Az Európai Unió politikája viszonylag későn, az 1990-es évektől kezdett el foglalkozni a közszolgáltatások liberalizációjával. Az érdeklődés a közszolgáltatások versenyjogi kérdéseire vonatkozott, és abból indult ki, hogy nem hatékony az a közszolgáltatás, amelyet az állam szervei működtetnek. Ugyanakkor igény mutatkozott a fogyasztók részéről a szolgáltatások közötti választásra, a jobb minőségre és az alacsonyabb, a világpiaci szolgáltatásokkal versenyképes árakra. Mindezt az állami tulajdonban levő közszolgáltatások nem tudták teljesíteni. Felvetődött, hogy a technika fejlődésével együtt lehetővé vált a piaci verseny olyan, hálózati rendszerben működő közszolgáltatások területén is, ahol a természetes monopóliumok jellege korábban ezt nem tette lehetővé. [1]
Az 1990-es évektől kezdődően a közösségi versenyjogi szabályokat kezdték kiterjeszteni a közszolgáltató szektorra is. A liberalizáció az évtized végére teljes mértékben megvalósult a távközlés és a légi közlekedés piacán, megindult a villamos energia és a gázszolgáltatás területén, de nagyon lassan halad a posta és a vasút ágazatában. A közösségi jog a monopóliumok fenntartását kivételesen engedi meg, és lehetővé teszi a közszolgáltató vállalatok támogatását is. Az új versenyjogi szabályozás a tagállamok számára kötelezővé teszi az olyan állami monopóliumok felszámolását is, amelyek nem tekinthetők a gazdaság szempontjából közérdekűnek, hanem kizárólag a bevétel szerzését szolgálják. Ilyenek például az alkohol, a dohány és a szerencsejáték.
A közösségi jogi szabályozás azonban számos dilemmával került szembe. Kérdéses volt, hogy a tagállamok számára milyen körben tiltható meg, hogy közszolgáltató monopóliumokat tartsanak fenn. A tilalomra azért volt szükség, hogy a közszolgáltató szektorban is alkalmazhatók legyenek a közösségi versenyjogi szabályok. Azt, hogy a monopólium fenntartására valóban szükség van-e, sok tényező határozza meg, például az infrastruktúra és a technika fejlettsége, a piaci struktúra, a közszolgáltatás jellege, a hálózathoz való hozzáférés lehetősége stb. Végül a "korlátozott verseny" elvét fogadták el, ami azt jelenti, hogy monopóliumokat a tagállamok csak abban az esetben hozhatnak létre vagy tarthatnak fenn, ha azt valamilyen legitim cél indokolja, és a versenyt csak a cél eléréséhez szükséges mértékben korlátozhatják. A versenyjogi szabályok alá helyezés alól csak akkor engedhető kivétel, ha a piaci versenyhelyzet az általános gazdasági érdekeltségű közszolgáltató vállalat feladatainak ellátását veszélyeztetné. Az általános gazdasági érdekeltséget a közösségi jog nem definiálja, de az eseti döntések alapján ide tartozik a víz, csatorna, posta, telefon, villamos energia, gáz, közlekedés és műsorszórás.
A verseny korlátozása csak akkor indokolható, ha a közszolgáltatás egyetemes jellege kerülne veszélybe. Az egyetemesség azt jelenti, hogy a szolgáltatásnak mindenki számára földrajzilag és árát tekintve is elérhetőnek és folyamatosnak kell lennie. Ebből következik, hogy a közszolgáltatásnak olyan területeken is ki kell épülnie, ahol egyébként kevésbé nyereséges, például távoli és ritkán lakott településeken, és az alacsony nyereségesség nem eredményezheti a szolgáltatás díjának emelését. A piaci verseny sokszor azt eredményezné, hogy a vállalkozások csak a sűrűn lakott területeken építenék ki hálózatukat, míg egy kizárólagos joggal rendelkező vállalkozás kötelezhető arra is, hogy a kevésbé nyereséges területekre is terjessze ki a szolgáltatást, mert az egyik területen elért nyeresége kompenzálja a másik területen szenvedett veszteségeit.
Az egyetemesség elsősorban a diszkrimináció tilalmát fogalmazza meg: egyes települések lakói ne kerüljenek hátrányos helyzetbe, míg az általános gazdasági érdekeltség elsősorban gazdasági tartalmú: a gazdaság működéséhez, és a települések létéhez szükséges infrastruktúrát jelenti. A közüzemi vállalat fogalmát a jogalkalmazó gyakorlat alakította ki. Eszerint közüzemi az a vállalat, amelyik gazdasági tevékenységet folytat, és a tagállami hatóságok köz-
- 160/161 -
vetlen módon - állami vagy önkormányzati tulajdonosként - vagy közvetett módon - szabályozás által - meghatározó befolyást gyakorolnak.
A közszolgáltató vállalatok állami támogatásának egyik esete az egyetemes szolgáltatás. Az állam által kijelölt egyetemes szolgáltatót kötelezik a fogyasztók ésszerű igényeinek kielégítésére, az egyetemes szolgáltatásokhoz elérhető áron való hozzáférésre, valamint olyan többletkötelezettségere, mint nyilvános távbeszélő-állomások üzemeltetésére, tudakozószolgálat működtetésére, előfizetői nyilvántartás vezetésére, részletező számla küldésére, stb. A kijelölt egyetemes szolgáltató szolgáltatásait bárki jogosult igénybe venni. Az egyetemes szolgáltató a többletkötelezettségeiért az államtól kompenzációt kap.
Az Európai Bizottság javaslata szerint a szabályozó hatóságoknak minden politikai, köz- és magántestülettől függetlennek kell lennie - amelyre a választott testület a legalkalmasabb szervezeti forma -, valamint jogi személyiséggel, és érdemi döntési jogkörrel kell rendelkeznie. A függetlenség másik garanciája, hogy a szabályozó hatóságnak saját erőforrásokkal, költségvetési autonómiával kell rendelkeznie. A szabályozott és megfelelő eljárási rend pedig annak a feltétele, hogy a szabályozó hatóság működése átlátható és kiszámítható, a hatóság pedig elszámoltatható legyen.
A postai szolgáltatásokat az uniós politika a leginkább egyetemes jellegű szolgáltatásnak tartja, és a liberalizációt csak a hagyományos postai szolgáltatásokat kiegészítő szolgáltatások esetében, mint például a gyorsposta, otthoni küldeményfelvétel, átirányítás stb. tette kötelezővé. Az energiaszektort a tagállamokban az 1980-as évek privatizációs tendenciái ellenére továbbra is a monopolhelyzetek jellemezték. Jellemző volt a hatósági árszabályozás is. A verseny hiányát arra a feltételezésre alapozták, hogy az energiaellátás természetes monopólium. Ez utóbbi annyiban tény, hogy a verseny olyan módon nem hozható létre, hogy mindegyik piacra újonnan belépő szolgáltató új vezetékeket létesít, de a vezetékek üzemeltetője kötelezhető arra, hogy hozzáférést engedjen az új szolgáltatók számára. A belépési díjat az állam jogosult meghatározni, mert a piaci verseny létrehozása ellenére a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a fogyasztók egy államilag garantált áron juthassanak hozzá a szolgáltatáshoz, és az ellátás elérhető legyen.
Az uniós energiapolitika hátterében az energiaellátás költséghatékonyságának növelése áll. Az Európai Unió energiából behozatalra szorul, ráadásul olyan országokból mint az arab országok vagy Oroszország, amelyek politikai kockázatot jelentenek. Az energiatermelés és felhasználás hatékonyságának növelésétől az uniós politika az energiafüggőség csökkentését reméli. Lényegesek a környezetvédelmi szempontok is, amelyek olyan alternatív energiaforrások - mint szél, nukleáris energia, biomassza - felhasználását ösztönzik, és amelyekkel a globális felmelegedés, valamint a környezetszennyezés csökkenthető.[2]
Az energiaszektorban a modern infrastruktúra létrehozására és az alternatív energiaforrások fejlesztésére a közösségi szabályok szerint állami támogatást kell adni. Az infrastruktúra fejlesztését az indokolja, hogy az energiaszektorban a technika nem fejlődött olyan látványosan mint a távközlés és a telekommunikáció területén, hanem a liberalizációt az uniós versenypolitika kezdeményezte, tehát nem a technika fejlődése kényszerítette ki.
Az uniós politika szempontjából a közlekedés a gazdasági tevékenység végzéséhez szükséges infrastruktúraként jelenik meg, amelyben a közlekedés főleg, mint a közúti teherszállítás feltétele játszik jelentős szerepet. Már a Római Szerződés megfogalmazta az egységes közlekedéspolitika szükségességét. Az uniós politika ettől kezdve fokozatosan hozta létre a fuvarozás egységes piacát, amely a tagállamokban a fuvarozási engedélyek uniós szintű liberalizálását - a fuvarozók piacra lépésének lehetővé tételét - valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmát jelentette. A közlekedési infrastruktúra fejlesztését célozta az az uniós direktíva, amelyik kötelezővé tette a fuvarozó járművek számára úthasználati díj fizetését, hogy fedezetet nyújtson a tagállamok számára az utak építésére, üzemeltetésére, karbantartására, valamint a környezetszennyezés, a torlódások és a balesetek költségeinek viselésére. A 2000-es évektől a hangsúly a közlekedés biztonságára, a környezetvédelemre helyeződött, ennek érdekében támogatták a vasúti és a vízi teherszállítást, amely a közutakat tehermentesítette.
Az 1990-es években sor került a közúti személyszállítás liberalizációjára is. A vasúti közlekedés liberalizációja elmaradt a többi közszolgáltatáshoz képest, jelenleg is jórészt tagállami hatáskörbe tartozó, zárt piac, amely nemcsak a piacra történő belépést tekintve jelenti a tagállamok részéről a korlátozást, hanem technikai szempontból is átjárhatatlan, például a vasúti szerelvények nem mehetnek át egyik tagállamból a másikba, csak a határon történő mozdonycsere, átvizsgálás stb. után. A vasúti közlekedés szabályainak harmonizációja sem történt meg. A vasúti közlekedés fejlesztése is lemaradt, a szolgáltatás elavult, igénybevétele az utóbbi évtizedekben drasztikusan csökkent. A vasúti közlekedés mind a teher-, mind a személyszállításban egyre kevésbé versenyképes a közúti
- 161/162 -
és a légi közlekedéssel. Ez utóbbi gyorsaságával, és kedvezményes áraival, az ún. "fapados" járatokkal egyre nagyobb részt hódított el a vasúttól. Az 1990-es évektől kezdve történtek lépések a vasút liberalizációja és szabályozásának harmonizációja felé. Ennek ellenére a vasúti liberalizáció meglehetősen lassan halad. Uniós szinten sor került egy Európai Vasúti Ügynökség felállítására, amely koordinatív konzultációs szerepet tölt be.
A nemzetközi légi közlekedést az uniós direktívák megalkotása előtt kétoldalú megállapodások és nemzetközi egyezmények szabályozták, és a másik állam repülőterének használatához engedélyre volt szükség. Az egységes európai belső piac azonban szükségessé tette a légi közlekedés liberalizációját és a szabályozás harmonizálását. A közszolgáltatások közül a légi közlekedés volt az első, 1987-től, ahol ez végbement. A légi közlekedés piacára a belépés szabaddá vált, és jelenleg a szállítási díjakat szabadon lehet megállapítani. A piaci verseny fokozását jelentette az állami támogatások megszüntetése, valamint a repülőtéri (földi) szolgáltatások liberalizációja. Korábban a repülőtér ebben a tekintetben monopoljoggal rendelkezett, és más légitársaságok nem működtethettek repülőtéri szolgáltatásokat az adott ország repülőterén. A légi közlekedés szabályozása terén a legfontosabb uniós célkitűzések a környezetbarát szállítási mód, a biztonság magas színvonala, az energiatakarékosság és a rugalmasság. A kapacitások elosztásának érdekében szabályozták a légi járművek számára igénybe vehető le- és felszállási időt, a résidőt.
A belvízi hajózás területén az 1990-es évek elején valósult meg a liberalizáció és a műszaki harmonizáció, valamint a fejlesztési támogatások rendszerének kiépítése. Mindez a tengerhajózás területén is létrejött. Létrehozták a kombinált fuvarozást, amely a vasúti és vízi fuvarozást együttesen működtette.
A legforradalmibb változások a távközlés területén mentek végbe, amely a technika gyors fejlődésének következményeként olyan új szolgáltatásokat mint a mobiltelefon, az Internet, a kábeltévé, a műholdas szolgáltatások stb. hozott létre. A hagyományos távközlési szolgáltatásokat - a vezetékes telefont és a telefaxot - az 1990-es évek elejéig állami tulajdonú közüzemek működtették. A közösségi jogi szabályozás eredményeként jelenleg a tagállamok kötelesek a távközlési piac liberalizálására és egy, a szolgáltatóktól független szabályozó hatóság létrehozására, amely az engedélyezés, a frekvenciaelosztás és az ellenőrzés feladatát látja el.
A hagyományos vezetékes távközlési hálózatok kiépítése akkor gazdaságos, ha minél nagyobb földrajzi területet fog át. A mobiltávközlési és kábeljellegű megoldások azonban feleslegessé tették a nagy beruházási igényeket igénylő távközlési hálózatok létesítését, és az ahhoz való hozzáférés szabályozását. Megfigyelhető a konvergencia jelensége is, ami azt jelenti, hogy egy-egy hálózat több távközlési szolgáltatás nyújtására képes, például a kábeltévés hálózat és a mobiltávközlés, internet-, távbeszélő- és digitális televíziós szolgáltatásokra. A szolgáltatók a hálózat használatát kötelesek más szolgáltatók számára is lehetővé tenni. Az összekapcsolás kötelezettsége azt jelenti, hogy a különböző hálózatok között, például mobil és vezetékes távközlés, a szolgáltatók kötelesek lehetővé tenni az adatok továbbítását.
A sajtó, a rádió és a televízió szintén látványos fejlődésen mentek át az elmúlt évtizedekben. A szolgáltatások köre kibővült az internetes, a kábel, a műholdas és a digitális műsorszolgáltatással, amely technikailag feleslegessé tette a frekvenciák használatát és elosztásának szabályozását, ezzel a piacra történő belépés korlátlanná vált. Ezek a szolgáltatások közérdekűek abból a szempontból, hogy tájékoztatási kötelezettséget jelentenek, és kulturális értékeket közvetítenek, de gazdaságiak abból a szempontból, hogy a kereskedelmi média üzleti vállalkozás. Az egyetemes szolgáltatás csak a közérdekű információkkal kapcsolatban érvényesül, és csak az ilyen csatornákhoz való hozzáférést teszik kötelezővé.
A kommunista államban az infrastrukturális közszolgáltatásokat a szoros államigazgatási irányítás alatt álló közüzemek nyújtották, amelyek 1990-ig változatlan formában működtek annak ellenére, hogy a gazdaságirányítás reformját követően az állami vállalatok és a közigazgatás kapcsolata lazult. Az 1990-es évek elejétől a közüzemi vállalatokat gazdasági társasággá alakították, és attól függően, hogy azok helyi vagy központi közszolgáltatásnak minősültek, az önkormányzat, illetve az állam tulajdonába kerültek. Ettől kezdve az összes infrastrukturális közszolgáltatás olyan állami monopóliummá vált, amely magánvállalkozások számára koncesszióba adható lett. A koncesszióköteles tevékenységek köre a későbbiekben egyre szűkült, amelynek első lépése 1995-ben történt, amikor a kormány az energiaszektort nem koncesszió, hanem eladás útján kívánta privatizálni, ezért a villamosenergia- és gázszolgáltatást kivette a koncessziós törvény hatálya alól. Az uniós csatlakozást követően, 2004-től, az uniós elvárásoknak megfelelően, a közszolgáltatások csaknem mindegyikét
- 162/163 -
liberalizálták. Jelenleg csak a trolibusz-szolgáltatás, az autópálya üzemeltetése, a földgáz szállítása, valamint az ivóvízellátás és a szennyvízelvezetés maradt koncesszióba adható állami monopólium.
Az 1990-es évek első felében, miután a közüzemeket gazdasági társaságokká alakították, a közszolgáltatások ára még mindig alacsony volt annak köszönhetően, hogy a tulajdonos állam és az önkormányzatok számára fontosabb szempont volt az ebből származó politikai előny, mint a közszolgáltató vállalatok nyereségessé tétele. Mindez a közszolgáltatások koncesszióba adásával alapvetően megváltozott, és szembekerült egymással a közszolgáltató vállalat profitérdekeltsége és a fogyasztók alacsony szolgáltatási díjhoz fűződő érdeke.[3]
A szabadáras szolgáltatások gyakorlati alkalmazása a koncessziós szerződésben kezdettől fogva ellentmondásosnak bizonyult. A koncessziós díj és a szolgáltatás árának meghatározása nehézségekbe ütközött a szerződés hosszú, több évtizedes tartamára, az árban így a változó gazdasági körülmények miatt időről időre meg kellett volna állapodni. Ráadásul a koncessziós szerződés csak a szerződő felek kölcsönös beleegyezésével volt módosítható. A koncessziós szerződésben kikötött árak így vagy a koncessziós vállalat veszteségességét okozták a túl alacsony szolgáltatási díj miatt, vagy a fogyasztók indítottak eljárást, mert a szolgáltatás díját túl magasnak tartották.
Az autópályák használatáért fizetendő díj szabadáras szolgáltatás, amelyet a szerződő felek a koncessziós szerződésben határoznak meg, vagy, ha az autópályát az állam működteti, a miniszter jogosult az autópályadíj meghatározására. Az autópálya-koncessziók esetében a koncessziós szerződés a koncessziós társaságot feljogosította az autópályadíj emelésére, amire több esetben is azért volt szükség, mert a vártnál kisebb forgalom miatt a koncessziós társaságnak jelentős veszteségeket kellett elviselnie. A megemelt autópályadíjak miatt a fogyasztók versenyfelügyeleti eljárást indítottak, amelyben a Gazdasági Versenyhivatal nem hozott érdemi döntést, hivatkozással arra, hogy ő nem árszabályozó hatóság, így nincs hatásköre arra, hogy a koncessziós társaság gazdálkodását átvizsgálva, meg tudja állapítani, hogy az áremelés valóban indokolt volt-e.
A közszolgáltatások többsége az 1990-es évek közepéig hatósági árszabályozás hatálya alá tartozott, mára viszont a hatósági áras közszolgáltatások köre jelentősen csökkent. Jelenleg az alábbi közszolgáltatások tartoznak hatósági árszabályozás alá:
- ivóvíz-szolgáltatás és szennyvízelvezetés, ha állami vagy önkormányzati tulajdonban levő közmű szolgáltatja,
- távhőszolgáltatás,
- vasúti személyszállítás,
- közúti távolsági autóbusz személyszállítás,
- az összes helyi személyszállítás: autóbusz, villamos, troli, metró, fogaskerekű, sikló, helyi vasút,
- egyetemes elektronikus hírközlési szolgáltatás,
- postai szolgáltatások,
- villamos energia és földgáz.
Nincs rá logikus magyarázat, hogy egyes közszolgáltató monopóliumokat miért helyez a törvényalkotó az árszabályozás, míg másokat a versenytörvény hatálya alá. Az ártörvény indoklása szerint az árszabályozásra akkor van szükség, ha a versenyfelügyelet eszközei nem elégségesek a versenykorlátozó jelenségek felszámolására, azonban nem ismert, hogy ebben a tekintetben a közszolgáltatások között miért lenne különbség.
Az 1991-ben megalkotott ártörvény több szempontból sem volt kielégítő a közszolgáltatást koncesszió formájában működtetni kívánó vállalkozások számára. A hatósági ár - az ártörvény alkalmazásában - legmagasabb vagy legalacsonyabb ár, ami azt jelenti, hogy attól a közszolgáltató magasabb, illetve alacsonyabb árat nem állapíthat meg. Mivel a hatósági ár a szerződés tartalmát képezi, így azt a szolgáltatói szerződésekben kötelezően alkalmazni kell. Az ár meghatározásának egyetlen kritériuma az ártörvényben, hogy fedezetet nyújtson egy hatékonyan működő vállalkozás ráfordításaira és a működéséhez szükséges nyereségre, tekintettel a támogatásokra és az elvonásokra is. Ez azonban nem ad semmilyen támpontot arra nézve, hogy mely vállalkozás tekinthető hatékonynak, és arra sem, hogy mi a méltányos nyereség, így az árszabályozó hatóság gyakorlatilag tetszése szerint dönthet az árról.
Az árszabályozás alá eső szolgáltatások esetében korábban még jogorvoslati lehetőség sem volt, tehát a szolgáltató vállalat, amelyikre a hatósági ár vonatkozott, ezt nem is volt jogosult vitatni. Csak 2005-től tartozik az árszabályozás folyamata a közigazgatási hatósági eljárás hatálya alá, és támadható meg közigazgatási bíróság előtt. A hatósági árszabályozás az uniós kritériumoknak sem felel meg, mert minden esetben a miniszter állapítja meg a hatósági árat, ami nemhogy nem független a kormánytól, de maga is kormányzati szerv.
Az energiaszektorban az Energiahivatal az árakkal kapcsolatos javaslattételre, a távközlésben pedig a Hírközlési Hatóság jogosult a hatósági ár megsértőinek és más, árral kapcsolatos visszaéléseknek a szankcionálására, de az érdemi döntés a hatósági ár megállapításában mindkét esetben a miniszter joga. A közszolgáltató vállalat jogosult az áremelés kezdeményezésére, amelyet az Energia Hivatal hagy jóvá. Az ágazati törvények az árszabályozás módszere tekintetében az ártörvényhez képest nem állapítanak
- 163/164 -
meg részletesebb szabályokat, legfeljebb a közszolgáltató vállalat számára biztosítanak több alkupozíciót. Mindez nem jelent előrelépést az előzőekben ismertetett problémákhoz képest az árszabályozásban.
A problémát ugyanis az okozza, hogy a hatósági árszabályozás az állami-önkormányzati tulajdonban levő közszolgáltatásokra modellezett, és nincs olyan intézmény, amely a közszolgáltató vállalat és a fogyasztók érdekeinek képviseletét lehetővé teszi az állammal és az önkormányzattal szemben. Ráadásul a hatósági ár megállapításának módszerei is teljesen hiányoznak a jogi szabályozásból, ami indokolatlanul széles mérlegelési jogot ad az árszabályozó hatóságoknak.[4] Ez az ellentmondásos helyzet úgy lett volna megoldható, ha létrejön egy olyan árszabályozó hatóság, amely az uniós elvek szerint, és a kormánytól független szervként jár el. Azonban ez mind a mai napig nem valósult meg.
Az állami és önkormányzati tulajdonban levő közutak - amelyek az állami tulajdon kizárólagos tárgyai - működtetése jelenleg koncesszióköteles tevékenység. Ezen a területen piaci verseny természeténél fogva nem teremthető, a versenyt csak a pályáztatás jelenti az autópálya-építés koncesszióba adásakor.
A vasúti pályák az állami tulajdon kizárólagos tárgyai, de működtetésük, valamint a vasúti személyszállítás és fuvarozás - az uniós elvárásoknak megfelelően - liberalizált tevékenység. Ennek ellenére a vasúti személyszállítás területén egy szolgáltató, az állami tulajdonú Magyar Államvasutak működik. A közúti távolsági és a helyi személyszállítás nem koncesszióköteles tevékenység, de ilyen tevékenységekre engedély csak akkor adható, ha a szolgáltatót pályázat útján választják ki, és vele közszolgáltatási szerződést kötnek. Ez a megoldás nyilvánvalóan nem tekinthető a piac liberalizációjának, és nem felel meg az uniós előírásoknak sem, tartalmilag inkább koncesszió, mert ehhez az engedélyhez az is szükséges, hogy az állam vagy az önkormányzat ilyen pályázat kiírását elhatározza, ezzel pedig eleve meghatározza azt, hogy hány szolgáltató belépését teszi lehetővé a közúti személyszállítás piacára. A közúti távolsági személyszállítás piacáról nincs adat azzal kapcsolatban, hogy hány vállalkozás működik, de valódi piaci verseny nem alakult ki. A helyi közúti személyszállítást pedig kizárólagosan önkormányzati tulajdonban levő vállalatok működtetik.
A légi közlekedés területén a repülőtér és a légtér kizárólagos állami tulajdonban vannak, de a repülőtér üzemeltetése és a légi személyszállítás liberalizált tevékenységek. Mindez összhangban van az uniós szabályokkal. Ezen a piacon - a légi közlekedés nemzetközi jellegéből adódóan - valódi piaci verseny alakult ki.
A vizek az állami tulajdon kizárólagos tárgyai, vízi személy- és teherszállítással engedély alapján lehet foglalkozni. Magyarországon nem kiterjedt a vízi személyszállítás, inkább turisztikai, vendéglátó jellegű, így kevésbé mutatja a közszolgáltatás vonásait.
A postai szolgáltatások liberalizált tevékenységek, ennek ellenére az egyetemes szolgáltatások területén egyedül az állami tulajdonú Magyar Posta működik, a piaci verseny a kiegészítő szolgáltatások, például futár, gyorsposta területén jött létre.
Az ivóvízellátás és a szennyvízelvezetés olyan közszolgáltatások, amelynek nyújtására a vízközművek üzemeltetője köteles. A vízközművek nem kizárólagos tárgyai az állami tulajdonnak, de ha állami vagy önkormányzati tulajdonban vannak, a működtetés joga csak koncesszió alapján adható át magánvállalkozások számára. A vízellátás és a szennyvízelvezetés az uniós normák szerint nem kötelezően liberalizálandó, amelynek oka, hogy technikailag nem oldható meg a természetes monopóliumok problémája, és közegészségügyi szempontokra tekintettel a szolgáltatás korlátozása sem lehetséges, ha a fogyasztó nem fizet a szolgáltatásért.
A hírközlésben a frekvenciák és a hírközlési szolgáltatásokhoz szükséges azonosítók az állami tulajdon kizárólagos tárgyai, és egyedi engedély alapján vehetők igénybe. Mivel korlátozottan állnak rendelkezésre, a használati engedély nem adható alanyi jogon, hanem csak korlátozott számban. Ezért szabály, hogy az engedély iránti kérelmet nyílt, objektív, átlátható és hátrányos megkülönböztetés nélküli eljárásban kell elbírálni. A hírközlési szolgáltatások típusai: a helyhez kötött, a mobil és az Internet. Jellemző mindegyikre, hogy jelek továbbításából áll, és a szolgáltató nem felelős a tartalomért, de bizonyos esetekben közvetíthet tartalomszolgáltatást is. Emiatt alapvetően különbözik a médiaszolgáltatásoktól, például az internetes újságtól.
A mobil- és az Internetszolgáltatás liberalizált tevékenység, ahol a három szolgáltató - T-Mobil, Pannon GSM és Vodafon - között piaci verseny van. Mindez látványos minőségi fejlődést eredményezett a szolgáltatásokban a mobilszolgáltatások piacán.
A helyhez kötött hírközlési szolgáltatás egyetemes szolgáltatás. Az 1990-es években kizárólag ez jelentette a távközlési szolgáltatás formáját, amelyet mint koncesszióköteles tevékenységet az állam a MATÁV Rt.-nek adta. Az elmúlt évben ez a közszolgáltató vállalat a német Telecom vállalatcsoport tulajdonába került, és T-Home elnevezéssel nyújtja szolgáltatásait. A helyhez kötött hírközlési szolgáltatás is liberalizálható, de a T-Home-nak egyelőre ezen a piacon nincs valódi versenytársa.
- 164/165 -
A műsorszórással foglalkozó Antenna Hungária feladata a közszolgálati rádió és televízió műsorainak, valamint a műholdas szolgáltatásoknak a továbbítása. Az Antenna Hungária privatizációs kísérlete nem volt sikeres, a vállalat jelenleg is állami tulajdonban van.
A nemzeti olaj- és gázipari társaság, a MOL Rt., a kőolaj- és földgázvezetékek tulajdonosa, kizárólagos földgáz-nagykereskedő a magyar piacon, és ellátási kötelezettség is terheli, de foglalkozik gázkitermeléssel, kőolaj-finomítással és a kőolajtermékek kiskereskedelmével is. Privatizációja során részvényeit a tőzsdére bocsátották, ahol a részvényeket értékesítették.
A földgáz- és villamosenergia-termelés és -szolgáltatás az uniós előírásoknak megfelelően 2009-től liberalizált tevékenység, de a szolgáltatások területén még a monopolhelyzet jellemző.
A helyi infrastrukturális közszolgáltatások liberalizációjáról - az ivóvíz- és csatornaszolgáltatások, valamint a helyi tömegközlekedés kivételével - törvények nem rendelkeznek, az önkormányzat döntési jogkörébe tartozik, hogy milyen formában - saját intézményei, vagy magánvállalkozások útján - látja el a temetők, a közutak, közterületek fenntartását, a tűzvédelmet vagy a közvilágítást. Ezek a helyi jellegű szolgáltatások tipikusan lakossági szolgáltatások, és kevésbé kapcsolódnak a gazdaság működéséhez szükséges infrastruktúrákhoz.
1945 után Magyarországon egy centralizált, az állami tulajdon kizárólagosságán alapuló egészségügyi rendszer alakult ki. Jellemző volt a körzetesítés, ami azt jelentette, hogy a beteg csak a lakóhelye szerint illetékes egészségügyi szolgáltatót vehette igénybe. Ebben a rendszerben a hatékonyság szempontjai egyáltalán nem érvényesültek, mert az állami vállalatokhoz hasonlóan az egészségügyi szolgáltatók finanszírozása is a politikai alkufolyamatok része volt. A kórházi szolgáltatások ebből következően indokolatlanul kiterjesztettek voltak. Az egészségügyi szolgáltatások állampolgári jogon jártak, de alacsony színvonalúak voltak. Az egészségügy így pazarló és szegény is volt egyben. A hálapénzzel a betegek a jobb minőségű szolgáltatást vásárolták meg.
Az 1990-es évek elején létrehozták a társadalombiztosítási önkormányzat keretében az egészségbiztosítást. 1998-ig az egészségügyi pénzügyi forrásokat - az állampolgárok által befizetett járulékok összegét - a képviseleti alapon megszervezett egészségbiztosítási önkormányzat tulajdonosként kezelte, majd amikor az önkormányzatot megszüntették, vagyonát, az Egészségbiztosítási Alapot a központi közigazgatási szervek - jelenleg az Egészségügyi Minisztérium - irányítása alá helyezték. Az egészségbiztosítás korábban sem volt, és jelenleg sem független a költségvetéstől, mert a költségvetési törvény állapítja meg a források felhasználásának módját, és veszteségeit is a költségvetés pénzeszközeiből pótolja. Az egészségbiztosítási önkormányzat így nem ösztönzött arra, de nincs is túl nagy hatásköre ebben, hogy a pénzeszközeit hatékonyan használja fel.
A kommunista egészségügyi igazgatási rendszer átalakításának első lépéseként, 1990-ben a helyi önkormányzatok kötelezően ellátandó feladatává tették az egészségügyi szolgáltatások nyújtását, és az egészségügyi intézményeket az önkormányzatok tulajdonába adták. Az egészségügy szervezésének kérdése ezért jelenleg az önkormányzati autonómia része, és mint ilyen, az egészségügyi reformokat végrehajtani kívánó központi kormány törvényalkotási kísérleteinek legfőbb korlátja. Az önkormányzatok saját hatáskörben jogosultak dönteni arról, hogy az egészségügyi szolgáltatókat milyen jogi formában -költségvetési intézmény, nonprofit szervezet vagy üzleti vállalkozás - szervezik meg, és hogy azokat privatizálják vagy sem. Az elmúlt 20 évben az egészségügy több reformkísérleten esett át, eddig kevés sikerrel. A reformok a szolidaritás és a hatékonyság kérdéseit próbálták megoldani, de mindkettő alapvető problémákkal terhes mind a mai napig.[5]
A szolidaritás hiánya a magyar adóelkerülés, valamint a szürkegazdaság hagyományainak következményeként alakult ki: a vállalkozói szféra sikeresen el tudja kerülni az egészségbiztosítási járulékok befizetését, a munkaképes korúak jelentős hányada pedig nem rendelkezik legális jövedelemmel, vagy segélyeken él. Emiatt azok fedezik az egészségbiztosítási alap költségeinek tetemes hányadát, akiknek legális jövedelmük van, vagyis többnyire a munkavállalók. Így nem érvényesül az elv, hogy a tehetősebb rétegek finanszírozzák a szegényebben egészségügyi kiadásait.
Csak a 2000-es évek végén került sor a "potyautasok" kiszűrésére azáltal, hogy az informatikai rendszerben az egészségügyi szolgáltató számára megismerhetővé tették azokat, akik nem fizettek járulékot. Ilyen esetben a be nem fizetett járulékot az adóhatóság hajtja be köztartozások módjára. A másik intézkedés a vállalkozásokat kötelezi egy bizonyos,
- 165/166 -
minimális összegű járulék befizetésére akkor is, ha kimutatható jövedelmük nincs.
A magyar egészségügy egyszerre alulfinanszírozott és pazarló. Az említett járulékelkerülés miatt az egészségügy bevételei csökkenő tendenciát mutattak, ami az egészségügyi kiadásoknak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányában is kifejeződik. A bevételek növelésére több elképzelés született, és több kísérlet is történt, de a közvéleménnyel egyiket sem sikerült elfogadtatni. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy az állampolgárok többsége a kormánytól - a szocialista örökség továbbéléseként - továbbra is az ingyenes egészségügyi szolgáltatásokat várja el. Azok pedig, akik fizetik a járulékot, úgy érzik, hogy fizetési kötelezettségeinek eleget tettek, és jobb minőségű egészségügyi szolgáltatást várnak el.
A kiegészítő biztosítás felmerülő ötlet volt, amit egyik kormány sem vezetett be, mivel kiszámítható volt a közvélemény elutasító reakciója: nem fogadták volna el, hogy az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés bármilyen szinten a fizetőképességtől függjön. A liberális egészségügyi kormányzat viszont kötelezte a betegeket a vizitdíj és a kórházi napidíj fizetésére, amelyet a bevételek növelésének igényével, és a szolgáltatások ésszerű felhasználásával magyaráztak. Ezt az intézkedést a 2008-as népszavazás elsöpörte. Logikusnak tűnik az érvelés ezzel az intézkedéssel szemben, miszerint végső soron nem megtakarításhoz és a bevételek növeléséhez vezet, hanem a nagyobb költségekhez: ugyanis sokan nem tudták kifizetni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, ezért inkább nem vagy későn fordulnak orvoshoz, amikor a gyógyításuk már sokkal többe került.
A finanszírozás hatékonyságának kérdését szintén nem sikerült megoldani. A jelenlegi rendszer több ok miatt pazarló. A kórházak a finanszírozást - jogszabályban előre meghatározott pontrendszer alapján - az elvégzett szolgáltatások után kapják. Ezt az összeget csak a szolgáltatások finanszírozására lehet felhasználni, a kórház számára az épületet, az orvosi műszereket az önkormányzatnak kell biztosítani, és a fenntartás költségeit is viselnie kell. Erre az önkormányzatok egyre kevesebbet költenek, mert egyre kevesebb pénzügyi forrással rendelkeznek. Ez a duális finanszírozási rendszer nem teszi lehetővé a kórházak számára a racionális gazdálkodást, és a saját gazdasági döntések meghozatalát. A bevétel növelése érdekében viszont abban érdekeltek, hogy szolgáltatásaikat indokolatlanul kiterjesszék. Ezt az egészségbiztosítási pénztár nem tudja kontrollálni, alapvetően azért, mert lévén állami költségvetési szerv, saját bevételei növelésében az apparátusa nem érdekelt.
A hatékonyságot célzó érdemi reformok sikertelensége következtében a kormányok sokszor adminisztratív eszközöket alkalmaztak a szolgáltatások számának korlátozására. Ismert volt az "ágyszám-leépítés", amellyel az Egészségügyi Minisztérium előírta minden kórháznak, hogy hány ágyat tarthat fenn. (Az üres ágyakba, megfigyelésük szerint, előbb-utóbb mindig került beteg is.) Alkalmazták a kórházbezárásokat is, azzal a módszerrel, hogy lényegesen csökkentették a finanszírozást, így az önkormányzatnak nem volt más választása mint bezárni. A liberális egészségügyi kormányzat ezeket az intézkedéseket olyan drasztikus módon alkalmazta a 2000-es évek végén, hogy várólisták alakultak ki, még a sürgős vizsgálatokra és orvosi beavatkozásokra is. Ezek az adminisztratív intézkedések nyilvánvalóan nem tudták elősegíteni a hatékonyság javítását, csak az egészségügyi szolgáltatások színvonalának csökkentését, amely látványos volt az utóbbi években.
Az egészségbiztosító egészségügyi szolgáltatásokat vásárló funkciója sem működik, sokkal inkább az adminisztratív eszközök jellemzőek. A források elosztása úgy történik, hogy korábban megyei, jelenleg regionális szinten elosztják az egészségbiztosítási alap pénzügyi forrásait, ahol a főként állami szervekből álló tanácsok egyezkednek az egészségügyi szolgáltatókkal a finanszírozás mértékéről, amelyet az egészségügyi szolgáltatóval kötött finanszírozási szerződésben rögzítenek. Az utóbbi években a finanszírozás csökkentésének tendenciája figyelhető meg, és főleg a kisebb kórházak estek el a finanszírozási forrásoktól.
A hatékonysággal kapcsolatos reformok három egymástól teljesen eltérő koncepciót képviseltek. Több okra visszavezethetően egyiket sem sikerült következetesen végrehajtani. A jobboldali elképzelés az "adekvát szinten történő ellátást" képviseli. Ez az egészségügyi intézmények és az orvosok gazdasági önállóságát feltételezi, valamint egy ösztönző rendszer alkalmazását az alacsonyabb szintű és jobb minőségű ellátásokra.
Az 1990-es évek elején először, majd 2000-ben annak folytatásaként, a hatékonyság jegyében került sor a háziorvosi rendszer privatizációjára. Elsőként a háziorvos közalkalmazotti jogállása szűnt meg, és vállalkozóként köthetett ellátási szerződést az önkormányzattal. Finanszírozását teljesítményarányosan, a hozzá bejelentkezett betegek után kapta, ami a háziorvosok között levő verseny hatására a szolgáltatások színvonalát eleinte látványosan emelte. Később a háziorvos praxisjogot is kapott, ami saját háziorvosi körzetében kizárólagossági jogot jelentett
- 166/167 -
a számára, és vagyoni értékű jogként - eladható és örökölhető volt - a praxisa fejlesztésére ösztönözte. A praxisjog a hatékonysági funkciót nem tudta betölteni, mert az önkormányzati tulajdonban levő rendelőt az önkormányzat akarata ellenére nem tudta megvásárolni, ráadásul az Alkotmánybíróság határozatában úgy döntött, hogy a praxisjog sérti az önkormányzati autonómiát, mert azt a döntési jogot, hogy ki legyen a háziorvos, a törvény elvonta tőle, ezért az alkotmánybírósági döntés a praxisjog tartalmát kiüresítette.
Az Orbán-kormány idején sor került a szakellátó rendszer reformjára is, ez a törvény azonban nem lépett hatályba. A reform a szakellátó intézmények privatizációját szabályozta: a visszaélések ellen korlátozásokat vezetett be, például kötelező pályáztatást írt elő az önkormányzat számára, előnyben kellett részesítenie az intézmény orvosainak pályázatát, létrehozta az egészségügyi célvagyont, amelyet csak egészségügyi célokra lehetett használni, és kizárta a szakmai befektetőket, a gyógyszer- és orvosiműszergyártó cégeket a privatizációból annak érdekében, hogy azok az egészségügyi intézményeket a privatizáció után ne kezelhessék felvevőpiacukként. Megalkotta a szabadfoglalkozású orvos státusát, amely vállalkozóként dolgozik, és teljesítményarányos finanszírozást kap.
A szocialista egészségügyi kormányzat reformelképzelése az irányított betegellátás volt. Két törvényhozási kísérlet történt erre a reformelképzelésre, de egyik törvény sem lépett hatályba. A koncepció szerint az egészségügyi rendszerben úgy lehet hatékonyságot elérni, ha regionális szinten létrehoznak egy-egy nonprofit ellátásszervezőt, amelyik jogot kap arra, hogy a "betegutakat" racionalizálja. Ez azt jelenti, hogy meghatározzák, a beteg milyen vizsgálatokat és kezeléseket vehet igénybe, és ezt egy-egy konkrét egészségügyi intézményben írják elő a számára. Ezzel az ellátásszervező kiiktatja a felesleges egészségügyi szolgáltatásokat, és az így elért megtakarítást az egészségügyi rendszer fejlesztésére, épületek felújítására, orvosi műszerek vásárlására fordíthatja. Ez az elképzelés nem aratott osztatlan sikert, mert korlátozta a betegek orvosválasztási jogát, és az orvosok döntési szabadságát is.
A liberális egészségügyi kormányzat reformelképzelése örvendett a legkisebb népszerűségnek, amelyet a 2008-as népszavazás eredménye is igazolt. A reformelképzelés lényege, hogy üzleti elveket kell bevezetni az egészségügyi rendszer finanszírozásába, és ennek érdekében az egészségügyi biztosítási piacot liberalizálni kell. Ez több, egymással versenyző üzleti biztosító piacra lépését eredményezte volna. Az üzleti biztosítókat az állampolgárok szabadon választhatták volna meg, és annak elkerülése érdekében, hogy a magasabb kockázatú egyéneket elutasítsák, mindenkit kötelesek lettek volna elfogadni. A társadalombiztosítás elve továbbra is fennmaradt volna, mindenki jövedelme arányában fizetett volna járulékot, ami továbbra is - első lépésként - az egészségbiztosítási alapba került volna. Az egészségbiztosítási alapból ezután meghatározott szempontok - az üzleti biztosítókhoz bejelentkezett egyének kora, egészségi mutatói - szerint kerültek volna a finanszírozási források az üzleti biztosítókhoz.
A közvélemény meggyőződése az volt, hogy az egészségbiztosítás az amerikai mintára kerül átszervezésre, és mindenki az anyagi lehetőségei szerint részesül majd ellátásban. Bár nem erről lett volna szó, szakmai érvek voltak felhozhatók arra, hogy ez a rendszer önmagában nem fokozta volna a hatékonyságot az egészségügyi szolgáltatók reformja nélkül. Az üzleti biztosító abban érdekelt, hogy minél nagyobb nyereséget állítson elő, és ebből a célból a szolgáltatások finanszírozását - amelynek nem voltak meg a szabályozási szempontjai - minden lehetséges eszközzel korlátozta volna. Vagyis az is megtörténhetett volna, hogy a szolgáltatások minősége tovább romlik.
A gyógyszerekkel kapcsolatos tevékenységekre - az előállításra, forgalmazásra és az ellátásra - jellemző a közszolgáltató jelleg, mert az állam felelős a gyógyszerellátásért, vagyis azért, hogy a gyógyszerek minden településen elérhetők legyenek. A gyógyszer ugyanakkor jóléti jelleget is ölt, mivel az állam a gyógyszerek árát nagymértékben támogatja. A gyógyszerrel kapcsolatos tevékenység ugyanakkor a biztonságosság követelménye miatt kiterjedt szabályozást is igényel. A több szempontú szabályozás ellenére azonban a gyógyszerpiacon az üzleti elvek a dominánsak. A gyógyszerpiacon három szereplő működik: a gyártók, a nagykereskedők, és a kiskereskedők (gyógyszertárak). Magyarországon a gyógyszergyártás, -előállítás és forgalomba hozatal hatósági engedély alapján végezhető, ebből következően ez a piac liberalizált, bár a piac oligopolisztikus jellegű. Az ellátás folyamatossága érdekében vannak olyan előírások arra, hogy milyen termékválasztékot köteles a gyógyszer-nagykereskedő készleten tartani. A készletezési szabály a gyógyszertárakra is vonatkozik azzal a különbséggel, hogy egyes speciális gyógyszerek tartására csak a kijelölt gyógyszertárak kötelesek.
A gyógyszerellátás állami és nem helyi önkormányzati feladat, ezért a gyógyszertárak privatizáci-
- 167/168 -
ójának nem volt akadálya az önkormányzati tulajdon és autonómia. A gyógyszertárak piacán így az 1990-es évek elején a gyógyszertárak magántulajdonba kerültek. A liberalizáció sajátosan alakult a gyógyszertárak esetében. A gyógyszertári ellátást az 1990-es évek elején monopóliumok keretében szervezték meg. Ez azt jelenteti, hogy a jogszabály előírja, egy földrajzi területen hány gyógyszertár működhet, és azoknak milyen távolságra kell lenniük egymástól. A gyógyszertárat pedig csak személyi jog alapján lehet működtetni, amelyet korlátozott számban adnak ki az állami szervek. Mindez jelentős korlátozást jelent a gyógyszertárak piacára történő belépésre. Ezeket a belépési korlátokat korábban azzal indokolták, hogy a kis gyógyszertárak a piaci versenyben a nagyokkal szemben nem lennének versenyképesek, tönkremennének, ami ellátási problémákat okozna a kisebb településeken. Egyébként is - az érvelés logikája szerint - a stabilitás érdeke azt kívánja, hogy a piac felosztásával a gyógyszertárak jövedelmezősége garantált legyen. A piaci verseny - a földrajzi szempontú felosztás ellenére - korlátozott mértékben jelen van, mert ezek a földrajzi területek a nagyobb lakosságszámú településeken elég kicsik ahhoz, hogy lehetővé tegyék a fogyasztói választást.
A gyógyszertárak liberalizálását a 2000-es évek végén olyan formában valósították meg, hogy lehetővé tették kiskereskedelmi üzletek számára, hogy - megfelelő biztonsági előírások betartásával - bizonyos, vény nélkül felírható és nem veszélyes gyógyszereket forgalmazzanak.
A gyógyszerészek részéről mindez heves ellenállásba ütközött, mivel jelentős piacvesztést jelentett a számukra, és úgy érveltek, hogy a gyógyszerek biztonságossága nem engedi meg a kiskereskedelmi forgalmazást. A Magyar Gyógyszerész Kamara intenzív lobbitevékenysége ellenére a kormány figyelmen kívül hagyta a gyógyszerészek érdekeit, és részlegesen liberalizálta a kiskereskedelmi gyógyszerellátást. A kiskereskedelmi üzleteket a kormány kötelezte arra, hogy a gyógyszereket a többi terméktől elzárva tartsák, és mindig legyen jelen olyan szakképzett személy, aki megfelelő felvilágosítást tud adni a fogyasztóknak a gyógyszerek hatásáról.
A gyógyszerek ára egy meglehetősen bonyolult és áttekinthetetlen módon szabályozott ár, amely nem tartozik az ártörvény hatálya alá. A szabályozás egyik módja a társadalombiztosítási támogatás, amely szociálpolitikai szempontokat tükröz. Szintén szociálpolitikai szempontokat tükröz a közgyógyellátás intézménye azzal a különbséggel, hogy közgyógyellátásra - ingyenes gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre - rászorultsági alapon válik valaki jogosulttá, a gyógyszerek árának társadalombiztosítási támogatása pedig mindenki számára nyújtott kedvezmény.
A gyógyszerek társadalombiztosítási támogatása piaci szempontból több ok miatt nem szerencsés. Mivel a társadalombiztosítási támogatásban részesülő gyógyszerek ára a piaci árhoz képest a támogatás összegével alacsonyabb, irántuk nagyobb lesz a kereslet, és ez - mivel üzleti szempontból előnyös - kiélezett versenyt hoz létre a gyógyszergyártók és forgalmazók között a támogatásba való bekerülésért. Ez magában hordozza a korrupció lehetőségét is, mert a támogatásról való döntés szempontjainak objektivitása nem garantálható, és a támogatásba való bekerülés szempontjainak jogi szabályozása sem könnyű. Ráadásul a támogatásról döntést hozó egészségbiztosító sem motivált a hatékonyság elérésében, amelyet bizonyít az, hogy a gyógyszerekre fordított kiadások - a támogatások - nagymértékben megterhelik az egészségbiztosítási alapot.
Ezeknek a költségeknek a korlátozására adminisztratív intézkedéseket alkalmaznak, például szoros ellenőrzés alá vonják az orvosokat, és bírságot szabnak ki azokra, akik túl sok gyógyszert írnak föl. Van olyan intézkedés is, amelyik az orvost kötelezi az olcsóbb gyógyszerek felírására. Ez szintén heves tiltakozást váltott ki az orvos szakma részéről. Másik megoldás szerint az egészségbiztosító a gyógyszer nagykereskedővel kötött szerződésben korlátozza a forgalomba hozható gyógyszer mennyiségét.
A gyógyszerek ára a termelői és nagykereskedelmi árak vonatkozásában szabad ár, az államilag támogatott gyógyszerek kivételével, ahol nagykereskedelmi árrést állapítanak meg. A gyógyszerek ára - tekintettel a gyógyszerpiacon a verseny korlátozott voltára - nem piaci, hanem monopolár. Erre tekintettel a gyógyszergyártók és -forgalmazók többféle jogcímen kötelesek befizetéseket teljesíteni, és a kormány jogosult elrendelni az árak befagyasztását is. A kormány mérlegelési lehetősége maga után vonja a gyógyszergyártók és -forgalmazók lobbitevékenységét, és a kormánnyal való állandó alkufolyamatokat. A gyógyszer-kiskereskedelemben az ár szabályozott, mivel a támogatott gyógyszerek kiskereskedelmi árát az egészségbiztosító maximált árként határozza meg. A nem támogatott gyógyszerek esetében az ármaximumot a gyógyszert forgalmazó állapítja meg.
Nincs rá logikus magyarázat, hogy miért a gyógyszerek gyártása és nagykereskedelmi forgalmazása szabad ár, és miért a kiskereskedelmi árak szabályozottak. Nem megfelelő az a megoldás sem, hogy az árak maximumát a gyógyszert forgalmazó vállalat jogosult megállapítani, mert az nem állami szerv, ráadásul olyan vállalkozás, amelynek piacán nincs megfelelő verseny. Köztudott, hogy a gyógyszerfogyasztást nem sikerült visszaszorítani, ami jelentős terhet ró az egészségbiztosításra a gyógyszertámogatások kifizetésével. Ezek az intéz-
- 168/169 -
kedések - a kiskereskedelmi gyógyszerellátás liberalizációjával együtt - egyértelműen megmutatják a gyógyszergyárak erős érdekérvényesítési képességét, amelynek fényes bizonyítéka az általuk elért nyereség nagysága is.[6] ■
JEGYZETEK
* A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, 2010. február 24-én elhangzott habilitációs egyetemi előadás II. részének szerkesztett változata.
[1] Bevezetés az Európai Unió politikáiba. Szerkesztette: Kende Tamás és Szűcs Tamás, KJK Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest 2005. 85-90. o.
[2] Az Európai Unió gazdasága. Szerkesztette: Marján Attila, HVG Kiadói Rt., Budapest 2005. 116. o.
[3] Bordás Mária: A közszolgáltatások és az állam. PhD-értekezés. Budapest 1997
[4] Bordás Mária: A közigazgatás gazdaságtana - a gazdasági kormányzás lehetőségei és dilemmái. Unió Kiadó, Budapest 2009. 187-189. o.
[5] Bordás Mária: Az egészségügy privatizációja. Egészségügyi Gazdasági Szemle 2001. 3. sz. 200-218. o.
[6] Bordás Mária: A gyógyszerpiac szabályozásának versenypolitikai kérdései. Egészségügyi Gazdasági Szemle 2009. 3. sz. 96-99. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző dr. habil. egyetemi docens Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Kar.
Visszaugrás
