Milyen szerepet játszik az egyéni felelősség alapelve a nemzetközi büntetőjogban? Vajon ugyanannyira egyértelmű az érvényesülése, mint a belső jogban? Nem lenne elegendő a kérdés megválaszolása érdekében utalni a hágai Nemzetközi Büntető Törvényszék vagy az egykori Jugoszláviában, illetve Ruandában felállított, háborús bűnökkel foglalkozó nemzetközi bíróságok statútumaira, amelyekben ez az alapelv explicite szerepel?
Engedjék meg, hogy a válaszadást a nemzetközi bűntett fogalmánk áttekintésével kezdjem. A nemzetközi büntetőjog nem azokkal a szokványos bűncselekményekkel foglalkozik, amelyek a belső jogban ismertek (például lopással vagy emberöléssel), hanem valamennyi közül a legsúlyosabb bűntettekkel. Elsősorban háborús bűnökről, népirtásról és úgynevezett emberiesség elleni bűncselekményekről, azaz az emberi jogok legdurvább megsértéséről van szó. Ezek a bűncselekmények olyan sebeket okoznak, amelyek még évtizedek múltán sem hegednek be teljesen, és amelyek terhét a következő generációknak is viselniük kell. Olyan bűncselekmények ezek, amelyek esetében a régi mondás, amely szerint az idő múlása minden sebet begyógyít, nem igaz. Olyan bűncselekmények ezek, amelyeket a nemzetközi jog nem - jobban mondva: már nem - hagyhat figyelmen kívül.
Gondoljunk a 1990-es évek elején Jugoszláviában lezajlott eseményekre. Jugoszlávia relatíve fejlett szocialista államnak számított, ahol a különböző népcsoportok évtizedeken keresztül békében éltek együtt. Ebben az országban, amelyet sokan nyaralásainkról ismertünk, hirtelen legyűrhetetlen erővel törtek a felszínre több, mint 50 éve elfojtott konfliktusok. Ezek az ellentétek váratlanul súlyos bűncselekmények okaivá vagy ürügyévé váltak, és nyilvánvaló, hogy e sebek még generációkon át éreztetik majd hatásukat. Bármi is az ilyen bűncselekmények indoka az egyes esetekben, elkövetőik mindenképpen veszélyeztetik a népek együttélését. Éppen ezért kell a nemzetközi jognak foglalkoznia e bűncselekményekkel.
Jelen problematika szempontjából alapvető jelentőségű a következő kérdés: Ki a felelős az ilyen bűncselekményekért? Azokat a bűncselekményeket, amelyekkel a nemzetközi büntetőjog foglalkozik, általában az államapparátus követi el, vagy olyan csoportok a tettesek, amelyeket az állam támogat - mint például három éve a Janjawidet a szudáni Darfurban. Az ilyen bűncselekményeknél az állam azért játszik központi szerepet, mivel ilyen dimenziójú cselekményeket egyének szinte nem is képesek elkövetni. Az említett cselekménytípusokért általában meghatározott szervezettségi fokkal rendelkező, több személyből álló csoport felelős. Ezzel a problémával részletesebben is foglalkozunk majd. Mielőtt azonban ezt megtennénk, érdemes általános megközelítésben is ejteni néhány szót a nemzetközi büntetőjog fejlődéséről. Mégpedig annak érdekében, hogy az egyéni felelősség alapelve szerepének fejlődési folyamatát megvizsgálhassuk. Látni fogjuk, hogy az egyéni felelősség elve alkalmazásához való viszonyulás jelentősen változott a nemzetközi büntetőjog kialakulása óta - és ez a terület a mai napig sem tekinthető konszolidáltnak.
Vegyük számba tehát, hogy mik a nemzetközi büntetőjog fejlődésének legjelentősebb állomásai. Az általában államok által elkövetett nemzetközi jogi bűncselekmények nemzetközi bírói fórumokon történő megítélése - amint azt bizonyára tudják - relatíve fiatal terület. Először háborús bűncselekményekkel foglalkozó, a nürnbergi és a tokiói törvényszékek keretében történt kísérlet államok által elkövetett bűncselekmények jogi megítélésére. Ez évszázadokon keresztül elképzelhetetlen lett volna. A büntetőjog, mint az állami szuverenitás magja, az államok kizárólagos monopóliumának minősült. Az államok a büntetőjoggal csak mint vádlók és bírák kerültek kapcsolatba, sosem vádlottként. Az államok ezen abszolút szuverenitási igénye volt az oka annak, hogy a történelem legnagyobb bűnözői közül sokan büntetlenül maradhattak.
A második világháború után azonban ez - pusztán a katasztrófa mérete miatt - nem volt lehetséges. Elviselhetetlen lett volna a gondolat, hogy Hitler, Himmler vagy Göring elkerüljék a felelősségre vonást. A nürnbergi és a tokiói perek jelentették a nemzetközi büntetőbíráskodás születését. Ezek az eljárások - lényegüket tekintve - megfeleltek a jogállami követelményeknek. A vádlottak is szót kaptak, vé-
- 40/41 -
dekezhettek. Születtek enyhe ítéletek is - mint például Speer, Dönitz vagy von Schirach esetében. Ezeknél az eljárásoknál ha kimondatlanul is, de nemzetközi büntetőbíráskodásról volt szó, államok által elkövetett súlyos bűncselekmények kapcsán.
Az ilyen nagy bűncselekmények véres nyomai a XX. század második felében sem tűntek el. Elegendő olyan térségekre gondolnunk, mint My Lai, Kambodzsa és Srebrenica vagy - immáron a XXI. században - Darfur. A hidegháború idején egy állandó nemzetközi büntetőbíróság felállítása mindenesetre elképzelhetetlen volt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa először az 1990-es években hívott életre regionális konfliktusok feldolgozására korlátozott illetékességgel rendelkező törvényszékeket Jugoszláviában és Ruandában. Ezt követően 1998-ben került sor - sokak számára meglepő módon - nagyobb áttörésre egy állandó bíróság felállításával. Az állandó nemzetközi büntetőbíróság, azaz a hágai székhelyű International Criminal Court (ICC) felállításáról szóló nemzetközi szerződés négy évvel később már hatályba is lépett, az USA - történelmileg tájékozott európaiak számára különösen fájdalmas - ellenállása dacára.
A továbbiakban nem egy konkrét nemzetközi büntetőbíróságra, mint például a bizonytalan jövőjű ICC-re szeretném ráirányítani a figyelmet. Sokkal inkább átfogó megközelítésben szeretném az egyéni felelősség alapelvét vizsgálni, feltárva a probléma lényegét. Milyen szereppel bír tehát a belső jogban magától értetődően érvényesülő egyéni felelősség alapelve nemzetközi büntetőjogi síkon?
Ennek a kérdésnek a megválaszolása szükségessé teszi, hogy azt a mindenfajta büntetőjogi rendszer alapproblémáját képező kérdést is érintsük, mely szerint akár nemzetközi, akár belső büntetőjogról van szó, ahhoz, hogy a tettes büntethető legyen, először el is kell fogni. A Karadzic és Mladic elfogása kapcsán kialakult macska-egér játék bizonyítja, hogy ez egyáltalán nem egyszerű. Ezenfelül pedig a nemzetközi bűncselekmények sajátosságai, amelyekre már röviden utaltam, alapvető jogi problémákat vetnek fel. Ide tartozik az a kívánalom is, hogy a politikailag felelős személyek esetében se maradjon el a felelősségre vonás. A politikai felelősség fennállása azonban nem jelenti automatikusan a büntetőjogi felelősség fennállását is. Ha a politikai felelősség ennyire egyértelmű lenne, akkor nem lenne szükség olyan bűnözők ellen, mint Szaddam Husszein, ilyen monumentális eljárásokra. Ez a példa is rávilágít a közvetett tettesekkel, mint például a politikai irányítókkal kapcsolatos büntetőjogi problémákra. Intuitív alapon egyszerűnek tűnhet az ügy, büntetőjogilag azonban nyilvánvalóan nem egészen az.
Az alapvető probléma az államok által elkövetett bűncselekmények tekintetében - általános megfogalmazásban - az, hogy ezek általában különböző szereplők komplex, összefonódó magatartásainak következményei. Ez előfordulhat a hagyományos büntetőjogban is, például a szervezett bűnözés vagy a különböző maffiaszervezetek esetében. A nemzetközi büntetőjogban viszont éppen ez a fő probléma. E nemzetközi bűncselekmények bizonyos szerkezeti sajátosságokkal rendelkeznek.
Ezek közül különösen kettőt szeretnék kiemelni. Egyfelől a közvetlen tetteseken, a felbujtókon és a bűnsegédeken felül általában nagyszámú, csak közvetetten érintett személyről van szó. Ezek részben csak indirekt módon járulnak hozzá a bűncselekményekhez, a konkrét cselekményekben való részvétel nélkül. Továbbá a politikai és katonai hierarchiáknak is jelentősége van. Ezek a hierarchiák és a hozzájuk kapcsolódó utasítási jogok és engedelmességi kötelezettségek gyakran jelentősen megnehezítik a bűncselekményekért felelős személyek kilétének megállapítását.
Az indirekt közrejátszásra vonatkozó példaként említhetjük az egykori Jugoszlávia területén Omarskában és Keratermben felállított fogolytáborok esetét. Ezekben a táborokban válogatás nélkül kínoztak és öltek meg embereket. E cselekményekhez személyek nagy száma járult hozzá. Voltak tehát közvetlen tettesek és a segítőik. Voltak olyan személyek is, akik inkább csak a háttérből járultak hozzá a bűncselekmények elkövetéséhez: például a politikusok, akik már évekkel azelőtt elkezdték a hergelni a lakosságot; a média, amely a gyűlöletüzeneteket terjesztette és állandóan ismételte, az igazságszolgáltatás, ami szemet hunyt a tettek felett. Voltak végül állítólagosan nem részes támogatók, mint például azok az élelmiszer-kereskedők, akik eladták termékeiket a táboroknak, mert nem kívántak az ebből származó bevételről lemondani, vagy a borzalmak óvatos haszonélvezői, akik maguk nem kívántak önállóan bűncselekményt elkövetni, ám az eltűnt szomszédok otthonainak kifosztásakor már meglehetősen határozottan cselekedtek.
Hogyan ítélhetők meg mindezek a közvetlen és kevésbé közvetlen cselekmények? Valódi jelentőségük és a bűncselekményben való közrejátszásuk mértéke büntetőjogilag igen nehezen értékelhető. Még nehezebben ragadható meg a megváltozott politikai légkör kialakulásához való hozzájárulás kérdése. A vádaskodás, az erős ráhatás, a vé-
- 42/43 -
leményformálás bizonyos mértékig a politikai csatározások normális velejárója. Ezek egy idő után általában már senkit sem érdekelnek, és leggyakrabban következmények nélkül elfelejtődnek. Néha azonban pusztító következményekkel járnak. A zsidó nép ellen elkövetett népirtás például elképzelhetetlen lett volna az áldozatok emberi méltóságának szóbeli megsemmisítése nélkül.
Most pedig szeretnék visszatérni a hierarchiák problémájára. Az államok által elkövetett bűncselekmények kapcsán a hierarchiának két szempontból van jelentősége. Egyrészt a hierarchiában magasabban állók távolról is hatást tudnak gyakorolni, amint azt Szaddam Husszein példája is mutatja. A hierarchia másrészt azt is jelenti, hogy az alacsonyabb pozíciójúak kevésbé dönthetnek szabadon cselekményeikről. Extrém esetben akár teljesen elveszíthetik döntési szabadságukat. Katonák kerülhetnek olyan kényszerhelyzetbe, hogy vagy engedelmeskednek a bűnös utasításnak, vagy maguknak szembenézniük az agyonlövés veszélyével. Bűnösnek minősíthetőek-e egyáltalán ebben a helyzetben?
A hierarchikus struktúra megítélése különösen a ranglétra közepén elhelyezkedők esetében komplikált. E személyek ugyanis lehetnek utasítások kibocsátói és címzettjei egyaránt. A zsidó népirtást közigazgatási szinten megszervező Adolf Eichmann elleni perben például ez volt az egyik fő probléma. A vádlók számára ő volt a tényleges felelős, míg védői azt hangsúlyozták, hogy csupán kis fogaskereke volt a hatalmas gyilkos gépezetnek. Hogy az ember a hierarchiák közepén álló személyek szerepét hogyan értékeli, döntően függ attól, hogy alapvetően hogyan értékeli a hierarchiákat, mennyiben tulajdonít nekik jelentőséget - ha egyáltalán tulajdonít nekik bármiféle jelentőséget. A mozgástér e személyi körnél elvileg igen nagy - amint azt Eichmann példája is mutatja.
Hol húzódik tehát az egyértelmű határ büntetőjogi aspektusból jogos és jogtalan cselekmények között? Ahogy minden jog, a nemzetközi büntetőjog is maga határozza meg, hogy hol húzza meg e határt. Ettől függ a bűnösök köre is. Döntő kérdés ezzel összefüggésben, hogy hogyan kezeli az indirekt közreműködés és a hierarchia problémáját. Alapvetően persze az ember szeretné a bűnösök körét viszonylag szélesen meghatározni, hiszen valamennyire bűnösnek tűnik mindenki, akinek magatartása valamilyen szinten összefüggött a bűncselekménnyel. De vajon kellően szoros kapcsolat ez büntetőjogi nézőpontból is? A jogállami követelményeknek megfelelő büntetőjogi rendszerben mindenekfelett érvényesül az elv, amely szerint mindenki csak saját cselekményeiért tehető felelőssé. És a jogállami alapelvek a jogállam ellenségire is érvényesek. Mások magatartása csak akkor tudható be egy személynek, ha ez megfelelően indokolható. A fentiekre tekintettel beszélhetünk az egyéni vagy személyes felelősség alapelvéről.
Vizsgáljuk meg közelebbről az egyéni felelősség alapelvének - többrétegű - gyökereit. E többrétegűség ismerete ugyanis hozzásegíthet minket ahhoz, hogy az elvnek a mai jogi kultúrára gyakorolt hatását - de az elvet áttörő tényezőket is - jobban megérthessük.
Alapvetően három gyökeret különíthetünk el. Az első, és legrégebbi gyökér a római jog, a maga individualista alapkoncepciójával. Ez az individualista örökség döntő módon befolyásolta modern jogi kultúránkat a polgári jog, a büntetőjog és a közjog területén egyaránt. A másik, talán kevésbé ismert gyökér kifejezetten keresztény eredetű. Arról a kereszténység számára központi jelentőségű gondolatról beszélek, amely szerint a bűnt, mint egyéni bűnös cselekményt egyénileg is kell megbánni, jóvátenni Isten előtt. Az egyén tehát a egyénileg neki felróható bűneit egyénileg is kell, hogy helyrehozza. Ez az idea, amely a mi gondolatvilágunk számára alapvető jelentőségű, más, inkább kollektívákban gondolkodó kultúrákban nem ennyire magától értetődő. A harmadik gyökér a történelmileg legifjabb. A napnyugati gondolkodásnak a tudatfilozófiára való XVII. századi áttérésére gondolok, amely a nyugati társadalmi modell szempontjából alapvető jelentőségű volt. A modern tudatfilozófia a világot és a társadalmat a szellemi teljesítményre és felelős cselekvésre képes egyén szemszögéből vizsgálja. Bizonyára ismerik Descartes híres mondását, mely szerint a létezés esz-szenciája a gondolkodás. Latinul: cogito ergo sum. Az e mondat által összegzett gondolkodásmód a XVII. század óta meghatározó módon befolyásolja társadalmunkat, és közvetve a büntetőjogot is.
Hogy miért beszéltem minderről? Azért, hogy bemutassam, hogy ez az alapelv, amelyről ma beszélünk, egyáltalán nem magától értetődő. Jelenlegi, az egyes államok büntetőjogában elfoglalt előkelő helye sokkal inkább történelmi fejlődés következménye. Érvényesülése szoros összefüggésben van kultúrkörünk világnézeti premisszáival. Érdemes az alapelv hátterének tudatában vizsgálni annak érvényesülését.
Mit jelent az alapelv, illetve alkalmazása a minket érintő nemzetközi jogi kontextusban? Vegyük egy miniszter példáját, aki részt vesz olyan kabinetüléseken, ahol bűncselekmények elkövetését sejtetik. Elegendő ez már ahhoz, hogy a cselekményt a mi-
- 43/44 -
niszternek tulajdonítsuk? Vagy netán túl távoli a kapcsolat a miniszterrel? Milyen szerepük van itt az állami hierarchiáknak? Elég hosszú út vezet a kabinetülésen való részvételtől a háborús bűncselekményekig és a kínzásokig. Ezzel azt kívánom hangsúlyozni, hogy az egyéni felelősség alapelvének alkalmazása során fennáll egy alapvető dilemma. A felelősök körét vagy tágan lehet kijelölni, feladva egy darab jogállamiságot, vagy pedig szűken, amely megoldás viszont könnyen összeütközésbe kerülhet az igazságérzettel.
A dilemma mélyebb oka az, hogy igazságérzetünk súlyos bűncselekmények esetén automatikusan az áldozat(ok) szenvedésére összpontosít. Ebből a nézőpontból még a cselekményhez való viszonylag kis jelentőségű hozzájárulások is súlyos bűnnek minősülhetnek. A büntetőjogi perspektíva más megközelítést alkalmaz. Az egyes személyek cselekményeit az egyéni felelősség alapelve értelmében izolálja, nem a rendszert, mint egészet szemléli. A két bűnösségfogalom között feszülő ellentét akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor a büntethetőséget kell megállapítani, és érezhetővé válik a jogállamiság és az igazságérzet közötti ellentét.
Hogyan kezelték ezt a dilemmát a gyakorlatban? Mennyire vették komolyan az egyéni felelősség alapelvét? A Nürnbergi Törvényszék a bűnösök körét rendkívül szélesen jelölte ki, és viszonylag magas prioritást tulajdonított az alapelvnek. Habár megemlítette az alapelvet a 6. cikkben, mégis meglehetősen nagyvonalúan kezelték, és lehetővé tették egy sor kivétel alkalmazását, amelyekről az alábbiakban még szólok.
A szövetségesek között fennállt a politikai konszenzus arra vonatkozóan, hogy a nemzetiszocialista államszervezet csúcsának tagjai semmilyen körülmények között nem kerülhetik el a felelősségre vonást. Fennállt azonban egy büntetőjogi probléma: a katonai és politikai elit túlnyomó része személyesen nem volt érintett sem a háborús bűncselekményekben, sem a zsidó népirtásban. Legtöbbjük nem volt személyesen érintett e bűncselekményekben. Érintettségük arra korlátozódott, hogy egy bűnös rendszer részei voltak.
Azok a konstrukciók, amelyek segítségével az államszervezet csúcsának a rendszer fenntartásához és működéséhez való hozzájárulását a büntetőjogilag releváns cselekmények körébe vonták, külön figyelmet érdemelnek. Kialakítottak egy speciális bűncselekménykategóriát: az úgynevezett béke elleni bűncselekményt. Ez a tényállás büntethetővé nyilvánította a támadó háború tervezését és megvalósítását. A vezérlő elv e tényállás mögött az, hogy aki agresszor állam szervezetében magas pozíciót foglal el, az az agresszió során elkövetett minden bűncselekményhez hozzájárul. Ez a tényállás tette lehetővé például Rudolf Hess megbüntetését, aki Hitler ideiglenes helyettese volt, viszont már 1941-ben Angliába szökött. Hess a zsidók ellen a haláltáborokban szisztematikusan végrehajtott tömeggyilkosság idején már nem tartózkodott Németországban. A béke elleni bűncselekmény miatt történt elítélése viszont lehetővé tette, hogy bizonyos szinten ezekért a bűnökért is felelnie kelljen. A béke elleni bűncselekmény tényállását meglehetősen nagyvonalúan alkalmazták, a náci állam szinte egész politikai és katonai elitjét e tényállás alapján ítélték el.
Ezenfelül Nürnbergben alkották meg az összeeskü-vési (conspiracy) tényállást, amelynek finomszövésű "hálója" arra szolgál, hogy "felfoga" az elit tagjainak bármilyen hozzájárulását a bűncselekményekhez. Nem csak a Nürnbergi Charta három főbűncselekményét - béke elleni bűncselekmény, emberiesség elleni bűncselekmény, háborús bűncselekmények - nyilvánították büntethetőnek, hanem az ezek elkövetése érdekében történő összeesküvést is. Az összeesküvés ugyanakkor olyannyira nyitott fogalom, hogy ezen a hálón alapvetően bárki fennakadhat. Az egyéni büntethetőség itt fikcióvá válik. Robert Ley, a nürnbergi per egyik fő vádlottja, jó érzékkel felismerve a tényállás improvizált jellegét, azzal védekezett, hogy valaki igazán megmutathatná neki ennek az összeesküvésnek a terveit. Kvázi "a biztonság kedvéért" a náci állam vezetőinek jelentős részét összeesküvésben való részvétel miatt is elítélték.
Említést érdemel továbbá az egyéni büntethetőség alapelvének a nürnbergi perben történt alkalmazásával összefüggésben a Nürnbergi Statútum 9. cikke, amely lehetővé teszi bizonyos szervezetek bűnszervezetté nyilvánítását. Ezt a cikket például az SS és az SD kapcsán alkalmazták. Más szóval: pusztán a bűnös állam e szervezeteihez való tartozás is elegendő volt a büntetőjogi elítéléshez. A minket érintő szempontból vizsgálva ez a tényállás még az összeesküvési tényállásnál is messzebb megy. Itt az egyéni cselekmények és a konkrét bűncselekmények között csak elviekben van összefüggés. A bűncselekményhez fűződő kapcsolat a bűnös szervezetben való tagságban áll - annak bizonyítása, hogy az adott személy valamilyen személyes magatartásával részt vett bűncselekmény elkövetésében, már nem is szükséges. Itt nem csak ténybeli, hanem jogi szempontból is kollektív felelősségi konstrukcióról van szó - megfigyelhető tehát az egyéni felelősség alapelvének áttörése.
Az egyéni büntethetőség problémája kapcsán fontos megvizsgálni, hogy Nürnbergben mennyiben voltak tekintettel az elkövetők hierarchiában elfoglalt pozícióira. Mennyiben hivatkozhattak a tettesek arra, hogy parancsra tették, amit tettek? Végül is a legszé-
- 44/45 -
lesebb értelemben véve mindannyian Hitler parancsára cselekedtek. Ez a lehetséges kifogás nyugtalanította a szövetséges hatalmakat az eljárások megkezdése előtt. Hogy a kifogás alól már a priori kihúzzák a talajt, kategorikusan kizárták az erre való hivatkozás miatti teljes büntetlenség lehetőségét. Hogy eközben rossz érzéseik támadtak, az abból is látható, hogy a britek és az amerikaiak ezt a kimentési okot az eljárások előtt egy évvel távolították el saját katonai büntetőtörvényeikből, majd az eljárások után ismét bevezették.
A 1990-es évek modern törvényszékei már jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a jogállamiságra. A Nürnbergi Törvényszékéhez hasonló összeesküvés-tényállás már nem létezik, a támadó háború büntethetősége pedig jelenleg az alapvető véleménykülönbségek miatt gyakorlatilag kizárt. A büntetőjogilag felelőssé tehető személyi kör így jóval szűkebben meghatározott. A büntethetőséget az is korlátozza, hogy egyre precízebb szabályozás vonatkozik rá. A precíz normák ugyanis konkrét büntethetőségi korlátokat állítanak fel, az így meghúzott határokon kívül eső cselekmények pedig nem tartoznak a normák alkalmazási körébe.
Ezt két példával szeretném illusztrálni. Az első az indirekt közreműködéshez kapcsolódik - arról van szó, amikor a feljebbvaló nem avatkozik be, amikor beosztottjai bűncselekményt követnek el. Bizonyos mértékig tehát passzív indirekt közreműködésről van szó, egyfajta mulasztás általi közreműködésről. Az úgynevezett feljebbvalói felelősség megállapításához a modern törvényszékek bizonyos feltételek fennállását követelik meg. A bűntehetőséghez egyrészt tényleges döntési és ellenőrzési jogosítványok meglétére, másrészt a bűncselekménnyel kapcsolatos tétlenségre van szükség. Ez a tényállás nem terjed ki azokra a személyekre, akik pusztán csak az elithez tartoznak, de az említett feltételeknek nem felelnek meg. A feljebbvalói felelősségre hivatkozással mondták ki például Biljana Plavsic biológus professzorasszony bűnösségét. Ö a Szerb Köztársaság kollektív elnökségének tagja volt, és a likvidálások és kiűzetések idején hatalmi pozícióban volt. Tudott ezekről a bűncselekményekről, és nem tett semmit, hogy megakadályozza ezeket.
A második példa a veszélyes belpolitikai légkör kialakulásához való hozzájárulás általi indirekt közreműködést érinti. Az agresszív atmoszféra gyakran a későbbi bűncselekmények előfeltétele. A Ruandai és a Jugoszláviai Törvényszékek voltak az elsők, amelyek statútumukban a népirtás, az emberiesség elleni bűncselekmények és bizonyos háborús bűncselekmények elkövetésére vonatkozó felhívást, "hergelést" büntetni rendelték. Ez azonban kevesebb a felbujtásnál: egy határozatlan személyi kör bűncselekmény elkövetésére való felhívását jelenti. A Ruandai Törvényszék például elítélt három újságírót, akik a konfliktust újságokban és rádión keresztül szították, népirtásra és emberiesség elleni bűncselekményre való felhívással.
A mi szempontunkból érdekes az is, hogy az ICC statútuma tovább szűkíti a büntethetőséget. A bűncselekmény elkövetésére való felhívást, felbujtást csak a népirtásra vonatkozóan rendeli büntetni. Ezáltal a büntethetőség - minél kézzelfoghatóbb határok kijelölése érdekében - a legsúlyosabb esetekre korlátozódik.
A tényt, hogy a nemzetközi büntetőjog fejlődésével az egyéni felelősség alapelvének egyre nagyobb jelentősége van, az is igazolja, hogy milyen megítélésben részesül ma a feljebbvaló parancsára való cselekvés problémája. Megállapítható, hogy az 1990-es években felállított büntetőbíróságok lényegileg még a Nürnbergi Törvényszék megoldását követték. A Jugoszláviai és a Ruandai Törvényszékek statútuma kizárja a parancsra való cselekvésre történő hivatkozáson alapuló teljes büntetlenséget. E bíróságok statútumai alapján csak a büntetés enyhítésére van lehetőség, akárcsak Nürnbergben vagy Tokióban. Az ICC statútuma azonban már máshogy kezeli ezt a problémát. Ez a dokumentum ismeri el elsőként, hogy rendkívül szigorúan meghatározott feltételek fennállása esetén elképzelhető, hogy a cselekvő személy nem tehető felelőssé. Ez a helyzet például az elmebetegeknél, ami - belső jogi szemszögből -egyértelmű kellene, hogy legyen, vagy olyan személyeknél, akiknek az ítélőképessége méreg vagy kábítószer alkalmazása miatt lecsökkent, feltéve, hogy e szereket nem éppen ők maguk alkalmazták szándékosan e célból.
A statútumban megnevezett okok közül a legkényesebbet a 31. cikk 4. bekezdés d) pontja tartalmazza: az egyéni büntethetőség alóli kivételnek számít, amennyiben valaki a cselekményt olyan kényszer alatt követte el, amely az adott vagy más személy elleni közvetlen halállal, illetve súlyos testi sértéssel való fenyegetésből származott. Ez magába foglalja példának okáért egy olyan katona helyzetét, akinek valamely parancs megtagadása esetén ténylegesen számolnia kell azzal, hogy bajtársai agyonlövik. Már most nyilvánvaló, hogy ennek a rendelkezésnek az alkalmazása - szinte elkerülhetetlenül - óriási problémákhoz fog vezetni. A következő kérdések adódnak: Mikor kellően konkrét a veszély ahhoz, hogy ne álljon fenn a személyes felelősség? Mit jelent a közvetlenség ebben az összefüggésben? Mit jelent a testi sértés? Mennyiben lehet itt a nemzeti büntetőjogok terminológiájára hagyatkozni? A statútum itt már egy új területet érint, előre nem látható következményekkel. Annyi azonban bizonyos, hogy erre a lé-
- 45/46 -
pésre szükség volt. A parancsra történő cselekvésre való hivatkozás kategorikus kizárása nem lett volna életszerű. Ehhez kapcsolódóan meg kell említeni azt is, hogy a kutatások szerint a katonák háborús helyzetben ritkán vannak kitéve ilyen intenzitású kényszernek. Sokkal valószínűbb egy ennél alacsonyabb szintű nyomás, ami a bajtársak szemében való lealacsonyodás félelemével párosul. Az mindenesetre igaz, hogy az ilyen nyomás jelentékeny hatást fejthet ki.
Köztes konklúzióként a modern nemzetközi büntetőbíróságok kapcsán megállapíthatjuk, hogy az egyéni büntethetőség jelentősége számottevően megnövekedett. A dogmatikai eszköztár differenciáltabbá vált, és megfelelőbben képes kezelni a vádlott sajátos szerepét, mint a Tokióban és Nürnbergben alkalmazott megoldások.
De vajon lefedi ez az állítás a teljes valóságot? Abból, ahogyan a kérdést feltettem, sejthető, hogy nem. Csupán egy hamis képet kapnánk akkor, ha azt feltételeznénk, hogy Nürnberg óta az egyéni felelősség alapelve már teljes körű alkalmazást nyert. A mai nemzetközi büntetőjog eszköztára sem nélkülözhet olyan konstrukciókat, amelyek koncepciójukat tekintve az egyéni felelősség ideájával szemben állnak.
Elsősorban az úgynevezett joint criminal enterprise konstrukciójára gondolok. Ez a jogintézmény, amelyet a Jugoszláviai Törvényszék bírái és vádlói fejlesztették ki, a fizikailag nem személyesen elkövetett bűnök miatti büntetéskiszabást kívánja lehetővé tenni. A vádlónak csak azt kell bizonyítania, hogy létezett egy közös tervvel rendelkező csoport, és az érintett valamilyen módon részt vett a csoport tevékenységében. Ennek bizonyítása után az adott személy a csoport bármely bűncselekményéért büntethető. Mi ennek az intézménynek a célja? Alapvetően megpróbál kollektív felelősségi elemeket visszahozni a nemzetközi büntetőjogba.
Miért teszi ezt? Azért, mert a gyakorlatban bizonyítási szempontból gyakran alig lehetséges az érintettek közreműködésének mértékét pontosan meghatározni. A Jugoszláviai Törvényszék fellebbviteli kamarája e dogmatikai megoldás alkalmazhatóságát a Tadice-ítéletben a statútum céljából vezette le, amely szerint mindenkinek, aki a humanitárius nemzetközi jog súlyos megsértésében részt vett, bíróság előtt kell felelnie. Ez - finoman fogalmazva - a statútum meglehetősen nagyvonalú értelmezése. Ha kritikusabban szeretnénk fogalmazni, azt is mondhatnánk, hogy itt egy problematikus, és a statútum megalkotói akaratának aligha megfelelő jogértelmezésről van szó. A valóságban itt inkább szükségmegoldásról lehet szó annak érdekében, hogy amennyiben a bűncselekmény konkrét lefolyása nem bizonyítható, de az bizonyos, hogy az adott személy részt vett benne, ne kerülhesse el a felelősségre vonást. E megoldás ára azonban nyilvánvaló: az egyéni büntethetőség alapelve jelentős csorbát szenved, ráadásul az intézmény visszaélésekre is lehetőséget ad.
Szeretnék még egy "modern" példát említeni az egyéni büntethetőség alapelvének áttörésére. Ezt az ICC statútumában találjuk a 25. cikk 3. bekezdés d) pontjában elrejtve. E rendelkezés szerint az is büntethető, aki "bármilyen más módon" hozzájárul ahhoz, hogy egy bűncselekményt egy közös cél érdekében cselekvő csoporthoz tartozó személyek elkövessenek vagy megkíséreljenek. Hogy ez mit jelent? Erre ma még senki sem tud pontosan válaszolni. Ez elég meglepő olyan statútumnál, amely több mint fél évszázados fejlődési folyamat gyümölcse. Keletkezéstörténetét tekintve ez a rendelkezés a Nürnbergi Törvényszék összeesküvés-tényállása mögött meghúzódó gondolat egyfajta továbbélésének fogható fel. A Nürnbergi Törvényszékhez viszonyítva azonban a büntethető személyek körét erősen leszűkítették, főként azáltal, hogy a büntethetőség feltétele egy egyértelmű terv támogatására vonatkozó akarat. Érdekes lesz megfigyelni, hogy az ICC és ügyészei mire jutnak e rendelkezéssel.
Kijelenthetjük, hogy az egyéni felelősség alapelvének alkalmazása differenciált képet mutat. A legfontosabb megállapítás, hogy az 1990-es években létrehozott két ad hoc bíróság, illetve a ICC büntetőjogi rendszere lényegét tekintve megfelel az egyéni felelősség alapelvének. A Nürnbergi Charta "pausál-tényállásait" precíz rendelkezések váltották fel. Az egyéni felelősség alapelve már nem csupán üres szólam, ami a Nürnbergi Törvényszék kapcsán még nem igazán volt elmondható. A joint criminal enterprise intézménye ugyanakkor lehetőséget biztosít a kollektív felelősség visszatérésére, az ICC statútuma pedig ismer olyan rendelkezést, amelynek jelentősége a vizsgált szempontból ma még teljességgel nyitott. Összességében megállapítható, hogy az egyéni felelősség alapelve ma már sokkal jobban megvalósul - a "sokkal jobb" azonban korántsem jelent teljes megvalósulást.
Szeretném még egyszer feltenni a kérdést: mi az oka, hogy nem tűnik lehetségesnek a kollektív felelősségi koncepció teljes feladása a nemzetközi büntetőjogban? Az ok végül is az, hogy eme alapelv kollektív bűncselekmények megítélésére csak korlátozottan alkalmas. Konzekvens alkalmazása azt jelentené, hogy tisztázatlan hatású komplex közrehatások jelentős része a priori kívül esne a büntetőjog
- 46/47 -
hatókörén. Ez is egy megoldás, csak nagy ára van. Ez abban áll, hogy az egyéni felelősség alapelvének alkalmazása éppen a legsúlyosabb bűncselekmények esetén elkerülhetetlenül az elkövető javára válik.
Ezt az árat azonban ma sem kívánja senki megfizetni. És egyáltalán nem biztos, hogy ez minden esetben értelmes lenne. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyéni felelősség alapelve nem absztrakt, hanem konkrét viszonyok kapcsán vált a modern büntetőeljárás alapvető princípiumává. Olyan bűncselekményekkel összefüggésben alakult ki, amelyek kihatásukat tekintve általában nem rázzák meg a társadalom egészét, és amelyeknél a résztvevők száma általában áttekinthető. Azt sem szabad elfelejtenünk továbbá, hogy az egyes állami büntetőjogi rendszerek sem valósítják meg teljességgel az alapelvet. Szeretnék ebben az összefüggésben ismét emlékeztetni a bűnszervezethez tartozás büntethetőségére.
Zárásként három következtetést szeretnék tenni. A fentiekben tárgyaltak azt jelentik, hogy az egyéni felelősség elvének alapvető tiszteletben tartása esszenciális a nemzetközi büntetőbíróságok jogállami "hitelének" biztosítása szempontjából. Tiszteletben tartása védőfal az olyan önkényeskedés ellen, amely ellen éppen maguk a nemzetközi büntetőbíróságok is küzdeni hivatottak. A fentiek másodsorban azt is jelentik, hogy a gyakorlati nehézségek, különösen a bizonyítási problémák, kellően legitim indokot szolgáltathatnak az alapelvtől való eltérésre. Ez csak annyiban igaz azonban, amennyiben a kivételeket lehetőség szerint szűk körűen határozzák meg, alkalmazásukat pedig minél konkrétabb kritériumoktól teszik függővé. A fentiekből végül az is következik, hogy az alapelv megvalósulása nem kizárólag az előrelépés - visszalépés kategóriákkal írható le. Hogy végül is részleteiben mennyire valósul meg az alapelv, megítélés kérdése, amelyre kérdésre a civilizált jogi kultúrákban többféle elfogadható válasz is lehetséges. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány Szerző 2006 április 3-án a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán német nyelven elhangzott habilitációs előadásának magyar nyelvű változata. Fordította: Dr. Mohay Ágoston Csanád PhD-hallgató
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Andrássy Egyetem, Budapest.
Visszaugrás
