https://doi.org/10.59851/jk.79.11.5
Vastagh Pál Fejezetek a jogalkotás politikatörténetéből 1957-1987 című, a Napvilág Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent kötetének olvasásakor érdekes és tartalmas szakmai életpályát befutó szerző művét studíroztuk. Majd húsz évig volt jogelméletes a szegedi jogi karon, majd annak dékánja lett, s bár teljesen nem hagyott fel az oktatómunkával, 1989-től politikusi pályára lépett. Négy cikluson át országgyűlési képviselő, közben az Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottságának elnöke, 1994 és 1998 között igazságügy-miniszter, majd pedig kanadai nagykövetünk volt. Gazdag tapasztalatokra tehetett és tett szert mind az egyetemi közegben, mind pedig a jogászszakmai és a politikai élet területein. Kutatói érdeklődését és szorgalmas munkáját terjedelmes tanulmánykötetének minősége bizonyítja.
Hogyan helyezhetjük el a jogtudományban e kötetet? A tömör és redukált válasz az lehet, hogy a szerző jog- és politikatörténeti tanulmányokat írt. Ez igaz, de mégsem jogtörténeti vállalkozásról van itt szó. Hogy miért is nem, azt nézzük ezt meg egyfelől a hagyományos jogtudomány, másfelől pedig a jogelmélet perspektívájából.
A jogtudományban - s ez nem véletlen - nem mellőzhető és mindig is jelen volt és van a hagyományos, fogalomelemző módszer (Begriffsjurisprudenz), amely keresztmetszetében a jogdogmatikával, a joggyakorlat elemzésével és rendszertani kérdésekkel foglalkozik. Persze, a jogászi szakma - amit első lépésben az egyetemen kell megtanulni - a gyakorlathoz kötött, és a jogászképzésben ezen nélkülözhetetlen ismereteket kell átadni és megújólag szállítani. A jogalkotás elemzése itt csak a periferikus látás horizontjára kerül. A hatályos jogban való eligazodás és operatív tudás a feladat, benne a jogszabályváltozások mint adottságok, valamint a jogforrástani értelemben vett jogi tények követésével. Ez a gyakorlati szükséglet a hatályos jog immanenciája felé lök, amit jogelméletileg a huszadik század legnagyobb tiszta jogpozitivista jogelmélete, Kelsen "Reine Rechtslehre"-je (1934) sajátosan tudatosított, a metajurisztikus elemek szisztematikus eltávolításának módszertana jegyében. A jog nem tételezett, alkotott, hanem feltételezett érvényességű képződmény: hipotetikus érvényességre vezethető vissza, a logikai szükségszerűségként előállított Grundnormmal, azaz alapnormájával. Ezért egy jogrendszer önmagába záródó, bár belül lépcsőzetesen tagolt egészet alkot. Határproblémái felvethetőek, de ezek más tudományok, és nem a jogtudomány illetékességébe tartoznak. Elszigetelve ezzel a valóság kölcsönhatásokban kibontakozó összfolyamatát annak egy részrendszerétől, a jogtörténetírás is a belső intézménytörténetre redukálódik. Modernebb változatban - az angolszász módszertani pozitivizmusban - a megalapozás logikai szükségszerűségének helyére kerül a jog mint társadalmi tény tézise (voltaképpen az alapnorma funkciójának szociologizálása), amely elzárja a figyelmet a jogalkotás elől, hogy aztán az érvényességet "a kell lennie minden jogrendszerben egy a jogi minőséget megadó pedigrének, azonosító fő szabálynak". Mozogjunk döntően a bírói, kontraktuális jog öntörvényű világában, a common law jogászjogában habitussal, hagyjuk a németekre, franciákra, a kontinentális jogokra a törvényhozói-jogalkotói hatalom működésének vesződségeit, hagyjuk a szabályozási igények, szükségletek felmerülésének és szabályozhatósági megoldhatóságuknak a kérdéseit.
Vastagh Pál kutatásait ettől eltérő, olyan ars poetica mozgatja, amely egyben ellenbizonyítéka a jogrendszer immanens zártságát feltételező, ezért és ennyiben korlátozott érvényű jogpozitivista felfogásoknak. Persze, egy adott ország, adott történeti periódusára vonatkozva kutatott: "Kiindulópontom: a szocialista jogrendszer vizsgálatában nem elegendő pusztán a normatív alapú megközelítés, a kodifikáció szakmai folyamatának elemzése. A hiteles kép kialakításához elengedhetetlen a politikai környezet, a politikai hatások, a szakmai-tudományos
- 524/525 -
koncepciók és a politika kölcsönhatásának elemzése."[1] Ezért nemcsak jogtörténeti, hanem társadalom-, politika- és jogtörténeti relevanciájúak tanulmányai, amelyek segítségével jogfejlődésünk ezen harminc évet átfogó szakaszára nézve is megfogalmaz jogelméleti értékelést.
Nézzük két elemzését, kronológiailag a legkorábbit (1957), majd pedig a legkésőbbit (1987), amelyek között három évtized telt el. Elemzései a szabályozási szükségletek felismerésére és a szabályozás módja jelentőségére mutatnak rá a törvényhozói teljesítmények létrejöttében. Gyakran feledésbe merül, hogy voltaképpen a tételesjogi normativizmus valós, regulatív és konfliktusfeloldó értékére akkor derül fény, ha a jogtudomány/jogelmélet meg tudja válaszolni a klasszikus hegeli kérdést: mitől jogos a jogos? És mitől jogtalan a jogtalannak minősített kötelező erejű elvárás, magatartásminta, rendelkezés? Természetesen az "ott és akkor" társadalmának valóságos közegében, és nem sub specie aeternitatis.
Ebben a perspektívában komoly, forrásfeldolgozó kutatómunkára alapozott magyarázatokat, differenciált elemzést kapunk a múlt egy nehéz időszakának fontos kérdéséről, az államigazgatási eljárás szabályozásáról szóló az 1957. évi IV. törvényről. Ha bírói ítéletek nélkül, hatósági-közhatalmi eszközökkel lehet polgárokat jogorvoslat nélkül kényszeríteni, szabadságukat korlátozni, akkor ott bizony önkény honol. Ez volt a helyzet a sztálini korszakban, ahogyan ez volt a helyzet a brit gyarmatügyi igazgatásban is. Paradox módon, a népfelkelést követő megtorlások idején a törvényesség erősítése volt a politikai hatalom célkitűzése. Hogyan keletkezhetett az a törvény, amely éppen az egyén hatósági alávetettsége helyzetének felszámolását eredményezte? Azt, hogy a polgár a hatósági eljárásban ügyféllé váljon, akinek jogai, jogi helyzete és jogos érdekei vannak, amelyek érvényesülését bírói felülvizsgálattal is realizálhatja? Merthogy létezik eljárásjog, aktusaival, illetékességgel, rendezett és szigorú hatáskörökkel, szereplői felhatalmazásokkal, a l'administration silence tilalmával, és mert létezik törvényességi kontroll az államigazgatási hatósági tevékenység felett. Bár ekkor még csak a bírói felülvizsgálati út korlátozott hatásköri kiterjesztése történt meg, de annak a fontos gondolatnak a jegyében, hogy az egyéni érdekek, szabadságok jogi védelme közérdek, mert ekkor az alattvalókból állampolgárok lesznek. Mindez pedig helyes lépés volt az önkorlátozó hatalom - persze nem a hatalommegosztásos kormányzás - irányába.
A törvényhozási folyamat jelzésértékű, fontos előzménye Nagy Imre fellépése, az "új szakasz politikájával". Kijelentette: "a kormány egész tevékenységében az Alkotmányban lerögzített jogrend és törvényesség alapján áll. Népi demokratikus állami berendezkedésünk, gazdasági és társadalmi életünk alapja a szocialista törvényesség [...] A kormányra a múltban elkövetett súlyos hibák helyrehozása, a jogrend megszilárdítása és a törvényesség biztosítása terén is nagy és felelősségteljes feladatok várnak. [...] Az állami szerveknek nem csupán az a feladatuk, hogy a kötelezettségek teljesítését megköveteljék, hanem az is, hogy a haza minden polgára szabadon élhessen törvényekben biztosított jogával. Dolgozó népünk ezt méltán elvárhatja saját államától."[2]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
