A cicerói életmű számos ponton említi, két alkalommal pedig - méghozzá ugyanazon évben, Kr. e. 63-ban - behatóbban is taglalja a senatus consultum ultimum jelentőségét, amellyel a szenátus szükségállapotot hirdetve felhatalmazta a magisztrátust, hogy bizonyos jogi korlátokon átlépve, kizárólag az állam érdekét legfőbb törvénynek tekintve járjon el. E két hosszabb elemzés a Pro Rabirio perduellionisban, vagyis a Saturninus néptribunus megölése miatt államellenes bűntettel, perduellióval vádolt Rabirius védelmében tartott beszédében, valamint a Catilinariákban, vagyis a consulként az összeesküvést (coniuratio) szító Catilina elleni beszédekben olvasható.[1]
A senatus consultum ultimum jelentőségét a cicerói életműben megvilágítandó először a magisztrátusok és a szenátus szerepét vázoljuk a kései köztársaság államrendjében (I.), ezt követően a válsághelyzetek kezelésének módjait, a dictatori tisztséget és a senatus consultum ultimumot vetjük össze (II.), majd - a Catilinariák és a Pro Rabirio perduellionis mint forrás áttekintése (III.) után - a senatus consultum ultimum közjogi jelentőségét tárgyaljuk Cicero oratióiban (IV.).
A római állam (res publica, hivatalos nevén senatus populusque Romanus, ahogy a SPQR rövidítés is jelzi) Cicero szerint ún. hármas, azaz kevert államforma (triplex rei publicae genus, mikté politeia), a res publica elsősorban ugyanis nem "köztársaságot", hanem "államot" jelentett, hiszen létezett a res publica regalis (vagyis a királyság) és a res publica popularis (köztársaság) is. A kevert államformának megfelelően a hatalmat három szerv gyakorolta: a királysági princípiumot megtestesítő (fő)magisztrátus(ok), az arisztokratikus princípiumot megtestesítő szenátus, valamint a köztársasági princípiumot megtestesítő népgyűlés (comitia). E három egység kölcsönösen egymás kontrolljaként, hatalmi fékeként is működött, ill. bizonyos aktusokhoz (pl. törvényhozás) hármójuk együttműködése volt szükséges. A cicerói gondolat szerint - amit De re publica (Az állam) című művében kifejtett - e kevert "alkotmány" kiküszöbölte az egyes "tiszta" államformák hátrányait, hiszen míg a királyság stabilitást, ám csekély szabadságot jelentett a polgároknak, addig a köztársaság, vagyis a nép uralma szinte maximális szabadságot garantált, ám épp az egységes vezetői akarat hiánya miatt ingatagnak számított. Róma kevert államformája tehát e szempontból - a szónok-államférfi szemében - ideálisnak mondható (optimus status civitatis). E gondolat fényében érdemes szemlélnünk a római állam, ill. a(z utólagos minősítést tartalmazó szóhasználattal) köztársaság államberendezkedését.
A magisztrátus viselésének fő elvei a következők voltak. Az annualitás azt jelenti, hogy a magisztrátusok túlnyomó többségét egy évre választják, illetve a következő évben nem választhatók újra. A kollegialitás elve alapján (főszabály szerint) ugyanazon tisztséget egyszerre több, egyenlő jogkörű főhivatalnok töltött be. A magisztrátusokat megillető intercessiós jog azt jelentette, hogy colle-gájuk, vagyis azonos posztot betöltő hivataltársuk bármely intézkedése ellen felléphettek, s azt megakadályozhatták. A 180-ban hozott lex Villia annalis megszabta a tisztségek betöltésének sorrendjét: először a quaestori, majd az aedilisi vagy a néptribunusi tisztséget kellett betölteni, és csak ezt követően lehetett a praeturára, majd ez után consulatusra pályázni - censor és dictator csak consul-viselt személy lehetett. A magisztrátusok nem kaptak díjazást, ill. számos, hivatalukkal járó költségüket maguknak kellett fedezniük.
Itt kell néhány megjegyzést tenni az intercessio, az annualitás és a kollegialitás elve kapcsán. Rómában a szó mai értelmében nem ismerték a hatalom megosztásának elvét, vagyis a jogalkotói, bírói és végrehajtói hatalom nem különült el élesen egymástól. A funkciók persze megoszthatók voltak, de az imperium és a potestas teljessége alapelvnek számított, tehát a consul jogszolgáltató jogkörét általánosságban átvette ugyan a praetor, ám ezt olykor a consul változatlanul ellátta, hiszen imperiumának részét képezte. Ugyanakkor e teljes hatalom csak egy évre szólt. A consul tehát rendelkezett a teljes katonai hatalommal, a polgári végrehajtó hatalommal, a jogszolgáltatóival, és törvényt kezdeményezhetett (de nem alkothatott, hiszen ahhoz a népgyűlés és a szenátus közreműködése is kellett). Viszont éppen az annualitás, az intercessiós jog és a kollegialitás elve adott védelmet egy-egy magisztrátus túlkapásai ellen, vagyis az egyik magisztrátus hatalmának osztatlansága jelentette a korlátot a másik magisztrátus hatalma számára, és teremtette meg a - nem demokratikus, azonban - jogállami működés kereteit
A köztársaság idején, akárcsak a királykorban a szenátus biztosította a római állam folyamatos működését, ám ekkor már a hivatalviselt magisztrátusok tanácsává lett. Idővel már nemcsak patríciusok, hanem a gazdagabb plebejusok is szenátorok lehettek, ám egy különbség megmaradt: a patríciusokat illette meg a patres (atyák) titulus, a plebejusokat csak a conscripti (összeírtak) néven címezték. A senatus consultum, vagyis a szenátusi határozat eredetileg (formailag) nem egyéb, mint a szenátus tanácsa (hiszen a consulere nem jelent mást, mint tanácsot adni), vagyis szigorúan véve nem tekinthető jogforrásnak, hiszen a szenátus nem jogalkotó szerv. Megfogalmazásában is ez jut kifejezésre, ugyanis nem parancs, hanem tanács, vé-
- 299/300 -
lemény (censere, placere) formájában jelenik meg. A magisztrátusok természetesen követték a szenátus óhajait, hiszen politikailag a szenátusnak feleltek, ill. további közéleti pályafutásuk is nagyban a szenátus jóindulatán múlott.[2]
A Kr. e. III. század végéig a kül- vagy belpolitikai okokból előállott szükséghelyzet kezelésére rendkívüli magisztrátusként dictatort neveztek ki; a dictator kinevezésére az egyik consul tett javaslatot, és ha előterjesztését a szenátus támogatta (vagyis kellően súlyosnak ítélte a válsághelyzetet ahhoz, hogy azt az állami működés szokásos eszközeivel ne lehessen kézben megoldani), akkor ez ellen sem hivataltársa, a másik consul, sem a néptribunus nem emelhetett vétót (intercessiót), illetve a népgyűlés hozzájárulására sem volt szükség. A dictator megbízatása rendszerint hat hónapra szólt, nem rendeltek mellé hivataltársat, intézkedései ellen a néptribunus sem jelenthetett be intercessiót, nem korlátozta a provocatio[3] intézménye (vagyis az általa kiszabott főbenjáró büntetés ellen a római polgár nem fordulhatott a népgyűléshez), tisztségének megszűnte után pedig a működése idején megtett intézkedésekért nem volt jogilag felelősségre vonható. Mivel a dictator kinevezésére a szenátus rendelkezett ugyan ráhatással, kinevezése utáni működése során viszont sem utasítási, sem ellenőrzési jogkörrel nem bírt, a második pun háború után - amikorra a szenátusi arisztokrácia hatalomkoncentrációja is esett - a szenátus mindinkább el akarta kerülni az időleges hatalomvesztés lehetőségét, s így a dictatura intézménye a maga tradicionális formájában már nem került alkalmazásra. (A Sulla- és Caesar-féle dictatura történelmi szerepe nyilvánvalóan teljesen más megítélés alá esik, hiszen ezek már a köztársasági államrend haláltusájának idejére estek.) A szenátus a Kr. e. II. századtól a consulokat ruházta fel rendkívüli imperiummal a szükséghelyzetek idején - így például 186-ban a Bacchanalia-ügy idején a senatus consultum de Bacchanalibus kiadásával,[4] valamint 132-ben Tiberius Gracchus és hívei ellen fellépve[5] -, akik lehetőséget kaptak rá, hogy római polgárokat a provocatiós jog gyakorlása nélkül (vagyis a halálbüntetés népgyűlés általi jóváhagyását mellőzve) főbenjáró büntetéssel sújtsanak. Ezen szenátusi rendelkezések, illetve a consulok eljárásai szűkebb értelemben nélkülözték a jogi alapot. A senatus consultum ultimum első alkalommal, vagyis 121-ben történt kibocsátásakor tehát a szenátus mintegy közigazgatási, nem pedig bírói hatáskört, illetve intézkedési jogot adott a consuloknak.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
