A polgári jog a dologi biztosítékok szabályozása során a jogviszonyok kétoldalúságából indul ki. A személyi biztosítékokhoz hasonlóan azonban a dologi biztosítékok is gyakran háromoldalú jogviszonyt fednek le. Ez abból adódik, hogy a dologi biztosítékoknál is elválhat egymástól a biztosított követelés kötelezettje, illetve a biztosítékot nyújtó fél. Erre zálogjog körében meglehetősen gyakran kerül sor.
Emellett az is gyakori, hogy a személyes követelést egyidejűleg nemcsak zálogjog, hanem más biztosíték (pl. kezesség) is biztosítja. Ilyenkor a jogviszonyok akár négyoldalúvá is válhatnak. Az ilyen esetek szétfeszítik a zálogjog járulékos jellegét, arra kényszeríti a jogalkotót, hogy kivételeket tegyen a szigorú értelemben vett járulékosság elve alól. Mindezt a szabályozás szintjén is figyelembe kell venni.
A zálogjog járulékos jellegéből következik, hogy a biztosított követelés megszűnése kihat a zálogjogra, a követelés megszűnésével ugyanis a zálogjog is megszűnik. Ezt a Ptk. 5:142. § (1) bekezdésének d) pontja is rögzíti. Ennek alapján megszűnik a zálogjog, ha a zálogjoggal biztosított követelés, illetve minden olyan jogviszony, amely alapján a jövőben zálogjoggal biztosított követelés keletkezhet, megszűnik.
A biztosított követelés az esetek nagy részében teljesítéssel szűnik meg. A zálogjog megszűnéséhez kapcsolódó legegyszerűbb esetkör, ha a zálogjogosult hitelezőt a személyes adós zálogkötelezett elégíti ki. Ilyenkor a biztosított követelés kötelezettje (a személyes adós) és a zálogkötelezett (dologi kötelezett) ugyanaz a személy. Ilyen személyazonosság esetén a teljesítéssel nemcsak a biztosított követelés, hanem egyúttal a zálogjog is megszűnik.
A régi magyar magánjog szerint ugyanakkor a jelzálogjog megszűnéséhez önmagában a tartozás kifizetése nem volt elegendő. A zálogtárgy ugyanis mindaddig lekötve maradt, amíg a zálogjogot a nyilvántartásból nem törölték. Ha az adós a jelzálogjogos követelést teljesítette, kérhette a jelzálogjog törlését. Erre azonban nem volt köteles, vagyis ha a telekkönyvi
- 26/27 -
törlésre nem került sor, akkor a jelzálogjog - követelés nélkül is - fennmaradt, ami bizonyos tekintetben az önállóság jeleit viselte magán.[1]
Kérdés volt azonban, hogy mit jelentett és pontosan milyen terjedelmű is volt ez az önállónak tekintett jelzálogjog. Volt olyan nézet, amely szerint az önállóság azt jelentette, hogy a jelzálog tulajdonosa - aki az alapesetben személyes adós is volt - a nyilvántartásból nem törölt jelzálogjogra újabb kölcsönt tudott felvenni. Más nézet szerint erre csak akkor kerülhetett sor, ha az adós előbb a jelzálogjogot magára ruháztatta. Zlinszky Imre szerint azonban akik így érveltek, figyelmen kívül hagyták a zálogjog járulékos jellegét. Nézete szerint ugyanis az osztrák és a korabeli magyar jog csak a nyilvánkönyvek és a harmadik jóhiszemű jogszerzők érdekében tett törvényi kivételt a járulékosság elve alól. Ennek lényege abban állt, hogy a már elenyészett jelzálogjogot bizonyos harmadik jóhiszemű jogszerzők - de csakis ezek - irányában létezőnek tekintették. Amint azonban ez az indok megszűnt, a helyzet kivételességének indoka is megszűnt.[2]
Mindezek alapján Zlinszky szerint a követelés teljesítése után a nyilvántartásból nem törölt jelzálogjog fennállására alapítva csak azok a harmadik személyek érvényesíthettek jogokat, akikre a még fennállónak tekintett jelzálogjogot átruházták, vagy akik arra alzálogjogot szereztek.[3]
Látható tehát, hogy már az alapesetben sem feltétlenül érvényesült teljes mértékben a járulékosság elve. Jelzálogjognál a korabeli magyar magánjogban - részben a telekkönyvi elvek hatására - megjelentek a követeléstől való függetlenség, önállóság jelei. Ezek még inkább felerősödtek azokban az esetekben, amikor a jelzálogos hitelezőt nem a személyes adós elégítette ki, vagy a személyes adós nem volt a zálogtárgy tulajdonosa.
Hatályos jogunk alapján is jól kimutatható a (jel)zálogjog és a követelés közötti viszony lazulása - adott esetben teljes megszűnése - azokban az esetekben, amikor a zálogjogosult hitelezőt nem a személyes adós elégíti ki.
A zálogjog megszűnéséhez kapcsolódó járulékosság szabálya alól tesz kivételt a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése. Ennek alapján a zálogjoggal biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad a zálogjog a követelést kielégítő személyes kötelezettet, zálogkötelezettet vagy harmadik személyt megillető megtérítési igény biztosítására. Ez a megtérítési igény a Ptk. 6:57. § (2) bekezdése alapján keletkezik, amely szerint - ha a kötelezett és a harmadik személy közötti jogviszonyból más nem következik -, a harmadik személyt megtérítési igény illeti meg a kötelezettel szemben.
- 27/28 -
Ehhez kapcsolódóan a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése három különböző esetet szabályoz: a zálogjog vagy
- a követelést kielégítő (nem zálogkötelezett) személyes kötelezettre, vagy
- a követelést kielégítő (nem személyes adós) zálogkötelezettre, vagy pedig
- a követelést kielégítő harmadik személyre száll át.
Ezekben az esetekben a zálogjog a biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad és a továbbiakban egy másik követelést, a hitelezőt kielégítő személy megtérítési igényét biztosítja. Ezekben az esetekben tehát egy jogszabály által előírt követeléscserére kerül sor. Két különböző követelésről, illetve igényről van szó, még abban az esetben is, ha összegszerűségükben esetleg meg is egyeznek egymással.
A megtérítési igény jogosultja az eredeti zálogjogosult helyébe lép, az annak megfelelő ranghelyen. A zálogjog terjedelmét, a zálogkötelezett helytállási kötelezettségének mértékét tekintve változatlan marad.
A három kivételt képező esetet az is összekapcsolja, hogy a zálogjogosult mindhárom esetben kielégítést kap, a biztosított követelést ugyanis valaki teljesíti. Közös elem az is, hogy közömbös a kielégítés módja, arra tehát nemcsak fizetés, hanem beszámítás útján is sor kerülhet.
Az alábbiakban ezeket a megszűnéshez kapcsolódó járulékosság alól tett kivételeket vizsgáljuk meg részletesebben.
A hitelezőnek a nem dologi kötelezett (nem tulajdonos) személyes adós általi kielégítéséről régi magánjogunkban a jelzálogjogról szóló 1927. évi XXXV. törvény (a továbbiakban: Jt.) 10. §-a rendelkezett. Eszerint, ha a jelzálogos hitelezőt olyan személyes adós elégítette ki, aki nem volt tulajdonosa a jelzálognak, a jelzálogjog a követelés kielégítésével rá szállt annyiban, amennyiben a kielégítés alapján a jelzálog tulajdonosától, vagy ennek valamelyik jogelődjétől megtérítést követelhetett. Ugyanezt a szabályt kellett megfelelően alkalmazni akkor is, ha a jelzálogos követelés és a személyes adósság egy személyben egyesült.
A Jt. 10. §-ában szabályozott esetkör a törvényi engedmény egyik esete volt. Ebben az esetben a személyes adós és a zálogtárgy tulajdonosa között alakult ki visszkereseti igény, amelyet ugyanolyannak tekintettek, mint az egyetemleges adóstársak közötti megtérítési igényt. A személyes adósra sosem az eredeti követelés szállt át, hanem csak a jelzálogjog, amely az átszállással az addigi követelés helyett egy másik követelésnek a biztosítékává változott át. A Jt. 10. §-a ugyanakkor szűkítette azt a személyi kört, akivel szemben a kielégítést nyújtó személyes adós megtérítési igényt érvényesíthetett, hiszen ez az igény csak a zálogtárgy tulajdonosával, vagy annak valamelyik jogelődjével szemben állt fenn.
A személyes adósra ennek alapján csak a jelzálogjog szállt át, a követelés azonban nem. Ez az átszálló jelzálogjog az eredeti követelés helyett a személyes adós megtérítési követelését biztosította. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy a követelés fennálljon, vagyis feltételes
- 28/29 -
követelés teljesítése esetén a személyes adós jelzálogjogot nem szerezhetett. Ugyancsak nem szerzett jelzálogjogot a személyes adós akkor sem, ha olyan már megszűnt követelést fizetett ki újból, amelynek erejéig a jelzálogjog a jóhiszemű telekkönyvi szerző javára fennállt. Az ilyen jóhiszemű jelzálogos hitelező javára ugyanis a jelzálogos követelés a Jt. 47. §-a alapján csak a jelzálogtárgyból való kielégítés keresése szempontjából állt fenn, de nem a személyes adóssal szembeni viszonyban.[4]
A jelzálogjog átszállásának feltétele volt, hogy a követelés a teljesítés következtében megszűnjék. A teljesítés módja azonban közömbös volt, vagyis arra újítás (nováció) útján is sor kerülhetett. A személyes adós addig teljesíthette a követelést, amíg a jelzálogjog a telekkönyvbe be volt jegyezve.
A Jt. 10. §-ának alkalmazása szempontjából szükséges volt, hogy a hitelezőt kielégítő személyes adós a zálogtárgy tulajdonosától különböző személy legyen, az azonban nem volt feltétel, hogy a tulajdonos ne legyen személyes adós. A hitelezőt kielégítő személyes adós tehát akkor is megszerezte a jelzálogjogot, ha a zálogtárgy tulajdonosával egyetemleges adóstársak voltak.[5]
A teljesítésnek a személyes adóstól kellett származnia, vagyis harmadik személy teljesítése a személyes adós javára nem eredményezhette a jelzálogjog átszállását. Erre akkor sem kerülhetett sor, ha a teljesítés a személyes adós javára szóló ajándék volt.
Ha a személyes adós csak részben teljesítette a követelést, a zálogtárgy tulajdonosával vagy annak jogelődjével szemben a részteljesítés alapján is megtérítést igényelhetett. Ilyen esetben részjelzálogjog keletkezett. Ez a részjelzálogjog azonban valójában az eredeti jelzálogjog ranghelyének egy másik követelés biztosítására való felhasználása volt, ezért az 1855. évi Telekkönyvi Rendtartás 27. §-a értelmében a megmaradó jelzálogjog megelőzte a személyes adósra átszálló részjelzálogjogot.
A mellékkötelezettségek (kezesség, kézizálogjog) a teljesítéssel csak akkor szálltak át a személyes adósra, ha egyúttal kezes vagy zálogot adó is volt.[6]
Az első esetkör, amelyet a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése szabályoz, amikor a zálogjog a személyes adóst megillető megtérítési igény biztosítására marad fenn. Ha a zálogjogosult hitelezőt a személyes adós elégíti ki, a biztosított követelés megszűnik. Amennyiben azonban a személyes adós valakitől megtérítést igényelhet, ennek az igénynek a biztosítására a zálogjog fennmarad. Ebben az esetben ugyanakkor feltétel, hogy a személyes adós ne legyen egyben zálogkötelezett is.
Ezen ritka esetek egyike, amikor a kötelemben van olyan adóstárs, aki zálogkötelezett is egyben, míg más adóstársak nem zálogkötelezettek. Ha a nem zálogkötelezett egyetemleges adóstárs személyes adós kielégíti a hitelezőt, megtérítési igénye keletkezik a többi
- 29/30 -
adóstárssal szemben. Ennek a visszkereseti igénynek a biztosítására marad fenn a személyes adósra átszálló zálogjog a többi adóstárssal szemben. Mivel azonban ez a megtérítési igény - az egyetemleges kötelezettek egymás között fennálló elszámolási viszonya alapján -rendszerint az eredeti követelésnek csak egy része, ezért a zálogjog is csak a megtérítési igény erejéig száll át a teljesítő személyes adósra.
Régi magánjogunkban a Jt. 9. §-a szabályozta azt az esetet, amikor a jelzálogos hitelezőt a zálogtárgy olyan tulajdonosa elégítette ki, aki nem volt személyes adós. Ilyen esetben a jelzálogos követelés a kielégítéssel - a kezesre irányadó szabályoknak megfelelően - a hitelezőt kielégítő tulajdonosra szállt át, amennyiben a személyes adóstól vagy mástól megtérítést követelhetett. Ugyanez a szabály volt irányadó akkor is, amikor a jelzálogos követelés és a jelzálog tulajdona egy személyben egyesült. Ezekkel azonos rendelkezést tartalmazott az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat (a továbbiakban: Mtj.) 736. §-a is.
A Jt. 9. §-a az Osztrák Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Optk.) 469. § és 1446. §-aihoz hasonlóan rendezte azt az esetet, amikor a jelzálogos hitelező a jelzálogjoggal terhelt ingatlan olyan tulajdonosától kapott kielégítést, aki nem volt személyes adós. Ebben az esetben a követelés nem szűnt meg, hasonlóan ahhoz az esethez, amikor az adós tartozását a kezes fizette ki. A fizető kezes ugyanis - a közte és a főadós között fennálló jogviszonyhoz képest -megszerezte a követelést.
A Jt. miniszteri indokolása szerint méltánytalan lett volna, ha a követelésnek az ingatlantulajdonos (a dologi kezes) általi teljesítése esetén a jelzálogjog konfúzió folytán megszűnt volna. Ehelyett ebben az esetben saját (tulajdonosi) jelzálogjog jött létre. A tulajdonosi jelzálogjog alapján a tulajdonos az ingatlanra vezetett végrehajtás esetén éppen úgy kapott kielégítést, mint más jelzálogos hitelezők.[7]
A jelzálogjog megszűnésére a Jt. előtti jog szerint sem került sor, ehhez ugyanis telekkönyvi törlésre is szükség volt. Ebben az esetben azonban a jelzálogjog fennmaradásából a tulajdonosnak nem származott előnye, mert az ingatlan árverése esetén az általa kifizetett teher összegét nem lehetett a tulajdonos javára sorozni és így a rangsorban hátrább álló hitelezők előnyhöz jutottak annak következtében, hogy az egyik teher tekintetében a hitelező és a dologi kötelezett személye egybeesett. Ez a Jt.-hez képest lényegesen kedvezőtlenebb megoldást jelentett a zálogtárgy tulajdonosa számára.
A Ptk. 1900-as első tervezete éppen ezt az esetet tekintette a legerősebb érvnek a saját (tulajdonosi) jelzálogjog intézménye mellett. Az 1900-as tervezet ugyan még elzárkózott a saját jelzálogjog tényleges elismerésétől, a fenti méltánytalanságot azonban úgy kívánta orvosolni, hogy a tulajdonost - mint dologi kezest - feljogosította az általa teljesített jelzálogos követelés átruházására (891. §). A tervezet 892. §-a ugyanakkor kimondta, hogy
- 30/31 -
ha a tulajdonos ezzel a jogával nem élt, a jelzálogjog a rangsorban következő jelzálogos követelésekkel szemben hatálytalan volt. Ennek a denaturált saját jelzálogjognak az árverés esetén csak az volt a következménye, hogy a tulajdonos hitelezőként megkapta azt az összeget, amelyet vételárfölösleg címén egyébként is megkapott volna.[8] Ez azt jelenti, hogy ha ilyen vételárfölösleg nem maradt, akkor a tulajdonos a saját jelzálogjogán külön kielégítésre nem tarthatott igényt.
A Ptk. 1913-as második tervezete - amelyet 1914-ben törvényjavaslat formájában az Országgyűlés elé is benyújtottak - már nem zárkózott el ennyire mereven a saját jelzálogjog intézményétől.[9] Az 1913-as tervezet 679. § (1) bekezdése a kezes jogi helyzetének analógiájaként mondta ki a követelésnek - és járulékos természeténél fogva a jelzálogjognak -a tulajdonosra való átszállását, ezzel elismerve a saját jelzálogjog keletkezésének egyik nélkülözhetetlen esetét.
A Jt. 9. §-a az 1913-as tervezettől annyiban tért el, hogy csak akkor ismerte el a jelzálogjognak a tulajdonosra történő átszállását, ha a tulajdonosnak a teljesítéssel a személyes adós irányában valóban követelése keletkezett. Előfordulhatott emellett olyan helyzet is, amikor több különböző személy tulajdonában lévő ingatlan volt jelzálogul lekötve és az egyik dologi kötelezett teljesítése folytán nem - vagy nemcsak - a személyes adóssal szemben támadt követelése, hanem más dologi kötelezettekkel szemben is. Erre az esetre vonatkozott a Jt. 9. § (1) bekezdésének azon fordulata, hogy a tulajdonos "mástól" is követelhetett megtérítést.
A Jt. 9. § (2) bekezdése az (1) bekezdés szabályát arra az esetre is kiterjesztette, ha a tulajdonos nem elégítette ki a hitelezőt, hanem maga vált hitelezővé. Erre a konfúzióra például úgy kerülhetett sor, hogy a követelés a hitelezőről öröklés útján szállt rá. Ebbe a körbe tartozott azonban az az eset is, amikor a követelést a tulajdonosra engedményezték.
A Jt. miniszteri indokolása ezzel kapcsolatban azt emelte ki, hogy a törvény nem látott okot arra, hogy konfúzió esetében a jelzálogos követelés másként maradjon fenn, mint akkor, ha a tulajdonos a hitelezőt kielégítette. Ha ugyanis a konfúzió a tulajdonosra kedvezőbb eredménnyel járt volna, ez a különbség az anyagi jog szempontjából eltérő jogállást eredményezett volna. Konfúzió esetén, ha a hitelező vált tulajdonossá, arról természetesen nem lehetett szó, hogy ő a követelést is megszerezze, hiszen annak már korábban is a jogosultja volt. Ilyen esetben azonban a jelzálogos követelés a Jt. 9. § (1) bekezdésében foglalt korlátozást szenvedte el.
A Jt. 9. § (1) bekezdésének alkalmazásában a hitelező kielégítésének módja közömbös volt, vagyis nemcsak fizetés, hanem a beszámítás és a datio in solutum[10] is teljesítésnek minősült. Annak sem volt jelentősége, hogy a tulajdonos a saját vagyonából elégítette-e ki a hitelezőt, vagy esetleg erre a célra kölcsönt vett fel.
Nem szállt át azonban a jelzálogos követelés a tulajdonosra, ha a hitelező kielégítésére végrehajtás útján került sor. A végrehajtás útján kapott kielégítéssel ugyanis a Jt. 12. §-a
- 31/32 -
értelmében a jelzálogjog megszűnt. A végrehajtás útján végbement kielégítéssel a jelzálogjogban foglalt jogosítvány kimerült, amely a tulajdonos kezén sem éledhetett újra. A személyes adós elleni követelés azonban ilyenkor is átszállt a tulajdonosra.[11]
Nem szállt át a jelzálogos követelés a hitelezőt kielégítő tulajdonosra, ha egyben személyes adós is volt. Akkor sem szállt át a biztosított követelés, ha a tulajdonos másnak az egyetemleges adóstársa volt, még akkor sem, ha egymás közötti viszonyukban a kötelezettség teljes egészében a másik személyes adóst terhelte.[12]
Ugyancsak nem szerezte meg a jelzálogos követelést a tulajdonos, ha készfizető kezes volt. Sortartásos és kártalanító kezesség esetén azonban más volt a helyzet. Ha a jelzálogjog nem a kezesi jogviszonyból származó követelés biztosítására szolgált, a tulajdonos kezes a hitelező kielégítésével a jelzálogos követelést megszerezte, feltéve, hogy az ellene mint kezes elleni fellépésnek nem voltak meg az előfeltételei. Ha azonban akkor teljesített, amikor már vele mint kezessel szemben fel lehetett lépni, a személyes adóssal egy tekintet alá esett.[13]
Ha tehát a tulajdonos mint személyes adós, vagy mint a személyes adóssal egy tekintet alá eső személy elégítette ki a hitelezőt, a jelzálogos követelés nem szállt át, a jelzálogjog pedig megszűnt és a jelzálogjog törlésének volt helye. Ehhez kapcsolódóan azonban a ranghellyel való rendelkezés joga alkalmazást nyert.
Megszűnt a követelés abban az esetben is, ha a hitelezőt sem nem a tulajdonos, sem nem a személyes adós elégítette ki. Ilyenkor a jelzálogjog tekintetében törlésre kerülhetett sor. Ez alól egyrészt a kezes általi teljesítés, másrészt a Jt. 49. §-a volt kivétel. A Jt. 49. §-a rendelkezett a magához váltásról és a beváltásról.
A tulajdonost egyébként a kielégítési szabadság attól kezdve illette meg, hogy a követelés az ő irányában lejárt vagy azt a személyes adós teljesíthette (Jt. 39. §).
Ha a tulajdonos nem személyes adós a hitelezőt kielégítette, főszabály szerint a követelés a maga egészében szállt át rá és ez alkotta a megtérítési követelést. Ha azonban a tulajdonos csak részben teljesített, a részteljesítés alapján is követelhetett megtérítést, de a hitelező fennmaradó jelzálogjoga ilyenkor rangsorban megelőzte a tulajdonosra átszálló részjel-zálogjogot.[14]
A hitelezőt kielégítő dologi kötelezett kezesi jogállásából az is következett, hogy vele szemben a személyes adós - a hitelezővel szemben őt megillető kifogásokon felül - az egymás közötti jogviszonyukból eredő kifogásokat is felhozhatta. Kezességi szabály volt emellett az is, hogy a teljesítéssel a követelés a teljesítő kezesre átszállt. Ennek külön kimondására a zálogtárgy tulajdonosára nézve azért volt szükség, mert a kezesség szabályai rá csak meghatározott vonatkozásokban voltak irányadóak.[15]
A tulajdonossal szemben a személyes adóst megillető kifogásokhoz kapcsolódóan felmerült a kérdés, hogy a kifogások megakadályozhatták-e a tulajdonosi jelzálogjog keletkezését,
- 32/33 -
illetve milyen hatással voltak a tulajdonosi jelzálogjogra abban az esetben, ha a személyes adós valamely kifogást érvényesítve megdöntötte a tulajdonosra átszállt követelést. Vajon a követelés megdőlése a tulajdonosi jelzálogjog megszűnését eredményezte?
Nizsalovszky szerint mivel a Jt. a kezesség szabályai szerinti átszállást mondta ki, ezért a jelzálogos követelés a tulajdonosra minden olyan esetben átszállt, amikor a kezesség szabályai szerint a követeléssel együtt átszálltak az annak biztosítására szolgáló mellékjogok. Ha meg is dőlt a megtérítési igény, amelynek biztosítására a mellékjogok szolgáltak, a jelzálogjog továbbra is fennmaradt, de azt a rangsorban hátrább álló hitelezők árverés esetében éppen úgy kifogásolhatták, mint az eredeti követelés megszűnése esetén a jelzálogjogot általában.[16] Ez a szabály láthatóan áttörte a járulékosság elvét.
Ha a hitelező követelését nemcsak jelzálogjog, hanem ezenfelül kézizálogjog és kezesség is biztosította, a hitelezőt kielégítő ingatlantulajdonos - a kezesség szabályainak megfelelően - az egyéb biztosítékokat szintén megszerezte. A jelzálogjog különlegessége ebben a vonatkozásban az volt, hogy az ilyen kumulált biztosítás esetén a saját biztosítékát csak a zálogtárgy tulajdonosa szerezhette meg. A fizető kezes a kézi- és jelzálogjogot megszerezte ugyan, de önmaga ellen a követelést még akkor sem, ha a jelzálogul lekötött ingatlan esetleg a kezes tulajdonában állt.[17]
Hasonló volt a helyzet kézizálogjog esetében is akkor, ha a kézizálogot adó nem személyes adós tulajdonos teljesített. A kézizálogjog ugyanis megszűnt azáltal, hogy a zálogtárgy tulajdonosához visszakerült.[18] Mindez azt tükrözi, hogy a korabeli jog kézizálogjognál még ebben a korlátozott mértékben sem ismerte el a tulajdonosi zálogjog intézményét.
Sajátosan alakult a kötelezettek egymás közötti viszonya, ha ugyanannak a követelésnek a biztosítására egyidejűleg történt a jelzálogjog alapítása és a kezességvállalás. Az Mtj. 1216. § (4) bekezdése szerint ugyanis ilyenkor egyetemleges adóstársaság jött létre. Ez azt jelentette, hogy a jelzálogos hitelezőt kielégítő tulajdonos a kezestől is csak a követelés felének a megtérítését követelhette, ha a személyes adóssal szemben az egész követelés rá szállt át.
A megtérítési követelést biztosító jelzálogjog a konszolidáció mindkét esetében fennmaradt a személyes adóssal szembeni viszonyban. Ez azt jelenti, hogy akár a tulajdonos vált hitelezővé, akár a hitelező tulajdonossá, a követelés és a jelzálogjog mindkét esetben fenn-maradt.[19] Ha azonban az ingatlan tulajdonosa egyben személyes adós is volt, a konfúzió folytán a követelés megszűnt és a jelzálogjog törlésének volt helye.
A tulajdonosra átszálló jelzálogjog tehát csak akkor maradt fenn, ha a hitelezői és tulajdonosi minőség egy személyben való egyesülése anélkül ment végbe, hogy a harmadik, a személyes adósi minőség is találkozott volna a hitelezői minőséggel. Ez utóbbi esetben ugyanis a követés megszűnt, a korabeli magyar jog pedig - szemben a német joggal - az ilyen esetre nem ismerte el a tulajdonosi telekadósságot.[20]
- 33/34 -
A tulajdonosi jelzálogjog alapján a tulajdonos az ingatlanra vezetett végrehajtás esetén éppen úgy kapott kielégítést, mint más jelzálogos hitelezők, akik az ingatlanra végrehajtást nem vezettek.[21]
A Ptk. 5:142. § (2) bekezdése alapján a biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad a zálogjog a zálogkötelezettet megillető megtérítési igény biztosítékául.
Amennyiben a zálogjogosult részére a dologi kötelezett nyújt teljesítést, a zálogkötelezettnek megtérítési igénye keletkezik a személyes adóssal szemben.[22] Ennek jogalapját a Ptk. 6:57. § (2) bekezdése jelenti. Eszerint, ha a kötelezett és a harmadik személy közötti jogviszonyból más nem következik, a harmadik személyt megtérítési igény illeti meg a kötelezettel szemben. A Ptk. 6:57. § (3) bekezdése ezt azzal egészíti ki, hogy ha a követelés teljesítésére tekintettel a harmadik személynek követelése keletkezik a kötelezettel szemben, a megszűnt követelés biztosítékai fennmaradnak, és e követelést biztosítják. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni akkor is, ha a követelés kielégítésére zálogjog vagy biztosítékot nyújtó személy helytállása alapján kerül sor. A Ptk. 6:57. § (3) bekezdése ennek alapján a Ptk. 5:142. § (2) bekezdésében nevesített esetkörök közül kettőt lefed.
A biztosított követelésnek a nem személyes adós dologi kötelezett általi teljesítését korábban a régi Ptk. 259. § (1) bekezdése szabályozta. Ennek alapján, ha a zálogtárgy tulajdonosa, valamint a követelés kötelezettje (személyes kötelezett) különböző személy volt és a hitelező a zálogtárgyból kielégítést kapott, a zálogjog megszűnt, a követelés pedig egyéb biztosítékaival együtt a kielégítés erejéig a tulajdonosra szállt át. Látható, hogy a Ptk. nem ezt a rendelkezést vette át, hiszen nem a zálogjog megszűnését és a követelés átszállását mondja ki, hanem azt, hogy a zálogjog a biztosított követelés megszűnése ellenére is fennmarad a zálogkötelezettet megillető megtérítési igény biztosítására.
A régi Ptk. és az új Ptk. tehát alapvetően eltérően szabályozza a (jellemzően nem személyes adós) zálogkötelezett általi teljesítést. A régi Ptk. szerint ilyen esetben a zálogjog szűnt meg, és a követelés szállt át egyéb biztosítékaival együtt a zálogkötelezettre. A Ptk. szerint viszont a követelés szűnik meg és a zálogjog száll át a dologi kötelezettre.
További eltérés mutatkozik a régi magyar magánjog szabályaival való összevetés során. Az előző pontban részletesen is bemutattuk, hogy a korábbi magyar magánjog szerint a követelés átszállása mellett a zálogjog is átszállt a tulajdonosra, amelynek révén saját (tulajdonosi) jelzálogjog jött létre. Ezzel szemben a régi Ptk. 259. § (1) bekezdése azért nem mondta ki a zálogjog átszállását is, mert nem ismerte el a tulajdonosi zálogjog intézményét.
- 34/35 -
Felmerül a kérdés, hogy milyen következményekkel jár korábbi magánjogunk, valamint a régi Ptk. 259. § (1) bekezdése, illetve a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése között fennálló eltérés. Ez a különbségtétel elsődlegesen a kifogások tekintetében jelenik meg.
A hitelezőt kielégítő dologi kötelezettel szemben korábbi jogunk szerint a személyes adós mindazokat a kifogásokat felhozhatta, amelyeket akár a tulajdonossal, akár a hitelezővel szemben felhozhatott.[23] A hitelezővel szemben a személyes adós elsődlegesen a biztosított követelésre, illetve az alapjogviszonyra vonatkozó kifogásokat érvényesíthette.
A Ptk. 5:142. § (2) bekezdése ugyanakkor a biztosított követelés megszűnését mondja ki. Ennek következtében pedig azok a kifogások is megszűnnek, amelyek az alapügyletre, illetve az abból származó biztosított követelésre irányulnak. A személyes adós a megtérítési igénynyel rendelkező zálogkötelezettel szemben fennálló kifogásait gyakorolhatja ugyan, de a korábbi biztosított követeléshez kapcsolódó kifogásokat már nem hozhatja fel. Ebben az esetben a személyes adós számára az marad az egyetlen lehetőség, hogy beszámítási kifogásként hivatkozik a zálogkötelezettel szemben arra, hogy ez utóbbi a hitelező kielégítésekor elmulasztotta felhozni azokat a kifogásokat, amelyek a hitelezővel szemben a személyes adóst is megillették volna.
Emellett dogmatikai szempontból is kérdés, hogy megszűnik-e az eredeti biztosított követelés a hitelezőnek a dologi kötelezett általi kielégítésével, vagy törvényi engedmény útján - megtérítési igény formájában - átszáll a zálogkötelezettre. Kérdés tehát, hogy ez a megtérítési igény egy új követelés, vagy azonos az eredeti biztosított követeléssel. Korábbi jogunk szerint az eredeti követelés kizárólag abban az esetben szűnt meg, ha a hitelezőt a személyes adós - vagyis a követelés kötelezettje - elégítette ki.
A Ptk. 6:3. § ezzel kapcsolatban csak annyit mond, hogy a kötelem a szolgáltatás teljesítésével megszűnik. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy bárki is teljesíti a szolgáltatást - legyen az a személyes adós vagy harmadik személy -, a teljesítéssel a kötelem minden esetben megszűnik. Ebből pedig az következik, hogy a zálogjogosultra sem az eredeti biztosított követelés száll át, mert az a hitelezőnek a zálogkötelezett általi kielégítésével megszűnt. A megtérítési igény ennek alapján nem az eredeti követelésnek a zálogkötelezettre törvényi engedmény formájában átszálló alakzata, hanem egy teljesen új követelés. Ezt az értelmezést támasztja alá a Ptk. miniszteri indokolása is, amely kiemeli, hogy a harmadik személy általi teljesítéssel az eredeti kötelem megszűnik, a kötelezett a teljesítő harmadik személlyel pedig elszámolási viszonyba kerül, és ennek keretében megtérítési igénye keletkezik. A követelés, illetve a tartozás megszűnése következtében nem lehet szó az eredeti követelés átszállásáról sem.[24]
Kérdés továbbá, hogy a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése alapján a zálogkötelezettre átszálló tulajdonosi zálogjog milyen tartalmú. Az új kódex hallgat erről, így nem ad választ arra a kérdésre sem, hogy ez egy abszolút hatályú, teljes zálogjog, vagy csak a rangsorban hátrább álló zálogjogosultakkal szemben bír jogi relevanciával, de a forgalom más résztvevői számára nem létezik. A régi Ptk. 259. § (1) bekezdéséhez kapcsolódóan volt olyan jogirodalmi álláspont,
- 35/36 -
amely csak ennek a viszonylagos, kizárólag a hátrább álló zálogjogosultak irányában hatályos "fennmaradó" zálogjognak a létét ismerte el.[25]
Véleményünk szerint a Ptk. 5:142. § (2) bekezdésében nem erről, hanem egy teljes értékű tulajdonosi zálogjogról van szó, amely mindenkivel szemben dologi hatállyal bír. Kérdés azonban, hogy ez a tulajdonosi zálogjog csak jelzálogjog formájában jöhet-e létre, vagy kézizálogjogként is. A Ptk. szövege nem tesz különbséget kézi- és jelzálogjog között, amelyből elvileg az következik, hogy ez a fajta tulajdonosi zálogjog bármilyen módon létrejöhet. Láttuk azonban, hogy régi magánjogunk ezt csak jelzálogjog esetében ismerte el. Kézizálogjognál a tulajdonosi zálogjog elismerése gyakorlati nehézségeket okozna, amelyeket a megváltozott birtok fogalom alapján csak nehezen lehetne feloldani. Kézizálogjognál valójában csak az a helyzet lenne kezelhető, ha nincs több zálogjogosult.
Kérdés emellett az is, hogy a végrehajtási eljárásban, illetve a felszámolási eljárás során hogyan tudja a zálogkötelezett tulajdonos ezt a saját zálogjogot érvényesíteni. Ennek megnyugtató rendezéséhez a fizetésképtelenségi eljárások szabályait is szükséges lenne módosítani.
Korábbi magánjogunkban a részteljesítéshez kapcsolódóan - a jelzálogjog és a követelés részleges átszállása során - a hitelező fennmaradó jelzálogjoga és a tulajdonosra átszálló részjelzálogjog közötti rangsort a Telekkönyvi Rendtartás 27. §-a rendezte. Ez a szabály hatályos jogunk szerint is irányadó. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (a továbbiakban: Inytvr.) 90. §-a ugyanis kimondja, hogy más megállapodás vagy jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a jelzálogjog részleges átszállása esetén a bejegyzésben azt kell feltüntetni, hogy az átszállott részjelzálogjogot a fennmaradó jelzálogjog rangsorban megelőzi.
Végül arra is utalni kell, hogy a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése nem vonatkozik arra az esetre, amikor a követelés kielégítésére a zálogjog érvényesítése során kerül sor. Ilyen esetben a zálogkötelezett tűri a zálogtárgyra vezetett bírósági végrehajtást, az ellene indított felszámolási eljárást, vagy a zálogjog bírósági végrehajtáson kívüli érvényesítését. Ezekben az esetben a zálogtárgy kikerül a zálogkötelezett tulajdonából és azon vagy a zálogjogosult, vagy egy kívülálló harmadik személy szerez tulajdonjogot. Különösen ez utóbbi esetben a polgári jognak biztosítania kell a tehermentes tulajdonszerzést. Ettől függetlenül is, a más személy tulajdonába kerülő zálogtárgyon azért sem maradhat fenn a zálogjog, mert az új tulajdonosnak nincs olyan megtérítési igénye, amelynek biztosítékául a zálogjognak fenn kellene maradnia. Ilyen megtérítési igénye kizárólag a zálogkötelezettnek lesz, ő azonban ebben az esetben elveszíti azt a zálogtárgyat, amelyet a fennmaradó zálogjog terhelhetne.
Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a zálogkötelezettet választási lehetőség illeti meg:
♦ vagy tűri, hogy a zálogjogosult érvényesítse zálogjogát és ebben az esetben elveszíti a zálogtárgyat, és azzal együtt a zálogjog rá történő átszállására sem kerülhet sor,
♦ vagy teljesítéssel (fizetéssel, beszámítással) megszünteti a követelést, kielégíti a hitelezőt, és az így keletkező megtérítési igénye biztosítására megszerzi a fennmaradó zálogjogot, amely tulajdonosi zálogjogként száll át rá.
- 36/37 -
Korábbi magánjogunk szerint a kezes olyan kötelezettnek minősült, akire a teljesítéssel a követelés a mellékjogokkal - így a jelzálogjoggal - együtt (részben vagy egészben) szállt át. A kezeshez hasonló helyzetben volt az is, aki ugyanannak a követelésnek a biztosítására kézizálogot adott.[26]
Felmerült azonban a kérdés, hogy ha a követelést jelzálogjogon kívül kezesség is biztosította, akkor a fizető jelzálogadósnak volt-e visszkereseti joga a kezessel szemben, és ha igen, milyen mértékben.
Ebből a szempontból két eset között tettek különbséget. Amennyiben az ugyanazon követelést biztosító kezesség, jelzálogjog és esetleg kézizálogjog egyidőben keletkezett, a teljesítő kezesre nem szállt át a teljes jelzálogjog, csak annak egy része. Ilyen esetben ugyanis a kötelezettek között egyetemlegesség állt fenn, vagyis a követelés köztük egyenlő arányban oszlott meg és a jelzálogjog is csak az így kiszámított hányadrész erejéig biztosította a hitelezőt kielégítő kezest megillető megtérítési igényt.[27] Közösen történt kötelezettségvállalások esetén tehát az adósság terhe a mellékkötelezettek egymás közötti viszonyában egyenlően oszlott meg.
Más volt azonban a helyzet, ha a kezesség, a kézizálogjog és a jelzálogjog ugyanazon követelés mellett, de különböző időpontokban keletkezett. Ilyenkor arra, aki később vállalta a kötelezettséget, az akkor már fennálló mellékjogok a maguk teljességében szállták át. Ha tehát a jelzálogjog akkor már fennállt, amikor valaki ugyanazért a követelésért kezességet vállalt, vagy annak biztosítására kézizálogot adott, és a hitelezőt az ilyen kezes vagy kézizálog kötelezett elégítette ki, a jelzálogjog az egész követelés erejéig szállt át rá.[28] Nem közösen történt kötelezettségvállalás esetén ennek megfelelően a tartozás teljes egészében a korábbi mellékkötelezettre hárult.
A feudális magyar jog szerint, ha a kezes és a jelzálogadós nem egymásra tekintettel vállaltak kötelezettséget, egyik sem fordulhatott a másik ellen.[29] Új helyzetet teremtett azonban az egyetemleges jelzálogjog intézményének az osztrák jog hatására végbement fejlődése, majd a Jt. 57. §-ában történt újraszabályozása. Eszerint ugyanis az egyetemleges jelzálogadósok egymás közti viszonyában a jelzálogjog egész terhét a korábban terhelt ingatlan viselte.[30] Ebből azonban logikusan következett, hogy a bírói gyakorlat analógia útján a személyes és a dologi kötelezett egymás közötti viszonyában arra az eredményre jutott, hogy az adósság egész terhét a korábbi kötelezettnek kellett viselnie.[31]
- 37/38 -
A kezest megillető megtérítési igényt ugyanakkor már a 19. század eleji feudális magyar jog is elismerte.[32] Ez a szabály összhangban állt az osztrák jog felfogásával is, amelyet az osztrák legfelsőbb bíróság gyakorlata a jelzálogadós fizetésére is kiterjesztett. Ennek mentén a hitelezőt kielégítő kezes megtérítési igényét analógia útján a magyar bírói gyakorlat is elismerte a dologi kötelezett esetében is.[33]
Ezt a korábbi bírói gyakorlatot kodifikálta a Jt. 9. §-ának (1) bekezdése, amely szerint a jelzálogos hitelezőt kielégítő nem személyes adós tulajdonosra a jelzálogjog követelés a kielégítéssel a kezesre irányadó szabályoknak megfelelően szállt át. Ezt követően már a törvényi szabályozás szintjén is teljes volt a párhuzam a személyes adós elleni regressz igény tekintetében a jelzálogjog és a kezesség között.
A Jt. 9. §-a a kezes visszkeresetének szabályain felül további feltételként azt írta elő, hogy legyen olyan külön jogszabály, amely a fizető jelzálogadósnak megtérítési követelést ad a személyes adós ellen. A régi magyar magánjogban szokásjogi szabályon alapult a fizető jelzálogadóst megillető megtérítési igény elismerése. A Ptk. 1913-as tervezete azonban ezt így külön már nem mondta ki, hanem a jelzálogadós regressz joga tekintetében visszautalt a kezest a főadós ellen megillető megtérítési igényre.[34]
Teljes volt a párhuzam a jelzálogadós és a kezes jogi helyzete között a hitelező ellen emelhető kifogások, illetve az ellenkövetelések beszámítása tekintetében is. A jelzálogjogra vonatkozóan természetesen érvényesültek a telekkönyv közhitelességéből származó eltérések.[35]
A jelzálogadósra nézve is irányadónak tekintették továbbá azt a szabályt, miszerint a kezes mindaddig megtagadhatta a hitelező kielégítését, amíg a főadósnak joga volt a kötelezettségét megalapító jogügyletet megtámadni. Bár a Jt. ezt a rendelkezést nem mondta ki, annak szükségességét egyértelműen elismerték.[36]
Összességében megállapítható, hogy a jelzálogjog - a hitelező kezes általi kielégítése esetén is - a kezest a személyes adóssal szemben megillető megtérítési igény biztosítékaként szállt át, vagyis ebben az esetben is követeléscserére került sor.
A régi Ptk. 276. § (1) bekezdése alapján akár a főadós alapította a kezességgel együtt fennálló zálogjogot, akár a főadóstól különböző személy, a kezes teljesítése következtében a többszörösen is biztosított követelés nem szűnt meg, hanem az azt biztosító - és a kezességvállalást megelőzően keletkezett - jogokkal együtt a kezesre szállt át. Ez vonatkozott a kezességvállalás előtt keletkezett zálogjogra is, a régi Ptk. 276. § (1) bekezdésében szereplő időbeli korlátra való tekintettel.
A jogosultnak teljesítő kezesre átszálló zálogjog nem volt új zálogjog, csupán a zálogjogosult személyében következett be változás. A jogosultat kielégítő kezes a jelzálogjogot a törvény rendelkezése alapján, ingatlan-nyilvántartáson kívül szerezte meg. Ilyenkor a zálogjog
- 38/39 -
eredeti ranghelyét megtartva szállt át a kezesre. Az ingatlant terhelő jelzálogjog átszállásának ebben az esetben az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzés nem volt feltétele, az eredeti jogosultat kielégítő kezes - hasonlóan a régi Ptk. 259. § (2) bekezdésében írt harmadik személyhez - a jelzálogjogot a törvény rendelkezése alapján, ingatlan-nyilvántartáson kívül szerezte meg. Az új zálogjogosult természetesen követelhette a jelzálogjognak a javára való ingatlan-nyilvántartási bejegyzését, ez a bejegyzés azonban csupán deklaratív hatályú volt. Ebből pedig az is következett, hogy a zálogkötelezett ellen indított felszámolási eljárásban a hitelezői igényt bejelentő kezes követelése zálogjoggal biztosított követelésnek minősült, azt a felszámolónak ilyen igényként kellett nyilvántartásba vennie és kielégítenie (BDT 2006/9/139.). Ezek az elvek a Ptk. alapján is irányadóak.
Más volt azonban a helyzet, ha a jogosultat a zálogkötelezett elégítette ki. Ha a zálogkötelezett egyben a személyes adós is volt, akkor a teljesítés által a követelés megszűnt, tehát a továbbiakban a kezest sem terhelte helytállási kötelezettség. Amennyiben azonban a zálogkötelezett csak dologi kötelezett volt, személyes adós azonban nem, akkor a régi Ptk. 259. § (1) bekezdése alapján teljesítése esetén a zálogjog megszűnt, a követelés pedig egyéb biztosítékaival (pl. kezesség) együtt a kielégítés erejéig a zálogkötelezett tulajdonosra szállt át. A zálogjog megszűnésére azért került sor, mert a régi Ptk. a tulajdonosi zálogjogot nem, csupán annak egy nagyon sajátos formáját ismerte el. Ennek az volt a sajátossága, hogy csak a sorrendben hátrább álló zálogjogosultak irányában bírt jogi relevanciával, a vagyoni forgalom más résztvevői számára azonban nem létezett.[37] Ez azonban nem változtatott azon, hogy a jogosultat kielégítő dologi kötelezett a követelést és annak a megszűnő zálogjogon kívüli egyéb biztosítékait - így a kezességet is - megszerezte. A megtérítési igény tehát a különböző mellékkötelezetteket egymással szemben is megillette.
Amennyiben a zálogkötelezett és a kezes egyidőben, egymásról tudva, egymásra tekintettel kötelezték el magukat, akkor a régi Ptk. 253. § (2) bekezdése, valamint 275. §-a alapján felmerülhetett, hogy egyetemlegesen felelnek. A régi Ptk. nem állított fel vélelmet az egyetemlegességre az egyidejűleg vállalt kezesség és zálogkötelezettség esetére. Egyetemlegesség csak akkor volt megállapítható, ha ez a szándékuk a szerződésből kitűnt. Ha a szándékegység nem volt bizonyítható, a kezes és a zálogkötelezett között egyetemleges kötelezettséget nem lehetett megállapítani (BH 1998/4/172.).
A korábbi magyar joghoz hasonlóan a régi Ptk. is elismerte, hogy ha a kezes a jogosultat kielégíti, rá száll a követelés, a követelést biztosító és a kezességvállalást megelőzően keletkezett jogok, valamint a végrehajtási jog is. Ezek a jogok a megtérítési igény erejéig szálltak át a főkötelezett helyett teljesítő kezesre. A teljesítő kezes a reá átszálló jogokat azonban nem érvényesíthette a későbbi biztosítékot nyújtókkal (kezesekkel, zálogkötelezettekkel) szemben. A kezességvállalás után kötött jelzálogszerződés tehát a kezes kielégítését nem biztosította (BH 1998/4/172.).
Ha a hitelezőnek teljesítő kezes érvényesítette a teljesítés folytán a régi Ptk. 276. § (1) bekezdése folytán rá átszállt zálogjogát, a kielégítési joga a jelzálogjog átszállásával nyílt meg, ez volt egyben a dologi kötelezett tűrési kötelezettségének kezdő időpontja is.
- 39/40 -
A jelzálogjog átszállásának időpontja a kezes teljesítésének időpontja volt. Ha a kezes teljesített a főadós helyett, a követelés a teljesítése (tőke és kamat) erejéig szállt át rá, ezt követően megtérítési igénye nem a hitelszerződésben meghatározott, hanem a törvényi előírás mértéke szerint kamatozott (BDT 2009/11/195.). Ez az elv a hatályos Ptk. alapján is irányadó.
Bonyolultabb volt azonban a helyzet, ha a kezes a főadós követelésének csak egy részét egyenlítette ki. A régi Ptk. 276. § (1) bekezdésében foglalt törvényi engedmény ebben az esetben is bekövetkezett, a kezes azonban a követelésnek és az azt biztosító mellékjogoknak csak azt a részét szerezte meg, amennyit ő maga a hitelezőnek már teljesített. Ez jelzálogjog esetében azt jelentette, hogy az egyszerre szolgálta az eredeti jogosult és a fizető kezes igényét. Kérdés lehetett azonban a rangsor. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (Inyvhr.) 90. §-a szerint az eredeti jogosultat megillető részjelzálogjog rangsorban megelőzte a törvényi engedmény folytán a kezesre szálló részjelzálogjogot. Ez a rendelkezés a Ptk. alapján is irányadó.
További problémát jelenthetett, ha a jogosult követelését több jelzálogjog is biztosította, vagyis egyetemleges zálogjogról volt szó. Ilyenkor kérdéses lehetett, hogy milyen módon és arányban történt meg a jelzálogjogok átszállása, illetve megosztása. Ilyenkor a kezes a részleges teljesítéssel valamennyi zálogtárgy felett részjelzálogjogot szerzett, amelyet azonban a hitelező részjelzálogjoga a rangsorban megelőzött.
A fizető kezest megillető megtérítési igény több szempontból is hasonlóságot mutat a jogosultat kielégítő nem személyes adós zálogkötelezettet megillető megtérítési igénynyel. Még szembetűnőbb a hasonlóság azonban azzal az esetkörrel, amikor a jogosultat sem nem a személyes adós, sem nem a dologi zálogkötelezett, hanem egy rajtuk kívül álló harmadik személy elégíti ki. Ezt az esetkört a régi Ptk. 259. § (2) bekezdése szabályozta. Ennek alapján a zálogjog a követelés, illetőleg a megtérítési igény erejéig a kielégítő harmadik személyre szállt át. Ez a személy követelhette a zálogtárgy átadását, illetőleg a zálogjognak a javára való bejegyzéséhez szükséges nyilatkozat kiadását. Ennek jogalapját a régi Ptk. 286. §-a jelentette, amelynek (2) bekezdése azt is kimondta, hogy a követelés biztosítékai ilyenkor fennmaradtak, amennyiben a követelés a teljesítő harmadik személyre átszállt, vagy e harmadik személy a kötelezettől megtérítést igényelhetett.
A hasonlóságok ellenére a régi Ptk. alapján a fizető kezes, a jogosultat kielégítő dologi zálogkötelezett, illetve harmadik személy jogi helyzete között lényeges eltérések mutatkoztak. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a régi Ptk. 276. § (1) bekezdése szerint a főkötelezett helyett teljesítő kezes csak a kezességvállalást megelőzően keletkezett biztosítékokat szerezte meg, a jogosultat kielégítő zálogkötelezettre, illetve harmadik személyre azonban valamennyi biztosíték átszállt. A régi Ptk. 259. § (1) bekezdése alapján ugyanis a jogosultat kielégítő zálogkötelezett megszerezte az ugyanazon követelést biztosító kezességből eredő jogokat, függetlenül attól, hogy a kezesség létrejötte megelőzte-e a zálogjog keletkezését. Nem tartalmazott időbeli korlátot a régi Ptk. 259. § (2) bekezdése sem. Ilyen korlátozást csak a régi Ptk. 276. § (1) bekezdése mondott ki a fizető kezesre nézve.
Különösen a régi Ptk. 259. § (2) bekezdése és a 276. § (1) bekezdése közötti eltérés volt nehezen érthető, hiszen a jogosultat kielégítő harmadik személy a kezes is lehetett. A fizető kezesre azonban a régi Ptk. 276. § (1) bekezdése speciális szabályt állapított meg.
- 40/41 -
A jogosultat kielégítő zálogkötelezett jogi helyzetét szabályozó régi Ptk. 259. § (1) bekezdése és a fizető kezesre irányadó 276. § (1) bekezdéséhez kapcsolódóan a jogirodalomban felmerült a kérdés, hogy szándékos jogalkotói akarat, vagy csak tévedés volt az oka a két törvényi rendelkezés közötti különbségtételnek?
A hatályos Ptk. alapján is irányadónak tekinthető vélemény szerint a korábbi törvényhely helyes értelmezése az, hogy a zálogkötelezett - teljesítése esetén - csak a zálogjogot megelőzően keletkezett biztosítékokat szerezheti meg, ugyanúgy, mint a fizető kezes.[38 ]Ennek megfelelően a zálogkötelezett csak akkor léphet fel a kezessel szemben, ha a zálogjog a kezességvállalás után keletkezett. Ekkor ugyanis a zálogkötelezett abban a tudatban ajánlotta fel a tulajdonában lévő vagyontárgyat elzálogosításra, hogy olyan követelés kielégítését kell tűrnie, amely már más módon is biztosítva van. Ilyenkor a kezes helyzete nem súlyosbodik. Ez azonban már nem lenne elmondható abban az esetben, ha a zálogszerződés korábbi, mint a kezességi szerződés. Ez a megoldás emellett összhangban állt a régi Ptk. 276. § (1) bekezdésével is, amely szerint a kezesre csak a kezességvállalás előtt keletkezett biztosítékok szálltak át.[39]
Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az időbeliségnek a régi Ptk. alapján a zálogkötelezett és a kezes egymás közötti viszonyában a megtérítési igény szempontjából meghatározó jelentősége volt. Az a mellékkötelezett ugyanis, aki időben a másikat megelőzően vállalt helytállási kötelezettséget, nem fordulhatott a későbbi mellékkötelezett ellen. Ettől azonban a felek eltérhettek. Csehi Zoltán ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy ezt a szabályt áttörte a főkötelezett által adott dologi biztosíték, amelynél nem volt vizsgálandó, hogy a többi kötelezettet megelőzően, vagy őket követően történt a biztosíték alapítása.[40]
A Ptk. 5:142. § (2) bekezdése által szabályozott harmadik esetkör az, amikor a zálogjogosult egy olyan harmadik személytől kap kielégítést, aki sem nem a személyes adós, sem nem a zálogkötelezett. Ennek alapját is a Ptk. már idézett 6:57. §-a teremti meg.
A zálogjog ebben az esetben is fennmarad, és átszáll a kielégítést nyújtó harmadik személyre, aki tipikusan a kezes. Előfordulhat ugyanis, hogy ugyanazt a követelést zálogjog és kezesség együttesen biztosítja, és a zálogjogosultat a kezes elégíti ki. Ilyen esetben a zálogjog nem szűnik meg, hanem azt a kezes szerzi meg. A zálogjog átszállása nem keletkeztet új zálogjogot, hanem csupán a zálogjogosult személyében következik be változás.
Az időbeliségre vonatkozóan a régi Ptk. 276. § (1) bekezdésével azonos szabályt a Ptk. nem tartalmaz. Ennek alapján azonban felmerül a kérdés, hogy a teljesítő kezes csak a kezességvállalást megelőzően keletkezett zálogjogot szerezi-e meg, vagy azt is, amely ezt követően jött létre. Kérdés az is, hogy ha a követelést kezességvállalás is biztosítja, és a zálogjogosult a zálogkötelezettől kapott kielégítést, akkor a zálogkötelezett felléphet-e a kezessel szemben.
Továbbra is irányadónak tekintjük azt a már idézett jogirodalmi álláspontot, amely szerint a zálogkötelezett - teljesítése esetén - csak a zálogjogát megelőzően keletkezett biztosítékokat
- 41/42 -
szerezheti meg, ugyanúgy, mint a fizető kezes. Ennek megfelelően a zálogkötelezett csak akkor léphet fel a kezessel szemben, ha a zálogjog a kezességvállalás után keletkezett.[41 ]Ezt támasztja alá a korábbi magánjogunk is, amely szerint csak arra szálltak át a már fennálló mellékjogok, aki később vállalt ugyanazon követelés teljesítéséért helytállási kötelezettséget. A hitelezőt kielégítő kezesre tehát csak akkor szállt át a zálogjog, ha az már akkor fennállt, amikor a követelésért kezességet vállaltak.[42]
Kérdés azonban, hogy ha a zálogjog alapítása és a kezességvállalás egy időben történik, akkor a hitelezőt kielégítő kötelezett (kezes vagy zálogkötelezett) felléphet-e a másikkal szemben. Ezt indokoltnak tűnik elismerni, amennyiben a kétféle biztosítéknyújtás egymásra tekintettel történt. Ennek hiányában azonban a hitelezőt kielégítő kezes nem léphet fel a zálogkötelezettel szemben és a zálogkötelezettet sem illeti meg megtérítési igény a kezessel szemben. Erre a következtetésre juthatunk a Ptk. 6:428. §-ában foglalt utaló szabály szerint alkalmazandó 6:427. § (2) bekezdése alapján.
Zálogjog és kezesség együttes fennállása esetén a Ptk. alapján is érvényesül az az alapelv, hogy a hitelező szabadon dönthet a kötelezettek igénybevételének sorrendjéről, vagyis a kezes nem hivatkozhat arra, hogy a zálogjogosult hitelezőnek először a zálogkötelezettől kellett volna megkísérelni behajtani a követelést (BDT 2010/3.).
A felek a kezességi szerződésben továbbra is megállapodhatnak abban, hogy a hitelező először a zálogjogát érvényesíti, vagyis, hogy a főadós nem-teljesítése esetén először a zálogtárgyból kísérli meg követelése kielégítését, és csak ennek sikertelensége után fordul a kezes ellen. Ilyen sortartási kötelezettséget kimondó szerződéses megállapodás hiányában azonban a hitelező szabadon dönthet arról, hogy milyen sorrendben érvényesíti a követelését, hiszen vele szemben a Ptk. 6:427. § (1) bekezdése alapján a kezes és a dologi zálogkötelezett egyetemlegesen kell, hogy helytálljon.
A zálogjogosult hitelező tehát főszabályként maga dönti el, hogy a követelést az egyenes adóssal, a készfizető kezessel, vagy pedig a dologi kötelezettel szemben érvényesíti. A hitelező nem köteles érvényesíteni a zálogjogát sem a személyes adós, sem a készfizető kezes mentesülése érdekében. Amennyiben tehát a hitelező jelzálogjogát a kölcsön összegének visszafizetése előtt töröltette, ez az ő kockázata, ezzel azonban nem vesztette el azt a jogát, hogy a kölcsönszerződés alapján a személyes adóssal, vagy a készfizető kezessel szemben érvényesítse követelését (EBH 2000/327.).
A Ptk. 6:428. §-a szerint, ha ugyanazt a kötelezettséget kezesség és a kötelezettől eltérő személy által alapított zálogjog is biztosítja, a kezes és a zálogkötelezett helytállására és egymás közötti viszonyukra a több kezesre vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni. Ezeket a szabályokat a Ptk. 6:427. §-a tartalmazza. A Ptk. szerint ennek alapján a kezes és a dologi kötelezett egyetemlegesen felelnek a jogosult felé, egymás közötti viszonyukban pedig aszerint, hogy egymásra tekintettel, vagy anélkül vállalták-e a kötelezettséget.
Ha egymásra tekintet nélkül vállalták a kötelezettségüket, akkor a teljesítő személyt csak azokkal szemben illeti meg megtérítési igény, akiknek a kötelezettsége korábban keletkezett.
- 42/43 -
Ha azonban egymásra tekintettel vállalták a kötelezettségüket, akkor a kockázatvállalásuk arányában kötelesek helytállni az egymás közötti viszonyukban. Ebben az esetben ugyanakkor kérdés lehet, hogy miként kerül sor a kockázatvállalás arányának a megállapítására. Elvileg a zálogkötelezett és a kezes is a teljes tartozás teljesítéséért vállaltak helytállást, kivéve, ha a szerződésben korlátozták kötelezettségvállalásuk mértékét. A zálogkötelezett azonban, ha nem személyes adós is egyben, csak a zálogtárgy értékéig köteles helytállni, a kezes viszont teljes vagyonával felel. Amennyiben a követelés meghaladja a zálogtárgy értékét és a zálogkötelezett nem személyes adós is egyben, problémát okozhat a kockázatvállalás arányának a meghatározása.
Összességében megállapítható, hogy a Ptk. 5:142. § (2) bekezdése felülvizsgálatra szorul. Az ebben szabályozott három esetkör közül kettő ugyanis a jelenleginél lényegesen részletesebb rendezést igényelne.
A törvényben szabályozott első esetben, vagyis amikor a hitelezőt kielégítő személyes kötelezett megtérítési igényének biztosítékául száll át a zálogjog a személyes adósra, tulajdonképpen csak azt kellene egyértelművé tennie a normaszövegnek, hogy a zálogjog átszállására a megtérítési igény erejéig kerül sor. Mivel azonban ez a másik két esetre is irányadó, ezért ezt általános rendelkezésként lehetne a Ptk. 5:142. § (2) bekezdésébe foglalni.
A második eset, amelyet a Ptk. említ, amikor a hitelezőt a nem személyes adós zálogkötelezett elégíti ki. Itt a törvénynek egyértelműen állást kellene foglalnia a tulajdonosi zálogjog elismerése mellett. Amennyiben azonban ez nem volt jogalkotói szándék, akkor ezt az esetet ki kellene venni a (2) bekezdésből, és a régi Ptk. 259. § (1) bekezdéséhez hasonlóan azt kellene rögzíteni, hogy ebben az esetben a zálogjog megszűnik és a követelés száll át -egyéb biztosítékaival együtt - a zálogkötelezettre. Ha a jogalkotó azonban mégis úgy foglal állást, hogy a tulajdonosi zálogjog intézményét feléleszti, akkor ennek tartalmát is meg kellene határozni. Egyértelművé kellene tenni, hogy kézizálogjog esetében ez a konstrukció nem érvényesül, vagyis kizárólag tulajdonosi jelzálogjogról beszél a törvény. Ehhez kellene hozzáigazítani a fizetésképtelenségi eljárások szabályait és megadni a lehetőséget a tulajdonos számára, hogy saját zálogjoga alapján ugyanolyan szabályok szerint tartson igényt kielégítésre, mint a többi záloghitelező.
Végül a harmadik esethez kapcsolódóan vissza kellene hozni a régi Ptk. 276. § (1) bekezdésében foglalt időbeli korlátot, és ki kellene mondani, hogy a hitelezőt kielégítő kezesre csak a kezességvállalást megelőzően keletkezett biztosítéki jogok (pl. zálogjog) szállnak át. Ugyanezt a szabályt a zálogkötelezett vonatkozásában is irányadónak kellene tekinteni, vagyis a zálogkötelezett megtérítési igényét is csak a zálogjog létrejöttét megelőzően keletkezett kezességvállalás biztosítja.
Végül azt is végig kellene újra gondolni, hogy a Ptk. 6:428. §-ában foglalt utaló szabály megfelelő megoldást jelent-e abban az esetben, ha ugyanazt a kötelezettséget kezesség és a kötelezettől eltérő személy által alapított zálogjog is biztosítja.■
JEGYZETEK
[1] Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényében - különös tekintettel a gyakorlat igényeire. Ötödik kiadás. Kiegészítette: Dárday Sándor. Budapest, Franklin-Társulat, 1894. 331.
[2] Zlinszky: i.m. 331.
[3] Zlinszky megállapításai ugyanakkor kizárólag az akkor hatályos jogra vonatkoztak, mert "de lege ferenda" a jelzálogjog önállóságának volt a határozott híve. Ld.: Zlinszky: i.m. 331.
[4] Nizsalovszky Endre: A jelzálogjog jogszabályainak magyarázata. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1929. 36.
[5] Nizsalovszky Endre: Korlátolt dologi jogok. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog. Ötödik kötet, Dologi Jog, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállallata, 1942. 722.
[6] Nizsalovszky: A jelzálogjog jogszabályainak magyarázat, i.m. 37.
[7] Nizsalovszky: i.m. 35.
[8] Nizsalovszky: i.m. 31.
[9] Igazságügyi Javaslatok Tára, az Igazságügyi Közlöny melléklapja, XIII. évfolyam, Külön szám. Kiadja a Magyar Királyi Igazságügyminisztérium, Budapest, 1913. május 25.
[10 Teljesítés helyetti adás, amely ebben az esetben azt jelentette, hogy a zálogtárgy tulajdonosa belenyugodott a zálogtárgy elvesztésébe.
[11] Nizsalovszky: i.m. 33.
[12] A jelzálogjog azonban a Jt. 10. §-a alapján a többi személyes adóssal szembeni megtérítési igény biztosítékaként átszállt rá.
[13] Nizsalovszky: i.m. 33.
[14] A Telekkönyvi Rendtartás 27. §-a alapján.
[15] Nizsalovszky: i.m. 33.
[16] Nizsalovszky: i.m. 34.
[17] Nizsalovszky: i.m. 34.
[18] Ld. Mtj. 852. § (2) bekezdés.
[19] Nizsalovszky: i.m. 35.
[20] Nizsalovszky: Korlátolt dologi jogok, i.m. 720.
[21] Nizsalovszky: A jelzálogjog jogszabályainak magyarázata, i.m. 35.
[22] Bár ezt a követelményt a Ptk. nem mondja ki, ilyen esetben a dologi kötelezett jellemzően nem személyes adós is egyben. Kivételesen előfordulhat azonban olyan helyzet is, hogy az egyetemleges adóstársak közül nem mindegyik zálogkötelezett. A hitelezőt kielégítő zálogkötelezettnek ilyen esetben megtérítési igénye keletkezik a többi egyetemleges adóstárssal szemben, a zálogjog pedig a zálogkötelezett javára, a megtérítési igénye biztosítékául ebben az esetben is fennmarad.
[23] Nizsalovszky: i.m. 33.
[24] Általános indokolás a Polgári Törvénykönyvről szóló T/7971. számú törvényjavaslathoz, 561-562.
[25 Anka Tibor-Gárdos István-Nemes András: A zálogjog kézikönyve. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2003. 31.
[26] Nizsalovszky: Korlátolt dologi jogok, i.m. 720.
[27] Ld. 87. sz. Elvi Határozat
[28] Nizsalovszky: i.m. 721.
[29] Frank Ignácz: A közigazság törvénye Magyarhonban. I. rész, Buda, Magyar Királyi Egyetem, 1845. 665.
[30] Jt. 57. § (2) bekezdés: "Ha az egyetemleges jelzálogjog azáltal keletkezett, hogy a már fennálló jelzálogjogot utólag más ingatlanra terjesztették ki, ilyen esetben a jelzálogjog terhét az előbb és az utóbb terhelt ingatlan telekkönyvi érdekeltjeinek egymásközti viszonyában kizárólag a korábban terhelt jelzálog viselte."
[31] Szladits Károly: Jelzálogjog és kezesség. Jogtudományi Közlöny, 1927/24. sz. 218.
[32] Frank: i.m. 665.
[33] Szladits: i.m. 218.
[34] Szladits: i.m. 218.
[35] Ezeket a Jt. 45-47. §-ai rögzítették és a jelzálogjog jóhiszemű megszerzésével álltak összefüggésben.
[36] Szladits: i.m. 218.
[37 Anka-Gárdos-Nemes: A zálogjog kézikönyve, i.m. 31.
[38] SalamonnÉ dr. Solymosi Ibolya: A szerződések biztosítékai. Budapest, AGROCENT Kiadó, 1999. 186.
[39] SalamonnÉ: i.m. 151.
[40] Csehi Zoltán: Diké kísértése. Magánjogi és kultúrtörténeti tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó, 2005. 188.
[41] Salamonné: i.m. 151.
[42] Nizsalovszky: Korlátolt dologi jogok, i.m. 721.
Visszaugrás
