Az első polgári perrendtartásról szóló törvény[1] külön fejezetben[2] szabályozta a sommás visszahelyezési és a sommás határperekben az eljárás rendszerét. Ezen pertípusokat a járásbíróság hatáskörébe utalta, és rögtön kiemelte, hogy a sommás visszahelyezési keresettel építmény lebontása - ide nem értve a kerítések eltávolítását - nem követelhető. A bíróság a körülményekhez képest a helyszínre tűzhette ki a tárgyalást. Ha a felperes keresetével a birtokháborításból származó kártérítési követelését is érvényesítette, vagy ha a felek bármelyike a birtoklás joga iránt indított keresetet, és e kérdések eldöntése miatt a tárgyalást el kellett halasztani, a bíróság visszahelyezésnek, illetőleg a háborítás megszüntetésének kérdésében a felperes kérelmére részítéletet volt köteles hozni. Az ítéletben az alperesnek a birtokba való visszahelyezésére és a birtokháborítás megszüntetésére vonatkozó intézkedések haladéktalan teljesítését is meg kellett hagyni. A bíróság az ítéletet ebben a részében a jogerőre tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánította, sőt a körülmények szerint azonnali végrehajtását is elrendelhette. Ezen perekben perújításra jogi lehetőséget az első magyar Pp. nem biztosított.
Az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat (Mtj.) a bíróságtól elvárt birtokvédelmet a korábban már kialakult szokásjog figyelembevételével két részre, az un. sommás birtokvédelemre és a birtokperre bontotta. Az Mtj. Első cím Első fejezet 5. pontjába foglalt 462-466. §-ai alapján a birtokvédelmet az elűzött birtokos sommás visszahelyezésével, illetve a megzavarástól való eltiltással valósította meg. Míg a sommás birtokvédelmi eljárásban a tényleges birtoklási helyzet és annak megzavarása, vagyis a ténykérdés volt a központi kérdés, addig a birtokperben már a jogkérdés, ami azt jelentette, hogy a bíróság a birtokperben a birtokláshoz való jogosultság alapján döntött. Ennek figyelembevételével az első eljárásban a ténykérdés, míg a másodikban a jogkérdés dominált.
Másfél évtizeddel később meghatározó a szakirodalmi álláspont szerint[3] a visszahelyezési perekben az volt a lehetőség, hogy az egész birtokvédelem, és így különösen a sommás visszahelyezési kereset a birtokállapot megsértésével szemben nyújtott gyors védelem biztosítására szolgál, így ezen perek kiterjesztésének nem volt helye. A perekben nagy szerepet játszó kifogás[4] arra adott lehetőséget, hogy az alperes bizonyíthatta, hogy önmagában a háborító jellegű cselekménye nem volt tudatos vagy önkényes, ez volt tehát a hibás birtok kifogása, azaz az alperes ezzel a kifogással védekezhetett akkor, ha a birtokvédelmet kérő felperes tilos önhatalommal szerezte tőle a dolog birtokát. Ekkortól kezdték a rendes birtokkereseteket[5] is ebben a körben tárgyalni.[6]
Az 1959. évi IV. törvénnyel érvénybe lépett első magyar Polgári Törvénykönyv (Ptk.) III. címének XVI. fejezete tartalmazta a birtokra és annak védelmére vonatkozó előírásokat, ahol a birtokvédelemnek az Mtj.-ben kialakított itt bemutatott kétszakaszos eljárása összevonásra került, amit a 2013. évi V. törvénnyel megalkotott új Ptk. is változatlanul hagyott. Az 1959. évi Ptk.-ban a birtokvédelemről szóló 191. és 192. §-a alapján a birtokvédelmi eljárást a települési (főváros-kerületi) tanács végrehajtó bizottságánál (Vb.) kellett megindítani, ahol a vb. titkár, illetve a nevében eljáró előadó elsősorban az előző tény-, és nyilvánvaló jogosultsági helyzet alapján a birtoklás megzavarásától tiltja el a másik felet, valamint a birtokától megfosztott fél kérelmére az előző birokállapotot helyreállítja. A helyi tanács vb. titkárának a döntésével szemben a 192. § alapján 15 napon belül fellebbezéssel lehetett élni a járásbírósághoz, amely már egyértelműen a birtokperben a Polgári perrendtartásban (Pp.) előírt kontradiktórius eljárásban a birtokláshoz való jogosultság alapján kellett, hogy döntsön, viszont az ellenkező bizonyításig a békés birtoklásban megzavart fél jogosultságát vélelmezni kellett. Mindezt azért lényeges kihangsúlyozni, mert a közigazgatási szakaszban folyó eljárásnál a régi Ptk. az új Ptk.-hoz hasonlóan nem mondta és nem mondja ki, hogy korábban a vb. titkárnak, ma pedig a jegyzőnek az államigazgatási törvény szerinti kontradiktórius eljárásban, az "audiatur et altera pars" elve alapján kell mind a két felet meghallgatnia a határozatának meghozatala előtt.
A régi Ptk. szerint, akit birtokától megfosztottak vagy birtoklásában zavartak, a jegyzőtől egy éven belül kérhette az eredeti birtokállapot helyreállítását vagy a zavarás megszüntetését. A jegyző az eredeti birtokállapotot helyreállította, és a birtoksértőt e magatartásától eltiltotta, kivéve, ha nyilvánvaló volt, hogy az, aki birtokvédelemért folyamodott, nem jogosult a birtoklásra, illetőleg birtoklásának megzavarását tűrni volt köteles. Határozatot hozhatott továbbá a jegyző a hasznok, károk és költ-
- 114/115 -
ségek kérdésében is. A jegyző határozata ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak helye nem volt; a birtoklás kérdésében hozott határozatot három napon belül végre kellett hajtani. Az a fél, aki a jegyző határozatát sérelmesnek tartotta, a határozat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül a bíróságtól kérhette a régi Ptk. alapján a határozat megváltoztatását.
Lényegében tehát a birtoktól való jogalap nélküli megfosztást és a zavarást nevezzük birtokháborításnak.[7] Azt azonban, hogy konkrétan, mely magatartásokat lehet ebbe a körbe sorolni, csak a konkrét eset körülményeinek gondos vizsgálata alapján lehet megmondani. A Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésében például birtokháborításnak minősítette a lakás közelében való vegyszertárolást, akkor, ha az a lakás használhatóságát befolyásolja vagy a lakásban lakó egyészségét károsítja. A birtokvédelem viszonylagosságát mutatja az a döntés is, amely szerint az előbbiek szerinti birtokvédelem akkor is megilleti a felet, ha a raktárban tárolt vegyszerek általában nem károsak az emberre, de az ő betegsége miatt reá nézve hátrányosak.[8]
A birtokvédelemnek három lehetséges eszköze volt: a) a jogos önhatalom (régi Ptk. 190. §); b) a possessorius birtokvédelem ( régi Ptk. 191. §) és c) a petitórius birtokvédelem (régi Ptk. 192. §).
A possessorius birtokvédelem a birtoklás tényén alapul. Ennek során nem vizsgálható a birtokláshoz való jogcím, a birtoklás jogalapja. A birtokosnak pusztán azt kell igazolnia, hogy birtokos volt, és a birtokától jogalap nélkül megfosztották, vagy a birtoklásban zavarták. A petitórius birtokvédelem keretében a birtokláshoz való jogcímek összemérése útján kap birtokvédelmet az erre ekként jogosulttá váló. A birtokos jogcíme szerint részesül birtokvédelemben azzal szemben is, akitől a birtokát származtatja, illetőleg akinek a birtokát időlegesen átengedte.
Osztatlan közös birtok esetén egyszerre többen vannak - ténylegesen - a dolog birtokában. Fontos kiemelni, hogy közös birtoklásról csak akkor lehet szó, ha a birtokosok azonos jogcímen birtokolnak. Ez a helyzet tipikusan közös tulajdon esetén áll elő. Ilyenkor mindegyik birtokost önállóan is megilleti a birtokvédelem, amelynél fogva követelheti a dolognak a közös birtoka bocsátását. Tehát, ha a tulajdonostársak a dolog birtoklásából kiestek, akkor bármelyikük jogosult fellépni azzal szemben, akinek részéről a birtokháborítás megvalósult. Ennek a szabálynak a perjogi következménye az, hogy ilyenkor valamennyi tulajdonostársnak nem kell perben állnia. Aki pedig az igénnyel fellép, jogosult az egész birtok vonatkozásában érvényesíteni azt.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
