E tanulmány célja, hogy - a jogirodalom és a bírói gyakorlat átfogó áttekintésével, illetve a jogösszehasonlítás módszerét felhasználva - részletesen elemezze az erőszakos nemi bűncselekmények (erőszakos közösülés, szemérem elleni erőszak) kényszerítési elemét, és végül megpróbálja a megfelelő következtetéseket levonni a hazai szabályozásról és az arra épülő gyakorlatról.
A német nyelvű irodalomban széles körben elismert, hogy az erőszakos nemi bűncselekmények a kényszerítés speciális tényállásai.[1] A jogi tárgyak összefüggése kézenfekvő: az egyén önrendelkezésének, a kényszerítés tényállása által védett általános cselekvési szabadságának egy részaspektusa a szexuális szabadság.[2]
A kényszerítés és az erőszakos nemi bűncselekmények közös jellemzője, hogy a kikényszerített magatartás jogilag irreleváns.[3] A kikényszerített magatartás pedig ez esetben a nemi cselekmény (honi terminológiánkban: közösülés vagy fajtalanság). Fischer helyesen mutat rá, hogy mind a kényszerítés, mind az erőszakos nemi bűncselekmények tényállásai esetén a büntetlen és a büntetendő magatartások között a határ egyedül ott húzódik, ahol is a tettes a céljaival ellentétes sértetti akaratot megtöri vagy hajlítja. Az erőszakos nemi bűncselekmények tényállásainak a kényszerítés köréből való kiemelése egyedül azon alapul, hogy a szexualitás az ember személyiségének legmélyebb, legrejtettebb részéhez tartozik, és emiatt az ezzel való rendelkezést az önrendelkezés különösen védelemre méltó részének tekintjük.[4]
Az erőszakos nemi bűncselekmények specialitása a magyar büntetőjogban két ismérvben ragadható meg. Az egyik a kényszerítés célja, nevezetesen hogy a tettes a passzív alanyt nemi cselekményre (közösülésre vagy fajtalanságra) kényszeríti. A másik eltérés az elkövetési módban rejlik, az erőszakos nemi bűncselekmények ugyanis az erőszak mellett kvalifikált fenyegetéssel valósulhatnak meg: a fenyegetésnek az élet vagy testi épség ellen kell irányulnia, és közvetlennek kell lennie. Más jogtárgyak sérelmének kilátásba helyezése esetén, vagy ha az élet, testi épség sérelmének azonnali bekövetkezésétől nem kell tartani, akkor a nemi cselekményre kényszerítés ellenére is a kényszerítés (174. §) mint generális tényállás állapítható meg.
Ezek az elkövetési módok a Csemegi-kódex óta változatlanok. Az 1961. évi Btk. indokolása ennek (azaz a fenyegetés kvalifikációjának) fenntartását azzal indokolta, hogy "a fenyegetés általános büntetőjogi fogalma e bűntettek körében nem alkalmazható, mert büntetni engedne olyan magatartásokat is, amikor a presszió enyhe foka és ennek megfelelően a cselekmény társadalomra veszélyességének kisebb mértéke a pönalizálást nem követeli meg, sőt a bűntetté nyilvánítással elérhető büntetőjogi célok aránytalanul jelentéktelenebbek, mint az abból származó veszélyek: az alaptalan feljelentés, zsarolás és egyéb hátrányos következmények".[5]
Ez az érvelés nem állja meg a helyét, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az általános fenyegetéssel nemi cselekményre kényszerítés büntetendő marad, a kényszerítés tényállása alapján. A helyes megközelítés inkább az lehet, hogy az arányosság követelménye indokolja a fenyegetés kvalifikációját, hiszen az erőszakos nemi bűncselekmények büntetési tétele (alapesetben 2-8 évig terjedő szabadságvesztés) súlyos, és a kisebb hátránnyal járó fenyegetés esetén ez a büntetési tételkeret aránytalan lenne. Ebből is látszik, hogy az erőszakos nemi bűncselekmények büntetési tételeiben e bűncselekmények mindkét speciális ismérve tükröződik: nem csupán a szexuális szférát sértő nemi cselekmény, hanem a kényszerítés intenzívebb volta is.
A magyar jogirodalom nem tárgyalja kifejezetten az előbb bemutatott generális-speciális viszonyt. Ehelyett a kényszerítés bűncselekményénél egyébként nem vizsgált szempontot helyez magának a kényszerítésnek, mint a tárgyalt nemi bűncselekmények elkövetési magatartásának a középpontjába: a sértett ellenállását és annak komolyságát.
Ennek lényege szerint a kényszerítés a passzív alany ténylegesen kifejtett vagy várható ellenállásának megbénítása és ezzel olyan állapotba juttatatása, amellyel a közösülés vagy fajtalanság (a nemi cselekmény) végrehajtása elé nem képes vagy nem mer akadályt gördíteni. A kifejtett ellenállásnak komolynak kell lennie. Ha a passzív alany csak színlegesen védekezik, vagy az egyébként komoly elhárító tevékenységével szükség nélkül felhagy, kényszerítésről lehet szó.[6] Az erőszaknak mint a kényszerítés elkövetési módjának pedig alkalmasnak kell lennie a sértett fizikai ellenállásának leküzdésére.[7]
Ezek a régebbi tételek a mai jogirodalmi munkákban is megjelennek, azzal - helyesen - kiegészítve, hogy ennek következtében a sértett képtelenné válik a valódi akaratának megfelelő magatartás tanúsítására.[8] Ezzel a kiegészítéssel már közelebb kerülünk a kényszerítés valódi tartalmához. Ugyanakkor még ma is találunk olyan értelmezést, amely az erőszakot mint elkövetési módot teljesen összemossa a kényszerítéssel mint elkövetési magatartással, eszerint a kényszerítés az erőszak és a fenyegetés alkalmazásának összefoglaló kifejezése lenne.[9]
A sértett komoly ellenállásának hangsúlyozása azért tűnik furcsának, mert a kényszerítés bűncselekménye körében a magyar irodalom sehol egy szóval sem említi ezt a szempontot, amit pedig az erőszakos nemi bűncselekmények kapcsán alaptételként kezel. Márpedig az erőszakkal kényszerítés lényegét tekintve nem különbözik a Btk. 174. § szerinti kényszerítés bűntette, valamint az erőszakos közösülés/szemérem elleni erőszak bűntettei esetén. Ez a helyzet azért is kérdéses, mert az erőszak fajtáinál is akaratot törő vagy hajlító erőszakról szokás beszélni, és nem ellenállást törő erőszakról. Ennek az áthallásnak az egyik okozója lehet a korábbi BK 93. sz. állásfoglalás (jelenleg BKv 34.), amely szerint e bűncselekmények esetén az "erőszak valamely személyre közvetlenül ható olyan fizikai erő kifejtése, amely az ellenállást megtöri".
Tehát a nemi tényállások esetén a jogirodalom egyfajta, pragmatikusabbként felfogható utat követ, és a kényszerítés tartalma (akarattörés/hajlítás) helyett annak formájára (külső ellenállás) koncentrál, és gyakorlatilag bizonyítási kérdéseket emel egy anyagi jogértelmezési kérdés középpontjába. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy az e kérdéshez kapcsolódó fejtegetések körében nem egyszer központi szerepet kap annak leírása, hogy a sértett ellenállását milyen ténykörülmények bizonyíthatják, és hogy mit kell ilyenkor vizsgálni. Itt gyakorlatilag indíciumok felsorolását találhatjuk: a testen, illetve a ruházaton lévő sérülések, a sértetti segítségkérés ténye vagy annak elmaradása, a helyszínen található egyéb nyomok, az elkövető és a sértett kapcsolata, esetleges szexuális előélete; vagy az ellenállás látszólagosságával kapcsolatban a sértett megelőző kihívó, biztató magatartása.[10]
Ezek a szempontok önmagukban helyénvalóak és fontosak annak a vizsgálatában, hogy a sértett akaratával ellentétes volt-e a nemi cselekmény, avagy sem. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a sértetti ellenállásnak az értelmezés középpontjába helyezése félreértésekre adhat okot, különösen, ha az erőszak tartalma összemosódik a kényszerítés tartalmával. A kényszerítés lényege ugyanis nem a külső jelekben is megnyilvánuló ellenállás leküzdése (a kényszerítés egy lehetséges formája), hanem a passzív alany ellentétes akaratának törése vagy hajlítása (a kényszerítés mindenkori tartalma). A két szempontnak a magyar irodalomban található összemosása azt a téves benyomást keltheti, hogy komoly ellenállás hiányában nincs a nemi cselekménnyel ellentétes akarat. A kettő közé márpedig nem tehető egyenlőségjel, külső ellenállás hiányában is elképzelhető ellentétes akarat. A viszony valójában fordított, és csak annyi bizonyos, hogy komoly ellenállás esetén fennáll a nemi cselekménnyel ellentétes akarat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
