsgálják a formálódóban lévő társadalmi nyilvánosságunk egyes területeit: az első fejezet írásai (szerzőik sorrendben: Halmai Gábor, Fleck Zoltán, Molnár Péter, Jóri András és Kerekes Zsuzsa) elsősorban a jogi szabályozást és annak érvényesülését, a második fejezet tanulmányai (Juhász Gábor, Gálik Mihály, Angelusz Róbert, Bolgár György, Vásárhelyi Mária, a Vajda Eva-Weyer Balázs szerzőpáros, Bedő Iván, Kenedi János és Karsai László tollából) inkább a sajtó tulajdoni és gazdasági viszonyait, a harmadik fejezet opusai (Vásárhelyi Mária, Venczel Tímea és az Angelusz Róbert-Tardos Róbert szerzőpáros írásai) pedig a nyilvánosság és a közönség kapcsoltát elemzik. A szerkesztők azonban kíváncsiak voltak a nyilvánosság mai szereplőinek szubjektív értékelésére is az elmúlt tíz év fejleményeiről és a mostani helyzetről. Ezért körkérdést intéztek a (sajtó)nyilvánosság különböző területeinek elemzőihez, "munkásaihoz" és egyéb résztvevőihez, melyben arra kértek választ, mi valósult meg az egy évtizeddel ezelőtt megfogalmazott elképzelésekből, köztük a már említett, és a kötetben újra közreadott javaslatban foglaltakból. Ami a jelenlegi helyzetet illeti, az ezzel kapcsolatos, több mint félszáz címzetthez eljuttatott kérdések így szóltak: Mi jellemzi a széles értelemben vett társadalmi nyilvánosság állapotát tíz évvel a rendszerváltás után? Mennyire szabad ma az írott és az elektronikus sajtó Magyarországon? A kötet elején közzétett írások Bíró Béla, Csejdy András, Dessewffy Tibor, Domány András, Fencsik Flóra, Haraszti Miklós, Kende Péter, Kovács Zoltán, Lengyel László, Ludassy Mária, Megyesi Gusztáv, Nádas Péter, Révész Sándor, Seres László, Szekfű András, Szente Péter, Tibori Szabó Zoltán, Ungvári Tamás és Vince Mátyás válaszait tartalmazzák, melyek éppúgy minősítik az akkori javaslatok realitását, mint a nyilvánosság magyarországi szerkezetváltozásának sajátosságait és mai eredményét.
(Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 352 oldal, 1580 forint)
Nehezen meghatározható műfajú könyvet vehet kezébe az olvasó, amikor bő egy évvel az angol nyelvű "verzió" után már magyar kiadásban is leemelheti polcáról Esther Dyson szinte "kultuszkönyvvé" vált kézikönyvét. Ez az öröm pedig akkor sem kisebb, ha tudjuk, ez az egy év a cybertérben hatalmas, és nagy változásokat hozó idő - mint azt a szerző az előszóban is leírja: nem ringatja magát abba az álomba, hogy nem fogja könyvét hamarosan követni a 2.1 verzió.
Leginkább útikönyvnek tekinthetjük a kötetet. Az Internet világfalujába naponta kirándul nálunk is sok ezer egyetemista, kutató, és a lakosság egyre szélesebb rétege hajthat fel a munkahelyéről vagy otthonából az információs szupersztrádára. Persze a weben kiránduló turisták is kétfélék: az egyikük magát az utazást szereti, lubickol az információtengerben, de nem különösebben foglalkozik azzal, hol is jár egyáltalán, milyen szokások és magatartások jellemzőek az adott országra. A 2.0 verzió a másik fajta turistának szól. Annak, aki nem néhány napra utazik egy országba, hanem huzamosabb ideig él ott, és nem csupán a képeslapokon látható szobrokat és épületeket ismeri meg, hanem új barátokat szerez, a világ általa ismeretlen részeit fedezi fel: megérzi a levegőjét annak az országnak - persze nem válik annak polgárává. Nem osztozik a szerző a sajtóban néha elharapódzó örömujjongásban, világosan bemutatja, hogy ugyan az Internet megkönnyíti életünket, azonban nem teremt új világot. Könyve az újfajta kommunikációról szól, nem többről. Annak viszont szinte minden aspektusát bemutatja, a tartalomszűréstől a névtelenségig, a változó iskoláktól a változó munkahelyig.
Az adatvédelem mai formájában maga is a számítógépes kor szülötte, fontosságát főként annak köszönheti, hogy egy-egy adatbázisban mekkora mennyiségű és milyen jól kereshető adat tárolható.
- 189/190 -
Az Internet pedig egyrészt önmagában is megkönnyíti az adatbázisok összekapcsolását, másrészt olyan közeget jelent, amelyben jó- és rosszindulatú adatgyűjtők számára a korábbinál sokkal hatékonyabb módszer adódik a felhasználók vásárlási szokásainak, banki átutalásainak, orvosokkal való konzultációinak, azaz szinte egész személyiségének feltérképezésére. Éppen ezért nem is csodálkozhatunk, hogy a könyv külön fejezetet szentel az adatvédelemnek, illetve az adatok biztonságát garantáló titkosításoknak, amely oldalakat különösen is figyelmébe ajánljuk az emberi jogok iránt érdeklődőknek.
(HVG Kiadói Rt., Budapest, 1998. 352 oldal, 3499 forint)
A könyv - ahogy címe is sugallja - a nyugat-európai alkotmányjog-tudományban könyvtárnyi irodalommal rendelkező és az önálló diszciplínává válás határán álló, de az egykori szocialista táborban, így nálunk is a közelmúltig érthető okokból elhanyagolt parlamenti jog rendszeres összehasonlító, monografikus feldolgozása. A szerző érezhetően törekedett a rendkívül szerteágazó joganyag lehetőség szerinti teljes bemutatására. Ez a dicséretes törekvés nemcsak kitűnő tudományos művet, de egyszersmind hiánypótló kézikönyvet is eredményezett, ami mind a jogi, mind a politológiai felsőoktatás nélkülözhetetlen tananyaga lehet.
A monográfia első fejezete elsősorban a téma alkotmányjogi aspektusaira koncentrál, a második felvázolja a parlamentek helyét a hatalommegosztás rendszerében, a harmadik pedig a parlamentek szerkezetével, vagyis az egy- és kétkamarás rendszerekkel, a frakciókkal és a tisztségviselőkkel foglalkozik. A képviselői jogállásról szóló negyedik fejezet elején a szerző közjogi fikciónak nevezi a polgári demokráciák parlamentjeinek képviseleti tartalmát, mely szerint a képviselők az egész nép érdekeit képviselik. Ezzel a fikcióval magyarázza azután a szabad mandátum elvének térhódítását. Ezt követi három, inkább jogi-technikai kérdéseket tárgyaló, ám alkotmányjogi értelemben nem kevésbé fontos fejezet a parlamentek működéséről, a fegyelmi és rendészeti jogról, illetve a törvényalkotás folyamatáról. Az utóbbi egyik alfejezete a parlament mint törvényhozó hatalom korlátaival foglalkozik, míg a másik a törvényhozási eljárást tárgyalja.
A könyv utolsó fejezetében a törvényhozás és a végrehajtó hatalom viszonyának kérdését elemezve a szerző Bagehot, Lijphardt és mások nyomán komoly súlyt helyez a két- és többpártrendszerek eltéréseire. E fejezet külön érdeme, hogy abban a szerző megtalálja a helyes arányt a kormányformák közjogi és politikai aspektusai között.
Mindent összevetve, Szente Zoltán igen ambiciózus tervet fogalmazott meg monográfiájával. Arra vállalkozott, hogy összehasonlítja a világ parlamenti rendszereinek eltérő típusait, mindenekelőtt a közjogi szabályozások bemutatásával. A nagyra törő vállalkozás sikeresnek mondható: gazdagon dokumentált, mind a magyar nyelvű mind pedig a számos idegen nyelvű irodalmi forrást biztosan kezelő munka született, amely kiválóan alkalmas arra, hogy bevezesse olvasóját a parlamenti jogba. És ez volt a szerzőnek a címmel is jelzett célja.
(Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998. 358 oldal. 1995 forint)
"Milyen állami berendezkedés, illetve kormányforma a legkevésbé rossz, melyik képes leginkább ellenállni a hatalom kisajátításának, melyik tudja legjobban biztosítani az emberi jogok érvényesülését?" - fogalmazza tovább Arisztotelész kérdéseit a kötet bevezetőjében a szerző. A monográfia nem általánosságban kíván választ adni, hanem a képviselet és a választás intézményét mint a közjogi berendezkedés meghatározó elemeit vizsgálja, alapul véve a nyugat-európai országok alkotmányait, választójogi törvényeit és parlamenti jogát.
Az első fejezet a választás funkcióit és a választójog jellemzőit mutatja be. Dezső Márta a választójogot olyan politikai alapjogként definiálja, amely a hatalomban való részvétel jogát jelenti. A második fejezet a választási rendszerek összehasonlító elemzését tartalmazza. Az olvasó képet kap a választási rendszerek történeti típusairól, a választókerületek és a jelölés szabályiról, valamit az arányos és a többségi választási rendszerek sajátosságairól. A harmadik fejezet a képviselői mandátummal foglalkozik. A szerző bemutatja a szabad és a kötött mandátum közötti különbségeket, továbbá - többek között - a frakcióelhagyás és a frakciócsere lehetőségeit. A negyedik fejezet számba veszi a képviseleti testületetek korlátait. Felsorolja a kétkamarás parlament melletti és az ellene szóló érveket, a második kamarák típusait és szerepét. A nemzetközi összehasonlítást követően - né-
- 190/191 -
mileg meglepő módon - Dezső Márta megfontolandónak tartja olyan második kamara felállítását, amely a területi önkormányzatokat képviselő szenátorokból, az etnikai kisebbségek küldötteiből és a külföldön élő magyar állampolgárok képviselőiből állna. E fejezet foglalkozik a közvetlen demokrácia elemeivel is, köztük elsősorban a népszavazás intézményével. A kötet két zárófejezete a magyar választási rendszer meghatározó vonásait és a századvég európai tendenciáit, az új választási rendszereket mutatja be.
A monográfia - Szente Zoltán könyvéhez hasonlóan - fontos tananyaga lehet a jogi és politológiai felsőoktatásnak. A két rokon tartalmú kötet segítségével az egyetemi hallgatók és a téma iránt érdeklődők átfogó ismereteket szerezhetnek a parlamenti jogról. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a közjogi szakirodalomban is bővül a kínálati piac, folyik a verseny az olvasókért.
(Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest, 1998. 210 oldal, 2352 forint)
A mi szép, új világunkban a társadalomtudományi értelmiségnek az a része, amely részt vett az elmúlt évtizedek társadalomjobbító erőfeszítéseiben, a rendszerváltásban, és máig nem fáradt bele a kritikai attitűd mögött megbújó felelősségérzet diktálta cselekvésbe, amikor kötetbe összegyűjti esszéit, tanulmányait, nem kerülheti meg a perspektívát: honnan, hová?
Új könyvének egyik írásában Szalai Júlia - a megváltozott terepen - így határozza meg saját szociológiai nézőpontját: "Új kérdéseim többségét az a »fel-fedezés« táplálja, hogy a dolgok és a jelenségek »nem úgy« működnek, ahogy a tudományos tradíció és a világ megreformálhatóságának illúziója szellemében titkon »elvártuk«. (...) Ebből a »máshogyan-látott« valóságból az emberi cselekvések értéktartalmai, félig tudatosult mozgatórugói, az autonómia és az alávetettség sokszor napi rafinált és nehezen felismerhető formái, a mindennapi élet politikai tartalmai és kifejezésük sokszor hangtalan módjai izgatnak. Többnyire hű maradtam »régi« témáimhoz, de ma máshogyan kérdezek rájuk. Nem vágyakozom »nagy-elméletre«, de arra igen, hogy azért szakszerű - főleg pedig lehetőleg hiteles - legyen, amit csinálok."
Szalai Júlia régi-új témái, így a szegénység, az egészségügy, a szociálpolitika, a társadalombiztosítás és munka világa gazdagon reprezentáltak gyűjteményes kötetében. A szerző, amellett, hogy szakszerű és hiteles, olykor programadó: "Ha fejtegetéseim valamelyest is helytállóak, akkor első teendőnk egyikeként hozzá kell látnunk a kisebbségi és szociális jogok szétválasztásának fáradtságos munkájához. (...) De újragondolandónak vélem a szociális jogok kérdését is. E jogok alapja ma a rászorultság. A rászorultság elvének mind markánsabb érvényesítése - mint írtam - mind markánsabb társadalmi kirekesztéshez vezet. Egyre körvonalazottabb a szegények »másik Magyarországa«, s e »másik Magyarország« társadalmában egyre világosabb a roma kisebbség többsége. Igen sürgető tehát, hogy szembenézzünk a fenyegetéssel: ha a szociális jogoknak nem adunk az állampolgári hovatartozás elvéből levezetett univerzális tartalmat, akkor növekedhet az adójövedelmek elosztásának hatékonysága, de az ár a kettős norma és szabályrendszer intézményesülése. A kettős intézményrendszer körül pedig két világ formálódik, amelynek együttélése mindinkább ellehetetlenül. S így előbb-utóbb szertefoszlanak a polgári demokrácia megteremtéséről szőtt álmaink - a halogatás révén az ország visszafordíthatatlanul etnikai-szociális kettészakadásával kell majd szembekerülnünk."
(Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 415 oldal, 1800 forint)
A TASZ új kiadványa Fridli Judit és Garai Borbála szerkesztésében jelent meg. A szerzők ismertetik és értékelik a WHO kezdeményezésére megalkotott amszterdami deklarációt és az Európa Tanács bioetikai konvencióját, valamint összehasonlítják a két nemzetközi dokumentumot az új magyar egészségügyi törvénnyel. Következtetésük szerint a magyar betegjogi szabályok - egy-két kivételtől eltekintve - összhangban vannak az európai elvekkel, ezért időszerű volna aláírni a bioetikai konvenciót. A kiadvány elsőként közli magyar fordításban a két nemzetközi dokumentumot, emellett szemelvényeket ad a magyar jogszabályból. Ajánljuk mindazoknak, akik érdeklődnek a betegek jogai iránt, és azoknak is, akik helytelenítik, hogy 1997 óta az egészségügyben is érvényesülhetnek az alkotmányos jogok...
(Társaság a Szabadságjogokért, Budapest, 1999. 56 oldal. A kiadvány ingyenes.) ■
Visszaugrás
