Berki Katalin és Suba Ildikó írásában, úgy véli, hogy a jogalkotó álláspontja az Alkotmánybíróság jogértelmezésével teljesen ellentétes volt.
A közszféra alkalmazottai[1] a rendszeres munkabérükön felül minden évben egyhavi külön juttatásban is részesülnek. E külön juttatásra vonatkozóan 2004-ben és 2005-ben olyan átfogó jellegű törvénymódosítások történtek, amelyek közvetlenül vagy közvetve a közszféra minden dolgozóját - nem kevés vitát, sőt többször jogvitát kiváltva - érintették. A munkaügyi bíróságok előtt a külön juttatásra vonatkozó törvényeknek a közszférában való alkalmazását illetően egyedül a fegyveres szerv munkáltatók gyakorlata vált ismertté, részben a belügyi szervekhez tartozó hivatásos állományú rendőrök, részben pedig a Vám- és Pénzügyőrséghez (VP) tartozó hivatásos állományúak által indított úgynevezett Hszt.-s munkaügyi perek folytán.[2] Bár a különböző munkaügyi bíróságok jogalkalmazásában a jogbizonytalanság is kimutatható, a külön juttatásra vonatkozó törvényeket egységesen értelmezik.
Az egyik munkaügyi bíróság, valamint több érdekvédelmi szervezet és magánszemély is az Alkotmánybírósághoz fordult a külön juttatásra vonatkozó törvényi rendelkezések alkotmányellenessége miatt. Az Alkotmánybíróság 32/2005. (IX. 15.) AB határozatával (a továbbiakban ABh.) az indítványok által támadott törvényi rendelkezéseket[3] 2005. január 1-jére visszamenőleges hatállyal - részben - megsemmisítette, helyreállítva a juttatásra vonatkozó törvények alkotmányosságát, de ezzel nem oldódott meg a törvények értelmezése körül kialakult vita.
Az Alkotmánybíróság határozatára a törvényhozás gyorsan reagált, melynek eredménye az egyhavi külön juttatásra vonatkozóan a közszféra minden területét érintő, legújabb átfogó törvénymódosítás lett, amely a Magyar Közlönyben 2005. november 11-én került kihirdetésre. A törvénymódosítás amellett, hogy számos kérdésben megoldást jelenthet az eddig megoldatlan jogi kérdésekre, a korábbiak mellé újabb jogértelmezési problémákat tehet hozzá, és a korábbihoz képest más vonatkozású alkotmányossági aggályokat vethet fel.
Az egyhavi külön juttatás az átfogó törvénymódosítás-láncolat eredményeként már nemcsak mint a munkajog egyik jogintézménye lehet elemzés tárgya, hanem a jogalkotás jogtörténeti jelentőségű kérdésének is tekinthető. A munkajogban a külön juttatásra vonatkozó, 2004-2005. évi törvénymódosítások eredményeként újszerű fejlemény figyelhető meg. Példa nélkül álló jelenség, hogy a joggyakorlatnak nem a bírói jogalkalmazás, hanem egy azon kívüli, munkáltatói szintű jogszabály-alkalmazási gyakorlat mutat irányt, ami a jogalkotásra is közvetett hatást gyakorol.
Mint ahogyan azt a későbbiekben részletesen is be fogjuk mutatni, a hivatásos állományú rendőrök felett a munkáltatói jogokat gyakorló belügyminiszter állásfoglalása, valamint a munkáltatói határozatai nyomán alakult ki az a gyakorlat, amely a köztudatban úgy jelent meg, mintha az már bírósági joggyakorlaton alapuló jogszabály-értelmezés eredménye lenne. Az állásfoglalás szerint a törvénymódosítás alapvetően és koncepcionálisan megváltoztatta az egyhavi külön juttatás funkcióját. A koncepcióváltás lényege abban foglalható össze, hogy a törvényhozó ezután a közszféra dolgozóinak már nem a lezárult naptári évben fennállt jogosultsága alapján kívánja biztosítani tizenharmadik havi illetményét, hanem előre történő kifizetéssel,a kifizetés évére. Az állásfoglalás szerint a koncepcióváltás a 2004. évi illetmény egy részének kiesésével járt. A munkáltatói határozatokban megfogalmazott állásfoglalás a köztudatban, de a joggyakorlatban is mintegy jogszabályi jelentőséget kapott.
A bírósági döntések alapján a jogalkalmazásban kifejeződött az a jogi álláspont, hogy a munkáltatók a külön juttatásra vonatkozó törvényi rendelkezéseket tévesen alkalmazták. Ezek után szokatlan és különös eredményként állapítható meg, hogy az egyhavi külön juttatásra vonatkozó törvények mégis a miniszteri (munkáltatói) határozatban (állásfoglalásban) írt tartalommal rögzültek. Az előbbiek együttes hatásaként a szélesebb értelemben vett joggyakorlatban és jogirodalomban a kérdés - bár nem ilyen megfogalmazásban, de annak lényegét tekintve - már úgy merült fel, hogy a munkáltatói határozatok indoka vagy a bírósági jogalkalmazásban kialakult jogértelmezés tükrözi-e a helyes jogi álláspontot.
Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy milyen hatások eredményeként kezdődhetett el a jogalkotásban
- 110/111 -
ugyanazon jogintézmény tekintetében egy törvénymódosítási hullám: az egyhavi külön juttatásra vonatkozóan két éven belül eddig három átfogó törvénymódosítás történt, és nem biztos, hogy ezáltal véglegesen megoldódnak a már felvázolt problémák. A jogalkotás és a törvénymódosításokat kiváltó külső körülmények egymással ok-okozati összefüggésben állnak és folyamatosan egymást generálják. Ebben a folyamatban a bírósági jogalkalmazás - úgy tűnik - csak közvetítő szerepet játszik. Amennyiben sikerül megtalálni az állandósult törvénymódosítások kiváltó okát, akkor a felmerült probléma megoldásához is közelebb jutunk.
Kitérünk arra, hogy az Alkotmánybíróság határozatának indokolása - elsősorban a törvényeknek tulajdonított normatartalom - milyen hatást gyakorolt a legújabb jogalkotásra, ezért kiemelten foglalkozunk az Alkotmánybíróság által vizsgált törvényeknek tulajdonított normatartalom és a jogalkotás összefüggéseivel.
A tanulmányban az egyhavi külön juttatás "történetét" annak időrendi sorrendjében mutatjuk be. A törvénymódosítások hatásaként foglalkozunk az azokhoz kapcsolódó bírói gyakorlatban kialakult jogalkalmazói álláspontokkal és elemezzük az Alkotmánybíróság határozatát a jogalkalmazáshoz tartozó kérdések tekintetében. Bemutatjuk a legújabb - a tanulmány készítésével egy időben kihirdetett - törvénymódosítást és annak várható hatását a joggyakorlatra. Végül a bevezetőben felvetett kérdésekre adható lehetséges válaszok alapján összefoglaljuk a joggyakorlat és a jogirodalom számára levonható tanulságokat.
A téma szempontjából fontosnak tartjuk, hogy a munkajogi szabályozás változásain keresztül bemutassuk az egyhavi külön juttatás jogintézményének kezdeteit és történeti alakulását. Ezen belül szükséges a külön juttatás fogalmának és a törvényi rendelkezések közös tartalmi elemeinek vizsgálata is, mert ezekben történtek azok a változások, amelyek egybevetésével bemutathatók az újabb törvényi szabályozások fontos és lényegi változásai.
2004. február 1-jéig az egész közszférában tizenharmadik havi illetményként fizették ki a külön juttatást, noha azt egyedül a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) rendelkezései nevezték tizenharmadik havi illetménynek, a közszférában dolgozók egyéb jogállási törvényei csak külön juttatásról beszéltek. Ennek az volt az oka, hogy a közalkalmazottak számára a külön juttatásra való jogosultság naptári évében, azaz még december hónapban lehetőség volt az egyhavi illetmény kifizetésére. Ettől függetlenül a többi jogállási törvény hatálya alá tartozók esetében is - bár nem nevezték tizenharmadik havinak, de - tizenharmadik havi jellegű volt a külön juttatás címén kapott illetmény, mivel azt legkésőbb a tárgyévet követő január 15-ig részükre is kifizették.
Az egyes jogállási törvények idevágó rendelkezései első alkalommal - különböző időpontban - való hatálybalépésüket követően folyamatosan módosultak, mégis felfedezhetők a jogintézmény törvényi feltételrendszerében olyan közös ismérvek, amelyek alapján négy, egymástól elhatárolható időszakot tudunk megkülönböztetni: az 1992. július 1-jétől[4] 2004. január 31. napjáig terjedő, a 2004. február 1-jétől 2004. december 31-ig terjedő, a 2005. január 1-jétől 2005. december 31-ig terjedő és a 2006. január 1-jétől kezdődő időszakot.
Az első időszakról általánosságban elmondható, hogy a gyakori módosítások nyomán a törvényszövegek változatosak voltak ugyan, de a szabályozás egységes elvek szerint történt. A törvények komplex szabályozással meghatározták, hogy a külön juttatás mely időszakban végzett munka elismerését szolgálja (tárgyidőszak), szabályozták a jogosultak személyi körét, valamint rendezték az év közben megszűnt jogviszonyok alapján időarányosan járó külön juttatások kérdését, továbbá az adójogi szabályokhoz igazodva[5] egységes elvek alapján rendelkeztek a kifizetések idejéről. Ebben az időszakban sem jogalkotási, sem pedig jogalkalmazási szinten nem vetődtek fel problémák: az egyhavi külön juttatás intézménye a joggyakorlatban is jól működött. A magunk részéről a külön juttatásra vonatkozó valamennyi törvényszöveg közül a legsikeresebbnek a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény (a továbbiakban Ktv.) 2004. január 31-ig hatályban lévő rendelkezését tartjuk, ezért ezen keresztül mutatjuk be[6] az első időszak főbb jellemzőit: "A köztisztviselő minden naptári évben - külön juttatásként - az adott közigazgatási szervnél a tárgyévi munkavégzési kötelezettsége időtartamának arányában legalább egyhavi illetményére jogosult. Ezt az összeget legkésőbb a tárgyév december 31-ig kell kifizetni."[7] Munkavégzési kötelezettséghez tartozó időtartamnak minősült a felmentési idő, valamint a Munka törvénykönyve 107. §-ában meghatározott azon időtartamok, amelyek alatt a munkavállaló mentesült a munkavégzési kötelezettség alól (például keresőképtelen beteg volt). Nem minősült azonban a külön juttatásra jogot adó időnek a bármilyen címen igénybe vett fizetés nélküli szabadság teljes időtartama, valamint a keresőképtelen betegség hat hónapot meghaladó időtartama.
- 111/112 -
A második, 2004. február l-jétől 2004. december 31-éig terjedő időszakban hatályos, az egyhavi külön juttatásra vonatkozó törvényi rendelkezések bemutatása a korábbi sokszínű törvényszöveggel szemben egyszerű, mert az a közszféra minden területére szinte ugyanazt a törvényi megfogalmazással vonatkozott.[8] Továbbra is a köztisztviselők példáján keresztül mutatjuk be a módosítás lényegét: "A köztisztviselő minden naptári évben - külön juttatásként - egyhavi illetményére jogosult, amennyiben január l-jén közszolgálati jogviszonyban áll. A juttatás kifizetéséről január 16-án - amennyiben ez szombatra vagy vasárnapra esik, akkor az ezt követő első munkanapon - kell rendelkezni. A juttatás mértékének alapja a január hónapra irányadó illetmény."[9] A törvények a közszféra többi területén is ugyanúgy rendelkeztek, eltérés csak a juttatás alapjában mutatkozott (illetmény vagy távolléti díj). Ezek a rendelkezések a jogosultság tárgyévére, a juttatás mértékére és a juttatás alapjára vonatkozó szabályozás tekintetében a korábbiakhoz képest semmilyen változtatást nem jelentettek. A miniszteri indokolás szerint a törvényi cél a kifizetések egységesítése lett volna, de úgy tűnik, a leglényegesebb változtatások nem ezt a törvényi célt támasztották alá. A módosítás inkább megszüntette a munkajogi és az adójogi megítélés közötti egységet, mely szerint a közszférában legkésőbb a tárgyévet követő január 15. napjáig ki kellett, de legalábbis ki lehetett fizetni a külön juttatás összegét. A törvényhozó a közszféra egészét érintően bevezette azt a rendelkezést, hogy január 16. előtt nem történhet meg a kifizetés, arról legkorábban január 16-án "kell rendelkezni". A jogosultság feltételei is lényegesen változtak, mivel a törvényhozó megszüntette az arányosítást, és ezzel összefüggésben, illetve e cél elérése érdekében jogosultsági feltételként előírta, hogy január 1-jén fenn kell állnia az adott jogviszonynak. A törvényi cél így egyértelmű kifejezést nyert, ha ugyanis a jogviszonynak még a jogosultság megszerzése napján is fenn kell állnia, akkor még a lehetősége sem maradhat meg az év közben megszűnt jogviszonyok időtartamához igazodó arányos kifizetésnek. A 2004. február 1-jei módosítással a törvény útját állta annak, hogy az év közben megszűnt jogviszonyok alapján, a munkavégzés időtartamához igazodóan akár egyetlen esetben is sor kerülhessen a külön juttatás időarányos összegének megfizetésére. A folyamatos jogviszonyok alapján járó juttatások tekintetében a 2004. február 1-jétől december 31-ig hatályos törvényi rendelkezések nem kerülhettek alkalmazásra a gyakorlatban, mert a 2004. évi CXXXV. törvény 2005. január 1-jével módosította a jogállási törvényeket.
A harmadik időszakban, 2005. január l-jétől hatályos - az ABh. által részben megsemmisített - szabályozás szerint[10] "a köztisztviselő minden naptári évben - külön juttatásként - egyhavi illetményére jogosult, amennyiben január 1-jén közszolgálati jogviszonyban áll, kivéve ha:
- 30 napnál hosszabb fizetés nélküli szabadságon van,
- gyermekgondozási segélyben, illetve
- gyermekgondozási díjban részesül.
A juttatás kifizetéséről január 16-án - amennyiben ez szombatra vagy vasárnapra esik, akkor az ezt követő első munkanapon - kell rendelkezni. A juttatás mértékének alapja a január hónapra irányadó illetmény."
Ez a módosítás - a 2004. február 1-jén hatályba lépett módosításhoz hasonlóan - továbbra sem tartalmazott eltérést a juttatásra való jogosultság tárgyidőszaka (naptári év) és a juttatás alapjának (illetmény, távolléti díj) meghatározása tekintetében. A minden naptári évben fennálló jogosultság törvényi szabályozása 1992. július 1-jétől (de a bírák és az ügyészek esetében már 1991. január 1-jétől kezdődően) töretlen volt. A juttatásra való jogosultság személyi hatályát érintő rendelkezés körében is csak megismételte a törvényhozó a 2004. február 1-jei módosításból az "amennyiben január 1-jén közszolgálati jogviszonyban áll" kitételt és a kifizetésre vonatkozó rendelkezést. A 2004. február 1-jei törvénymódosításhoz képest a jogalkotó újabb rendelkezésként teljes egészében kizárta a juttatásból azokat, akik - a naptári évet követően - a január 1-jei jogosultság megszerzésekor már 30 napot meghaladó fizetés nélküli szabadságon vagy bármilyen időponttal kezdődően GYES-en vagy GYED-en voltak.
Ha összevetjük ezeket a törvényi rendelkezéseket a 2004. január 31-ig hatályos rendelkezésekkel, látható, hogy a törvényhozó az időarányosítást két szakaszban számolta fel. A juttatásra való jogosultság körében a korábbi szabályozás egyenlő súllyal és elvi megfontolással vette figyelembe mind a munkavégzést, mind a munkavégzés hiányát. A munkavégzés, illetve annak hiánya egyik oldalon jogosultságot biztosító feltételként, a másik oldalon pedig jogosultságból - vagy a jogosultság időszakának egy részéből - kizáró feltételként szolgált: például aki csak hat hónapig végzett munkát a munkáltatónál, azt a törvény a másik hat hónap időtartam tekintetében kizárta a juttatásból, és csak félhavi illetményben részesítette. A másik oldalon viszont a hat hónap munkavégzés jogot biztosított arra, hogy a munkavállaló félhavi illetményben részesülhessen. A 2004. február 1-jén hatályba lépett módosítás teljes egészében megszüntette az időarányos juttatás lehetőségét, így a törvény nem vette figyelembe sem a munkavégzést, sem annak hiányát. Így mindenki meg-
- 112/113 -
szerezte (volna) a jogot a teljes egyhavi juttatásra, aki a naptári évben és többletfeltételként január 1-jén is jogviszonyban állt. A 2005. január 1-jén hatályba lépett módosítással a törvények szövegében már ismét jelen volt a külön juttatás és a munkavégzés kapcsolata, de egyedüli kizáró feltételként. A jogalkotó tehát az időarányosítás két oldala, a munkavégzés időtartama (jogosultsági feltétel) és a munkavégzés hiánya (kizáró feltétel) közül - megkülönböztető szabályozással - egyedül a munkavégzés hiányát emelte ki és értékelte teljes egészében kizáró feltételként.
A közszférában dolgozó alkalmazottak általában tudomásul vették a megváltozott szabályozást. Ennek magyarázata kézenfekvő azon munkavállalók esetében, akik a 2004. évben végig és még 2005. január 1-jén is folyamatosan egyhavi külön juttatásra jogosító jogviszonyban álltak, hiszen ők lényegében észre sem vették a törvényi változásokat, mert a külön juttatás összege - ugyanúgy, mint az előző években - 2005 januárjában megjelent a bankszámlájukon.
A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény (a továbbiakban Hszt.) hatálya alá tartozó belügyi munkáltatók speciális módon értelmezték a törvénymódosításokat: közvetlenül azt követően, hogy a 2004. január 1-je és 2004. január 31-e között jogviszonyban álló hivatásos állományú dolgozók részére megfizették a 2004. január havára eső egy tizenketted juttatást, majd január 16-án (illetve mivel az vasárnapra esett, 17-én) egy újabb teljes havi juttatás összegét is megfizették - feltételezhetően - azoknak, akik 2005. január 1. napján (még vagy már) szolgálati jogviszonyban álltak. A hivatásos állományú rendőrök és az érdekvédelmi szervezetek - mivel értelemszerűen nem állt érdekükben vitát kezdeményezni egy ellenkező álláspont érvényre juttatása érdekében - elfogadták a fenti elvet (amely később a munkaügyi perekben már "egyező jogi előadásként" jelent meg): ennek értelmében január 16-án (illetve 17-én) az egyhavi juttatás összegének kifizetése nem a jogosultság 2004. naptári évére, hanem 2005. január 1. napjára, vagyis az egyetlen naptári napon fennálló szolgálati jogviszonyra tekintettel, előre történt a 2005. évre. Ebből a munkáltatói megokolásból logikusan adódott az a további gondolat, hogy ez esetben "kimaradt" a 2004. naptári év, illetve abból nem került megfizetésre tizenegy hónapnak megfelelő juttatás összege. A szolgálati út betartásával a hivatásos állományú rendőrök a "kimaradt" összegek megfizetését igényelték a munkáltatóktól.
A Pénzügyminisztérium irányítása alá tartozó VP munkáltatók 2005. január 16-án a hivatásos állományú dolgozóknak a 2004. naptári évre őket megillető egyhavi juttatások összegét fizették meg. A munkavállalók - a szolgálati út betartásával - a munkáltatóktól mégis a 2004. évre járó egyhavi juttatás megfizetését igényelték, amely követelésüket a hivatásos állományú rendőrök álláspontjából kiindulva arra alapították, hogy a munkáltatók a 2005. január 16-án részükre megfizetett juttatást csak a 2005. évre előre járóan, nulladik haviként fizethették meg, ezért tartoznak a 2004. évre egy teljes havi illetménnyel. A munkáltatók a szolgálati panaszokat elutasították. Az elutasítás indokaként - majd a meginduló munkaügyi perekben is - arra hivatkoztak, hogy a testületi tagok a 2003. évi külön juttatás összegéhez a 2004. évben, majd a soron következő, a 2004. naptári évre járó juttatás összegéhez a 2005. évben jutottak hozzá. Jogi hivatkozásuk szerint a munkajog területén érvényesülő jogelvekből is következik, hogy a dolgozók előre történő kifizetése nem lehetséges.
Látható tehát, hogy a fegyveres szerv munkáltatók két nagy csoportja ellentétesen értelmezte a Hszt. vonatkozó szabályait, azonban a munkavállalók követeléséhez mindkét munkáltatói kör esetében a belügyi szervek által kialakított jogszabály-alkalmazási gyakorlat szolgált kiindulási alapként. A bíróságok előtt - meghatározóan - mindkét fegyveres szerv esetében a munkáltatókhoz tartozó hivatásos állományú munkavállalók olyan perei voltak, illetve vannak még folyamatban, amelyekben a felperes szolgálati jogviszonya 2004. január 1-jén már fennállt és azóta is folyamatosan fennáll. Az azonos vagy hasonló tárgyú keresetek alapján hozott bírói döntések két csoportba sorolhatók: a keresetnek helyt adó és a keresetet elutasító ítéletek. A bírósági joggyakorlatban kialakult álláspontokat egy-egy jogerős ítélet alapján mutatjuk be.[11]
A Szombathelyi Munkaügyi Bíróság az M. 266/2005/4. számú elsőfokú ítéletében arra kötelezte az alperest, hogy fizesse meg a felpereseknek a rendelkező részben meghatározott összegeket "a 2004. évi külön juttatás jogcímén"; a Vas Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság pedig az Mf. 20.299/2005/5. számú - már az ABh. közzétételét követően hozott - ítéletében helybenhagyta a munkaügyi bíróság ítéletét. A másodfokú bíróság indokolása szerint "a megyei bíróság osztotta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy a Hszt. 109. §-át módosító törvényi szabályok a szolgálati jogviszonyban állók jogosultságát a külön juttatásra a 2004. év tekintetében nem szüntette meg. [...] A megyei bíróság jogértelmezése szerint a Hszt. 109. §-a úgy értendő, hogy a 2004. évet a jogosultság szempontjából tárgyévnek kell te-
- 113/114 -
kinteni. A 2004. évi külön juttatás kifizetésének és a jogosultság megállapításának feltétele volt, hogy a 2004. egész évben és 2005. január 1. napján a szolgálati viszony fennálljon, a kifizetés időpontja pedig január 16-a. A megyei bíróság álláspontja szerint a törvény értelmezése alapján a 2004. évi tárgyévre vonatkozóan nem megalapozott azon alperesi álláspont, hogy a tizenharmadik havi illetmény »nulladik havi« külön juttatássá alakult át." A kereseteknek helyt adó bíróságok kifejezetten a munkáltatók (alperesek) jogi indokaira tekintettel ítélték meg a 2004. évre járó egyhavi juttatást vagy annak a még meg nem fizetett részét, mivel a munkáltatók "úgy tekintették", hogy 2005. január 17-én az egyhavi külön juttatást nem a 2004. naptári évre, hanem a 2005. évre előre fizették meg. Ezzel szemben "nem vitatták", hogy a 2004. évben a juttatás tizenegy hónapra eső részét nem fizették meg. Az a folyamatosan jogviszonyban álló hivatásos állományú rendőr tehát, akinek a javára helyt adó ítélet született, 2005. január 15-ig egyhavi távolléti díjának tizenketted részében és január 17-én egy havi teljes távolléti díjnak megfelelő juttatásban részesült a munkáltató intézkedése alapján. Ha még a jogerős ítélet alapján is megfizeti részére munkáltatója az egyhavi távolléti díja tizenegy tizenketted részét, akkor - összesen - kéthavi távolléti díjának megfelelő összegű juttatásban is részesül. Ily módon a 2005. évig minden évben folyamatosan az egyhavi távolléti díjának, a 2005. évben kétszer egy havi távolléti díjának, a 2006. évtől kezdődően pedig folyamatosan ismét egyhavi távolléti díjának megfelelő összegben részesül.
A Fővárosi Munkaügyi Bíróság két perben a Vas Megyei Bíróság álláspontjával megegyező véleményen volt, míg öt másik eljárásban a bíróság a jogszabály értelmezésének eredményeként mind a két fél álláspontjától eltérő jogi álláspontra helyezkedett.[12] Az ezen ügyekben hozott döntések szerint[13] a jogvitára a 2005. január 1-jén hatályos törvényi rendelkezést kell alkalmazni, ugyanakkor a bíróság szerint a munkáltató 2005. január 17-ei kifizetésének jogalapja a felperesnek a 2004. naptári évben és a 2005. január 1-jén is fennálló jogviszonya alapján szerzett jogosultsága volt, és ezért a keresetet elutasította. "A bíróság álláspontja szerint a felperes részére az egyhavi külön juttatást az alperes a Hszt. 109. §-ának hatályos rendelkezése alapján 2005. január 17-én ténylegesen megfizette. Ettől független kérdés az, hogy ez az összeg nem jelent meg a 2004. évi jövedelme részeként. Mivel a rendőrség hivatásos állományú tagjait minden naptári évben megilleti az egyhavi külön juttatás, az előbbi kifizetés csak 2004. évre vonatkozhatott. E tekintetben nincs jelentősége annak, hogy a munkáltató a kifizetést milyen időszakra tekintette teljesítettnek és annak sem, hogy azt a felek saját szándékuk szerint minek nevezték. A kifizetés kizárólag a törvény rendelkezése alapján történhet, ezért az abban az esetben is a felperest 2004. évre megillető külön juttatásának minősül, ha azt a munkáltató a 2005. évre kifizetett juttatásnak tekintette."
Egyéni felmérésünk szerint az ország különböző területein hozott bírósági döntések között az ismertetett indokolás tartalmával megegyező vagy hasonló tartalmú elutasító ítéletek vannak többségben a kereseteknek helyt adó ítéletekkel szemben. A két ismertetett ítélet az egész ország területén reprezentálja a Hszt. 109. §-ával kapcsolatos bírói jogértelmezést. A jogalkalmazói jogértelmezések közös jellemzője, hogy a külön juttatás nulladik havivá válását és a jövőre nézve történő alkalmazását nem tartották elfogadhatónak, illetve alkalmazhatónak. Egyes bíróságok ugyan kivételként a munkáltatói határozatban írt tartalmat tulajdonították a külön juttatásra vonatkozó Hszt. 109. §-ának, de ilyen formában a jogszabályokat alkalmazhatatlannak és alkotmányellenesnek találták, így a Csongrád Megyei Bíróság az előtte 2Pf. 22. 315/2004. szám alatt folyamatban lévő eljárásban kérte a Hszt. 109. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. A bemutatott bírósági joggyakorlat alapján levonható az a következtetés, hogy a bírósági jogértelmezésben nincs helye a belügyi fegyveres szerv munkáltatók (alperesek) jogi álláspontjának.
A szélesebb értelemben vett joggyakorlatban általános jelleggel merült fel a külön juttatásra vonatkozó, 2003. és 2004. végén bevezetett törvénymódosítások alkotmányellenességének kérdése. A jogalkalmazó bírák azonban - egyetlen kivétellel - mégsem fordultak az Alkotmánybírósághoz, holott a bíróságok több ítéletben is kifejezésre juttatták azt az álláspontjukat, hogy a Hszt. 109. §-a alkotmányjogilag aggályos. A fentebb ismertetett ügyekben eljáró bíráknak álláspontunk szerint azért nem kellett az eljárás felfüggesztése mellett az Alkotmánybírósághoz fordulniuk, mivel a perekben szinte valamennyi jogviszony folyamatos volt, és a fentebb kifejtett jogértelmezésből következően jogsérelem nem érte a felpereseket. Ezekben az eljárásokban ezért közvetlen alkotmányjogi problémaként nem jelentkezett az időarányos juttatás megszüntetésének kérdése.
Az alkotmánybírósági indítványok elsősorban két nagy munkavállalói csoportot állítottak egymással
- 114/115 -
szembe. Az egyik csoportba tartoznak azok, akiknek a 2004-es évben részben vagy teljes egészében fennállt a jogviszonyuk, de 2005. január 1-jén már nem, a másik csoportba pedig azok, akiknek 2005. január 1-jén létesült a jogviszonya. Téves ezért az ABh.-nak olyan értelmet tulajdonítani, mely szerint megállapításai a folyamatosan jogviszonyban állók helyzetére is vonatkoznának.
Amennyiben mindenáron választ keresünk arra a kérdésre, hogy az Alkotmánybíróság "jogalkalmazói szemmel" milyen jelentéstartalommal tekinti - nyelvtanilag, logikailag és a törvényhozó célja szerint - helyesen értelmezhetőnek a vizsgált törvényszövegeket, az az ABh. 7. pontjában kifejtettekből következtethető ki: itt arra történik utalás, hogy alkotmányjogilag helyeselhető a jövőbeni törvényalkotásban a tárgyévi munkavégzési kötelezettség időtartamához igazodó időarányosítás alkalmazása. Az előbbi alkotmánybírósági megnyilvánulásból egyenesen következik a külön juttatás "jövőre nézve" járó és "nulladik havivá vált" értelmezésének elvetése (jogalkalmazói értelemben). Ugyanez az alkotmánybírósági hozzáállás következtethető ki abból a megfogalmazásból is, hogy "a megsemmisítés nem érinti azoknak a jogait, akik számára 2005-ben a külön juttatást kifizették".
Jogi álláspontunk az, hogy az Alkotmánybíróság valamely határozatát teljes egészében akkor köteles mindenki - így a jogalkotó is - figyelembe venni, ha az kifejezetten az alkotmány valamely rendelkezésének az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 51. §-a szerinti autentikus értelmezésre vonatkozik. Ez az értelmezés azonban nem tévesztendő össze az alkotmányellenesség utólagos vizsgálata körében történő alkotmányértelmezéssel, amely minden esetben szükségszerű velejárója a támadott jogszabály alkotmányossági vizsgálatának. Az alkotmányellenesség utólagos vizsgálata esetén a rendelkező rész kötelező mindenkire nézve, mivel az érinti az alkotmánybírósági eljárással érintett jogszabályok szövegét; a jogalkalmazókra és a jogalkotóra nézve közvetlenül a jogszabálynak az Alkotmánybíróság döntése által esetlegesen megváltozó rendelkezése, nem pedig a határozat maga a kötelező.
Az Alkotmánybíróság az indítvánnyal támadott törvények szövegéből 2005. január 1. napjára visszaható hatállyal megsemmisítette az "amennyiben január 1-jén jogviszonyban áll, kivéve, ha 30 napot meghaladó fizetés nélküli szabadságon van, gyermekgondozási segélyben, illetve gyermekgondozási díjban részesül" szövegrészeket. Így a vizsgált törvények a Ktv. 49. §-ának példáján keresztül bemutatva a következő tartalommal maradtak hatályban: "A köztisztviselő minden naptári évben - külön juttatásként - egyhavi illetményére jogosult. A juttatás kifizetéséről január 16-án - amennyiben ez szombatra vagy vasárnapra esik, akkor az ezt követő első munkanapon - kell rendelkezni. A juttatás mértékének alapja a január hónapra irányadó illetmény."
Mivel az ABh. 2005. január 1-jére visszamenőleg semmisítette meg az idézett törvényi rendelkezéseket, a 2004. február 1-je és 2004. december 31-e közötti időszak tekintetében továbbra is alkalmazni kell az "amennyiben január 1-jén jogviszonyban áll" kitételt. Figyelemmel azonban arra, hogy azoknak a munkavállalóknak, akiknek 2004. január 1-jétől december 31-ig fennállt a jogviszonyuk, a juttatásra való jogosultságuk 2005. január 1. előtt nem nyílhatott meg, ezért, mivel a külön juttatásra a jogot 2005. január 1. napjával szerezték meg, rájuk már a 2005. január 1-jén hatályos törvényt kell alkalmazni, így jogosultak lehetnének egyhavi külön juttatásra akkor is, ha már 2005. január 1-jén nem álltak jogviszonyban. A 2004. év folyamán megszűnt jogviszonyok esetében is lehetőséget látunk a külön juttatás időarányos megállapítására. A korábbiakban kifejtett álláspontunkat fenntartva az év közben megszűnő jogviszonyoknál is a naptári évet követő nappal, tehát 2005. január 1-jével nyílik meg a jogosultság a külön juttatásra, ezért ezekben az esetekben is az ettől a naptól hatályos törvényi rendelkezés alkalmazandó. Az arányosítást az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdéséből és az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét rögzítő 70/B. § (2) bekezdéséből következően külön erre irányuló törvényi rendelkezés nélkül is alkalmazhatónak tartjuk, mivel a külön juttatás nem önmagában létezik, hanem az fogalmilag szorosan kapcsolódik az alapjuttatáshoz, illetve az úgynevezett rendes, havonként járó illetményhez, mivel a jogalkotó "külön" is ugyanazt a tevékenységet kívánja díjazni, amelyet a közszféra dolgozója a köz érdekében egyébként is végez. Azok, akik jogviszonya folyamatosan fennállt - a korábban kifejtettek szerint -, 2005. január 16-án, illetve január 17-én a 2004. évre vonatkozó külön juttatásukat kapták meg, így az Alkotmánybíróság határozata utáni helyzetben a megmaradt szabályok alapján is a 2005. évre vonatkozó külön juttatásra lettek volna jogosultak 2006. január 16-án. Azok, akik 2005. január 1. után létesítettek jogviszonyt, és az 2005-ben folyamatosan fennállt, 2006. január 16-án részesülhettek volna a 2005. évre vonatkozó juttatásban, mivel a 2004-ben év közben megszűnt jogviszonnyal rendelkezőkről elmondottak szerint részükre jár az időarányos juttatás.
Megítélésünk szerint a jogalkalmazás készen állt arra, hogy a "megmaradt" törvényszövegek alapján, a külön juttatás törvényi céljának szem előtt tartásával
- 115/116 -
megoldja az újabb jogalkotásig a külön juttatás kérdését. A jogalkalmazók a további törvénymódosítást csak a jövőre nézve várták.
Az Alkotmánybíróság döntése nyomán az Országgyűlés ismét átfogó jelleggel módosította a külön juttatásra vonatkozó törvényi rendelkezéseket.[14] Az új szabályozás[15] szerint a köztisztviselő tizenharmadik havi illetményre jogosult, ha a tárgyévben tizenkét hónap közszolgálati jogviszonnyal rendelkezik. A tizenharmadik havi illetmény a köztisztviselőt időarányosan illeti meg, ha a tárgyévben legalább három hónapos közszolgálati jogviszonnyal rendelkezik. Az időtartamok számításánál nem vehető figyelembe a közszolgálati jogviszony szünetelésének időtartama, ez a korlátozás azonban nem vonatkozik a rendes szabadság és a szülési szabadság időtartamára, valamint - ha ezek együttes időtartama a hat hónapot nem haladja meg - a keresőképtelenséget okozó betegség, a 30 napot meg nem haladó fizetés nélküli szabadság, a tartalékos katonai szolgálat időtartamára, valamint az olyan, munkában nem töltött időre, amely alatt a köztisztviselő átlagkereset, illetve távolléti díj fizetésben részesült. A tizenharmadik havi illetmény összege a köztisztviselőnek a tárgyév december havában járó illetménye összegével egyezik meg, amelynek kifizetéséről a tárgyévet követő január hónap 16-án - ha az szombatra vagy vasárnapra esik, akkor az azt követő első munkanapon - kell intézkedni. Ha a közszolgálati jogviszony év közben szűnik meg, a tizenharmadik havi illetményt az utolsó munkában töltött napon, a kifizetés időpontjában megállapított illetmény összege alapján kell a köztisztviselő részére kifizetni.
Úgy gondoljuk, a szabályozás fenti módja valóban alkalmas lehet arra, hogy a jövőre nézve végre ismét egységes joggyakorlat alakuljon ki a jól értelmezhető törvényszövegek alapján. Erre tekintettel az új jogszabályi szövegekkel tulajdonképpen nem is kívánunk foglalkozni. Sokkal érdekesebb és problematikusabb kérdéskört jelent a módosító rendelkezések hatálybalépésének kérdése, illetve az ezzel összefüggő átmeneti rendelkezések.
Az egész közszférát érintően a külön juttatásra vonatkozó törvények módosító rendelkezései 2006. január 1-jén lépnek hatályba azzal, hogy azokat a 2005. év tekintetében is alkalmazni kell azon személyek esetében, akik jogviszonya a 2005. évben tizenkét hónapon keresztül fennállt. Az Országgyűlés Költségvetési és pénzügyi bizottságának módosító javaslata még explicite tartalmazta ezt a kitételt. A 2005. november 11. napján kihirdetett zárszámadási törvény vonatkozó része már csupán implicite foglalja ezt magában, azáltal, hogy az új jogszabályoknak az időarányosításra vonatkozó rendelkezései a 2005. év tekintetében nem alkalmazhatók. Azok a munkavállalók tehát, akik 2005-ben folyamatosan jogviszonyban álltak, 2006. január 16-án az új jogszabályi rendelkezések szerint részesülnek az immár ismét tizenharmadik havinak nevezett illetményben. Úgy tűnik, hogy ezzel igazolódott az a bírói jogalkalmazói gyakorlat, amely szerint a folyamatosan jogviszonyban állók 2005. január 16-án csak a 2004. évre vonatkozó juttatást kaphatták meg, hiszen a 2006. január 16-án esedékes kifizetésre a 2005-ös tárgyévre tekintettel kerül sor.
Teljesen más azonban a helyzet azok vonatkozásában, akik jogviszonya 2005. január 1-jét követően keletkezett. Esetükben 2006. január 16-án a munkáltató egyhavi külön juttatást köteles kifizetni a zárszámadási törvény kihirdetésekor hatályos jogszabályi rendelkezések alapján. Ahhoz azonban, hogy a közszférában az összes foglalkoztatási törvény hatálya alá tartozó minden munkavállaló esetében alkalmazni lehessen ezt a szabályt, a törvényhozó a zárszámadási törvény 36. § (2) bekezdésében arról rendelkezik, hogy 2005. január 1-jére visszamenőleges hatállyal hatályukat vesztik az ügyészségi szolgálati viszonyról, illetve a katonák és az igazságügyi alkalmazottak jogállásáról szóló törvények (Üszt., Hjt., Iasz.) azon - az ABh. által indítvány hiányában nem érintett - rendelkezései is, amelyek a január 1-jei szolgálati viszonyban állásra vonatkoznak. Gyakorlatilag tehát a törvényhozó az alkotmánybírósági döntéssel azonos jogi helyzetet kívánt teremteni abban a körben is, ahol az Alkotmánybíróság indítvány hiányában a megsemmisítésről nem rendelkezhetett. Aggályos azonban, hogy a törvényalkotónak mennyiben van erre lehetősége. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 12. § (2) bekezdése szerint a jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget és nem nyilváníthat jogellenesnek valamely magatartást. A törvényi rendelkezés a munkaviszony két alanya közül nyilvánvalóan kötelezettséget jelent a törvény kihirdetését megelőző időszakra vonatkozóan az érintett munkáltatók számára. Úgy gondoljuk tehát, hogy jelen esetben a jogalkotó alkotmánybírósági hatáskörben járt el azáltal, hogy egyes törvényi rendelkezések visszamenőleges hatállyal történő "megsemmisítéséről" rendelkezett.
Nem kevésbé aggályos az a megoldás sem, hogy a jogalkotó a jogalkalmazó feladatkörét átvéve rendelkezik arról, milyen juttatásban részesülhetnek 2005-
- 116/117 -
re vonatkozóan a módosítás kihirdetésekor hatályos, illetve a módosítással megváltoztatott jogszabályi rendelkezések alapján azok, akik jogviszonya 2005. január 1. napját követően létesült. Korábban kifejtett véleményünk szerint semmiféle jogszabályi alapja nincs annak a rendelkezésnek, amely a 2005. január 1-jét követően létesített jogviszonyokra vonatkozóan egy teljes havi külön juttatás kifizetéséről rendelkezik. E munkavállalók egyébként a 2005. évre vonatkozó időarányosítás hiányában további juttatásban már nem részesíthetők.
Tulajdonképpen a 2004. évre vonatkozó külön juttatásokat kapják meg a módosítás kihirdetésekor hatályos, illetve a módosítással megváltoztatott jogszabályi rendelkezések alapján azok, akik 2005. január 16-án azért nem részesültek a juttatásban, mert a jogviszonyuk e napon 30 napot meghaladó fizetés nélküli szabadság folytán szünetelt, vagy GYES-ben, GYED-ben részesültek. Ők a 2005. évre vonatkozó külön juttatásra az új jogszabályi rendelkezések alapján válnak jogosulttá.
Végül a törvény rendelkezik azokról is, akik jogviszonya 2004. február 1. és 2004. december 31. között szűnt meg. Őket a 2006. január 1-jétől hatályos új rendelkezések alkalmazásával egyhavi illetmény, illetve annak időarányos része illeti meg, akkor, ha egyébként 2005. január 1-jén nem álltak egyéb, az egyhavi külön juttatásra jogosító jogviszonyban. Kizáró körülmény a vonatkozásukban az is, ha a 2004. évben jogviszonyban töltött időre tekintettel egyhavi juttatás tizenketted részénél nagyobb összegű külön juttatásban részesültek. Az e csoportba tartozó munkavállalókat a külön juttatás, illetve az időarányos része csak kérelemre illeti meg.
Összességében tehát mindenképpen azt mondhatjuk, hogy rendkívül szokatlan jogalkotási technikát alkalmazott a jogalkotó, amikor részben az Alkotmánybíróság hatáskörében eljárva jogszabályi rendelkezéseket visszamenőleges hatállyal gyakorlatilag megsemmisített, illetve amikor a jogalkalmazó szervek hatáskörét átvéve bizonyos juttatás konkrét kifizetési feltételeiről döntött. Egyáltalán nem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy a jövőre nézve ezek a kérdések újabb alkotmányossági problémákat fognak felvetni.
Befejezésként megkísérlünk rávilágítani annak a jogalkotáson és a bírói jogalkalmazáson kívüli jelenségnek a lényegére, amely képes volt mindkettőre meghatározó befolyást gyakorolni. Ez pedig nem más, mint a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó munkáltatók külön juttatásra kialakított gyakorlata, amelyet az alkotmánytan "informális jogértelmezésnek" nevez.
Az Alkotmánybíróság egyik általánosan ismert határozata szerint a minisztériumok irányítási gyakorlatában elszaporodtak az irányítás informális eszközei, a leiratok, a körlevelek, iránymutatások stb., amelyek kötelező erővel nem rendelkeztek, de gyakorlatilag úgy viselkedtek, mintha jogi aktusok lennének. Erre tekintettel állapította meg az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozatában, hogy "az ilyen állásfoglalások és egyéb informális jogértelmezések kiadása és az ezekkel való irányítás gyakorlata alkotmányellenes [...] ahhoz joghatás nem fűződik, annak semmiféle kötőereje nincs". Természetesen a belügyminiszter által hozott munkáltatói intézkedés - ilyen minőségében - nem esik az előbbi körbe, de mivel azt miniszter hozta és az intézkedés megnevezése "határozat", azt a látszatot kelti, mintha közigazgatási szerv által a jogalkalmazás körében hozott közigazgatási határozat lenne; annak tartalma pedig jogi iránymutatás jelleget is nyert a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó fegyveres szervek tekintetében. Ennek tudható be, hogy a köztudatban jogszabályi jelentőséget kapott a belügyminiszteri jogszabály-értelmezés. Álláspontunk szerint a belügyminiszter által hozott munkáltatói határozat nem eshet más megítélés alá, mint bármely más munkáltatói határozat, de a köztudatban, a szélesebb értelemben vett joggyakorlatban és a jogirodalomban mégis más megítélés alá esett. A bírói jogalkalmazásra ugyan nem gyakorolt hatást, de a jogalkotásban aktív szerepe volt. Ez a hatás a további jogalkalmazásban már várhatóan jelen lesz, annak következtében, hogy a legújabb törvényben a jogalkotó a külön juttatásra vonatkozó jogosultságot visszamenőleg, a törvény hatálybalépését megelőző időszakra úgy rendezte, mintha a belügyi fegyveres szerv munkáltatók "jogalkalmazói" jogértelmezése a bírósági joggyakorlatban elfogadott lett volna.
Mivel a 2006. január 1-jétől hatályos törvényi rendelkezések gyakorlatilag a Költségvetési és pénzügyi bizottság módosító javaslata alapján kerültek elfogadásra, a javaslathoz fűzött indokolás sem hagyható figyelmen kívül. Az indokolás alapján a jogalkotói akarat úgy jutott kifejeződésre, hogy a törvény helyreállította a jogintézmény céljának és funkciójának megfelelő szabályozási rendet: "A jelen módosító indítvány az érintett törvények módosításával visszaállítja a tizenharmadik havi illetmény eredeti funkcióját (a köz szolgálatában végzett tevékenység elismeréseként a tárgyévben jogviszonyban töltött idő arányában a tárgyévet követő évben történő utólagos fize-
- 117/118 -
tés)." Megállapítható tehát, hogy a jogalkotó maga sem tartotta elfogadhatónak a külön juttatás jövőre nézve és előre történő kifizetését, illetve az ahhoz kapcsolódó funkcióváltás koncepcióját. A javaslat indokolásában a "sorok közül" kiolvasható, hogy a jogalkotó nem igazán a meggyőződése alapján, hanem kényszerűen rendelkezik a korábbi időszakról, mégpedig azon, szerintünk téves megállapítás mellett, hogy "a juttatás megváltozott funkcióján az AB döntés sem változtatott. A »január 1-jén« jogviszonyban állásra vonatkozó szövegrész megsemmisítésével nemcsak a január 1-jén jogviszonyban állók, hanem az év bármely napján jogviszonyt létesítők alanyi jogosultságot szereztek egyhavi külön juttatásra. A kifizetésre »előre«, január 16-án, a januári illetménynek megfelelő összegben kerül sor." Úgy látjuk, hogy a jogalkotó álláspontja az Alkotmánybíróság jogértelmezésével teljesen ellentétes volt. Miközben a jogalkotó az indokolás szerint az elmúlt időszakra továbbra is irányadónak tekintette a munkáltatói határozatokban kialakított informális jogértelmezést, ugyanott kontrasztként minősítette a bírói jogalkalmazást. Kifejezetten "téves bírói értelmezésként" nevesíti azokat a döntéseket, amelyekben a bíróságok a 2004. évben jogviszonyban töltött időre egy tizenketted résznél nagyobb juttatást ítéltek meg. A jogalkalmazói jogszabály-értelmezés minősítése és bírálata egészen szokatlan és újszerű jogalkotói megnyilvánulás. Megfigyelhető az indokolás alapján, hogy a jogalkotó - bár utólag nyilvánvalóan helytelennek ítélte meg - a 2004-2005. évi törvényekhez fűzött "koncepcióváltást" mégis úgy tekintette, hogy azt az Alkotmánybíróság határozata alapján köteles követni. Ez a hozzáállás pedig arra enged következtetni, hogy a jogalkotó nem tett különbséget az Alkotmánybíróság alkotmányossági vizsgálata és az alkotmány egyes rendelkezéseinek az alkotmánybíróságról szóló törvény 51. §-ában szabályozott autentikus alkotmányértelmezése között. ■
JEGYZETEK
[1] A közszféra alkalmazottai a Munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.), a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.), az ügyészségi szolgálati viszonyról és az ügyészségi adatkezelésről szóló 1994. évi LXXX. törvény (Üszt.), a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény (Hszt.), az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény (Iasz.), a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény (Hjt.) és a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (Btj.) hatálya alá tartozó jogviszonyban végzik munkájukat.
[2] A két különböző irányítású (rendőrség: Belügyminisztérium, VP: Pénzügyminisztérium) fegyveres szervnél a munkáltatók a külön juttatásra vonatkozó törvényeknek eltérő értelmet tulajdonítottak és ehhez képest eltérő gyakorlatot is alakítottak ki, a bírósági joggyakorlatot pedig az előbbi ügyekben történt ítélkezés formálta.
[3] Az Alkotmánybíróságnak a közszféra dolgozói köréből is mindössze a közalkalmazottak, a fegyveres szervek hivatásos állományú dolgozói, a köztisztviselők és a közigazgatási szerveknél dolgozó munkavállalók vonatkozásában volt lehetősége az alkotmányosság helyreállítására. A Magyar Honvédség hivatásos állományú tagjai, az ügyészek, az ügyészségi dolgozók és a bírósági alkalmazottak nem fordultak az Alkotmánybírósághoz, ezért a külön juttatásukra vonatkozó azonos törvényi szabályozást az Alkotmánybíróság nem vizsgálta; azonban a törvényalkotó visszamenőleges hatályú hatályon kívül helyezéssel e jogviszonyok tekintetében is érvényesítette az Alkotmánybíróság döntését.
[4] Az 1991. január 1-jétől hatályos 1990. évi LXXXVIII. törvény a jelenlegi szabályozással csaknem teljesen megegyezően rendelkezett a bírákat, az ügyészeket, a bírósági és ügyészségi dolgozókat minden naptári évben megillető külön juttatásról. Mivel azonban 1992. július 1. napjával történt meg a munkaviszonyok és a munkaviszony jellegű jogviszonyok átfogó jellegű törvényi szabályozása, a külön juttatásra vonatkozóan is ettől az időponttól kezdődően jelöljük meg az első időszak kezdetét.
[5] A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 26. § (1) bekezdése szerint ha a munkaviszonyból származó, előző naptári évre vonatkozó bevételt a következő év január 15-éig fizetik ki, azt az előző naptári év utolsó napján megszerzett jövedelemnek kell tekinteni.
[6] Az Üsztv., a Bjt. és az Iasz. hatálya alá tartozó munkavállalók külön juttatására vonatkozó törvényi rendelkezések alapvetően megegyeztek a köztisztviselők és a közalkalmazottak juttatására vonatkozó szabályokkal. A Bjt. szabályozása azonban a tekintetben eltérő, hogy a jogosultság szempontjából csak a fizetés nélküli szabadság nem vehető figyelembe külön juttatásra jogot adó időként, viszont a teljes táppénzes időtartam - kizáró törvényi szabályozás hiányában - figyelembe vehető [Bjt. 112. § (6) bekezdés]. Továbbá meg kell említeni, hogy a Bjt. 2000. január 1-jei hatállyal - a többi törvénytől eltérően - oly módon került módosításra, hogy az a külön juttatás kifizetési időpontját a korábbi január 15-ei határidővel szemben a tárgyévet követő év január 31. napjára módosította [Bjt. 112. § (2) bekez-
- 118/119 -
dés]. A kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról és felelősségéről szóló 1997. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban Jt.) 41. §-a azt a rendelkezést tartalmazta, hogy a politikai tisztséget betöltő vezetők minden naptári évben - többek között - külön juttatásként legalább egyhavi illetményükre jogosultak. A 2003. június 30-tól hatályos módosítás szerint a juttatás kifizetésére a köztisztviselőkre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni.
[7] A Ktv. 49. § (1) bekezdésének 2001. július 1-je és 2004. január 31-e között hatályos szövege.
[8] Az egyes jogállási törvényeket a Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetésének 2002. évi végrehajtásáról szóló 2003. évi XCV. törvény 28-29. §-a, 30. § (1) bekezdése, 34., 38. és 40. §-a módosította. A Bjt. esetében kétharmados többség híján az Országgyűlés nem fogadta el az egyhavi külön juttatásra vonatkozó szabályok módosítását, ezért e törvényben a szabályozás nem változott 2004. február 1-jével, míg a Jt. módosítását eleve nem tartalmazta a törvény.
[9] A Ktv. 49. §-ának 2004. február 1-je és 2004. december 31-e között hatályos szövege.
[10] A törvényszövegek azonosságára tekintettel - mint a korábbiakban is - a Ktv. 2005. január 1-jét követően az ABh. közzétételéig hatályos szövegét idézzük.
[11] A VP munkáltatók ellen a munkavállalók a külön juttatásuk megfizetésére irányuló munkaügyi pereket a hivatásos állományú rendőröknél jóval későbbi időpontokban, többnyire az alkotmánybírósági határozat meghozatalát követően indították meg. Ezekben a perekben - amelyek elbírálására a Fővárosi Munkaügyi Bíróság kizárólagos illetékességgel rendelkezik - jogerős ítélet még nem született. Az ítélettel befejezett egyetlen ügyben - amelyben a felperes a 2004. évre egy teljes havi külön juttatás megfizetését igényelte - a bíróság a keresetet elutasította.
[12] A Fővárosi Munkaügyi Bíróság előtt folyamatban levő több eljárásban - a felek kölcsönös kérelmére - a perek szünetelnek; ebből következően a felek egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtek.
[13] Az M.3540/2005. számú ügyben az ítélet fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett.
[14] A Magyar Köztársaság 2004. évi költségvetéséről és az államháztartás hároméves kereteiről szóló 2005. CXVIII. törvény 34. §-a, valamint az átmeneti szabályokat tartalmazó 36. és 38. §.
[15] A változásokat ismét a Ktv. 49. §-ának új szövege alapján mutatjuk be.
Visszaugrás
