A magyar munkajogi felelősségi rendszert 1992-ben úgy alkották meg, hogy az tekintettel legyen arra, hogy a munkaviszony alanyai eltérő pozícióban és igényérvényesítési helyzetben vannak. E különbség miatt a munkavállaló felelősségének alapja a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényben (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) a vétkesség volt, majd 2012 óta a felróhatóság, míg a munkáltató felróhatóságára, illetve vétkességére tekintet nélkül felel a munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett valamennyi kárért. A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályai alapján a munkáltató kártérítési felelőssége egy rendkívül szigorú, objektív felelősség, míg az általános munkavállalói kárfelelősség alapvetően szubjektív alapokon nyugszik. Ennek a munkáltatóra nézve rendkívül szigorú szabályozásnak több oka is van.
Egyrészt a munkáltató főkötelezettségei között található meg az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek megteremtése.[1] Ennek az az oka, hogy a munkaviszony szereplői közül nyilvánvalóan a munkáltató képes arra, hogy a munkabiztonság nagyobb szintjét megteremtse. A munkabiztonság indokán kívül a másik fő érv a szigorú felelősség mellett a prevenciós célkitűzés, tehát az, hogy a munkáltatók a balesetek és megbetegedések megelőzésére minél nagyobb hangsúlyt fektessenek.[2] Rendkívül fontos ugyanis, hogy a munkáltató érdekelt legyen abban, hogy a szükséges erőfeszítéseket megtegye az esetleges káresemények bekövetkezésének megelőzése érdekében.
Bár a magyar szabályozás a teljes kártérítés elvéből indul ki, amely alapján a munkavállalót ért károk teljes egészét köteles a munkáltató megtéríteni, vannak olyan esetek, amikor a kártérítési kötelezettség nem lesz teljes körű. Ekkor vagy a munkaviszony és a kár közötti okozatosság nem teljes, hanem pusztán részleges, vagy pedig bár a munkaviszony és a kár között teljes az okozati kapcsolat, azonban a munkavállaló valamely vétkes magatartása, az előreláthatóság hiánya, vagy más méltányolható körülmény miatt a teljes kártérítésre való kötelezés törvényi feltételei nem állnak fenn. Fontos hangsúlyozni, hogy kármegosztásra csak a vagyoni károk tekintetében van lehetőség, a kármegosztás jogintézménye a sérelemdíjra nem alkalmazható. A munkavállalói közrehatás a sérelemdíj körében is releváns, a sérelemdíj mértékét csökkentő tényező, ez azonban nem tekinthető azonosnak a kármegosztás intézményével.
Jelen tanulmányban azt mutatom be, hogy mely esetekben kerül sor arra, hogy az eljáró jogalkalmazó szerv nem ítéli meg a teljes kártérítési követelést, hanem pusztán csak annak egy részében marasztalja a munkáltatót. A tanulmány a részleges okozati összefüggés kérdésköreit nem vizsgálja. A vizsgálat fókuszát a kármegosztás esetei képezik.
1. Kármegosztás - a munkavállaló vétkes közrehatása
2. A kárenyhítési kötelezettség megszegése
3. A munkavállalói közrehatás és a kármegosztás aránya
4. Az előreláthatósági klauzula és a kármegosztás
5. Bírósági kármérséklés
A munkáltató kártérítési felelősségének fontos eleme, hogy bizonyos esetekben részben mentesül a munkáltató a kárviselés kötelezettsége alól, tehát a kárkötelmi jogviszony alanyai között kármegosztásra[3] kerül sor. Ekkor vagy a munkavállalónak van vétkes közrehatása a károkozással összefüggésben, vagy egyszerűen van olyan egyéb menthető körülmény, amelyet a munkáltató felelősségének mérséklése körében figyelembe kell venni. A vétkes közrehatás nem felelősségalapító tényállás, hanem felelősségcsökkentő tényező.[4] Az Mt. kimondja, hogy "[n]em kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása okozott, vagy amely abból származott, hogy a munkavállaló kárenyhí-
- 27/28 -
tési kötelezettségének nem tett eleget."[5] Ez a szabály rögzíti a kármegosztás két Mt.-beli esetét: a vétkes közrehatást, valamint annak nevesített altípusát a kárenyhítési kötelezettség megszegését. Ez a szabály a munkavállalót is a munkavégzés szabályainak és a munkavédelmi előírásoknak betartására sarkallja. A károsult munkavállaló közreható magatartását a bírói gyakorlat akkor veszi figyelembe, ha előre látta, vagy kellő körültekintéssel előre láthatta volna magatartásának következményeit, így elvárható lett volna tőle, hogy más magatartást tanúsítson.[6]
A kármegosztás e szabálya két feltételen nyugszik. Egyfelől szükséges, hogy a munkavállaló maga is okozója legyen a kárnak, de csak részbeni okozója, ugyanis ha kizárólagosan a munkavállaló okozza a kárt, akkor nem kármegosztásnak van helye, hanem a munkáltató felelősség alóli mentesülésének.[7] Másfelől pedig szükséges, hogy a munkavállalót mindezen magatartásában vétkesség terhelje. E kettős feltétel együttes megvalósulása esetén lehet helye annak, hogy a bíróság kármegosztás mellett döntsön, tehát a vétkessége alapján a bekövetkezett kárért részben felelős munkavállaló és a munkáltatója között kerülhet sor a kármegosztás alkalmazására.[8]
A vétkesség a munkavállaló tudata és a károkozó magatartás közötti kapcsolatra utaló szubjektív, individualizált felelősségtani kategória. Ha a munkavállaló nem úgy járt el ahogy az általában elvárható (felróhatóság) és e magatartásához való tudati viszonyulása vétkes (szándékos vagy gondatlan),[9] akkor a dolgozó az e magatartásából eredő károkért köteles felelni, így kármegosztásra fog sor kerülni. A vétkességi felelősségi rendszer tehát azon alapul, hogy a károkozó helytelenül cselekedett, miközben konkrét - általa is felismerhető - lehetősége volt arra, hogy másképp járjon el.[10]
A Kúria Joggyakorlat-elemző csoportjának a munkáltatói kárfelelősség elemző összefoglaló véleménye a közrehatás vétkességének megítélése kapcsán számos esetet áttekintett. Ezen esetek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy vétkes a munkavállaló magatartása akkor, ha a szakmai tapasztalatát vagy az általános élettapasztalatot kirívóan figyelmen kívül hagyva, vagy a munkáltató által meghatározott munkavédelmi szabályokat megszegve (például védőszemüveget nem használta, gép védőburkolatát eltávolította, gépet jogosulatlanul használta, veszélyes térbe belenyúlt stb.) jár el.[11] Ezt a következtetést támasztja alá azon eset is, amelyben a bíróság azért állapította meg a munkavállaló felelősségét, mert a munkahelyi balesetét követően - az elszenvedett kézsérülésével - késedelmesen fordult az orvoshoz, és e magatartása - rontva állapotát - hátráltatta a gyógyulását. E várakozó magatartás a munkavállaló részéről az általános logikát nélkülözte, így a bíróság döntése szerint kármegosztás alkalmazását alapozta meg. A munkavállaló vétkes közrehatását akkor is figyelembe kell venni, ha a munkáltató nem a teljes, hanem a balesettel összefüggésben lévő munkaképesség-csökkenés arányában felelős a balesetből eredő kárért.[12]
Mára - a bírói gyakorlat alapján - megállapíthatók olyan klasszikus magatartások is, amelyek esetében a vétkesség hiánya miatt nincs helye kármegosztásnak. A munkavállaló vétkes közrehatásának hiányát állapította meg a bíróság, amikor a munkavállaló a munkáltató által biztosított láncot használta, azt megtekintésre a felettesének bemutatta, azonban az mégsem volt megfelelő állapotú.[13] A közelmúltban több olyan eset is felmerült, ahol a bíróságnak a munkavállaló reflexszerű mozdulatát kellett értékelnie. Kiemelkedő az a döntés, amely szerint a bíróság nem tekintette vétkes magatartásnak azt, hogy a munkavállaló akaratlan, reflexszerű mozdulattal odakapott a körfűrészhez abból a célból, hogy a húsdarabot megigazítsa.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
